A következő címkéjű bejegyzések mutatása: menyhal. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: menyhal. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. december 24., hétfő

Menyhalas esték - Szigetközi Kalandok 5.

Menyhalazni megyünk! Ismételte sokszor azt a mondatot, amely mindennapjai részévé vált, kitöltötte a gondolatai nagy részét azóta, hogy a mindig mogorva öreg egy nap felhívta rá a figyelmét. Kopott kis házikóban lakott a szomszédban. Rég barnára vásott deszkakerítés mögött vicsorgott minden nap a loncsos szőrű puli, mikor megugatta iskolába menet. "-Nye-te nyee Pocsék, elhallgass! - mordult az öreg a kutyára, amely ilyenkor elhallgatott, de azért amíg a kerítés tartott, végigkísérte az ifjút gyanús tekintettel, halk morgással. "-Még jó, hogy az öregnek nem rotija van, az átrágná ezt a hitvány kerítést, s el sem futhatnék előle" -villant át a gondolat.

Egy nap viharos szél kergetett egy hózáport a vidéken. A legény szembehúzott sapkával küzdött a széllel hazafele! Az öreg szomszéd a tornácon babrált valami vén kályhacsővel, mikor meglátta az iskolából hazatérő legényt. Az öreg felnézett, kissé felegyenesedett, s kikiáltott a rozzant kerítésen át. "-Hallod-e inas? Pénteken ha van kedved kijöhetsz velem menyhalazni, pár hete elindultak, s bizonyos, foghatnál te is belőlük!" Az ifjú először csak a szél játékának, a képzeletének gondolta az elhangzott szavakat, ám amint az öreg szomszédra tekintett, látta annak rezzenéstelen mélyen barázdált arcát, villanó, komoly tekintetét. "-Rendben Jóska báttya, mikor indulunk?" - Válaszolt az izgatottságtól remegő hangon, de az öreg erre már csak félvállról válaszolt neki, "-Napszállta előtt egy órával"


Hazaérve alig bírt magával. Azonnal kikereste a botjait, méregette, nézegette, melyik is lenne alkalmas a nagy akcióra. A vékony spiccű feeder szóba sem jöhetett, hiszen a kis gyűrűkbe belefagy a víz ilyenkor. A rövid csónakos botok túl merevek, erősek, szinte majd elkeseredett, mikor eszébe jutottak az erős, ámde karcsú, hajlékony kétrészes üvegbotok, amelyeknek a gyűrűibe sem könnyen áll meg a jég. Az este a felszerelések összekészítéséről szólt. A finom, többcsapágyas drága orsók szóba sem kerülhettek, hiszen nem télre, fagyra, s ilyen igénybevételre tervezték őket. Két bokorugró, ám de megbízható 40-es orsóra 30-as főzsinórt csévélt, majd 28-as előkezsinórokra kerültek a kis süllőzőhorgok. Néhány marék tányérólmot, kapcsot is kerített a láda mélyéről, s hamarosan készen is állt a felszerelés a nagy napra. A baj az volt, hogy a naptár még csak keddet mutatott. Egy örökkévalóság volt kivárni a pénteket.



Másnap tovább hűlt az idő, havazott is, de még csak szerda volt. Csak eljött aztán. Az iskola után szalad-szalad a legény haza, ahol az összekészített horgászfelszerelése várta. Mire átöltözött, futtában bekapott két még friss langyos meggyes rétest az anyja unszolására, fél lábbal kint is volt a ház előtti kis udvaron. Jóska bá' a kapu előtt várta a saját felszerelésével. Ősrégi rőzsék meredeztek a kopott zsákból a felhők felé, vaskos gyűrűk próbáltak a botoknak horgászbotjelleget kölcsönözni. Az öreg körül ott sertepertélt Pocsék, az éltes puli. Loncsos szőre viccesen ringott a kutya minden mozzanatánál. Vakkantott egyet, mikor a legény kilépett, s becsukta maga után a kaput, majd bizalmatlanul megszaglászta. "-Talán legközelebb nem ugat meg!" gondolta a legény, majd kissé félve, de határozottan megsimította a kutya fejét. Az válaszul megnyalta a kezét.

Mindketten tudták, itt kezdődött a barátságuk, amely addig tartott, amíg szegény Pocsék el nem költözött az örök birkanyájmezőkre, ahol tán most is lebegő fülekkel, lógó nyelvvel vigyorogva tereli a nyájakat ide-oda. Hanem addig eltelt még néhány év....


A folyópartig gyalogosan mentek. Öreg Jóska bá' ropogtatta a havat elöl, utána a legény lépdelt a nyomába, a puli meg köztük tüsténkedett. Szőrére feltapadt a hó, s úgy nézett ki mint valami himalájai jak. Jóska bá ' nem volt szótalan, egész úton faggatta a legényt. "-Tudod-e hol kell keresni a ménhalat? Tudod-e mit szeret a legjobban? Tudod-e a nagyok hogy játszanak a csalikkal, s finomabban kapnak kicsiknél, melyek csak vadul rázzák a botot, s nincs semmi élvezet a kifogásukban? Tudod-e, ezt, tudod-e azt....

A legény alig győzött megfelelni az öreg kérdéseire, de mire mindre megmondta a választ, a jó választ, hisz Jóska báttya egész kora őszön a menyhalakról, ahogy az öreg mondta a ménhalakról beszélt, nem volt nehéz egy kérdés sem. "-Igazi élő hallexikon az öreg!" -gondolta a legény.

A part meredeken tört a folyó felé. A hó befedte kissé a partot. "-Vigyázva kell a lépést tenni, mert hamar becsússzanhatsz a hideg vízbe!" A víz barátságtalanul morc volt. Itt-ott örvények forogtak, mélybe csavarodó vízoszlopként ijesztgették a bátortalan szemeket. "-Bizony nyáron jobban tetszett!"-nyögte ki a legény. Válasz nem érkezett.

Mire összerakták a botokat, Jóska bá' megszólalt: "-No fiam! Az egyik botra haldarabot teszünk, hoztam friss küszt a kerti hordóból, amelybe jó előre betartalékoltam, a másik horogra szalonnadarab kerül! Ugyanis a zsíros szagos valaminek a hidegben nemigen állnak ellen, megláthatod!"


A felcsalizott botokat egymás után szépen bedobálták. A kisebb ólommal szerelteket közelebb, a visszaforgó belső felébe, a part menti kövezéstől nem messze, míg a 120 grammos csúszóra szerelt szereléket beljebb, a törés mentére vetették be, oda, ahol az ólmok a becsapódást követve nyolc-kilenc számolás után koppantak csak az aljzaton. Egy darabig nem történt semmi. Jóska bá' tüzet tett, mert mint mondta, a téli horgászat nem vezeklés, kínkeserv, minek szenvedjen az ember, ha nem muszáj. Bizony kellemes is volt a tűz mellett. Sokat beszélt az öreg, de nem fecsérelte a szót jelentéktelen dolgokra. Mondanivalója határozott, lényegre törő volt.


Észrevétlenül szállt le az este. A nap sápadt, erőtlen korongja szemlátomást gurult a túlparti kopaszra meztelenedett erdő mögé, s hamarosan kigyúlt a pásztorcsillag is. "-No fiam, hamarosan kezdődik a mutatvány!" -öntött reményt a legény szívébe a nyugodtan pipázgató öreg. A kellemes meggyre emlékeztető füst összekeveredett az uszadékfákból rakott tűz fanyar füstjével, s szálegyenesen szállt az ég felé.




"-Most lehetne füstjeleket adni haza, mint az indiánok tették, s forró tea várna, mire hazaérek."-gondolta a legény. Megrezzent a jobb oldali botjának a  vége. Azonnal a bot mellé guggolt, remegő kezeivel a nyél felé keresett, míg szemei ráragadtak az ég felé srégan álló bot spiccére. "-Várj még két pöccintést, mert csak a szájszél bőrét lyuggatnád most!"- hallotta szinte távolból az öreg figyelmeztetését. Pedig de besuhintott volna. Hisz mióta várt erre a pillanatra. Kínosan lassan jött el a harmadik pöccintés, pedig valójában két szempillanat volt az egész. Aztán megmarkolta aközben lederesedett botnyelet, s határozottan bevágott. A bot ívbe hajlott, s rúgott valami a végén! Kicsit kitört jobbra, majd balra a sodrással, de határozottan jött a part felé, hamarosan a víz felszínén tekeredett...

Akkor kezdődött. A menyhalak utáni hajthatatlan vágy, a téli csendes estéken eltöltött órák utáni sóvárgás, a nyugalom, a csend, a hűlő vizek, az elalvó természet minden apró kis mozzanata iránti megismerés vágya. Akkor, amikor kezébe vette az első menyhalat, amely nem volt túl nagy, ám a maga 50 centijével belevéste magát a legény emlékezetébe.


Jóska bá"-ra is már csak páran emlékeznek az utcából, a háza helyén új kétszintes villa áll, a deszkakerítés is a múlté, s a loncsos szőrű puli helyett patkányra hasonlító kis vakarékot sétáltat az új szomszéd, már ha nincs locs-pocs, mert akkor ölbe viszi, Ennek a szerencsétlenné torzult állatkának  az ugatása inkább valami kis vékony sipítozásra hajaz, mindennemű tekintély nélkül.

Az esték ugyanolyanok. Immár sok-sok éve magányosan, a pipafüst kellemes illata nélkül. Csak az uszadékfákból rakott tűz ropog ugyanúgy, csak a botspiccek játéka maradt ugyanaz, s Jóska bá' "ménhalazós" szabályrendszere változatlan, hisz ma is ugyanúgy támadnak a tőkehalak, mit sem változott viselkedésük az eltelt évek során. 


Az advent időszaka alatt sokszor eszébe jutott az öreg, aki pásztorcsillag képében sokat kacsintott ifjú tanítványára, hamiskás mosolya, folyton füstölgő pipája füstjében súgta:-"Kigyúlt a pásztorcsillag, most kell bedobni!" 






Utószó: Írhattam volna, hogy kijártam mostanság menyhalazni, itt- és ott ekkorákat, ennyit fogtam, ezzel-azzal, 50 centi felett, alatt.... ámde úgy gondoltam, Karácsony lévén egy pár perces kis könnyed novellával mondok köszönetet azoknak, akik hosszú ideje követnek itt a blogon, akik esetleg csak ritkán, vagy elvétve néznek be ide, szóval minden kedves olvasómnak kívánok

Áldott Meghitt Békés Boldog Ünnepeket!







Kelt: 2018. év Álom havának 24.-ik napján



2018. november 25., vasárnap

Menyhalhajsza gunyeccal


Sokadjára foszlik szét a remény, hogy egy hidegfront felrázza a menyhalakat a kora őszi tespedtségből. Sokadjára próbálom mindig szinte más vízen, szakaszon, vajon ott vannak-e már? Van, hogy a borongós hűvös szeles délután ad némi reményt, vagy a forduló északi szél, vagy a nyirkos köd, ám csalóka tünemény mind.

Volt némi gyenge próbálkozása az időnek, s ugyanezen gyenge próbálkozás volt részemről is a menyhalak megfogásának. Az idő múltával azonban kezdtem vizsgálni a legjobb menyhalas pályákat, de a felkínált csalétkek széles repertoárja süketen kushadt a meder alján. Ahogy megjött az eső, megjött az értelme a harmatgiliszta (=gunyec=) szedésnek is. (Na meg a gombaszedésnek, de arról más bejegyzésekben már említést tettem, teszek). Ahogy besötétedik, egy görnyedő alak a házak tövében a fű közül alig pislákoló fejlámpával húzkodja a földbe kapaszkodó vastag gilisztákat kifelé. Gyakori látvány..





Szóval a vastag giliszta. Na az nem hazudtolta meg önmagát. Aki ismer, tudja hogy márnára nemigen etetek ősszel, télen. Csak a csúszóólom, s a vaskos falatok a horgon. Még hogy nem vonzza oda őket?



Márna, menyhal, esetleg harcsa ha van a közelben, előbb-utóbb rácsimpaszkodik az ízletes falatra. Domi, koncér, ponty sem veti meg ha arra jár. Nappal csak a keszegek vámolják a gilut (gunyecot, ahogy errefelé mondják), ám ahogy besötétedik, nem ritka egy bottal egy óra alatt a 8-12 darab többnyire süldőkorban levő 35-45 centis márna megfogása sem. Szegény menyus oda sem fér az asztalhoz. Neki mást ajánlok.


Hanem aztán eljön előbb-utóbb a tőkehalak ideje is. Aki ismer, tudja hogy hosszú évek óta megszállottan kajtatok a menyhalak után szeptembertől májusig. Semmi nem ér fel azzal, mikor egy általam jónak gondolt helyen este sikerül is fogni. Igaz az, hogy megszállottnak, mániákusnak kell lenni, ha az ember menyhalvadászatra adja a fejét. A vad élőhelyének felkutatása, becserkelése, a hosszú türelemmel viselt zord esték, mind-mind menyhalvadásszá edzik a horgászt. Kihívás jó helyre lelni a Lajtán, a Mosonin, az ágrendszerek szövevényes folyóin. Kell hozzá üzemóra.


A sötét csendes folyóparti estéken, ahogy a botvégén nyugvó fénypatron hirtelen táncba kezd, az rögvest izgatottá teszi a horgászt. Lassan elindul a tőkehalak támadása. Először még válogatnak, hisz sokféle táplálék van a folyók medrében, ám később mikor nagyobb csapatokban grasszálnak a kövezések mentén, mindent felfalnak, ami az egyágú bajszuk elé kerül...


A távoli országút zaja összekeveredik a még fákon árván zizegő száraz falevelek hangjával. Az erdő alján nem motoznak a nyáron még oly aktív sünök, egerek. Az estével elmarad a gémek rikácsolása is. A sötét magába fojtja a szót. A víz sem él. Néha loccsan a partszél, hazatérő hód. Az üres sötétségben a gondolatok felkúsznak az ég felé srégen felmutató botspiccekig, melyeken a halvány fénypatronok a csillagokkal próbálnak diskurálni. Összébb húzom a kabátom, jobban a szemembe húzom a sapkát. Golyóvá kucorodom a kisszéken. Szél ellen jó. Vaksötét. Csak a csillagok, s a patronok halovány fénye segít a tájékozódásban. Aprót rezzen a bal oldali, az alsó partközelbe vetett bot vége. Kis mozdulat követi. Csend. Újra beleüt, agresszívabb. Megdermed minden. Lassan a botnyél felé nyúlok, óvatosan a sötétben, hogy idő előtt ne érintsem a botot. Vészjelzés lenne...
A következő beleütésnél bevágok. Szép ívet ír le a patron a botvéggel, valaki küzd a horgon. Ő az, igen. Hamar magamhoz húzom. Nem nagy, de ő az, a tarka bundájú magyar tőkehal. A menyhal....



Lassan elindul minden szakaszon. Adja a menyust a Lajta, adja a Mosoni-Duna, s az Ágrendszerek sem fukarkodnak. A menyhalhorgászok viszont az évek során kikoptak. Hol vannak a régi "szép" idők, mikor fél háromkor már helyet foglaltak a vérmesebb menyhalra horgászók, hogy a háromnegyed ötös szürkületkor, mikor beindulnak a tőkehalak, jó helyen legyenek... emlék már..








Kelt: 2018. év Enyészet havának 25.-ik napján

2018. február 2., péntek

Nem halatlan, csak havatlan

A szekrény mélyén porosodó botok, mély álmukban halakkal viaskodó orsók, rájuk tekert fáradtan ásítozó zsinórokkal elképzelhetetlen kontrasztot nyújtanak számomra. Hacsak vastag jégtakaró alá nem bújnak a környék folyói, hacsak viharos szél nem űz el a partról jégesővel verve, bizony nálam tart a szezon, s gyakorta horgászom télen. Csak nevetek azon a tézisen, amely arról szól, a vizek népe Csipkerózsika álmát alussza, s vár a kikelet első langymeleg ébresztő csókjára. A jó másfeles koncérok is ezen kacagnak a havas part felett...

A tél. Beteg. Gyengélkedik. Erejét összeszedni képtelen. A vírus neve, mit elkaphatott, maga az ember. Ki legyengíti, olykor tébolyult fenevaddá, majd nyájas szelíd öregúrrá változtatja januárt. Könnyebb a dolgom? Meglehet hogy nem. Hol jégpáncéllá fagyott úton araszolok, hol bokáig sárban cuppogok, hol a nap melege olvasztja rólam a kabátot, majd hirtelen jeges szél támad, s szemembe húzom a vastag sapkámat. Viaskodik a tél a vírussal. Az ember fertőzte meg vele a világot.

Horgászom. Ha már nem riaszt el  hó, s a zimankó. Viaskodom én is magammal. Hol a finomszerelékes pálca, hol a pergetőbot, hol pedig az erős fenekezőbotok dobbantják meg a szívem, s táplálják a halfogás reményét. Az év kezdete emlékezetes. Pergetek a Lajta egy alig ismert (járatlan) szakaszán. Alig ismert? "Ez a kettőnk helye, senkit nem hozunk ide, megőrizzük a titkot!" Hányszor hallottam, s a vége az lett, hogy a "titok" őrzője mással is megosztotta a hely paradicsomi mivoltát... igaz a mondás, amit két ember tud, az többé nem titok. Pfff. Van a horgászatban komikum is! .."elpártol tőled, ha nem kellesz már" S annak tanulsága szintúgy. "..Csak egyedül, nincs más úúút, csak egyedül....!"


Hó csak az ágakra jutott
Szóval pergetek a január elejében, pár nappal újév után. Eredménytelenül. Előttem zsombékos vizifű, mely majd másfél métert foglal el a parttól kezdve a folyómederből. Talán lakja csuka a helyet. Gumit fel, s kezdődhet a zsombék előtti mártogatás, emelgetés. Sejtelmem sincs jól csinálom-e, nem figyeltem meg ennek a módszernek a lényeges elemeit, csak úgy érzésből tapogatok. Érzem ahogy koppanna meder fenekén. Beleemelek. A francba. Akadó. Emelem, s lassan jön a felszínre úgy két méter mélyről iszapos vizet felkavarva egy vaskos faág. Hehe. Legalább akadt valami.  Kiszabadítom a gumihalat, majd jó öt méterre újra próbálom. Megint akadó. Ez is jön fel. Jó nehéz.... Lassan előtűnik a formája. Az arcom lesápad, érzem, hogy a döbbenet gyökeret ver a lábamba, talán a tekintetem is megmered, nem tudom, ezt nem látom, de azt igen, hogy a gumihalat egy méter feletti combvastagságú már-már krokodilra hajazó csuka fogja épp a horog mögött.... Két fejrázás, két kis reccsenés az orsó fékjén, s csak a hatalmas színes farokúszó eltűnő sziluettje ránt vissza a valóságba. Remegő kézzel tapogatom az elharapott gumi megcsonkolt torzóját.....

Na neeee
Még három alkalommal mentem ki, hogy megtaláljam ezt a bestiális fenevadat, ki így elbánt a gumival, de mindössze egy bicskacsuka jelezte, hogy nem teljesen üres a terület.

Sodrófa
Így történhetett, hogy fenekező botok nyerték legközelebb az otthoni versenyt, melynek az volt a tétje, vajon kit is vigyek magammal a folyópartra. Az enyhe, betegesen gyenge január engedélyezte, hogy feltöltsem vastag harmatgiliszta készleteim.  Fontos a fehérje utánpótlás. Etetni nem kell. Csak ólom, horog és azon a giliszta. S alig üti el a közeli falu templomának harangja a kora esti öt órát, a szigetközi ágrendszer egy télen is pompázatos szakaszának partján táncrakél a fénypatron a szürkületben, s bólogat a botspicc böcsülettel. Rúg a horgon valaki. Nem nagy. Jön. Megérzi a padkát a parttól tíz méterre, s kitör árral szembe. Csak egyvalaki lehet. Márna. Rövid, ám annál ádázabb küzdelem után a szákban piheg a folyóvizek királya, a csupa izom, erő, s a kecsesen hosszúkás testű majd kétkilós márna. Bezzeg ha nem árral szembe, hanem árral lefelé használná erejét! Sokkal több márna megszökhetne. Addig jó, míg nem váltanak taktikát.

Egy ismerősöm (nem a fent említett pergetős) fellelkesülve a beszámolótól korábban érkezik egy csütörtökön az általam megadott helyre. Alig egy órával. Még két falura vagyok, mikor kétségbeesve hív, siessek, mert nem bírja a rohamot, legyalázzák a márnák. Hm. Odalépek a gázra. Mikor kiérek, groteszk látvány fogad.

Esti vendég
Ismerősöm épp a botjába kapaszkodik, az perecben hajlong, a hal pumpál, a kínnal gyötört arcon izzadtságcseppek szaladnak le a nyak felé, miközben meg-megszalad a zsinór az orsó dobján, hisz valaki húzza azt.  A lába mellett szanaszét szaggatott merìtőszák hanyagul ledobva, látszik, valami igencsak megcsúfolta, a másik fenekezőbot a bokor aljába hajítva, elszakadt zsinórral. Közben ez a hal is akadóba húzza a cuccost, s szakad.... 

Megdolgoztatott
Kiderült, a szákot bő hetven centis, ha nem nagyobb márna csúfolta meg, mielőtt lelépett. Egy szakított simán, egy másfeles forma kijött, majd fotó után vissza, a negyedik pedig akkor nyert csatát mikor érkeztem. Az aznapi ötödik folyami lovag nyakát azonban én fogtam meg, s beköszönt egy kisebb menyus is. Nyugtatom ismerősöm: "Revansot veszünk szombaton! Neked is sikerül majd!"

Leívott...
S úgy is lett. Felszerelkezve, a tárban lapuló vastag giliszták csapataival érkeztünk a helyszínre. Alig negyed óra múlva zenét kezdett a damil a szélben, mint citerahúr, s a muzsikus ki nem átallott gilisztára fanyalodni, pózt állt egy fotóra a délutáni napsütésben. S mire ránk esteledett, ismerősöm bosszúra szomjazó lelkét is megnyugtatta egy szákba terelt jó hatvan centis márna...

Hengertest

Nappal is..
Pár nap múlva egy csapat horgászt találtam a helyen. Négy autó, tábortűz. Márnáztak.  Itt. Méterre pontosan. Érdekes. Roppant érdekes. Állítólag hallották, hogy itt lehet fogni. Hogy kitől? Hisz ide a bagoly is ritkán jár. Aztán az egyikük megkérdezte hogy én vagyok e az ismerősének az ismerőse. A név hallatán leesett, ki volt az útbaigazító.... Pffff.. "Nincs, már nincs vigasz, ne remélj!"

Rideg kép
Egy darabig nem jövök. Így is több darabos márnát fogtam két hét alatt, mint tavaly egész évben. Még hogy ősszel van a szezonja. Meg hogy hideg vízben nem eszik, meg nincs ereje. Na hagyjuk már ezt az óhéber dumát......

A fák felfogták a hópelyheket


Kicsattanó egészség

Láttam ilyen terepszínű ruházatot, már értem mi ihlette
Szólít is a matchbot. Itt az ideje a finomszerelékes szórakozásnak. Láttam a Lajtán pergetés közben, hogy igencsak forog a keszeg. (Vermel télen mi? A lópikulát!) Úsztatás a vasárnap délutánban. Későn érek ki. Az etetés, valami maradék etetőanyag és vakondtúrás keveréke, némi csontival, bábbal vegyítve. Nyüzsög a hal. Minden dobás, kapás és hal. Alig halad valamit az úszó. Sokszor csak centiket viszi a folyó sodra. Domolykók, karikák, kisbalinok, bodorkák hajtogatják a botspiccet, merítik az úszót. Izgalmas, mozgalmas, élvezetes peca. Kár hogy hamar sötétedik. Lanyhulnak, majd szűnnek a kapások.

Néhány keszeg

Van időm gondolkodni. Legközelebb az új engedéllyel jövök ki. Tanulság is van. Télen is eredményes a horgászat, csak az ember mozdul ki nehezebben otthonról, a fűtött lakásból. S milyen széles a paletta.... Pergetés, úsztatás, fenekezés......Ráadásul színes a folyók halfaunája is. Az ember ha kimozdul, új helyet keres, tegye azt egyedül. S tartsa meg az új helyek titkát magában!
Januári lajtai bodor


Izmos királyhal

Csak a Kárpát-medencében előforduló bucó












Kelt: 2018. Év Jégbontó havának 2-ik napján.




2017. december 11., hétfő

Csikorgó

Itt volt már az ideje, mégis oly meglepően hirtelen érkezett, hogy megtorpantak tőle egy pillanatra a gondolatok. A minap még a faleveleket számolgattam egy felettem szétterült faágon ahogy a vízparton ültem. Azon elmélkedtem, vajon az a pár csenevész levél ugyan véd e még az esőtől, vagy mint nyitott ujjak között akadálytalanul hullhatnak a vízcseppek, s monoton dallamot kopoghatnak a fejemen.  Ám most, most tapadó hó súlya alatt hajladoznak az erdő fáinak ágai a hűvös szélben. Alig koppintott egyet az ajtón, s mire az ősz fáradtan botjára támaszkodva öregesen az ajtóhoz botorkálva megkérdezte volna hogy "-Ki az?", addigára a tél egy rúgással beszakította az ajtót, melynek vaspántjai hirtelen kiszakadtak a tokból, s torz mosollyal az arcán, recsegve-ropogva átdübörgött a küszöbön...

Vajon a víz alatti világ mit észlel ebből? A vízre hulló hópihék nem ingerlik-e a halakat? Mozdulatlan. Érdektelen?



D i d e r g ő . . . 

A havazás elálltát követően megmozdult a vízi világ, imitt-amott karikákat rajzoltak a halak a víz felszínére. Én a parton voltam az alkonyban, hogy megszólítsam a tőkehalakat, vajon köszöntik e ők is a telet? Azt hiszem  így utólag, észre sem vettek aznap este...


A szombati pirkadat csillámló zúzmarát lehelt a tájra, s a mínusz hét fokban bizony tartósnak is bizonyult a műalkotás. A déli nap sápadt erőtlen próbálkozásai is csak arra voltak elegendőek, hogy jobb kedvre derítsenek, a fagy szorítását csak kismértékben tudták gyengíteni. Mindenesetre a napsugarak kicsaltak a vízpartra.

Az azért figyelemre méltó volt, hogy a küszök mégis megmozdultak a napsütés hatására, s alig észrevehetően a víz felszínét kezdték vizslatni. Talán mintha valami meg is hajtotta volna őket. Lehet hogy csuka, vagy sügér, esetleg domolykó éhezett meg december elején az enyhe visszaforgó nyugalmasabb vizén?

Az apró műcsali a parttól majd nyolc méterre, egy víz főlé hajló fa ágai alatt alig észrevehetően csobbant a víz felszínén, majd elmerült, ahogy lassan magam felé húztam. Első dobás semmi, bevontatás, nincs követés. A kis wobbler fázósan sietett a botspicc felé, remegve, talan a hideg víztől...Vajon van e itt hal egyáltalán? A következő dobás egy méterrel messzebb ment, s amint beletekertem az orsóba, alig tört le úgy 80 centit a kis wobbler a mélység felé, kemény rávágással jelentkezett valaki, s belém hasított a gondolat, hogy ez most itt bizonyára csuka lesz, én meg nem tettem fel előkét, így talán másodpercek alatt végezhet a csuka fogsora a fonott zsinórral is. A bot tette a dolgát, mint érett búzakalász, úgy hajladozott amíg tartott a fárasztás, a tettes mind közelebb került hozzám, ám meglepve tapasztaltam, hogy nem csuka küzd a horgon, hanem balin. Sosem fogtam még decemberben pergetve balint. Nagyon megörültem neki. Igaz, csak kicsi volt, de így is jó kedvre derített.  Balin ilyenkor??? Ha sejtettem volna hogy....

K u r i ó z u m


Naívan abban a hitben ringattam magam, hogy a napsütés az elűzi a fagyot. Nem így történt. A másik pergető botot kellett volna kihozzam, amelyiken monofil zsinór van fent, s nem a fonott, amely három négy dobásonként annyi vizet hordott fel a gyűrűkre, hogy azok teljesen befagytak. Hiszen ez itt a .....

Z i m a n k ó . . . . 

Néhány gyors fotót követve az őnöcskét útjára engedtem. Dobáltam még vagy húsz percet a környéken, minden eredmény nélkül. Csuka sem jött. Hogy is jönne, mikor elhordták már őket. Még egy nyamvadt bicskacsuka sem maradt a környéken. Ahogy hallottam azok is asztalra kerültek....
Gyalázat. 



Majd kétszáz méterrel lejjebb mentem a folyó partján. Olyan szép téli tájon sétáltam a napfényes zimankóban, hogy el is feledtem, hogy horgászni vagyok. Tündöklően varázslatos volt a világ. A nap sugarai mutatták az utat. Egy apró víztörés kis visszaforgóján álltam meg. A vízen rengeteg fűzfalevél úszott, őket a fagy segítette le végleg az ágakról. Tőlem húsz méterrel feljebb, mintha fordult volna valami a törésvonalon. Megriasztva a kishalakat. Talán rá kéne dobni. Ahogy a nap erőtlen sugarai elérték a partot....


C s i l l á m l ó . . . . . . 






Közben csalit váltottam, s egy nagyobb, színesebb, agresszívabb kinézetű wobblert pöccintettem az iménti fordulás irányába. Alig két métert húztam a wobblert, mikor leverte valami. Titkon reméltem, hogy ez is balin lesz. Az volt! Alig pár centivel nagyobb, mint az előző, de szép, egészséges éhes decemberi pergetett balin. Meg a vízben lőttem róla pár fotót, kint a parton egy gyorsat, s mire feleszmélt, újra a vízben találta magát.



B o r z o n g ó . . . . . . 






Apropó. A levegő hőmérséklete -3 fok volt, a víz pedig 5 fokos. A 8 fok különbséget bizonyosan megérezte az éhes őn, fázhatott is kissé, így hát nem kínoztam, alig másodpercekig érezhette csak a téli világ hűs leheletét....


Az este az öreg Duna partján talált. Egy barátommal próbáltuk megszólítani a vizek népét. Közbe eszembe jutott, hogy milyen jól tettem, hogy júniusban nem voltam rest hársvirágot gyűjteni, hisz igen jól esett a dermesztő parton forró mézes hársteát kortyolgatni termoszból, s érezni a hársvirág s a méz gőzölögve terjedő illatát. 

A nyugati szél sóhaja elvitte gyorsan a havat. Sűrű őszre hajazó köd ereszkedett a tájra, s alig engedett a hajnali fagy is. Gondoltam egy sarkantyú mögött megpróbálom a csukák étvágyát. Aznap ők a jóllakottság dicsfényében pöffeszkedhettek, ám az éhes kis őnök ismét elemükben voltak. Megint sikerült kettőt is elcsípjek, s jóval lejjebb is láttam hajtani őket, csak épp ők is az ifjoncokhoz tartoztak. Nagyobb nem nagyon akart a közelbe jönni. 




Nem akartam zavarni őket tovább, ezért, mivel az alkony gyorsan közeledett, néhány kilométerrel odébb álltam, hogy megkérdezzem a tőkehalakat mit is ennének vacsorára. Aznap estére vastag giliszta volt a fő fogás. Pedig volt küszfarok frissen,  volt dippelt (saját fejlesztésű szmötyi) küszdarab, bodorkaszelet, friss és fagyasztott is, szóval volt miből válogatni. Mégis csak a vastag esőgiliszta. Az kellett. Pedig mióta bejöttek a fagyok kincs minden egyes vaskos szál, mert szedni már nem lehet, csak ha esetleg megenyhül majd....Sokat nem időzhettem, mert gyatra egy havas eső zúdult váratlanul a nyakamba, így arra jutottam, talán erre a napra elég is volt a horgászatból.





Útközben azon gondolkodtam, miközben az ablaktörlő lapátja egyre nehezebben küzdött meg a szélvédőre tapadó lucskos havas pacnikkal, hogy hova is lett ily hirtelen a nyár, vagy az imént még oly szelíd ősz. Megváltozott. Most minden inkább olyan.....


C s i k o r g ó . . . . . 







Kelt: 2017. év Álom havának 11.-ik napján