Magányosan gubbasztok a hűvösen simogató késő őszi sötétedő estében. Gondolatok terhe alatt görnyedve a kisszéken húzom össze magam vagy zordabb időkben az autó felnyitott hátulja alatt széltől, esőtől védve. Köröttem az erdő, sötéten komoran, széltől kopaszan gyászosan suhogó. A kis szigetközi falvak kilométerekre tőlem, ásítva készülnek az estre. Ide hallik, ahogy a templom elüti az időt negyedóránként. Hallgatom. Számolom a fertályórákat. Csak egyedül...
Nem így volt ez valaha. Sokszor délután háromkor még világosban kiültek a horgászok, biztosítva maguknak a megfelelő helyet, hogy ha jön az est, s támadnak a menyhalak, jó eséllyel vegyék fel a küzdelmet velük. Nem riasztotta őket sem a szél, sem a hóesés, szíjas magyarok voltak, kik állták a sarat, havat. Sokakat névről, még többjüket arcról is ismertem szerte felső-Szigetközben. Gyakran meleg tűz ropogott a parton, kézről-kézre járt a forró kávé, forralt bor, pálinka.
Kellemes baráti beszélgetések, ismerkedés, horgászbeszámolók tették kellemessé az estéket. Rajkától Dunaremetéig a nagy Dunán, s az ágrendszerben, valamint Mosonmagyaróváron mindenhol megvolt a menyhalvadászok csoportjainak találkahelye.
Hol itt, hol ott bukkantam fel magam is, s bevallom, szeretettel vártak, láttak mindenütt, mint ahogy én is szívesen láttam a rajkai, a remetei menyhalvadászokat, ha errefelé tévedtek. Ezek az esték, múltba vesző emlékei, ám mély nyomot hagytak minden horgászban, tán még most is felötlik némelyikükben.
Néhány évvel ezelőtt jött a "rehabilitációnak" nevezett partrendezés, amely a Mosoni-Duna, s a Lajta vadregényesen megrajzolt vonalának egy részéből is egyenesre vályúszerűre faragott csatornát varázsolt. Talán emiatt? Vagy közrejátszhatott más is? Eltűntek a visszaforgók, eltűntek a nagy gyökérzetükkel éléstárat és búvóhelyet nyújtó part menti erdők, s elkoptak a menyhalak is rendre az évek során. Velük együtt megfogyatkoztak a menyhalvadászok is sorba.
Ma már ritkaságszámba megy, hogy azok a népes horgászhelyek, ahol olyan jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, ahol mindenki megfogta az aznapi menyhalait, egy vagy két horgásznál többet "fogjon, lásson" egy este. Ritkaságszámba megy ma már az is, hogy valaki visszaengedje a megfogott menyhalat. Egykor vallottuk, csak annyit viszünk haza, ami kell, a 2-3 darab elég volt mindenkinek, noha akadtak 20 darabon felüli fogások is egy este. Mégis tudta mindenki a mértéket. Hová tűnt mindez? S miért terjedt el a
"piros VII-es" szindróma, amely mindent visz?? Egyáltalán,miért kell minden megfogott halat hazacipelni a fagyasztóba, szomszédba...stb???
Hirtelen magára húzza csillagos köpenyét az égbolt, s dermeszteni kezdi a leheletet az est. Száraz gallyat tör le a szél, megrezzenek, ahogy földet érve hangot ad. Alig egy méterre onnét magányosan ücsörgök a több évtizedes helyeken, s várom, hogy bólintson a botspicc. Nincs ki szól, nincs ki odakéredzkedjen a meleget adó tűzhöz. Nem jár körbe a butykos, s nem szürcsöli senki átfagyott vörösre fagyott ujjai közt tartott bögréből a forralt bort, s a hidegtől könnyes szemmel fehér párát fújva nem mondja senki azt, hogy:
"-Köszönöm!" A lelkek is eltűnnek a sokat látott fák alól, a kitaposott horgászhelyek helyére gaz és kóró telepszik évről, évre. Az emlékek is foszladoznak, kopnak.
Az éltes őszhajú menyhalasok rég elköltöztek az örök horgászparadicsomba, ott mesélik a rafinált módszereikkel töltött téli estéik történéseit. A középkorú menyhalhorgászokat szétszórta a napi taposómalom, s elvitte őket az őszi szél, mutatóban kapaszkodott meg egynémely még itt-ott. A fiatal generáció nem hisz a menyhalazásban, egyfajta misztikumként kezeli, s ha néha kitéved belőlük egynémely, a telefonnyomkodás mellett a kapásokat is rendre lekésik, s elmegy a kedvük a fagyoskodástól, na meg a telefon akksija se bírja a hideget. Ők meg a telefon nélkül nem bírják..
Egyedül gubbasztok a kocsi felnyitott csomagtartó teteje alá beülve. Melegen felöltözve révedek a sötétbe, s a régi menyhalas estéken nosztalgiázok, miközben lábamat lógatom Ráérek épp a sötétedésre kiérni, bárhova beülhetek, nincs ki foglalja a helyet. A zárás alatt lebukó víz egyenletes moraja elnyomja az erdő neszeit. Néha róka szeme villan a sötétben, ahogy a bátrabb bundások átkelnek a hídon a falu felé tartva egy kis portyára, szemmel tartanak. Ahogy én is őket!
"-Sok sikert fiúk!" -súgom halkan. Legalább nem vagyok egyedül.
Megkoptak a menyhalvadászok. Több lett a pergető, s a pontyhorgász. A késő őszi, téli estéken elnémulnak a folyópartok, megritkul az esti fejlámpák fénye is. A túlparti, csallóközi oldalon is ritkábban villan fel a parton a fény. Vajon megérint e még valakit a menyhalazás varázsa? Vajon van-e még férfiember, kinek kihívás a mínuszokban, havazásban, szélben kint ácsorogni egy-két menyhal megfogásának reményében?
Gondolataim bonyodalmas szövevényéből az ismerős kapások rángatnak ki. A harmadik egyre erősödő húzásra bevágok. Jó hal van a horog végén. Idő kell, míg a 14 méter mély gödörből a felszínre húzom a fél méteres tekergő menyhalat. Szákolás alatt egy pillanatra a régi idők menyhalas estéiben képzelem magam, érzem, hogy a többi sporttárs nézi a műveletet, s elégedetten csettintenek, majd fogják ők is a tőkehalakat szép sorban, miközben a fehér hajú őszülő pecások biccentenek felém, s hallom, ahogy egymáshoz szólva mesélni kezdik:
"-Bezzeg az én időmben...."
Menyhalak... Amíg lesznek, lesz talán, ki vadászik rájuk, lesz, ki szembeszáll a zord széllel, s a tél minden ostromával. Talán még fellobban itt-ott a folyók partján a tábortűz, ahol toporogva, dideregve dörzsölik kezüket a horgászok, gőzölgő forró bort, teát, vagy csak pálinkát kortyolgatnak, s halkan beszélgetnek, miközben fél szemmel sandán az égnek meredő botspiccek végén halványan zöldellő fénypatronokat nézegetik, vajon a menyhalak is csatlakoznak-e a társaságukhoz.
Kelt: 2019. Enyészet havának 24.-ik napján.
Magányosan gubbasztok a hűvösen simogató késő őszi sötétedő estében. Gondolatok terhe alatt görnyedve a kisszéken húzom össze magam vagy zordabb időkben az autó felnyitott hátulja alatt széltől, esőtől védve. Köröttem az erdő, sötéten komoran, széltől kopaszan gyászosan suhogó. A kis szigetközi falvak kilométerekre tőlem, ásítva készülnek az estre. Ide hallik, ahogy a templom elüti az időt negyedóránként. Hallgatom. Számolom a fertályórákat. Csak egyedül...
Észrevehetően ismét itt járt. Nyomot hagyott az erdőn, vígan fütyörészve áttaposott a hulló száraz avaron. Hosszú sálját hanyagul nyaka köré csavarta, rojtos végét olykor meglibbentette a szél. Hóna alatt hatalmas paletta, megvénült pipája szája sarkában hanyagul eregette a füstöt. Félrecsapott süvege alól varkocsba font szürke tincsei játszottak a széllel. Kezében ecsetkészlet. Szakálla mellig érő, víg harcsa bajsza kétoldalt lefittyenő. Kopott köpenyege finoman kapaszkodott csontos széles vállába, ahogy utat vágott magának rendre a ciheresen át. Sáros talpú csizmája vásottnak tűnt, ám nem volt likas sehol, s passzolt a lábán a bőr, szinte egybenőtt vele. Léptei hangtalanul követték egymást.
