Minden lépésnél kisebb port kavart a nyári melegben kitikkadt földúton. Sárgára aszott fű sercegett olykor a talpa alatt. A tücskök versenyt ciripeltek, de ő nem figyelt, csak lépkedett tovább a kitűzött cél felé, miközben a nap megolvasztotta a homlokát. Gondolataiban kint járt a vízparton. Tett-vett, rendezkedett, csalizott, eresztéket állított, horgot kötött. Egy szemvillanásra eszébe jutott, barátjával heccelődött a víz mellett, s együtt fütyülték a madarak által komponált dallamokat. Sokat kijártak együtt. Hosszú évekig, évtizedekig. Eltelt az idő gyorsan, s megannyi emléket hagyott csak foszladozó nyomnak maga után. Hamarosan kiér a partra ismét, alig pár száz méter csak a folyó. Immáron egy alig 12 éves fiúcska lépked mellette izgatottan. Története van ennek. Ki ez a csenevész legény, s hogy került ide mellé....Hogyan kezdődött mindez?...
Mintha csak éppenséggel tegnap lett volna, ámde majd 25 év eltelt azóta. Egy negyedszázad, egy egész emberöltő, nem kis idő. Botond ritkán járt ki egyedül a folyóra, szívesebben ment barátjával Gusztávval, ahogy ö becézte, Gusztival. Vízparton született barátság volt az övék, amely egy véletlen találkozás alkalmával köttetett. Történt ugyanis, hogy Botond éppen helyet keresett a horgászathoz a Duna szigetközi szakaszának egy ágvizén, amikor egyszer csak kétségbeesett kiáltozásra, szitkozódásra lett figyelmes. Látni a sűrű aljnövényzettől nem látott semmit, a part majd 50 méterre volt, ám élesen hallotta, hogy valaki segítséget kér. Kerékpárjáról leugorva néhány ugrassál a partra szökkent, ahol meglepő látvány került a szeme elé. Egy ember mellig a vízben sáros, ám dühödt arccal próbált az iszapos aljzatból szabadulni, de nem ment neki, folyvást lecsúszott a keze a vizenyős, sáros partról, s az ember lábai láthatóan mélyen beleragadhattak az iszapba. Kimerülten szitkozódott, kétségbeesetten a sárral kevert vizet csapkodva. Ábrázata reményvesztett dühvel kevert torzó volt, s ez adta a vicces mivoltát is egyben. Botond nem habozott, a parton gyorsan szétnézett, s talált is egy jókora letört faágat, amely végét benyújtotta a bajba került ember felé. Az belekapaszkodott, majd néhány pillanat múlva, Botond erejének köszönhetően kicuppant az iszapból Guszti lába, igaz, a cipői örök fogságra kárhoztattak. Guszti talán hálából, talán szimpátiából beszélgetni kezdett Botonddal, s hamar a halakra terelődött a szó. A horgászatról, fogásokról szóló anekdoták falták a perceket, órákat. A találkozás első alkalmától fogva együtt jártak horgászni. Később ezt különféleképp magyaráztak otthon, Botond szerint azért, mert Guszti olyan szerencsétlen, hogy még megint besuppan valahova, s ki se jön többet, ha egymaga lesz csak, kell mellé valaki, aki felügyeli. Guszti pedig kedvelte Botondot, a meséket, a regéket, melyekkel Botond folyamatosan szórakoztatta, s ki nem hagyta volna, hogy a horgászat közben a történeteket hallgathassa.
Hamarosan a családjaik is találkoztak egymással, s nyaranta gyakran a feleségek is elkísértek őket egyszer-egyszer, majd évek múltán mar a gyerekekkel együtt velük tartottak pár napra, s míg éjjel szunnyadt a család a sátrakban, a két jó barát a harcsákat hajtotta éjjelente. Az első találkozásukat követve pontosan hat év telt el, amikor egy négynapos nyári sátoros kitelepüléskor Botond megakasztott egy hatalmas harcsát. Este volt már, a hold sarlója éppen a fák tetejét karcolgatta, a két feleség mélyen aludt már a sátrakban. A sátrak előtt majd tizenöt méterre kis székeken gubbasztottak a fülledt júliusi éjszakában a horgászok. Harcsát szerettek volna fogni. Jókora karikakeszeget sétáltattak a víz színén egy vízre hajló fűz alsó ágai előtt egy méterrel. Akkor történt a kapás. Elemi erővel húzta meg a botot, s Botondnak minden erejét latba kellett vetnie, hogy felvegye a harcot a megakasztott hallal, két kézzel kapaszkodott az erős botba, de ez is kevésnek bizonyult. Partról esélytelen lett volna kifogni, így a két barát hamar a nemrég közösen vásárolt csónakba pattant, s úgy kezdték meg a nagy hal fárasztását. Nem tudni pontosan mi történt, talán a mázsa közeli harcsa beemelésénél csúszott egy kis hiba Botond révén az egyensúlyba, lényeg az, hogy a csónak megbillent, s villámgyorsan az oldalpalánkján átcsapott a víz, ráadásul sodor irányból, ami azt eredményezte, hogy a csónak felborult, kifordítva belőle embert, botot, halat, s mindent, mi belepakolva volt. A csónak pillanatok alatt eltűnt a mélyben, s a két jómadár pár száz méterrel a tábor alatt vergődött csak partra valahogy.
Néhány pillanatba telt, míg átkászálódtak a parti ciheresen, majd a földön vizesen, sarasan elterülve kifújták magukat. Felettük egy fülesbagoly huhogott egyet a két szerencsétlent látva, majd néhány fával odébb vonszolta hatalmas testét. Percek teltek el így, mire Botond szólott először:
" - Csoda hogy élünk! Az én hibám az egész szerencsétlen baleset!" -szabadkozott Botond.
- Hagyd el, ennek így kellett lennie. Ami megtörtént, megtörtént, egészségbe hiba nem csúszott, a többi nem számít, ne edd magad miatta, mert ezen változtatni már nem lehet. Hanem találjunk ki valami mesét, mert ha az igazat mondjuk, a feleségek nem engednek minket közel a vízhez soha többé, lőttek a pecának, járhatunk a sarki klubba sakkozni az öregekkel, ha békét akarunk velük!" - javasolta Guszti némi erőltetett humorral a hangjában.
Így született eztán az a nyakatekert történet, hogy a csónak "valami" máig megmagyarázhatatlan rejtély miatt eloldódott, talán elrágta valami ismeretlen vízi állat a kötelet, s a két horgász vízbe vetette magát, hogy a csónak után ússzon, de a sodrás gyorsabban vitte a ladikot, minthogy utolérhessék, így hát inkább hagyták, hagy történjen az, amin nem lehet változtatni. Hitték is, meg nem is az asszonyok a mesét, fura volt, hogy a horgászbot, a szák, s egy-két felszerelés is eltűnt a csónakkal együtt, de nem firtatták a miértet. Ezen az sem változtatott, hogy a helyi lapban a két barát alibiből egy hónapon át még hirdetést is adott fel, hogy megfelelő pénzjutalomban részesítik azt, aki az elkóborolt csónakot visszajuttatja hozzájuk. Nyilván, nem akadt senki, aki jelentkezett volna. A feleségek gyanítottak, hogy valahol sántít a történet, hisz nem tudták elképzelni, miféle vízi állat lehet az, amely csak úgy elrágja a csónak kötelékét. Nézésük a két barát veséjéig hatolt, de a "hajótöröttek" makacsul tartották magukat a kitalált regéhez, így aztán idővel elfeledték otthon a kínos balesetet, legalább is nem került szóba többé.
Guszti sosem horgászott télen. Neki a horgászszezon áprilistól októberig tartott addig, amíg Botondot meg nem ismerte. Botond más volt. Ahogy gyakran emlegette:
"- A horgászszezon nálam akkor kezdődött, mikor apám egy éves koromban nádbotot adott a kezembe, s addig tart majd, míg odafentről nem szólnak, hogy vége van! Ezért nem értem, mikor azt olvasom, hogy a horgászszezon kezdetekor, meg a végekor. Meg a horgászszezonon kívül télen olvasgatnak, karbantartanak, a víz felé ácsingóznak a tavaszt lesve. Eb ura fakó! Ki mondta, hogy télen nem lehet? Én télen is horgászom!"
Botond hatására horgászta végig először a telet Guszti. S megbánta. Megbánta azt, hogy november elsejétől mindig a szekrénye őrizetére bízta sokat harcolt botjait. A téli keszegezések, márnázások, na meg a menyhalazás új dimenziókat nyitott meg előtte. A két család is szépen összebarátkozott lassacskán, gyakoriak voltak a közös programok. Születésnapok, névnapozások, keresztelők, szilveszterek mind-mind jókedvben találták a barátokat, s családjukat. Az évek pedig szemvillanást elteltek. Idestova majd másfél évtizede nyúzták együtt a vizeket, s a harcsákat, ha olykor beesett egy. Kisebbek, nagyobbak olykor feladták a leckét a két horgásznak, de az egykori csónakos kaland főszereplője, a mázsa körüli nagy harcsa nem jött vissza többé. Pedig de sok éjszakát rááldoztak, hogy megleljék, felkutassák.A távolból éjszakánként hallották ahogy rabol, buffant a harcsa, de hiába eredtek a nyomába, nem tudták kézre keríteni. Mint a csodaszarvas egykor, csak csalfán csalogatta a vadászokat, de elejteni nem tudták azt soha.
Történt aztán, hogy egy alkalommal némán ültek az augusztusi éjszakában. S ha néha egy-egy hullócsillag villant fel egy röpke másodpercre, csak odaszisszentettek a másiknak, hogy figyelj, most lehet kívánni. Átható volt a csend. Fülledt, igazi nyári éjszaka. A csaliként felkínált kéttenyeres kárász néha megmozgatta a botspiccet, jelezve, hogy azért él még. Hajnal három felé járt az idő, mikor Botond botja, melyet nadállyal csalizott, hirtelen bólintott, s a víz felé hajlott a spicc egy szempillanat alatt. A majdnem bóbiskoló pecás az utolsó pillanatban kapta el a meginduló nyelet. A bevágás szinte egy másodperc múlva meg is történt. Hosszú fárasztás kezdődött. Gyanúsan hosszú... Az ellenfél hol jobbra, hol balra próbált szabadulni, de Botond erősen tartotta, s nem nagyon engedett utat. Nagy harcsában reménykedtek, s Guszti izgatottan állt a merítőszákkal kezében barátja mellett, a fejlámpájával pásztázva a vizet, hogy ugyan felbukkan-e a nagy harcsa. Hanem aztán a víz széléhez húzott zsákmány láttán földbegyökerezett a lábuk. A zsákmánynak hitt harcsa kiugrott a vízből, sárga fogait vicsorítva vérben forgó szemeit forgatva prüszkölt, s vonyított. Furcsa hangon vonyított, sziszegett, acsarkodott. A két hátratántorodó halálsápadt barát csak nézte a hatalmas jószágot, amelynél mellső lábába akadt a jókora horog. A nagy szőrős hód, mert mi más is lehetett a beste, hatalmas lapát farkával kikecmergett a partra imbolyogva közelített, majd két lábra állva próbált szabadulni a horogtól.
"- Vágd el a zsinórt Boti!! Vágd mán' el, hol a kés? Vágd el könyörgöm, mert ránk gyün ez a fenevad mérgibe' s kicsontoz minket mire pislantasz!!" - harsogta most már Guszti hasát fogva a nevetéstől. A zsinórt Botond gyorsan elvágta, s eztán a hód foggal ráharapott a horog kiálló végire, kiszedte a mellső mancsából a horgot, majd hangosan prüszkölve köpte azt ki, s vérben forgó szemekkel morogva sandán rálesett a két nevetéstől a sárban fetrengő térdét csapkodó emberre, majd elsántikált a vízig, ott alábukva farkával hatalmasat csapva tűnt el a mélyben. A csobbanással egy időben a földön a nevetéstől fekvő két barátot terítették be a vízcseppek. Akkor hajnalban a napfelkeltéig kacagtak, s viccelődtek egymással. Sokszor eszükbe jutott a szőrös harcsa, ahogy elnevezték a vérhódot.
Később pedig inkább a S Z Ő R H A R C S A névvel illették, amely a leginkább illett rá szerintük, némileg hajazva a szörny elnevezésre, ami a "vérhód" vad sziszegésére, prüszkölésére morgására nagyon is ráillett.
A kiköpött hármashorgot aztán szent rozsdás ereklyeként egy átlátszó kis műanyagdobozban őrizték, s a családi összejövetelek alkalmával az asztal közepére helyezték mindig, a dobozt még egy kis nemzetiszínű szalaggal is átkötötték, amely az évek során biza kicsit meg is fakult. Ilyenkor gyakorta tósztot mondtak, s poharat ürítettek a szőrharcsa tiszteletére, amely az évek teltével valami misztikus mesebeli lénnyé nemesedett mindkét család gyermekei körében, akik már egy tucatnyi legendás mesét tudtak betéve oda-vissza a szőrharcsa elleni csatározásokról, a két ellene küzdő parti vitéz dicső varázslatos tetteiről...
Ebben a családfők is ludasak voltak, hisz esténként a gyerekeknek a szőrharcsa kalandjairól szóló mesékkel próbálták a gyereknépet altatni, akik kimeríthetetlen szomjúsággal szinte követeltek újabb, s újabb történeteket a mesebeli lényről. Megelevenedett a vízi szörnyeteg, s a parti vitézek küzdelmei világra szólóak voltak, ám mivel a szőrharcsa halhatatlanná vált, a küzdelem sosem ért véget. Botond Gusztiról mesélt, aki mesebeli csillogó vértű lovagként vívta dicső harcait a szőrharcsával, amely megrágta még a csolnakot is. Guszti ugyanígy, hasonlatosan a történeteket kiszínezve, Botondról a rettenthetetlen szőrharcsaölőröl mesélt a gyerekeinek. Nem csuda hát, ha a gyerekek félő tisztelettel, s rajongással tekintettek mindkét családfőre. A szőrharcsa képzeletükben hatalmas hétfejű vicsorgó nyolckarú vízi szörnnyé nőtt, amely könnyedén harap ketté egy acél csónakot, vagy ránt a mélybe akár egy kisebb hajót is. A gyermekek aztán tovább szőtték a mese fonalát, s egy idő után egy könyv is megtelhetett volna a két lovag, s a szőrharcsa kalandos történeteivel, az óvónők, s a tanítónők nem kis elképedésére, szörnyülködésük közepette a gyerekek bizony cifra történetekkel szórakoztatták az óvodában és a kis iskolában társaikat. Hamarosan a település gyermekeinek jó része ismerte a szőrharcsa történetek legizgalmasabb történeteit, s a mesék, szájról-szájra terjedtek szakadatlan. Az anyukák lesütött szemmel hozták el csemetéiket délutánonként az óvodából, iskolából, s gyakorta szemükre vetették a két jómadárnak, hogy nem kellene a gyerekek fejét tömni ezekkel a badarságokkal. A két jó barát ilyenkor többnyire egy legyintéssel elintézte a dolgot, ígértek fűt-fát, hogy nem szédítik tovább az apró népet, de azért odasuttogták a gyerekeknek, ha az anyjuk nem figyelt, hogy : "- Szőrharcsa igen is létezik!"
A sok együtt töltött idő összekovácsolt mindenkit. A megbeszélt horgászatokra mindig időben indultak. Soha, senki egy percet sem késett a találkozókról. Egy este azonban Gusztit hiába várta Botond a megbeszélt időpontban. Guszti nem jött. Hírt sem hallatott magáról. Mint később kiderült, rosszul lett, a mentő vitte el, kórházba került. Ott kezdődtek a bajok. Ki sem jött többé a kórházból. A vizsgálatok nem ígértek semmi biztatót, az orvosok széttárt kézzel csóválták fejüket, s alig négy hónap után Guszti egy hangos sóhajjal átköltözött az örök horgászatok birodalmába. Mélyen megrendített mindenkit a tragédia. A fájdalmas temetés utáni hónapokban a családok is eltávolodtak egymástól, a sokasodó napi teendők, elvették az időt. Ritkultak, majd egy idő után meg is szűntek a találkozások.
Az idő lassan megette vas fogaskerekei közt a lazuló kötelék feslett csomóit. Botond majd öt évig a víz felé sem nézett. Fájó emlékek, melyek túl frissek és sajgók voltak a számára. Szabadidejében inkább íjászkodni kezdett. Szárazföldi, magányos elfoglaltság. Kerülte a horgászokat, a horgászboltokat, s az interneten is azonnal továbblapozott, ha horgászatról, halakról szóló cikk, bejegyzés került elé. Íjászkodni a közeli erdő egy kis tisztására járt. Kerülte a folyót. Élte tovább a mindennapjait, s nem járt össze a család sem senkivel eztán, belegabalyodtak a szürke hétköznapok posványos labirintusába, noha mindezek ellenére mindenki tudta, hogy nincs ez jól, mindenki érezte valami hiányzik, valami fáj.
Egy nap épp íjászkodni készült Botond. Egy kellemes júniusi reggel volt, madárdalos reggel. Botond tett-vett az udvaron, pakolászott, tegezt tömött vesszőkkel, az íj húrját ellenőrizte, mikor valaki hangosan megverte a kert vaskapuját. "- Vajon ki kereshet ilyenkor? Szombat lévén a postás nem lehet. Akkor ki?" - futottak át a gondolatok a fejében. Kíváncsian nyitotta ki a rozsdás kilincsű nehéz lemezkaput. Az nyikorogva tárult ki előtte. A kapu előtt egy alig 12 éves fiúcska ácsorgott, rövidnadrágban, pólóban, rossz cipőben egyik lábáról a másikra állva. A fiú hátán kopott horgász botzsák, kezében poros szerelékes láda, s egy vödör, kisszékkel. Ismerős volt az arca, a tekintete, a botzsák, a szék, a láda... Botond elámult, ám nem sokáig gondolkodhatott, mert a fiúcska érces, ámde tiszteletteljes, határozott hangon megszólalt:
"- Tiszteletem Botond bácsi! Ugye emlékszik még rám? Kende vagyok, a Gusztáv legkisebb fia! Régen láthatott az igaz! - hadarta gyorsan, mire Botond a szavába vágott:
"- Emlékszem há'! Mi kéne öcskös? He? Mit vered itt a kaput? A török nem dörömbölt ily hangosan az egri vár kapuján Dobó Istvánt keresve! Még egyszer kérdem, mi kéne? He? - kérdezte szúrós tekintettel, szinte flegmán odavetve az utolsó szót, hátha elijeszti ezzel a legényt, aki talán haza is fut ijedtében. Botondnak könnyebb lett volna, ha a legényt elijeszti. De a legény makacsul állt a kapu előtt, megvetette a sarkait a földben, kezét a nyitott kapura téve, hogy az be ne csukódhasson előtte szikrázó szemekkel, hátraszegett fejjel az ajkába harapott. Talán vér is serkent ajkaiból, a nyelvével érezte a sós ízt. Lassan, csendesebbre fonva a szót halkan, de határozottan megszólalt:
"- Botond bácsi! Arra kérem, vigyen el engem pecázni, tanítson meg a fogásokra, mert apámtól ezt már rég nem kérhetem, s jómagam későn jöttem rá, hogy érdekel a horgászat, apu meg hát, emlékszik ugye.."- s nem folytatta tovább, mert meghatottságtól remegni kezdett a hangja, elsírni meg nem merte magát, hisz kemény büszke kamaszként nem engedhette meg magának ezt a luxust. Mégis mit gondolnának róla a haverok?
Botond szinte nem is gondolkodott. Feltörtek benne az emlékek. Fájón belehasított a barátja, az együtt töltött vidám emlékek hiánya, majd a fajdalom hirtelen elmúlt, s megnyugvással telt izgatottság vett rajta erőt. Mindeközben előbb elveresedett az arca, szeme nagyra tágult, sajgón dobbant egy nagyot a szíve, melyet hirtelen a torkában érzett, majd szelídség futott át az arcán, megcsillant a szeme, s barátságosabb hangon megszólította Kendét:
"- Régóta vártam rád! Gyere beljebb. Indulunk, hogyne, várj kicsit, leveszem a padlásról a felszerelést, megvan még minden, kissé poros talán, de megvan. Összepakolok hamar, s egy szemvillanás, indulhatunk is. Talán még szőrharcsával is találkozunk!" - próbálta viccel palástolni azt, hogy egy könnycsepp gurult végig az arcán a szeme sarkából, a padlásra való létramászás alatt.
Kende elmosolyodott, majd kissé halkabban megszólította Botondot: "- Édesanyám is izent, kéri, az este jöjjenek át egy pohár borra, hisz rég beszélgettek már!"
Botond nem szólt, csak biccentett egyet a fejével, mint aki tudomásul vette a meghívást, s el is fogadta azt.
Néhány pillanat múlva egymás mellett baktatva, megpakolva a közeli folyóra tartottak a poros földúton. Botond gondolatait ellepték az egykori barátjával átélt vidám évek emlékei. A mellette lépkedő fiút nézte. "- Mintha Gusztit látnám. Csak vízbe ne suppanjon ez is mint az apja. Jobb lesz, ha ügyelek reá is! Úgy tűnik, ez az én nagy feladatom..."- gondolta. Elmosolyodott, miközben őszülő fürtjeibe játékosan belekapaszkodott a júniusi szellő....
Kelt: 2020. év Fergeteg havának 26.-ik napján
