Erőtlenül, vérszegényen próbálnak a nap sugarai magukhoz ölelni féltőn. Csendes a délután, sunyin, a fák fölött kicsivel köszönt csak a nap is, s onnan próbálja valahogy bizonygatni lankadt erejét, nem sok sikerrel. Távol a fodrozódó ágvíz parti sávjából hangos szárnycsattogással nekifutva végre fel tud szállni az a nyolc hattyú, amely úgy gondolta, megpihen egy kis időre az öböl egy kis zugában. A lenge szellő épp megsuhogtatja a szárazra aszott nádtengert, épp meghajtogatja a fák pőre száraz ágainak tetejét, mikor egy száraz gally reccsen meg a lábaim alatt. Megremeg a föld, csörtetve tör utat magának egy szarvascsorda, melyet akaratomon kívül elriasztottam délutáni pihenő helyéről, hatvanig tudom számolni a tagságot, mielőtt eltűnnek a szemem elől a bozótos szövevényében.
Partot érek. a víz illata mélyen bebúvik az orromba a beszívott levegővel, s vastag páraként hagyja el ismét azt úgy, hogy még a látást is takarja kissé. didergő az idő, s én a mozgástól mégsem fázom. kezemben a pergetőbot, s egyszerű kanál, mely arra hivatott, hogy becsapja a csukát. Ha van itt csuka egyáltalán. Keszeg nem mozog, nem látni nyomát, hogy tele a víz hallal, vagy az üres kád is feszített víztükrével hasonlatos az előttem elterülő ágvízi szakaszra. Nem gondolkozom sokat, mozogni kell, hideg van. Libben a kanál, s alsó dobással pöttyentem tőlem majd húsz méterre.Vizet fog, s lassan, ide-oda libbenve süllyedni kezd. Hagyom, egy métert, másfelet, majd beletekerek. Megállítom, belehúzok, éppen egy kicsit, sérült kishal mozgását imitálva, míg csak a lábamhoz nem ér. Játszok vele. dobok újra, húzom, engedem,húzom, libbentem.... Nagyon szeretem a kanalat, sokféle módon lehet vele játszani. Vízben szunnyadó bedőlt fa törzse mentén próbálok ragadozót horogra csalni, minduntalan eredménytelenül. Ilyen ez a szakma. Sokszor elég az első dobás, sokszor több száz dobás után fog rá valami a vasra. A kocsi felé indulok vissza, eljöttem pár száz métert. Visszafelé az ígéretesnek gondolt helyeket újra megdobálom. Ígéretes? nekem az, de nem biztos, hogy a hal is ott van. Sokszor nem egyezik a két nézet. a legváratlanabb helyről is kapás érkezhet, s a legtutibb hely is csendben maradhat. Ezért is kalandos a természetes, vadvizeket járni, az ember sosem tudhatja na...
Még az utolsó kis kiöblösödésnél dobok egyet, gondolom, s utána irány az autó. A kanál szépen halkan csobban a vízben, hagyom, majd lemegy másfél métert is, mikor elindítom lassan, komótosan, bele, belepöccintve. Majdnem a lábamnál jár, talán 3 méter zászló van már csak kint a botspicc előtt, amikor a tiszta vízben, mintha egy árnyat látnék hirtelen mozdulni. Érzéki csalódás, a képzeletműve, tudom, sokszor beképzelem, hogy ott van, ott volt, ott mozdult valami. De ez most valóság, villámütésként a vállaimig ér a kapás ereje, s már visít is az orsó, hajlik a botspicc. Vízig. Érzem, nem macska Jancsi küzd a horgon. Ereje teljében, burványokat vet, a letisztult vízben csodása látvány, ahogy küzd a csuka a csaliért, vagy a szabadulásért. Az idő eltűnik, nem tudom meddig tart a fárasztás, két perc, vagy nyolc, ki is foglalkozik ezzel. Hamarosan a lábam előtt a szép vaskos test, s mivel a merítőt megint nem hoztam magammal, marad a tarkófogás. Csodálatos állat, a maga nyolcvan centijével, négy kilós mivoltával igazi ellenfélnek bizonyult. A vadvíz okozta nyomok is rajta vannak. Tarkója felett talán kormorántámadás, talán motorcsónakpropeller nyomait viseli, de a hasán jókora szájtól eredeztethető harapásnyom van. egy társa lehetett, a területért, a menekülőkeszegraj üldözésének jogáért folytatott acsarkodás nyoma. Elképesztő.
Lassan elszürkül a világ, a nap is eltűnik, s szürke felhőtakarót von magára az égbolt. Havat szitál az öregedő délután szürke nagy paplanja, melyet magára húzott december derekán. Az apró pihék lassan ereszkednek alá, s csodálják a mozdulatlan világot. Néhány óra múltán újra szikrázóan mosolyog rám az erdő, átragad a jókedv, fütyörészve taposom a havat. Csodálom a telet. Zord keménységebe mennyi szépség is szorul. Morc fagyos keze óvja is, s nem csak dermeszti a világot. Ropog a hó a talpam alatt, vastag párát fújok, mely dermedt cseppekben fagy a szakállamra. Méltósággal borul rám az alkony csendje. Kacsák sem pocsolnak a víz partján, a gém sem rikácsol a fák felett. Csak egy távoli záras moraját hozza fülemig halkan néha a szellő. A havazás eláll, kiderül az ég. Parány csillagok gyúlnak, s a hold is reszketve keres egy-két felhőpamacsot még, hogy pőreségét rejthesse, nem sok sikerrel.
Kint a parton két halványzöld fénypatron mutatja az irányt az ég felé srégen. Talán lesz esélyük jelezni a kapást. Esténként versenyez a két bot, kinek adatik több kapás, kinek.több fogás. A hold némi fénnyel végigsimít a friss havon. Egy bagoly huhog nem messze a túlparton. Talán a vadaszatot kezdi épp.
Nagyot rándul a bal oldali botom spicce. Kipróbált majd két évtizedes nyél. Túl van fél tonna megfogott halon, akárcsak a társa. Gerinces, mégis, ha szükséges hajlékony botok, télhez szoktatott hű harcostársak. Nemigen találok hozzájuk hasonlatost. Nem is keresnék. A következő spiccbólintás pillanatában bevágok. Megreccsen a fék. Jól akadt, a bot görbéjének karakterisztikája jó halat sejtet. A parttól alig nyolc méterre a hal ellenállása hirtelen felerősödik, kitör árral szembe, az orsó felvisít, s a bot spiccét a víz színéig húzza. A nekiiramodással majd tizenöt méter zsinórt vesztek, mire megállítom a márnát, mert mi más viselkedne így folyón, ha nem torpedó őkelme. A hal megáll, majd befelé indul, de erejéből csak két méter zsinór lehúzásara telik. Lassan az orsó elkéri a lopott métereket, egyre ritkább, s kisebb kitörések, próbálkozások érkeznek a márna részéről. Hamarosan megvillan a teste a fejlámpám fényében, ahogy a vízfelszínre kényszerítem a harcost. Mélyet slukkol a víz feletti levegőbe kétszer, s megadóan hagyja, hogy szakot toljak alá. Kezeim eközben vörösre gémberedtek, alig bírom fotózni az izmos halat, amelyet.azonnal útjára bocsájtok. Meglepő erővel iramodik meg, s tűnik el a sötét mélységben.
Jönnek a márnák, hajlanak a botok, egymást túllicitálva számolják a kapásokat, magam már követni sem tudom, majd lassan alábbhagy az érdeklődés, csendesedik az élet, halkul az est. Odébbáll a raj.
Szikrát szór az éj, súlyos a lélegzet. Egy kis széken kuporodok, s gondolatok járnak fejemben.Közel a karácsony, sok a teendő. megrázzák a vállam
"-Ember! Itt akar megfagyni?" - Rángat vissza a valóságba egy érces hang.
"-Elbóbiskoltam." - válaszolom szégyenlősen kissé, magamat átkozva csendesen, hogy hogyan is kerülhettem ilyen helyzetbe.
Halőrök. örülök nekik. Ezért is, s azért is, mert őrzik a vizeket. Igaz, a hatékonyság még nem az igazi, de alakul évről, évre a dolog. Elbeszélgetünk. Halakról, vizekről. Jól esik. megfogadom, többet nem ülök le télen, a kisszéket is hazaviszem, ne essek kísértésbe. Közben mozgás támad, a botspicc az ismerős mozdulatokat táncolja, menyhalak támadása. A halőrök kíváncsiak, s én egy picit húzom az időt a fárasztással, hogy kedvükre tegyek. Jönnek a menyhalak sorba, s a fotózást követően engedem is őket szabadon, noha bőven a megengedett méret felett vannak, 40 centinél erősebbek is vannak köztük.akad olyan is, hogy egyszerre szól a két bot: "Mutatvány van!"
Az egyikük szívesen besegít, noha a társa noszogatja, indulni kéne tovább, csak kivárják, mi is lesz a vége. Fotó, s vissza a feladónak.
"-Miért engedi el őket?"
"-Ez hosszú történet! Nézze, évről-évre kevesebb van belőlük, keressük az okokat, melyek önmagukban nem vészesek, de összeadódva a menyhalpopuláció rohamos csökkenését okozzák. A törvény védi a keszeget is az ívás idején, a menyhal viszont mostoha halfaja a döntéshozóknak, noha itt él a jégkorszak óta, s még annál is régebben. Most ívik.ilyenkor horgásszák a legjobban, s viszik is haza őket tele ikrával, tejjel. Esélyt sem kapnak arra, hogy megtegyék a dolgukat. Hosszú évek óta a decemberben fogott menyhalakat sorra elengedem. Januárban, ha már látom, lelapult a hasuk, néhányat elviszek, s nyilván az ősszel fogottakból pár darabot elrakok karácsonyra. S hogy miért is horgászom akkor? Nem csak menyhal jöhet az este, márnától kezdve, mindenféle hal itt van a vizekben, s olykor be is köszönnek. Szeretek kint lenni, de együtt élni a természettel még inkább. Tiszteljük egymást, s ez elég. Esténként két óra kint nemcsak hogy megnyugtat, megedz, s egyben megmutatkozik a téli esték világa is. Ez a lényeg!"
Fej csóválgatva ülnek a kocsiba, csodabogárnak hisznek, ritkán, de egyre több ilyen esti pecással találkoznak. Nem értik, a világ változását....
Csendesek az esték, halk beszélgetéssel ütjük el az időt, toporgunk kissé a zimankóban, s nosztalgikusan történetekkel szórakoztatjuk egymást a vízparton, melyet olykor csak egy-egy kapás, fárasztás szakít félbe..
Kelt: 2020.év Fergeteg havának 4.-ik napján
