A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Duna. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Duna. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. május 29., kedd

6 : 3

A legendás futballmeccs eredmény oly sok formàban visszaköszönt eddig is életem során, s különös jelentőséget sosem adtam neki. Ezidáig.
Lám a horgászat területén is előfordulhatnak csodák, akár egykor a Wembley stadionban. Történt a minap, hogy munkabután egy laza órácskám akadt, amelynek keretein belül elmehettem halszájakat lyukasztgatni. Szándékosan nem írom hogy horgászni. Horgász. Nem mindenki ász, ki horg-ász. Szóval lyukasztgatni, vagy pergászgatni ha úgy tetszik, bár abban is ott az ász. Mint kaller a kemény vasúti jegyet. Ha akad olvasó, aki még emlékszik arra a legendásan egyszerű és mégis egyedi vasúti jegyre, amellyel beutazhattuk az országot, na nem épp Inter Cityvel, hanem a kék nyáron tapadós-ragadós, télen sokszor fűtetlen ám mindig vastagon dohány és jellegzetes "szagú" 2. osztályú zakatoló személyvonattal.

Szóval elmentem pergetni. Egy réginek mondható erősebb bottal, egyszerű orsóval, balinra. Nem kell ide kaviár....
Csoda hogy egy rablást sem láttam. Pedig itt aztán akad balin, noha természetes folyóvízről van szó, a Dunának ezt a szakaszát valahogy kedvelik a balinok. Az első dobásba bele is ütött valami, aztán csend. Jó darabig. Majnem úgy volt, hogy indulok haza, de ugye ekkor jön az ismerős érzés, hogy na még egyet dobok egy másik csalival, s ha nem lesz semmi, megyek. Mert a pécsik légy, vagy ahogy itt mondják csömény egyre erősebben harapdált a szúnyogokkal együtt.



Feltettem egy télen hirtelen felindulásból beszerzett bohóchalra hajazó 5 centis bogárutánzatot. Igazából a színben bíztam. Eddig kerülték a halak mint a pestisest. Se a kora tavaszi domik, se a csukák nem éreztek ingerenciát rá. Ezúttal viszont nem kellett csalódnom. Dobás, vízreérkezés, majd húzni kezdem a part mentén a kövezéstől alig méterre árral visszább az édesvizeken természetellenes szinű kis wobblert, mikor puff... micsoda kemény balleros ütés! Hajlik a bot, loccsan a felszín, s megy a fárasztás, fotózás, elengedés, kézmosás, kéztörlés.


Újradobok ugyanoda. Beesés pillanatában durr.... , felfröccsen a víz, jön a fárasztás, fotózás elengedés, kézmosás, kéztörlés.


Újradobok, kicsit hosszabban. Húzom, majdnem a lábamnál a wobbler, paff! Beterít kicsit a víz. Horog végén rajta az őn. Fárasztás, fotózás, elengedés, kéztörlés.



Hat perc. Három balin. "Betli volt a félidőben, de a végén hat-három!"
Mondhatni "Nemo" lecsapott...😃😃😃

A fenekeszegek hat perce szép élményekkel gazdagított. Később derült ki az időintervallum, mikor otthon visszanéztem a fotók készítésének dátumát. 17:55, 17:59, 18:01....

A felszerelésben nem kellett csalódjak, a bot, orsó, zsinór, wobbler tudta a dolgát. Noha nem agyonreklámozott, csupán célszerű darabokról van szó, melyek tisztességgel tették a dolgukat. Hm. Hát kíváncsi vagyok milyen high-tech cuccos produkált volna ilyen 6 percet a Dunán. Jókor voltam jó helyen igazából, ez a titka. Ennél soha rosszabbat.





Kelt: 2018. Év Pünkösd havának 29.-ik napján


2018. április 14., szombat

Lajtától Dunáig halak hátán nyargal a szél

Fáradt a lépés, nehézkes a mozdulat. Nyújtózik a tavasz. Renyhe ásítással karikás szemekkel nagyot, hosszan harap a levegőbe. Alig hagyta itt lábnyomát a tél. Reggel még hófolt vigyorgott az árok hajlatában fenyegetőn, s dérrel ijesztgette a korán kelő munkába igyekvőket. Lám délutánra eltűnt nyomtalanul a tél utolsó sóhaja, s beszippanthattam az erdő alján a medvehagymamezők összetéveszthetetlen fokhagymaillatát! A tavasz első illata!


Meg kellene vizsgálni, mocorog-e a domolykó. Pocsol-e már valahol, vagy elnyújtva ásítva pőcölődik ő is valahol? A víz felszíne mindenesetre néma, őrzi a mélység titkát, legfeljebb néhány küsz, ahogy erre mondják "lamli" rajzol karikákat a Lajta napsütötte sekélyes partja mentén. Nem sok. Egy rövid úsztatással vallatom a kis folyót. Néhány fonnyadt keszeget el-el lehet csípni a nádfal előtt, mégiscsak öröm, hogy lassan visszatér az élet a korábban leszennyezett szakaszra. Sovány zsákmány másfél óra alatt, de mégis valami.


Ha van is domolykó, még nem rugaszkodott el túlságosan a meder fenekétől. Nincs is miért, hiszen a táplálékot többnyire még a meder fenekén leli meg. A rovarokat még alig mozgatta meg a tavasz, így nemigen van még vízre pottyanó ügyetlen bogár, amely csemegét jelenthetne a telényeknek. Ámbár vizközé talán felmerészkednek. 

Legközelebb a Lajtát próbálom mélyre törő kis wobblerrel. A harmadik dobásom egy zsombék elé érkezik. Azonnal leveri a domcsi, s a vállamig ér az ütés hirtelen ereje. A bot szépen hajlik, ám a tettes hamar fárad. Jéghideg domolykó. Szóval eszik. Negyed órát is vallattam még a helyet, eredménytelenül. Kételyeim támadtak. Egyedül volt vajon, vagy a többi elijedt a fárasztás alatt?


Arrébb mentem vagy 60 métert. A túlparton sűrű nádas, s sekély plató, mely aztán hirtelen törik, s mélyül cefetül 4 méterre. Ott szoktak ülni a telények. Első dobásom épp a túlparti nádfal elé érkezik, a platóra. Két másodpercet várok, mielőtt elindítanám a csalit. Senki nem nyúl fel érte. Elindítom. Elhagyja a plató szélét, a medertörést, jön pár métert, mikor a tipikus dupla ütést követve odavág neki a domcsi. No ez szebb példánynak ígérkezik! Az is, bár még messze van a "brutalicus" mérettől, de így is nagyon örülök neki. Örülök, hogy végre pergetve is foghatom őket! Lassan alkonyodik. Fogok még egy kisebb domit, aztán nincs több érdeklődő. Alig várom a másnapot!




A következő alkalommal itt kezdek. Az idő szelesebb, de még süt a nap. A víz áradt kicsit, de még nem zavaros. Jó időben érkeztem. Az első dobás épp megvizezi a zsinórt. Lassan, nagyon lassan vezetem a wobblert. Mintha beleütne valami, de az is lehet hogy valami uszadék játszik az idegeimmel. Majdnem a lábamhoz ér a csali, amely talán már el is indult fel a felszín felé, mikor leveri a tömpefejű. Küzd becsülettel. Ki sem emelem, mikor elfárad, még a vízfelszínen megszabadítom a wobblertől. Hogy elinalt... öröm volt nézni. A part is vidám. Gólyahír sárga virága várja az ébredező rovarokat. Lassacskán zöldül a fű, s a fűzek is megbontották rügyeiket. Az első zöldellő lombhullatók. Újra dobok.

A következő napokban a Lajta a kínai Sárga folyóvá változik. Sáros, ám nem teljesen zaccos, viszont elképesztő mennyiségben viszi a rohadványt. Ez most itt nem a pergetés ideje. Eszembe jut, idén még nem próbáltam a nagy Dunát.

Némi etetőanyaggal, csontival felszerelve nekivágok az útnak. Ezúttal békéshalazok. Duna. Az Öreg Duna. Mennyivel másabb idekinn. Hajó nem járja ezt a szakaszt, kivéve nyaranta a komp. Csend van. Nyugalom. Nincs motorcsónakázás, ember is csak ritkán vetődik erre. A párom elkísér. Egy olyan helyet választok a pecára, ahol egy kis bütykön megtörik az erős sodrás, s egy visszaforgó rész alakul ki mögötte hosszan, majd az mögött alig méteres víz következik sóderes mederrel. A kipakolásnál felnyomja az adrenalint bennem a mindenfelé loccsanó forduló halak okozta látvány és hanghatás. No ezek nem tenyeres keszegek. Egy kis könnyű feederbot van nálam. Nagyhurkos márnázó kötéssel 20 grammos tányérólom, kis 12-es horoggal a hosszabbik végén az elvágott huroknak. Kap 4 szem csontit, s megy is befelé azonnal, az érkezést követő első percben! Pont a sodorvonal túlfelét dobom. A sodrás így szében a törés belső oldalára helyezi a cuccost, ahová a természetes táplálékot rakja le a folyó. Etetés, minden nélkül. 2 órás pecaidő van. Nem érek rá vacakolni, hisz a matchbotot meg kell kötni (legutóbb beszakadtam, s dühömben nem kötöttem újra). Értékes perceket vesztek ezzel. Kapkodok. Igen. 2 óra szabadidő alatt minden perc számít. Nem lehet gatyázni. Sitty-sutty, haladni kell mindennel. Ezért is vagyok az egyszerű, gyors peca híve. Nem lenne időm horgászládákkal gatyázgatni, állítgatni, variálni, az etetőanyagot rostázgatni, hagyni pihenni...stb, hisz nem sok időm maradna a vízre így. Más az, ha félnapos pecára jövök. De olyan nálam igen ritka. Egy kezemen megszámolom éves szinten...


Párom rángat ki gondolataimból. Fáraszt. Mi történik? Még épp csak a zsinórt vezetem át a gyűrűkön, s nála hajlik a kis feederbot rendesen. Adrienn ügyesen kezeli a helyzetet, lazít kicsit a féken épp azelőtt, hogy a hal kitör. Én csak szákolok a végén, s ámulok a majd 2 kilós paduc láttán. Folyik az ikra belőle cefetül. Fotó után el is engedjük, hagy teljesítse a dolgát. Megéri, pár év múlva is találkozni szeretnék paducokkal. Szóval ők buknak a sóderesen. De micsoda tánc ez! Tökéletes a csend, s csak a halak locsogása, egy-egy felugrás rajzol mosolyt a tavaszi Duna arcára.


Közben megkötöm a matchbotot. A kevés, fél kilót sem kitevő etetőanyagba fél deci csontit és dunai löszt, apró kavicsot teszek, majd három nagyobb gombóccal a törés belső felét megdobom, ami a parttól 8-9 méter távolságban táncolva forgat kisebb örvényeket.



Alig kezdek úsztatni, Adrienn ismét hallal küzd. Királyhal, alias leánykoncér. Ahogy a merítést követve kézbeveszem, nászkiütései, királytüskéi a tenyerembe fúródnak, mint apró cápafogak. Aki fogott már koncért ilyenkor, az tudja miről beszélek. Ha ficánkolni kezd a hal, kicsipkézi a tenyerem. Nem várom meg. Egy fotó, s irány a Duna. Örülök, hogy páromat megajándékozta a Duna, s igaz, a tilalomig van még egy hét, fel sem merül, hogy a már most láthatóan ívó dunai halakat ne eresszük szabadon.

Az úszóm a sodorvonal belső oldalán araszolgat, a szokásos 8-10 méteres távon vezetgetem. A víz itt alig 170 centi mély. A fenéken a kavicságyon pattog a horog a három szem csontival. Nagyjából a tizedik eresztésnél tartok, mikor az úszó megtorpan, antennája félig megmerül a felszínen. Bevágok. A matchbot azonnal hajlik, s lassú pumpálással kissé a sodrással szemben megindul a hal. Lazítok kicsit a féken, s meg-megszólal a fék is. Végre meglesz a becsülethalam. Ha el nem szerencsétlenkedem a fárasztást. Ez nem jöhet szóba, hisz hála a téli lajtai úsztatásoknak, nem rozsdáltam be, olajozottan működik a gépezet, a halam hamarosan a merítőben várja a sorsát. Alig kiló feletti dorozsmás vésettajkú paduc. Micsoda színezet....


Folyik belőle a tej. Gyors fotó, s mehet is a dolgára. Érdekes milyen élénk színben pompáznak nász idején. Két nap múlva új helyszínen egy sekélyebb part menti szakaszon próbálkoztam az úsztatással. A parttól tíz méterre levő szakaszt úszóval letapogattam. Lassan áramló víz, akadó nincs, a kavicsréteget vékony iszap borítja, egyenletes etap. Néhány gombóccal megetettem a pályát. Majd egy órába telt, mire a küszöket felváltották a nagyobb testű halak. Láttam, hogy az etetés alsó részén bukott a hal. Néhány pillanat múlva elmerült az úszó és.....:







Érződik a kettősség. Pergetés és békéshalazás. Dilemma. Melyiket válasszam? Minden napos dolog, hogy felmerül a kérdés. Nem tudok, s nem is akarok választani. Mikor épp mihez van kedvem. Változatos. Van, hogy a pergetés hoz lázba. Domira, balinra, csukára. Van hogy inkább keszegeznék. Úsztatni kívánok, bármire, ami az utamba vetődik. Van hogy a menyhalas téli pecák csábítanak, s akad olyan is, mikor kisebb folyók patakok, vagy épp az öreg Duna csalogat. Egy a lényeg, szabadon választok, s halak hátán nyargal a széllel játszó gondolatom is a Lajtától a Dunáig!









Kelt: 2018. Év Szelek havának 14.-ik napján

2017. október 8., vasárnap

Csend van, hallgatag, csak az ősz kopogtat

Nehezen, elnyújtva pirkad. Nem akaródzik felkelnie az ásítozó, sokáig nyújtózkodó napnak. Ólomszürke súlyos ruháját rendszerint itt hagyja az éjjel, s fázósan takarózik ajándék ködpaplanjába a túlpart. Nehéz cseppek görbítik  föld felé a pókháló szálait, s fura csend ücsörög egy ideje a tájon. A pók elgémberedett tagokkal sajnálkozik. Lassan, nagyon lassan szárítja fel a nap sugara az itt felejtett harmatot. Megritkultak a madárrajok is. Eltűntek rég a fecskék, küszvágó csér sem köröz már a víz felett. A kórus, amelyet a nyár karmestere vezényelt az erdőkön mezőkön, úgy tűnik jó ideje szétszéledt. A zenekar is összepakolt. A nótázó madarak nyári éneke emlékké foszlott rég, a dalok csodás dallamait hamarost varjak éktelen károgása váltja fel. Komor hangjegyeik fekete szárnyakon szállnak majd az ég felé.


Úgy vélem, minden évszak egy meghatározható alakot ölt. Az ősz is. Mint egy mesterember, hasonlóan akár a kártyalapokon. Az ősz az én szememben egy festőművész! Festékes ruhában spalettával hóna alatt vígan, fütyörészve jár. Munkája napról-napra élénkebb színben mutatja az erdőket. Sietnie kell, mielőtt a szél és az eső levetkőzteti a fákat, időben meg kell lennie a munkával, mielőtt elfogy a festővászon. Oda fent a Tátra helyei cukorsüveg sipkát húztak már. Épp ezért rohan folyton. Bokáig érő seszínű köpönyege meg-meglibben léptei ütemére. Nem igen tudok vele szót váltani. Egy alkalommal sikerült, de csak egy kérdésre adott időt, válaszát pedig menetből foghegy végről vetette elém: -"Mit is mondhatnék? Ott van minden gondolatom a szemed előtt! Nézz szét, s tudj bennük olvasni!"




Igaza van. Felesleges is kérdezzem. Keze nyomát otthagyja a folyókon, a mezőkön, erdőkön, a városokban és falvakban is egyaránt....
S hallani olykor a sanzont, melyet vígan fütyörész az erdőn, hallani, hogy öles léptekkel rebben a dallam a völgyön át.

Ott áll a csuka a zsombék szélén lesben
Esténként a Duna fodroktól mentes tiszta vizében, a hold vigyorgó arcában önnön másában gyönyörködik . Eközben szellő se rebben, s ő elégedett vigyorral a képén halovány pilácsot tart a túlparti sűrű lombok felett. A csillagok csak messziről hunyorognak az éjjeli fényben, elhomályosuló ragyogással. Fázósan borzolja tollait a bagoly a hold fényében fürödve, s lassú lépteit hirtelen óvatosra veszi a róka a bozótban. Zörren az avar. Rozsdabarna szőnyege elrejti az erdei egeret, aki makkot gyűjt télire. Érzi ő is a változást.

Ősz. Hát itt van. Mindig akkor érkezik, amikor megjelennek az első gesztenyesütő asszonyok. Parázs felől száll fel a gesztenyehéj fanyar füstje.  A sült gesztenye illata bejárja a város kis utcáit, benéz minden kis sikátorba is jelezve, hogy megérkezett. Milyen hangulata van ennek. Több helyen fázós kis házikók kéménye áll munkába, még mielőtt a nap szégyenlősen elrejtené halovány narancsszín arcát az Alpok láncolata mögött. Jellegzetes a füst szaga, s vékony lepelként megül a háztetők felett ezüstszürkén. A lehulló dió nagyot koppan a földön, ez félreérthetetlen sugallat. Megérkezett.

Emlékszem nagymamám kis házára. Ott foglalt helyet, a Sajó völgyében majd nyolcszáz éve meglapuló kis gömöri városkában. Milyen morcosnak tűnt a kertje a nyár után. Nehéz köd takarta el szemeink elől a kert végét. Esett, s a nyirkos falevelek mellett ott lapultak a lehullott diók. Gyerekként hogy tudtam örülni a diószedésnek! Mikor a barna falevelek között megláttam pár szem diót! Mindig eszembe jut a kis kert, ahogy őszbe csavarodott. A kályha melege, a lobogó tűz a pattogó fa. Az ablakon át néztük a szélben táncra perdülő falevelek parádéját.... Emlékek, képek.

Az este hirtelen sötét lesz, s fázós eső szitál az avarra. Ott elmotoz a sün is kicsinykét, mielőtt nyugovóra tér. Madár se hangzik. A szürke égbolt hallgatag ajka esőre hajlik. Csend. S halk kopogás. Ütemes. S lassan víztől nehezednek a fák. Nincs ebben semmi különös, csak az ősz kopogtat.




Estkép

A gyapjas tintagomba is megtalálja az utat

Az eső megnövesztette a fehér tarlógombát is









Kelt: 2017. Év Magvető havának 8.-ik napján














2017. július 7., péntek

907



Pozsony alatt

Halkan csobog nem sietett
Kerülgetett bércet, hegyet,
Siratja még azt a napját
Vérrel színezték a habját

Mint morajló ár fergetegben
Nemzetségek fegyverzetben
Komor arcuk tűzben izzó
Lovak hátán mind tajtékzó

Nemzetüknek védelmében
Karddal, íjjal két kezében
Elől Árpád vonul a had
Vértjeiken csillog a nap

Az ellen jő a Duna partján
Romlásra tört kéz a kardján
Zord lovagok talpig vasban
Eltiporni jönnek halkan

Szilaj vihar zúg az erdő
Nyílzáporral villám eső
Vérző arccal földön fekvő
Vasas hadat szétkergető

Alig néhány menekülő
Pozsony alól tova űző
Hol az Enns a partot lesi
Űzik oda tova messzi

Halkan súgja a Dunapart
Az egykori nagy diadalt
A vezér pihen itt oly régen
Meder alatt nyugszik szépen



Dévény-Hainburg térsége a Morva csatlakozásánál, a 907-es pozsonyi csata, a magyarság legnagyobb diadalának helyszíne






Kelt: 2017. év Áldás havának 7-ik napján

2017. március 6., hétfő

A Duna ajándéka

A Duna ajándéka

Oly könnyedén lépte át a hegyet,
Bömbölve, zúgva törve földet s követ,
Duzzadó erővel szelte át a tájat,
Néhol látott csak part menti fákat.

Ó, mily szilaj szenvedély kísér,
Gubancos sziklák szőtte meredély,
Csipkés, hófödte bércek ölében,
Idegen nyelvű népek körében.

Társul fogadott tétova ereket,
Tévelyegve kerülget most hegyeket,
Míg végre a dévényi kapuhoz elér,
S ott a Morvával bebocsájtást kér.

Ott virraszt a bércen egy évezrede,
Ott, a magyar nép emlékezete,
Ott, ott lép be már kevésbé zúgva,
Ott, a kapu előtt földre borulva.

Míg a rónára érve lassultak léptei,
Karjából nőttek ki apró szigetei,
Vígan szökkent szárba az élet,
Megszerette hamar az itt élő népet.

Mosolyogva dobbant meg a szíve,
Érzi, megnyugszik szilaj-vad lelke,
Hiszen érti itt az emberek szavát,
Ölbe fogja tenger madarát, halát.

Míg e földön szelíden áthaladt,
Áldotta vándor ki majdnem eltikkadt,
Partján pihenő pásztorok, delelő gulyák,
Mind, mind megértették a szavát.

Magyar honban így érett felnőtté,
Tudják ezt rég, bárki is kérdezné,
Ahol még értették a magyar nép szavát,
Ott, e földtől ajándékba kapta a Tiszát.

Vidám dalt dúdolva a Vaskapun átlépve,
Elkopott nyelvében szeretett népe,
A Fekete-tengerhez végül elérve,
Megfáradt, elmaradt minden lépte...







Kelt: 2017. év Kikelet havának 6.-ik napján




2017. január 27., péntek

A Duna karjaiban


Óh, azok a játékos hűs habok
Lágyan most lábaimat mossák,
Halkan, épphogy zúgva egy kicsit,
Gyengéden azt körbe karcolják.





Mit mondasz, mondd öreg,
Agg léted mit mesél e tájnak?
Szólj regét, súgd most fülembe,
Hogy kincseket rejtettél medredbe!


Menetelő légiók sasos jelvényei alatt
Vérrel nyögve teltek a századok
Hunok vágtató lovai után csak
Néhány porladó emléked maradt.


Itt mostad Árpád fáradt seregét,
Hisz lovukat itatva mentek nyugatra 
Fergeteg tört akkor a magyarra
S ittad az ellen kiömlő vérét.

Hányszor fordult arcod napkelet felé,
Látva a róna messzi szépségét,
Delelő gulyák halk neszezését,
Esténként meggyúló pásztorok tüzét.

Nyargaló legények lovaik itatták,
Sajkák rajzolták kékre habjaid,
Országút tested nem porzott soha,
Ha sétált rajtad néped vándora.

Faladikban ülő szikár halászokat,
Hallod a sóhajjal húzott lapátokat,
Könnyes arcokkal búsan énekelt,
Szívet facsaró kuruc dalokat.

Itt menetelt a lánglelkű költő,
Csatába vonult akkor a nemzetért,
S jajj, a bitorlók egy század múltával
Régi neved határnak nevették.

Hol harsan újfent táltosok éneke,
Jurták mentén dobbanó lábak,
Lüktetve körbetáncolva tüzek,
Elhamvadt parazsak regéje?

Ahol vígan a ruhát sulykoló,
Daloló menyecskék combig a vízben,
Erdőt hajlító nyugati széllel,
Hangjuk elfoszlik az idő kerekében.

Lepergő évek vízcseppek hátán,
Partján évezredek sóhaja hallik,
Ha habjai a fövenyet mossák,
Karjai is Szigetközt vigyázzák.




Kelt: 2017. év Fergeteg havának 27.-ik napján





..