Rablóhalak, vérkoncér és csónakveszte

Hamar előkapta színes gúnyáját az erdő. S oly nagyon megtetszett neki a tarka-barka öltözék, hogy napról napra belefeledkezve egyre inkább tarkává változtatta a lombokat. Szeptember. A hónapnak elején néhány alkalommal sikerült olyan helyre bejutni, ahova biza száraz lábbal lehetetlen. Igazi, meseszerű vadregényes szigeteket körbeölelő ágrendszerbe. Olyan sziget a szigetben, folyó, s állóvizekkel tarkított területre. Nem nehéz eltévedni. Javában bőgtek már a szarvasbikák, vérben forgó szemekkel vaskos párát kifújva hirdették erejüket, ám a nap még leizzasztotta rólam a pulóvert, s izzadtságcseppeket rajzolt a homlokomra. Sziget a szigeten. Furán hangzik, mégis létezik. Ott voltam, láttam! Tudom! 

Sajnos még itt is megjelentek pálinkával átitatott nap szúrta arcok úgy húszan kenukkal, kajakokkal. Vamzer ez a túravezető. Ebbe a szentélybe nem illő ilyen társulatot bekalauzolni. Mint elefántok a porcelánboltban, bőszen csapkodták a vizet, s a kajakok, kenuk oldalát. Nagyon nyár ez még, tisztulnia kell a vizeknek.

Szeptember eleje. El se hittük, hiszen jobban evett a csuka, a sügér, mint novemberben. Mi is lesz majd itt, micsoda Kánaán, reméltük. S nem egyszer kapott el a zápor a nyílt vízen, s volt, a hirtelen szél a kis csónakot, azt a lélek vesztőt meg is forgatta néhányszor, izgalmassá téve a pecákat. A kis 30 librás elektromos motor bizony küzdött is az elemekkel. A zápor, s annak szele elvonult, hogy majd meg vagy háromszor lecsaphasson. Nem, az ágrendszerben alig van térerő, netezni nem nagyon lehet, így élő radarképet sem tudtunk nézni, vajon kapunk e még pár dézsa vizet a nyakunkba, vagy sem. Nem számít, horgásszunk. 

jó ideje cipeltem már magammal ezt a fura kinézetű spinner bait típusú forgót a színes szoknyájával. Mit veszthetek? Próbáljuk ki. Tetszett. A hínaras területen kifejezetten örültem, hogy nem akadtam le folyton, s nem kellett két kiló hínarat vonszoljak. Szépen mozgott, veretett, tette a dolgát, s második dobásra rá is ugrott egy csuka a hínarasból kitörve. Megy ez....

Ezt követve több csukatámadás is következett, volt, ami sajnos lemaradt, pont a csónak oldalánál, pedig szép 80-as körüli volt. Az ősz eddigi csúcstartója lehetett volna... sebaj. Szép kapást csinált, s jó volt fárasztani, sajna az egyágú horog épp a szája szélet fogta. Van ilyen. Volt, s lesz is.

A halak csodaszépek voltak  nem azok a kapitális nagyok, melyek úton útfélén  szembeköszönnek velem a közösségi oldalakon, én mégis örültem a legkisebbeknek is  hiszen vad folyóvízi a természetben született, s ott nevelkedett példány volt mindegyikőjük.

Érdekes módon a wobblerek lassan hidegen hagytak a rablóhalakat, egyre inkább a vasat rágtak, ahogy mentünk bele fele a hónapban. Körforgók, s támolygok közül kellett megtalálni azt az egyet, amely kimozdította őket rejtekükből. Kis segítségünk, a kis csónak viszont egyszer csak hirtelen elbúcsúzott tőlünk, de ez egy elég csúnya történet, ami nem ide kívánkozik. Szóval átmenetileg (remélhetőleg) újra gyalogpecássá lettem, aminek megvannak az előnyei és hátrányai is. Hátránya, hogy ennek a jó kis rejtett területnek  búcsút kellett hogy mondjak, hiszen ide többe nem tudtam bejutni, viszont a gyaloglás, a mozgás, a cserkelés jobban esett, mint a csónakdeszkán nyomorogni. S újabb vizek fele hajtott a kíváncsiság.

Szót kell ejtsek egy vérkoncérról, amely elementáris erővel verte le a vertikális wobit, s amíg meg nem láttam, biztos voltam benne, hogy csukával lesz dolgom, annál nagyobb volt a meglepetés, amikor megláttam, ki a tettes, s szabály szerint szájba akasztott jó másfeles leánykoncér vigyorgott vissza rám. Na ilyet se sokan tapasztalnak. Ámultam is becsületesen.

Az eredmények itt is jöttek ugyanúgy. Két alkalommal pórul jártam, s utóbb derült csak ki, mi is volt a baj. Egy jobb csuka harmadjára támadta kiflibe hajolva a klasszik bronzkanalat, majd hangos csettenéssel durrantotta el a zsinórt. Csak álltam ott mint "Keoma", s nem tudtam mire vélni a dolgot. Gondoltam, elfáradhatott a Mono zsinór, s az volt a hiba. Következő alkalommal a frissen vásárolt "pókos" fonott zsinór egy darabja lepett meg a csukával, s persze a támolygóval. S végre, Heuréka, rájöttem a bajra. A felkapókar volt a ludas, észrevétlen vágta, vékonyította a zsineget minden dobásnál. Irány a szerviz.

Egy másik orsót felrakva a következő alkalommal is próbát kellett, hogy tegyek. Minden működött, jól dolgozott a nem túl nagy csuka, s egy átlag méretű balin alatt is. 

Mondhatnánk, a tesztelés időszaka megvolt, jöhet a klasszikus "pergetőszezon", bar ha belegondolok, mindig az van, s jó másfél hónapja magam sem békés halaztam, igaz, néha kiültem este menyusra, s beköszönt néhány márna is, de alapjában véve mostanában a pergetés volt az, amely túlsúlyba került.

Sajnos nehéz, egyre nehezebb halat fogni, a pergetőhorgászok száma robbanásszerűen megnőtt Szigetközben, a nem agyondobált részek drasztikusan lecsökkentek, nem beszélve a halak számáról, méretéről, s valódi kuriózum ma már kapitálisabbnak mondható ragadozót horogvégre kapni. Azért nem adom fel, talán idén még szerencsém lesz egy big-hez, s most talán a felszerelésem se hagy már cserben....

Igy telt.... 

S most, mikor izzó parázs felett rázzák a nyeles rostát jó kedéllyel az Alpokalján, mikor pattogva reped a héj, s sültgesztenye füstös illatát tömi orromba az őszi szél, megállok egy pillanatra, s mély levegőt veszek, hogy megőrizzem az ősznek oly finom zamatát.

(S.Cs.)

Kelt: 2023. Év Magvető havának 31.-ik napján