2020. április 10., péntek

Kikelet ölelő mosolya

Nehéz sóhajjal, alig vánszorogva érkezik a kikelet. Lassan, nagyon lassan akar tavasz lenni. Elgyötört hónapok aszálya apasztja a folyók vizét, s aszalja az erdők alját. Még ropog a tavalyi nád a lábam alatt, de zöldül már az erdő alja, s az elnyíló hóvirágmezőket a medvehagyma illatú erdőalj búcsúztatja. Néhol árva gomba próbál életben maradni, esélye a sikerre oly csekély még, hogy nem adnak érte odds-ot a fogadóirodák





Itt-ott veszekedő récék borzolják a víz felszínét, s alkonyatkor bőregerek ébredeznek fura cikk-cakkban repkedve a folyó felett. A túlparton róka ugat, s nehezen csitul a pacsirta dallama is. Egy bősz bagoly kezdi meg röptét a Lajta felett, s megpihen a túlparti öreg fűz korhadó ágán. Onnan les rám. Mit akarhat? Keserű gúnnyal hessegetem el a gondolatot, hogy kíváncsisága tárgya én vagyok. A lábam előtt játszadozó erdei csíkos hátú egerek inkább figyelmet érdemelnek őkelmének.

Alig rezzen a vízfelszín, nehezen ébrednek a küszrajok is, a keszegnép sem veti rámagát a csalira éhségtől korgó gyomorral. Kint ülve, lassan megölel a természet, álomba ringat, s nem tudom, valóság-e az, amit látok, vagy fura játéka az illúziónak csupán.

Hóvirágbirodalom

A kisszéken ülve gubbasztok, s gondolatok szárnyán próbálom felfogni a világ hangjait. Hova jutottunk? Ki tegnap még mosolyogva parolát nyújtott, ma már nem köszön, s tagadja, hogy valaha is ismert. Hiánycikk manapság a gerinc, s eltűnt a bátorság a valósággal való szembenézés területén. S mi történik azokkal, kik több ideje szemlélik a világot? Kik életük alkonyán megfáradva az évektől az új rend szerint utcára lépnek, megvető gúny és kitaszítottság tárgyai, s vajon érez e szégyent az a lény, ki az időseket megvető módon éli mindennapjait? Vajon ő csak idepottyant valahonnan a pöcegödör mélyéről kivetve, vagy oly gyenge elmével rendelkezik, hogy elhiszi azt, mit a kilúgozott agyú parancsszóra menetelő társadalmi réteg sulykol a csökött agyába?

Voltak-e szülei, nagyszülei? Kik ilyen embernek akarták nevelni, vagy a fősodratú erkölcstelenséget felmagasztaló új divat tette lelketlenné azt, kinek nem jutott az intelligenciából se sok, hiába állt sort érte. Vajon tudja-e, ha felette is eljár az idő, s a most ajnározott utódai tőle tanulván megvetik majd, s félrelökik őt, s megalázottan kénytelen fejet csóválva búslakodni azon, hogy elrontotta, bizony elrontotta valahol. A evolúció zsákutcájában teremnek még a társadalom szemétdombjára való selejtek... Hova tűnt a természetes kiválasztódás? Sehova. Csak itt lassabban működik.Az ilyeneket elsodorja a szél, nyomtalanul eltűnnek, névtelenül,egy masszában, melyre csak a sötét anyagként emlékeznek majd valamikor, amely megrontotta létével a világot.

Medvehagymamező

S kint a víz partján, ahol megnyugvást talál az ember, vajon a madárdalos hajnalok mit súgnak fülembe? Nézz szét ember, mit tettél! S szétnézek. A szégyen, pírt rajzol arcomra. Mások miatt. A horgászhely a Duna parton bokáig szemétben. Kiürült sörös dobozok, konzervdobozok, üres etetőanyagos zacskók szertedobálva. Csak egy eső, mely méterrel húzza fel a vízszintet, csak az kell, hogy az ember mocska elinduljon a síró folyóval. Sír a lelkem, miközben dühösen szedem össze a mások által szerteszórt szemetet. Szomorú a szederbokor, mely alá bemászva megtisztítom a területet. A kocsi csomagtartója félig megtelik a zsákokkal. Most már nyugodtan ücsörgök a parton. Mintha tisztább lenne a madarak éneke, mintha fényesebben csillanna a Duna vize, s mintha megrezzenne a bevetett horgászbot spicce is. Igen, elindul.Valami elindul, kapások, fárasztások, halak. 













Némelyek fotósnak állnak modellt kis ideig,majd újra vidáman szelik a játékos habokat. A gondolatok most végre egybeforrnak a természet szavával, melyet lágy szellővel fon egybe a kikelet.
Kezdem felvenni a ritmust, fenekezőhorgászat is működik,dolgozik a matchbot a folyóvizi finom szerelékes úsztatások során, s a domolykók is vígan szedegetik mára vízbe pottyanó műcsalikat. 

Lekívánkozik a kabát, olykor elég egy pulóver. A kikelet itt van, s mosolyogva vetkőztet.Reményt ad a napsütés, s dongók rajzanak már a virágok szirmain, nevetve kelepel a gólya is, megérkezett. Mint minden tél után, eljön, s megérkezik a tavasz!









Nem volt hó a télen, eső sem sok, csordogál csak mifelénk a Duna




Egy sütésre való csatornalakó galeri


Van, mikor a méret a lényeg




Tél és tavasz határán gombamánia


Fészkén ül a fácántojó

Minden alkalommal, mikor megérint, minden évben ez történik. Mindig megdöbbenek, s jó kedvre derülök is egyben, hiszen szemmel is láthatóvá válik az, hogy milyen gyönyörű is, mennyire reményteljes, alig erőben még,de mégis,mily sokszínű, s csodálatos is a kikelet, amely nem más, mint maga a tavasz!

(SCS)



Kelt: 2020.év Szelek havának 10.-ik napján