A következő címkéjű bejegyzések mutatása: domolykó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: domolykó. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. április 14., szombat

Lajtától Dunáig halak hátán nyargal a szél

Fáradt a lépés, nehézkes a mozdulat. Nyújtózik a tavasz. Renyhe ásítással karikás szemekkel nagyot, hosszan harap a levegőbe. Alig hagyta itt lábnyomát a tél. Reggel még hófolt vigyorgott az árok hajlatában fenyegetőn, s dérrel ijesztgette a korán kelő munkába igyekvőket. Lám délutánra eltűnt nyomtalanul a tél utolsó sóhaja, s beszippanthattam az erdő alján a medvehagymamezők összetéveszthetetlen fokhagymaillatát! A tavasz első illata!


Meg kellene vizsgálni, mocorog-e a domolykó. Pocsol-e már valahol, vagy elnyújtva ásítva pőcölődik ő is valahol? A víz felszíne mindenesetre néma, őrzi a mélység titkát, legfeljebb néhány küsz, ahogy erre mondják "lamli" rajzol karikákat a Lajta napsütötte sekélyes partja mentén. Nem sok. Egy rövid úsztatással vallatom a kis folyót. Néhány fonnyadt keszeget el-el lehet csípni a nádfal előtt, mégiscsak öröm, hogy lassan visszatér az élet a korábban leszennyezett szakaszra. Sovány zsákmány másfél óra alatt, de mégis valami.


Ha van is domolykó, még nem rugaszkodott el túlságosan a meder fenekétől. Nincs is miért, hiszen a táplálékot többnyire még a meder fenekén leli meg. A rovarokat még alig mozgatta meg a tavasz, így nemigen van még vízre pottyanó ügyetlen bogár, amely csemegét jelenthetne a telényeknek. Ámbár vizközé talán felmerészkednek. 

Legközelebb a Lajtát próbálom mélyre törő kis wobblerrel. A harmadik dobásom egy zsombék elé érkezik. Azonnal leveri a domcsi, s a vállamig ér az ütés hirtelen ereje. A bot szépen hajlik, ám a tettes hamar fárad. Jéghideg domolykó. Szóval eszik. Negyed órát is vallattam még a helyet, eredménytelenül. Kételyeim támadtak. Egyedül volt vajon, vagy a többi elijedt a fárasztás alatt?


Arrébb mentem vagy 60 métert. A túlparton sűrű nádas, s sekély plató, mely aztán hirtelen törik, s mélyül cefetül 4 méterre. Ott szoktak ülni a telények. Első dobásom épp a túlparti nádfal elé érkezik, a platóra. Két másodpercet várok, mielőtt elindítanám a csalit. Senki nem nyúl fel érte. Elindítom. Elhagyja a plató szélét, a medertörést, jön pár métert, mikor a tipikus dupla ütést követve odavág neki a domcsi. No ez szebb példánynak ígérkezik! Az is, bár még messze van a "brutalicus" mérettől, de így is nagyon örülök neki. Örülök, hogy végre pergetve is foghatom őket! Lassan alkonyodik. Fogok még egy kisebb domit, aztán nincs több érdeklődő. Alig várom a másnapot!




A következő alkalommal itt kezdek. Az idő szelesebb, de még süt a nap. A víz áradt kicsit, de még nem zavaros. Jó időben érkeztem. Az első dobás épp megvizezi a zsinórt. Lassan, nagyon lassan vezetem a wobblert. Mintha beleütne valami, de az is lehet hogy valami uszadék játszik az idegeimmel. Majdnem a lábamhoz ér a csali, amely talán már el is indult fel a felszín felé, mikor leveri a tömpefejű. Küzd becsülettel. Ki sem emelem, mikor elfárad, még a vízfelszínen megszabadítom a wobblertől. Hogy elinalt... öröm volt nézni. A part is vidám. Gólyahír sárga virága várja az ébredező rovarokat. Lassacskán zöldül a fű, s a fűzek is megbontották rügyeiket. Az első zöldellő lombhullatók. Újra dobok.

A következő napokban a Lajta a kínai Sárga folyóvá változik. Sáros, ám nem teljesen zaccos, viszont elképesztő mennyiségben viszi a rohadványt. Ez most itt nem a pergetés ideje. Eszembe jut, idén még nem próbáltam a nagy Dunát.

Némi etetőanyaggal, csontival felszerelve nekivágok az útnak. Ezúttal békéshalazok. Duna. Az Öreg Duna. Mennyivel másabb idekinn. Hajó nem járja ezt a szakaszt, kivéve nyaranta a komp. Csend van. Nyugalom. Nincs motorcsónakázás, ember is csak ritkán vetődik erre. A párom elkísér. Egy olyan helyet választok a pecára, ahol egy kis bütykön megtörik az erős sodrás, s egy visszaforgó rész alakul ki mögötte hosszan, majd az mögött alig méteres víz következik sóderes mederrel. A kipakolásnál felnyomja az adrenalint bennem a mindenfelé loccsanó forduló halak okozta látvány és hanghatás. No ezek nem tenyeres keszegek. Egy kis könnyű feederbot van nálam. Nagyhurkos márnázó kötéssel 20 grammos tányérólom, kis 12-es horoggal a hosszabbik végén az elvágott huroknak. Kap 4 szem csontit, s megy is befelé azonnal, az érkezést követő első percben! Pont a sodorvonal túlfelét dobom. A sodrás így szében a törés belső oldalára helyezi a cuccost, ahová a természetes táplálékot rakja le a folyó. Etetés, minden nélkül. 2 órás pecaidő van. Nem érek rá vacakolni, hisz a matchbotot meg kell kötni (legutóbb beszakadtam, s dühömben nem kötöttem újra). Értékes perceket vesztek ezzel. Kapkodok. Igen. 2 óra szabadidő alatt minden perc számít. Nem lehet gatyázni. Sitty-sutty, haladni kell mindennel. Ezért is vagyok az egyszerű, gyors peca híve. Nem lenne időm horgászládákkal gatyázgatni, állítgatni, variálni, az etetőanyagot rostázgatni, hagyni pihenni...stb, hisz nem sok időm maradna a vízre így. Más az, ha félnapos pecára jövök. De olyan nálam igen ritka. Egy kezemen megszámolom éves szinten...


Párom rángat ki gondolataimból. Fáraszt. Mi történik? Még épp csak a zsinórt vezetem át a gyűrűkön, s nála hajlik a kis feederbot rendesen. Adrienn ügyesen kezeli a helyzetet, lazít kicsit a féken épp azelőtt, hogy a hal kitör. Én csak szákolok a végén, s ámulok a majd 2 kilós paduc láttán. Folyik az ikra belőle cefetül. Fotó után el is engedjük, hagy teljesítse a dolgát. Megéri, pár év múlva is találkozni szeretnék paducokkal. Szóval ők buknak a sóderesen. De micsoda tánc ez! Tökéletes a csend, s csak a halak locsogása, egy-egy felugrás rajzol mosolyt a tavaszi Duna arcára.


Közben megkötöm a matchbotot. A kevés, fél kilót sem kitevő etetőanyagba fél deci csontit és dunai löszt, apró kavicsot teszek, majd három nagyobb gombóccal a törés belső felét megdobom, ami a parttól 8-9 méter távolságban táncolva forgat kisebb örvényeket.



Alig kezdek úsztatni, Adrienn ismét hallal küzd. Királyhal, alias leánykoncér. Ahogy a merítést követve kézbeveszem, nászkiütései, királytüskéi a tenyerembe fúródnak, mint apró cápafogak. Aki fogott már koncért ilyenkor, az tudja miről beszélek. Ha ficánkolni kezd a hal, kicsipkézi a tenyerem. Nem várom meg. Egy fotó, s irány a Duna. Örülök, hogy páromat megajándékozta a Duna, s igaz, a tilalomig van még egy hét, fel sem merül, hogy a már most láthatóan ívó dunai halakat ne eresszük szabadon.

Az úszóm a sodorvonal belső oldalán araszolgat, a szokásos 8-10 méteres távon vezetgetem. A víz itt alig 170 centi mély. A fenéken a kavicságyon pattog a horog a három szem csontival. Nagyjából a tizedik eresztésnél tartok, mikor az úszó megtorpan, antennája félig megmerül a felszínen. Bevágok. A matchbot azonnal hajlik, s lassú pumpálással kissé a sodrással szemben megindul a hal. Lazítok kicsit a féken, s meg-megszólal a fék is. Végre meglesz a becsülethalam. Ha el nem szerencsétlenkedem a fárasztást. Ez nem jöhet szóba, hisz hála a téli lajtai úsztatásoknak, nem rozsdáltam be, olajozottan működik a gépezet, a halam hamarosan a merítőben várja a sorsát. Alig kiló feletti dorozsmás vésettajkú paduc. Micsoda színezet....


Folyik belőle a tej. Gyors fotó, s mehet is a dolgára. Érdekes milyen élénk színben pompáznak nász idején. Két nap múlva új helyszínen egy sekélyebb part menti szakaszon próbálkoztam az úsztatással. A parttól tíz méterre levő szakaszt úszóval letapogattam. Lassan áramló víz, akadó nincs, a kavicsréteget vékony iszap borítja, egyenletes etap. Néhány gombóccal megetettem a pályát. Majd egy órába telt, mire a küszöket felváltották a nagyobb testű halak. Láttam, hogy az etetés alsó részén bukott a hal. Néhány pillanat múlva elmerült az úszó és.....:







Érződik a kettősség. Pergetés és békéshalazás. Dilemma. Melyiket válasszam? Minden napos dolog, hogy felmerül a kérdés. Nem tudok, s nem is akarok választani. Mikor épp mihez van kedvem. Változatos. Van, hogy a pergetés hoz lázba. Domira, balinra, csukára. Van hogy inkább keszegeznék. Úsztatni kívánok, bármire, ami az utamba vetődik. Van hogy a menyhalas téli pecák csábítanak, s akad olyan is, mikor kisebb folyók patakok, vagy épp az öreg Duna csalogat. Egy a lényeg, szabadon választok, s halak hátán nyargal a széllel játszó gondolatom is a Lajtától a Dunáig!









Kelt: 2018. Év Szelek havának 14.-ik napján

2018. március 28., szerda

Ákom-bákom, rémálom


Úgy hiszem, csak álmodtam. Rémmesét, rémeset és rémeket. Bizonyos. Ébredek és éledek majd én is, ahogy a tavasz. lassan pőcölődve, nyújtózkodva. Álmodtam a márciusi havazást, vad szelek táncát, s jégbe fagyott virágokat. Álmodtam a villanypózna tetején didergő gólyák fancsali reszkető mosolyát. Álmodtam a ringlószilva virágát, mely súlyos hó terhe alatt nyögött nagyokat, mielőtt elhullajtotta volna barnásra fagyott szirmait. Álmodtam a gólyahírt a folyó partján, melynek sárga virága mélyen besüppedt a hóba.


Nem hiszem hogy ébren lehettem, mikor a város dideregve némán magára húzta vastag hótakaróját, s a nemzeti színű lobogókba beletépett a zimankó leheletének jeges vaskarma. Vacogott a foga a tavasznak is. Szél sodort havas szemfödelet...

Rákok, gyíkok, koránkelt békák, fülsértőn károgó iszonytató varjak, behorpadt oldalú koszlott szőrű kóborló vadkutyák, széltől óvott sutban vicsorogtak mind a hirtelen hidegben.

Fagyos királyhal az alkonyból

Álmodtam arról, hogy idén (is!!!) lemérgezték a Malom-Ági Lajtát, s minden hal mely ott élt egykor hassal felfelé meredten mázsaszám hagyta hogy a szennyezett lé elvigye porhüvelyét lassan Győr felé az éjszaka leple alatt. Véletlenül igaz?  Álmodtam, hogy emiatt kilométerekig eltűnt minden hal olyan helyekről is, ahol hetekkel ezelőtt tömegével fürödtek, s kellemes pillanatokkal jutalmazták a horgászt télen is! Engem is, másokat is. Amelyeket féltőn visszaengedtem a folyóra bízva sorsukat, most nincsenek. Álom volt ez is! Reménykedem.

Hány, s hány tetemet hoz még a folyó a termál alól?

Fel kellett ébredjek. Az én álmom, ákom-bákom, rémálom. Akárhogy dörzsölöm a szemem, belém hasít a tudat, ébren vagyok, nem álmodtam. Megvannak az emlékek, a rossz élmények. Épp ébredezik. Lassan, óvatosan tér vissza az élet a Lajtába.. apró keszegek.....

Újra benépesítik a Lajtát

Rajta múlik az új nemzedék, vissza is suppant gyorsan 

Lélegzet visszafojtva surran tipegve-félve a tavasz, cseppen, csurran halkan a mocskos hólé, fehér abrosza éppen kopik a tetőknek, izzad a jégcsap, engedi az ereszt, ott törik szét hegye a betonon. Összetörik, akár a rossz álom ébredéskor. 

Végre nem hótól fehérlik az erdő alja
Megsínylették a hosszú telet, nem csoda, ha éhesek
Megszorít a fagy jeges bilincse most is reggelente. Amilyen nehezen jött, oly nehézkesen tirhul el a tél. Lábnyoma ott fehérlik még az árokparton, de zöldellik az erdő alja pár napja a medvehagymától....






Kelt: 2018. év Kikelet havának 28.-ik napján


2018. február 28., szerda

A fagy hercegei, orsósiratók és a sznob

Többször megfogalmazódott bennem a gondolat, ha közvéleménykutatást tartanék a horgásztársadalomban, arra a kérdésre, hogy mit csinálnak télen a halak a horgászok 90%-a, ha nem több, azt válaszolná, hogy elvermelnek, alig mozognak, s alig, vagy egyáltalán nem esznek. Hallottam, hogy októberben a domi leáll, aztán majd tavasszal kezd el enni, addig nem is érdemes utánuk kajtatni. Tegyük hát félre a botokat, téli álomra hagy szenderüljenek.... "-Na nemá'!" Mindez tévedés, álhír, kacsa, nem megalapozott, hiányos ismeretekből fakadó tévisme leginkább, amelyet most kétség kívül eloszlatok....

Meg kell mondjam, sokan rossz irányból közelítik meg a dolgot. Elmennek a boltba, vagy valami fővárosi híres-neves horgászkiállításra, s ott kitalálják, hogy ők például domolykót akarnak fogni. El nem tudom mondani, mennyi csalit, botot, orsót, zsinórt...stb. kínálnak nekik erre a mutatványra. S a spori meg is veszi a domolykózó felszerelést, hightech UL botot, spéci pergetőorsót, csúcskategóriás zsinórt, s műcsalik kavalkádját a twistertől a wobblerig, amit rátukmálnak, csak úgy görnyed hazafelé a sok kacattól, mint annak idején a hajlott hátú szebb napokat megélt rőzsehordó asszonyok. Teszi ezt mind abban a hitben, hogy most aztán majd a domik közé csaphat eredménnyel... Vicckategória. Komikum. Valójában tragikomikum.

De útbaigazítást a domolykókhoz nem adnak a boltokban, sem a kiállításokon. Ahhoz ki kell menni a folyópartra. Tavasszal, nyáron, ősszel és télen egyaránt. Útbaigazítást a folyó adja. Ha akarja. Sokszor el kell látogatni az öreg csordogálóhoz, hogy kiadja a titkait. S kiadja, ha kellő tisztelettel, s alázattal vagyunk iránta. Nyitott szemmel járva, figyelve minden apró rezdülésre, érezzük a vizet, s nem csak nézünk, látunk is...

Volt aki a folyócskát anno lepatakozta, "- Patakpeca engem nem érdekel!"..... Hm. Érdekes. Erre csak egy válaszom van: "- Ülj a befagyott telepített tavad partján s keseregj az idő gazsága miatt, amely kitold veled hogy nem tudsz horgászni. Én addig olvasok a folyók írta könyvekből, fogom a halakat, s vigyorgok. Rajtad is. Jó?"

Meg kell ismerkedni a halakkal is. S ha sikerül, akkor sikerül majd a peca! A "patakon" is akár....


A halak ismeretének hiánya okozza, hogy gyakran jön a koppp! Igen három "p"-vel, mint tó jegén az ólom....  kipp-kopp, betli, kopp, most semmi.... hehehe nyenyere, elmehetsz te messzireeeee!...

Többen vették a fáradtságot  és szakosodtak egy-egy halfajra, s nem voltak restek kiismerni a fajok jellemzőit, viselkedésüket, életmódjukat. Legyezők, bojlisok, versenyhorgászok. Közülük néhány megértette. Igaz, némelyikük csodabogárnak tűnik, sokuk sznobnak, arcnak is, ám tudni kell a dolgok mögé látni, sorok közt olvasni. Magát az elvet érdemes tőlük átvenni, eltanulni, s alkalmazni. Nem minden a felszerelés. Tudni kell, mire is akarunk horgászni, az adott szakaszon vajon milyen fajta halak állnak be, s őket mivel tudjuk a leginkább horogra csalni. Gondoljunk csak bele, egy válogatott versenyen, szinte azonos minőségű felszerelésekkel horgásznak a versenyzők. Majdnem homogén pályán. Persze kell szerencse is, de a lényeg, a halak ismerete! "Mit, hol, miért, megmondja most a PIÉRT" (sicc, ez reklám...)

Ez az, ami elengedhetetlen, az élőlények kellő megismerése, amely csiszolja a horgász elméjét, s sarkallja a további fejlődésre. Igen. Itt van például a fejes domolykó. Télen is eszik.  De még mennyire! Bármily hihetetlen azok számára is ez, akik nem így tudták ezt idáig. Idáig!!! Egészen biztos vagyok abban, ha a szövegnek, amelyet itt leírok nem is, a képeknek annál inkább hinni fognak a kétkedők ezután....

-"Ne mondj má' hülyeséget! " -hördülnek fel ezen sokan. Hallom is, s látom a legyintést..... De nézzük csak a tényeket. Nos. A domik a folyókban előszeretettel keresik fel a víz lehűlésével a mélyebb, lassabb részeket, zsombékok, bedőlt fák, környékét, ahol nem árt, ha van egy kis törés is, egy forgó, limány.... A víz felszínén, vízközt ilyenkor vajmi kevés sikerrel keresnénk őket. Nem is igen mutatják magukat. Legfeljebb a koncérok buknak ilyentájt. Persze a koncérok gyűrűzéseire horgászkiállításról hazatérő felbuzdult pergetőhorgászok bőszen dobálják a felszíni csalikat, s elkeseredve konstatálják, hogy nincs hal a vízben, nem eszik. Vagy átverték őket a műcsalikkal. Eszükbe sem jut sokaknak, hogy a meder feneke közelében kéne keresni a fejeseket, mert a karikákat nem a nem létező rovarok után kapkodó domik rajzolják a felszínre, hanem a koncérok csalfa tánca teszi lóvá a pecást...... Esetleg más módszerrel kéne próbálkozni. A legegyszerűbb úszóssal, s nem kell hozzá hightech cucc, űrruha, polár napszemcsi, amely mögött ott az arc, amíg le nem töri róla a mosolyt a februári fagy, s a betli..........

A sznob a cuccaival páváskodik, ám én túl teszek ezen is, én pedig akkora és olyan sznob vagyok, hogy én rég a halakkal teszem ugyanezt... hehe. Letisztult sznob. Sallangmentesen. egy szál úszó, horog, ólom, s egy sima bokorugró bot, s a halak, csak a halak...... Mint anno a Horgász a pácban film főszereplője Blaireau (Blöró) / Louis de Funès, aki értette a vizek nyelvét, s kenterbe vert mindenkit a versenyen...Lám már akkor is 1958-ban.... Persze ez csak film. De van benne valami...


Olyan éhesek, hogy igazán nem válogatnak a felkínált táplálék tekintetében. El kell csípni azt a rövid órácskát, vagy még annál is rövidebb időt, amikor a hideg téli napon hajlandóak enni. Ehhez viszont próbálgatni kell az időszakokat. A nap állása, derült, vagy borult, front, vagy nyugalom, szél, vagy hó..... sok minden befolyásolhatja a táplálkozásuk milyenségét, időszakát. Természetesen nyáron, tavasszal, ősszel sokkal könnyebb megfogni, megtalálni őket. De!
Ilyenkor igazán kihívás. Télen. Ekkor fejlődik a horgász is legjobban, improvizáció, fejtörés, sok-sok próbálkozás. S milyen jó is a siker dicsfényében fürdeni, miközben ....


Persze szögezzük le, szívesebben fogom a domolykót pergetve, hiszen nagyon vehemensen ront rá a kis wobblerre, vagy twisterre, akár kis körforgóra a tömpe fejű, ám ilyenkor télen (igen, végre tél van) match, vagy spiccbottal is igazi élvezet egy szebb példány megfogása, fárasztása. Nem mellékesen szerintem eredményesebb is, mint pergetve, legalábbis átmenetileg. A domi éhes. S az izgő-mozgó csonti csokornak, vagy az édeskésen ízletes csemegekukorica szemnek, vagy az egyik lajtai horgász által használt csirkemájdarabnak bizony nehezen áll ellen. Pici etetés, ami helyben tartja ideig-óráig a kevesebb, ám annál nagyobb testű domikat. Nem kell félni a csemege kukoricától. Imádják a domik. Egy marék a meghorgászott területre, s öt percen belül ott is vannak érte. Jelen esetben jó kétméteres vízben a mederfenéken pattogtatott csonti csokorral, vagy egy szem csemegekukoricával próbáltam kapásra bírni az uszonyosokat az alig +0,7 fokos Lajtán. a kukoricaszem szépen lassan követte a mederfenéken a sodrás irányát, kissé visszatartottam, amikor apró pöccintést követve majd kiszedte a kezemből a botot a fejes.......Első alkalommal a matchbot még működött, de amikor a legmelegebb déli órákban is csak -3 fok volt a levegő hőmérséklete, jobb döntésnek bizonyult a spiccbot. Annak ugyanis nincsenek gyűrűi, amik befagyhattak volna.


A kapások vagy hirtelen úszót lerántósok, vagy éppen megmerítősek voltak. A horog mindig szépen szájszélbe akadt. A domik pedig meglepő erővel küzdöttek a sodrás erejét segítségül hívva. Néha jött egy-két küsz, királyhal, illetve egy paduc is betévedt, jelezve, más fajok is megkívánták a csemegekukoricát az aljzaton. Aztán az úszó szinte pukkanó hanggal hirtelen merült a víz alá. A bevágás során a spiccbot vége szinte helyben maradt. Éreztem, nem semmi ellenféllel lehet dolgom. A hal előbb a meder közepe felé tört, majd próbára tette a felszerelést. Egy pillanatra eszembe jutott, talán rövid lesz az 5 méteres bot, s a szintén 5-ös zászló, nem ártott volna begumiztatni a cuccost, de nem sok időm maradt ezen morfondírozni. Az uszonyos fejrázásából sejthettem, hogy testes domolykóval akadtam össze. S megtörtént az, amitől féltem. Hirtelen felém indult, s a lábam alatt levő zsombék alá tört, majd egynyolcvanas víz húzódott a zsombékos alatt, ahonnan nem tudtam kivezetni. Hamarosan engedett a cucc, hal nélkül lazán kijött a zsombék alól. Leakadt. Pedig láttam a mohos hátat is. A hónap domija lett volna, bő 40 centi felett lehetett. Nem csoda, hogy megpattant.

Telény

Úton...

...vissza a többiekhez,....ez a.... 

...szabadság!!!
Az egyik legszebb hal a domolykó. Olyan igazi hal formája van. Erős, sportos, vagány kis fickó. S nem is olyan gyengék ezek a halak így télvíz idején. Kétséget nem hagytam afelől, hogy egész évben horogra csalhatók. Mondom egész évben. Igen, télen is. Nem alszik októbertől márciusig. De nem ám! Ha éhes, eszik, ha éjjel -15, nappal meg csak -5 fok van. Akkor is. Lehet hogy jég mellől is. Vajon sznobizmus, hogy mire a többség nekikezd a domolykózásnak addigra én már alaposan kidomiztam magam? Pergetve, úsztatva? S az esélytelenek teljes nyugalmával megyek ki a folyókra tavasszal, s kenem hol vannak a halak? Az. Beképzelt sznobizmus. Arcoskodás. Igaz, van némi háttere. Hehe. De ennyit azért megengedek magamnak, s néha lerázom magamról a szerénységet. Miért is ne?


Ha kell, a testesebb pikkelyes szépen meghajtogatja a spicc, a match, a feeder, esetleg a pergetőbotot. Fogható sokféleképp, sokféle csalival, valójában meg kell találni, mikor éppen melyik a legmegfelelőbb módszer. Válasszuk ki azt, amely az adott pillanatban épp a legmegfelelőbb arra, hogy elcsípjünk néhány szebb halacskát. Ne féljünk próbálkozni a legzordabb időben sem, a legegyszerűbbnek tűnő felszerelést pedig ne becsüljük le, lehet épp az a legeredményesebb! Erről szólt ez a bejegyzés is. S a megakasztott telény küzd. Visszahúz. Meg-megszalad a felszereléssel..... Ha szerencsém van, s komolyabb harcos jelentkezik, az még az orsót is simán megsiratja......









Kelt: 2018. Év Jégbontó havának 28.-ik napján






2018. február 17., szombat

Kacérkodás februárral, azaz matchbottal a havas Lajtaparton

Az ablakon beszűrődő felkelő nap fénye sokat javított az ébredést követő gyatra kedélyemen. Süt. Hétágra. "Téli nap". Téli? Tél se volt. Megbillentem az ablakot. A pacsirták javában zúgják mindenfelől a réges-régi dallamot: "Nyitnikék-nyitnikék..." 

Nekem meg menni kék. Ilyen szép időben a Lajta partra. Napról-napra közelebb jön a kikelet. Ki tudja, hátha meglepnek a keszegek. A lelkesedés hamar összeszedette velem a horgászcuccot. Na nem. Nem talicskányi felszerelésre gondolok. Mi vagyok én bohóc? Nem. Nem is fél napos peca lesz. Ez egy tömény másfél-kétórás mutatvány úttal együtt. Igaz, hogy a helyszín az csak egy kilométer otthonról. Kevés szabadidővel is megéri kijönni, az a másfél-két óra.....

Egy matchbot, egy vödör. Emlékeztek még a Nagy Ho-hohorgász csetlő-botló figurájára? Egy  bot, egy veder. Kell még valami a halfogáshoz? Télvíz idején ennyi is elég, nyáron szinte még kevesebb...
S hogy én vele ellentétben fogok-e? Van amikor igen. Veder alja. Benne két maréknyi etetőanyagnak való őszről megmaradt dara, kb. egy deci csontival, aminek a fele belemegy majd a keverékbe. Kap egy kis földet is közvetlenül a partról. Kb. 5-6 gombóc lesz így. Kettő elég alapozni, húsz percenként pedig megy majd egy-egy, csakhogy ne feledjenek el. Egy bot elég. Minek is több.




Szóval kilépve az ajtón meglepetés. Csak bentről volt oly szép, s csábító a február. Idekint hűs szél ad pofont, hogy ne feledjem, tél van még. Jókora fülest csavar le északról. Nem vagyok egy nyámnyila horpadtmellű nethuszár kis nyenyeregyerek, simán fogadom az orv ütést is, mosolyt rajzol arcomra a tél ilyen próbálkozása. Na még hogy én meghátráljak? Kinek? Egy ilyen nyamvadt télnek mint ez a mostani? Ugyan....


Perc múltával a Lajtán vagyok. Szomorú fűz likas sátra alatt, hátamat támasztja a meredek part, figyiszt mutatva az északi szélnek. Itt már varjak is vannak, sőt a harkály is sűrűn kopogtat. Vadkacsák kísérik egymást a zsombék alatt. Itt-ott mutatják magukat a halak. Fel-s lefelé is loccsan a víz partszéleken s a meder közepén. Jó helyen vagyok. Hamar bekeverem az anyagot. Majd lefagy a kezem. Sebaj. Majd bemelegszik.


Loccsan a gombóc, s mire kitapogatom a mélységet, beborul. A tél megmakacsolja magát, újfent próbálkozik. Hózápor kavarog, két percre elszürkül szembe a táj, majd újra ragyog odatúl a napsugár.  Csillámlik a táj. Szép. Ez az amit szeretek a télben. a szépséget. Mindent elfedő szépséget.  Közben beállítgatom a szereléket. Majd egyhatvanas víz. Előtte a part mentén törés, néhány vékony faág a mederfenéken, kemény iszapos meder. Jónak tűnik. A meder felett centire vezetem az úszót. Néha meglassítom, meglibbentem, s mikor újra indulna, alig két centit...egy pillanatra megtorpan a sebessége, s talán merül is pár millimétert. A bevágás sikerét a bot hajladozása mutatja.


Dehogy vannak legyengülve. Alig 30-50 dekás keszegek hívják segítségül a sodrást, s közülük a domik, leányhalak, szilvaorrúak bizony vissza is húznak. Van, ki rögvest a meder közepe felé indul. Na ők komolyabbak. Két lefordulás is van. Pedig érzem, jó halat ütöttem fel. Pár pillanat múlva megvan egy kis paduc. Lehet a csapat nagyjai tréfáltak porcos vésett ajkaikkal.


Akad bagolykeszeg, karika, s hébe-hóba egy bodorka. Ez utóbbiak nem kedvelik ezt a sodrósabb pályát. Köszönnek a hátam megett. Megcsillan a fény a mellény fényvisszaverő sávjairól. Rendőrök. Ellenőrzik a parton a pecásokat. Nagyon helyes. Gyertek többször. Elbeszélgetünk. Megnézik a szákban levő halakat. Szép zsákmány. Mióta vagy kint? Másfél órája. Dupla ennyi hal jött, a kisebbek meg a leányhalak visszamentek, velük teljes a paletta. Mennek tovább. Sok szerencsét...



Hétköznap. Nem adja fel. Havazik. Két napon át. Ahhoz képest látszatja alig. Karácsonykor kellett volna. Februári hó. Vizes, lucskos olvatag semmi. Az épített hóemberek is megrogynak két nap múlva, mint fizetés napon a hazaténfergő alkoholisták. Elázva, földrerogyván, alig támaszkodva, málé tekintettel...


Rég láttam a Mosonit. Meg kéne nézzem. Megsértődik, s átkeresztelteti a blogot Lajtai Horgásszá... igaza lenne. Teszek ellene. Rápróbálok este a menyusra, marcira egy olyan helyen, ahol tapasztalatból tudom hogy ilyenkor mindkét faj csapatokba verődve összegyűlik. Egy fonnyadt bucó ment meg a betlitől. Ősz óta üres itt a meder. Elköltözhettek a jobb halak.


Maradok az úsztatásnál. Néhány nap múltával jobban felkészülve, kevés búzával, kukoricával megspékelve az etetőt. Csak a folyó. Ugye nem csatorna, nem tó.... sosem ugyanaz. Kissé tisztult a víz, hűlt két fokot, s apadt vagy húsz centit. Alig bírok kapást kicsikarni. Kevesebb, ám darabosabb halak. Küzdenek. Kézbe veszem. Majd hozzáfagynak a tenyeremhez. Több a királyhal. Feljebb megyek száz métert.


Autó fékez. Ismerős arc. Van vagy nyolc éve hogy ő jár fel Komáromból, a vizirendészettől. Járőrtársai cserélődnek olykor, de a parancsnok nem. Elbeszélgetünk. Örülök az ellenőrzésnek. Csónakkal is jönnek, a Móváriak is kaptak csónakmotort, idén ők is beszállnak! Még pár szívélyes mondat, miközben átlapozzák a friss engedélyt, majd távoznak. Másfél hetes engedély. Kétszer látta rendőr! Szuper. Halőr viszont évek óta se...


Domolykók, s királyhalak rántják mélybe az úszót. -5 fok van reggel. Az ígért napsütés alig tör át a felhőkön. A bot gyűrűi befagynak. Ujjaim végei fájnak. A hideg szúrkál bele tüskét. Minden úsztatás után lehelem. Készültem. Nálam az ötméteres spiccbot. Úsztatok. Semmi. Nem jó az ereszték. Húsz centit kéne mélyíteni. A kétponton rögzített úszó szilikongyűrűje, amely a zsinórhoz rögzíti az úszó szárát a fagytól szó szerint eltörik. Nem szerelek ebben a hidegben. Marad a matchbot. Majd lehelek. Jön még pár darab izmosabb domi, aztán elunom a zimankót. Na majd a hétvégén újra!


Még egyszer erőt gyűjtött a tél. Mintha pár nap alatt akarná bepótolni azt, amit januárban elszalasztott. Zordon észak felől futó széllel nyirkos havasesőt, majd havat hord a folyók felett. Egy pillanatig azt hittem, megérinthetem kinyújtott kezét a kikeletnek, de az északi szél messze elsodorta, s nem tűnik úgy, hogy hamar visszatalál Szigetközbe a várva várt tavasz.....






Kelt. 2018. év Jégbontó havának 17-ik napján












2018. február 2., péntek

Nem halatlan, csak havatlan

A szekrény mélyén porosodó botok, mély álmukban halakkal viaskodó orsók, rájuk tekert fáradtan ásítozó zsinórokkal elképzelhetetlen kontrasztot nyújtanak számomra. Hacsak vastag jégtakaró alá nem bújnak a környék folyói, hacsak viharos szél nem űz el a partról jégesővel verve, bizony nálam tart a szezon, s gyakorta horgászom télen. Csak nevetek azon a tézisen, amely arról szól, a vizek népe Csipkerózsika álmát alussza, s vár a kikelet első langymeleg ébresztő csókjára. A jó másfeles koncérok is ezen kacagnak a havas part felett...

A tél. Beteg. Gyengélkedik. Erejét összeszedni képtelen. A vírus neve, mit elkaphatott, maga az ember. Ki legyengíti, olykor tébolyult fenevaddá, majd nyájas szelíd öregúrrá változtatja januárt. Könnyebb a dolgom? Meglehet hogy nem. Hol jégpáncéllá fagyott úton araszolok, hol bokáig sárban cuppogok, hol a nap melege olvasztja rólam a kabátot, majd hirtelen jeges szél támad, s szemembe húzom a vastag sapkámat. Viaskodik a tél a vírussal. Az ember fertőzte meg vele a világot.

Horgászom. Ha már nem riaszt el  hó, s a zimankó. Viaskodom én is magammal. Hol a finomszerelékes pálca, hol a pergetőbot, hol pedig az erős fenekezőbotok dobbantják meg a szívem, s táplálják a halfogás reményét. Az év kezdete emlékezetes. Pergetek a Lajta egy alig ismert (járatlan) szakaszán. Alig ismert? "Ez a kettőnk helye, senkit nem hozunk ide, megőrizzük a titkot!" Hányszor hallottam, s a vége az lett, hogy a "titok" őrzője mással is megosztotta a hely paradicsomi mivoltát... igaz a mondás, amit két ember tud, az többé nem titok. Pfff. Van a horgászatban komikum is! .."elpártol tőled, ha nem kellesz már" S annak tanulsága szintúgy. "..Csak egyedül, nincs más úúút, csak egyedül....!"


Hó csak az ágakra jutott
Szóval pergetek a január elejében, pár nappal újév után. Eredménytelenül. Előttem zsombékos vizifű, mely majd másfél métert foglal el a parttól kezdve a folyómederből. Talán lakja csuka a helyet. Gumit fel, s kezdődhet a zsombék előtti mártogatás, emelgetés. Sejtelmem sincs jól csinálom-e, nem figyeltem meg ennek a módszernek a lényeges elemeit, csak úgy érzésből tapogatok. Érzem ahogy koppanna meder fenekén. Beleemelek. A francba. Akadó. Emelem, s lassan jön a felszínre úgy két méter mélyről iszapos vizet felkavarva egy vaskos faág. Hehe. Legalább akadt valami.  Kiszabadítom a gumihalat, majd jó öt méterre újra próbálom. Megint akadó. Ez is jön fel. Jó nehéz.... Lassan előtűnik a formája. Az arcom lesápad, érzem, hogy a döbbenet gyökeret ver a lábamba, talán a tekintetem is megmered, nem tudom, ezt nem látom, de azt igen, hogy a gumihalat egy méter feletti combvastagságú már-már krokodilra hajazó csuka fogja épp a horog mögött.... Két fejrázás, két kis reccsenés az orsó fékjén, s csak a hatalmas színes farokúszó eltűnő sziluettje ránt vissza a valóságba. Remegő kézzel tapogatom az elharapott gumi megcsonkolt torzóját.....

Na neeee
Még három alkalommal mentem ki, hogy megtaláljam ezt a bestiális fenevadat, ki így elbánt a gumival, de mindössze egy bicskacsuka jelezte, hogy nem teljesen üres a terület.

Sodrófa
Így történhetett, hogy fenekező botok nyerték legközelebb az otthoni versenyt, melynek az volt a tétje, vajon kit is vigyek magammal a folyópartra. Az enyhe, betegesen gyenge január engedélyezte, hogy feltöltsem vastag harmatgiliszta készleteim.  Fontos a fehérje utánpótlás. Etetni nem kell. Csak ólom, horog és azon a giliszta. S alig üti el a közeli falu templomának harangja a kora esti öt órát, a szigetközi ágrendszer egy télen is pompázatos szakaszának partján táncrakél a fénypatron a szürkületben, s bólogat a botspicc böcsülettel. Rúg a horgon valaki. Nem nagy. Jön. Megérzi a padkát a parttól tíz méterre, s kitör árral szembe. Csak egyvalaki lehet. Márna. Rövid, ám annál ádázabb küzdelem után a szákban piheg a folyóvizek királya, a csupa izom, erő, s a kecsesen hosszúkás testű majd kétkilós márna. Bezzeg ha nem árral szembe, hanem árral lefelé használná erejét! Sokkal több márna megszökhetne. Addig jó, míg nem váltanak taktikát.

Egy ismerősöm (nem a fent említett pergetős) fellelkesülve a beszámolótól korábban érkezik egy csütörtökön az általam megadott helyre. Alig egy órával. Még két falura vagyok, mikor kétségbeesve hív, siessek, mert nem bírja a rohamot, legyalázzák a márnák. Hm. Odalépek a gázra. Mikor kiérek, groteszk látvány fogad.

Esti vendég
Ismerősöm épp a botjába kapaszkodik, az perecben hajlong, a hal pumpál, a kínnal gyötört arcon izzadtságcseppek szaladnak le a nyak felé, miközben meg-megszalad a zsinór az orsó dobján, hisz valaki húzza azt.  A lába mellett szanaszét szaggatott merìtőszák hanyagul ledobva, látszik, valami igencsak megcsúfolta, a másik fenekezőbot a bokor aljába hajítva, elszakadt zsinórral. Közben ez a hal is akadóba húzza a cuccost, s szakad.... 

Megdolgoztatott
Kiderült, a szákot bő hetven centis, ha nem nagyobb márna csúfolta meg, mielőtt lelépett. Egy szakított simán, egy másfeles forma kijött, majd fotó után vissza, a negyedik pedig akkor nyert csatát mikor érkeztem. Az aznapi ötödik folyami lovag nyakát azonban én fogtam meg, s beköszönt egy kisebb menyus is. Nyugtatom ismerősöm: "Revansot veszünk szombaton! Neked is sikerül majd!"

Leívott...
S úgy is lett. Felszerelkezve, a tárban lapuló vastag giliszták csapataival érkeztünk a helyszínre. Alig negyed óra múlva zenét kezdett a damil a szélben, mint citerahúr, s a muzsikus ki nem átallott gilisztára fanyalodni, pózt állt egy fotóra a délutáni napsütésben. S mire ránk esteledett, ismerősöm bosszúra szomjazó lelkét is megnyugtatta egy szákba terelt jó hatvan centis márna...

Hengertest

Nappal is..
Pár nap múlva egy csapat horgászt találtam a helyen. Négy autó, tábortűz. Márnáztak.  Itt. Méterre pontosan. Érdekes. Roppant érdekes. Állítólag hallották, hogy itt lehet fogni. Hogy kitől? Hisz ide a bagoly is ritkán jár. Aztán az egyikük megkérdezte hogy én vagyok e az ismerősének az ismerőse. A név hallatán leesett, ki volt az útbaigazító.... Pffff.. "Nincs, már nincs vigasz, ne remélj!"

Rideg kép
Egy darabig nem jövök. Így is több darabos márnát fogtam két hét alatt, mint tavaly egész évben. Még hogy ősszel van a szezonja. Meg hogy hideg vízben nem eszik, meg nincs ereje. Na hagyjuk már ezt az óhéber dumát......

A fák felfogták a hópelyheket


Kicsattanó egészség

Láttam ilyen terepszínű ruházatot, már értem mi ihlette
Szólít is a matchbot. Itt az ideje a finomszerelékes szórakozásnak. Láttam a Lajtán pergetés közben, hogy igencsak forog a keszeg. (Vermel télen mi? A lópikulát!) Úsztatás a vasárnap délutánban. Későn érek ki. Az etetés, valami maradék etetőanyag és vakondtúrás keveréke, némi csontival, bábbal vegyítve. Nyüzsög a hal. Minden dobás, kapás és hal. Alig halad valamit az úszó. Sokszor csak centiket viszi a folyó sodra. Domolykók, karikák, kisbalinok, bodorkák hajtogatják a botspiccet, merítik az úszót. Izgalmas, mozgalmas, élvezetes peca. Kár hogy hamar sötétedik. Lanyhulnak, majd szűnnek a kapások.

Néhány keszeg

Van időm gondolkodni. Legközelebb az új engedéllyel jövök ki. Tanulság is van. Télen is eredményes a horgászat, csak az ember mozdul ki nehezebben otthonról, a fűtött lakásból. S milyen széles a paletta.... Pergetés, úsztatás, fenekezés......Ráadásul színes a folyók halfaunája is. Az ember ha kimozdul, új helyet keres, tegye azt egyedül. S tartsa meg az új helyek titkát magában!
Januári lajtai bodor


Izmos királyhal

Csak a Kárpát-medencében előforduló bucó












Kelt: 2018. Év Jégbontó havának 2-ik napján.