Elszállt a nyár, oly messze már .. 10 év a blogvilágban

"Hát ez is eltellett...."

Még levetkőztet a déli napsugár, nevetve űz egy vén tölgy lombja alá, s vizet facsar a homlokomból sugárzó mosolya. Mézédes somot, galagonyát csemegézek csendesen poroszkálva utamon, ám az alkony libabőrös fuvallata felborzolja a szőrt a karomon. A nyírfa egyik ágán reggelre egyszer csak megsárgultak a levelek. Az imént még fecskék csapata tartott gyűlést egy lengőkábelen, ám most két napja üresen árvák a fészkek, nappal ugyan töpped a szőlő a tőkéken, de az erdők roppant csarnokaiban szarvas bikák bőgnek már a ködös alkonyon! 

A spinner-bait szép csukákat csalt ki a hinarasból

Faroktőig 74 cm, már darabosnak számít

Eltelt. Megint faképnél hagyott, kitántorgott napjaimból szép lassan a bódult csalafinta nyár. Volt benne sok minden, történet, álom, akarat, kín, törődés ....

Horgászat is, pergetős, békés halas, leülős, és harcsázós. Élmenydús, vagy épp csak nézegetős, helyfelfedezős. Minden kifogott hal gyönyörű egészséges és szép rajzolatú volt, még ha épp nem is értek a rekordlista közelébe, akkor is örömmel töltött el, hogy ilyen sokszínű a vízek világa. Ahogy kitekintek az esőverte ablakon, megállapítom, hamarosan színes lesz az erdő is. Hajnalonta ködtakaróba burkolózik az épp száradni kezdett kukoricás, s ott didereg a pókháló a harmatos napkeltekor a bokrok közt kifeszülten. 

Napról-napra lejebb rottyan a folyócskán a hínár vaskos szőnyege, mely nem sokáig bújtatja már az egyre éhesebb csukákat. Később, egyre később virrad, s a nap ásítozva, lustán űzi el csak a párapaplant a reggel az erdők kezei közül. Ha olyan a kedve, makrancos, duzzogó, akkor épp felhőkbe takarózik, s kedvtelenül közömbösen nézi, ahogy esők áztatják a nyáron kitikkadt, italt szomjazó vidéket. Hűvös, zabolátlan szél szabadul ki az Alpok üveghegyeinek izmos karjaiból, megfésüli az erdők kócos lombkoronáját, melynek nyomán a földön koppan a vadgesztenye. A seregélyek hadai vígan fosztogatják az alvó csősz mellett a szőlőket, jobb híján az erdőszéli bólogató kökénybokrokat. Jóllakottan letarolva a nyár utolsó nyomait, zsinattal vonulnak tova...

Ha a seregélyek nem lelik meg, szép termés lesz idén kökényből

Kisharcsa is harcsa, vadul rázza a botot

Ritka vendég mifelénk

 

Harcsaifjonc meglepődve

Leuralták a pályát

Ha tudnék festeni, ilyeneket alkotnék

A sajtkocka legnagyobb ínyence

UL peca domira, jó móka

Az ellenállhatatlan kanál nem csak a csukát,....

...a balint is kicsalja a hínár mellől

Testes keszeg

Ha éhes, a csonticsokorból fogsort növeszt 🤣 

Matchbottal folyón jó élményeket ad a keszeg

Aztán beüt a ponty is, mely komolyabban megdolgoztatja a botot a sodrásban

Vagy a mindig éhes sügér támad hajnalonta

Hajnalban órát lehet állítani hozzájuk, a reggel hatos harangszóra rendszerint bólint a bot

Mire felocsúdok, a másik bot is halat ad

Megunhatatlan öreg Duna látványa, vonzalma

A hajók hullámai hozzák a kapást

Elmúlott a nyár. Eltelt az idő is, hiába próbálnám utolérni őket, ujjaim csak az ürességbe markolnak, hisz lépéseikkel kéz a kézben lehagynak, s csak válluk felett kacagnak felém incselkedve a távolból. 

Éppen ma tíz éves a blog. 2015. Szeptember 26-án született meg, akkor, amikor azt éreztem, a médiumokból kiveszett az a fajta írás, amely reklám, felszerelés és öntömjénezéstől mentes, értéket képvisel és ad át, megőrizve az eltelt évtizedek hangulatát, az évtizedes tapasztalatokat nem hagyja elveszni. Valami eltűnőfélben volt, valami haldoklott..... Egy okozat oka lettem tehát. Profilommá vált az olvasó közeli valóságos leírások, élmények, kudarcok, s nem feltétlenül kapitális fogások valósághű, kellő alázattal történő tudósítása. Hogy ez mennyire sikerült, ezeket a gondolatokat mennyire sikerült átadjam, azt az olvasókra bízom, a legjobban tán ők tudják ezt megítélni. Vannak, akik a kezdetektől követnek, kísérnek ezen az úton, de a horgásztársadalom többsége előtt ismeretlen vagyok, s a blog is az. Hiszen nincs velem tele sem a net, sem a horgász médiumok nem írnak (már) rólam (bár volt néhány próbálkozás, de azt inkább hagyjuk is), s nem cipel egyik cég sem a hátán, s én sem reklámozom őket, nincs megfelelési kényszerem, csak saját magam felé legfeljebb. Szeretek minden este nyugodtan a tükörbe nézni. Ez mindennél többet ér, valamint az, hogy amit közzéteszek az mindig valóságos! Nincs kozmetikázás, nincs hazugság. Ennyi csupán a titka...

Eltelt az idő, megöregedett a blog is. Kapott díjakat, s kihajtott belőle egy irodalmibb ág, amely 2019-ben könyvet is termett, s érik bizony a következő is, talán 2026-ban megvalósul majd a második kötet. Vadhajtásként kiszökött a gondolatokból a dalszöveg írás is, amely zsenge még, de talán blues és rockzenei körökben szebb jövő elé néz, hacsak a műfaj nem szűkül még inkább szubkulturális szegmenssé a zenei világban, ahol még értelmes dalszövegekhez varázsolnak a zenészek fülbemászó dallamot.

10 év. 203 darab bejegyzés! Matuzsálem ez a blogok világában, a horgászblogokéban pedig főleg az. Annyi hirtelen feltűnő üstökösként berobbanó kiváló blog tündöklött egykoron, olvasott, kedvelt blogok, blogírók hada hozta a jobbnál jobb írásokat, de mára többségük kiégett, beleunt, feladta, s kialudt a szalmaláng. Eltűntek, az idő rozsdás vaskerekei porrá őröltek sokat, s szinte nyom nélkül szétszórták őket a bináris kódokra épült net világában... 

Ezt rettenetesen sajnálom, jobb lett volna, ha többségük fenn marad, s a közösségi oldalak egynapos tündöklést követve nem darálják be őket iszonyatos fogaskerekeikkel.

Kevesen maradtunk mi utolsó Mohikánok, jelenleg is aktív blogírók. Az én kedvem mindezen hátrányok ellenére nem vette el semmi. Sem az, hogy nem lettek milliós megtekintéseim, sem az, hogy mindenki eltemette már a blogírást, mint a neten kihaló stílust. Sziklaszirtkent áll még a blog, mely dacol a felkorbácsolt tenger szilaj hullámaival, s vastag falai nem inognak meg holmi viharok dühödt támadásai alatt.

Bizton remélem, ezen 10 év alatt sikerült átadnom valamit abból, amit a természetben tapasztaltam. Amit láttam, éreztem, s amilyen gondolatok születtek a valós, megélt élmények alapján. Remélem, írásaim, beszámolóim, novelláim adtak valami pozitívumot az olvasó közönségnek, visszaadtak valamit abból, amit én kaptam a természettől, azért, hogy azt tovább adhassam önzetlenül. Jutott egy kis érték annak a vékonyka rétegnek, akik hajlandóak olvasgatni, nézegetni, legfőképp elgondolkodni az olvasottakon. Hálás köszönet minden látogatónak, akik a kezdetek óta figyelemmel kísérik a blogot, vagy akik időközben találtak csak rá, vagy akiknek éppen véletlenül akadt csak bele a keresőmotorjuk, de elidőztek egy kicsit itt az oldalon. Voltak páran.

Több mint háromszázhuszonnyolcezer látogató ezen idő alatt. Nagy szám. S ha ebből a sok olvasóból akárcsak egy ember is csettintett egyet, hogy ez az, ezt kerestem, ilyeneket akartam olvasni...

Akkor azt mondom, megérte.   

A másfeles koncér jól küzd folyón a matchbottal

Saját festésű kanál is adja a csukát

Eltelt. Elmúlt az ideje a nyárnak, letellett tán az ideje a blogolásnak is. Sokan temették már a műfajt. Kihalásra ítéltettünk. Kiveszőben, de mégis itt vagyok! Itt leszek, ahogy jövőre a nyár is újra eljön. Egy gyakori kérdésre válaszolnék, néhai nagyapám Darnyi Béla szavait pontosan idézve, akitől szintén meg-, megkérdezték aktív éveiben, hogy 

"Meddig akarsz még írni?"

"Addig írok, amíg még lesz miről!"

Pataki csuka

Kelt: 2025. év Földanya havának 26-ik, a blog fennállásának 10. évfordulóján