A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. június 8., péntek

Nádi pontyok és lidércek - Szigetközi kalandok 4.

Előszó:
Eltelt azóta több évtized is. Sok-sok nyár, a maga csodás hajnalaival. Akkor még a horgászat nem a márkás felszerelések ajnározásáról szólt, s tudtunk halat fogni, nem is keveset az egyszerű felszerelésekkel, természetes csalikkal is, horgászvideóról csak a "Horgász a pácban" című film főhőse jutott eszünkbe, mást nem ismertünk, mert nem is igen volt. Az egyetlen megjelenő horgászújságban pedig reklámot is csak keresve, s alig találtunk. El se igen jutott hozzánk a lap. Az élményeket magunk éltük át. Mennyire más volt minden. Mégis volt hal. Mintha csak tegnap történt volna:.....

Alig várta a vakációt. Végre eljött az utolsó tanítási nap az iskolában. Reggel az elsőnek érkező osztálytárs legfontosabb dolga volt krétával felírni a táblára az utolsó betűt, hogy értelmet nyerjen az a szó, hogy VAKÁCIÓ!. Senki nem törődött aznap a tanórákkal, kivéve azokat, kik még az utolsó pillanatban reménykedtek abban, hogy felelhetnek a jobb jegy, illetően néhányan a bukás elkerülésének reményében. Nekik görcsös volt az utolsó délelőtt, amely vagy vidám könnyedséggé, vagy még inkább kínzóbb teherré vált számukra a délutánra, attól függően, aznap hogyan teljesítettek. "-Holnaptól enyém a világ! Porosodhat az iskolatáska szeptemberig is!" - gondolta a legény. Az iskolából kiözönlő gyereksereg oly hévvel futott ki az ódon épület falai közül, hogy talán azt még Zrínyi kitörő vitézei is megirigyelték volna Szigetváron. Hazaérve a fiú ízlelgetni kezdte a szabadság kenyerét. Rögtön érezni is kezdte a változást, hisz délután nem kellett a jó időben az íróasztal felett görnyedni, s tanulni keservesen az unalmas, senkit nem érdeklő tananyagot. Apja figyelmeztetése rántotta egy kicsit vissza a valóságba! "-A szünidőre feladott kötelező olvasmánynak nekiállni hasznosabb minél hamarabb, míg benne van az agy a tanulásban, s jobb hamarabb túlesni azon a pár könyvön!"
Hijj a teringettét, ennek a fele se tréfa!!! Oda az édes szabadság, olyan ez mint a világosi fegyverletétel, lám az iskola keze hazáig elér, bele se kóstolt még a nyárba, s máris az íróasztalhoz láncolnák, bezárva őt If várába Monte Cristo grófjaként.... Apja valamit megláthatott a legény elsavanyodó ábrázatán, mert a szigor eltűnt az arcáról, s odasúgta fiának halkan, hogy az édesanyja ne hallja a konyhából, hogy a következő nap hajnalán horgászni készül, s a legény, ha úgy gondolja, akár vele is tarthatna.... Itt a felmentő sereg! Hát hogy a ménkűbe ne! Apja a szobából kilépve csak annyit mondott még, hogy a könyvek várhatnak, messze van még szeptember, de elfeledni nem szabad a feladatot!

A várakozás izgalma hamar álomba szenderítette, s a kora nyári hajnal pikk-pakk eljött, az éj csak vagy két horkantásnyira vette át a stafétát a naptól, s máris pirkadni kezdett. Korán érkeztek a tó mellé. A nádas itt-ott megzörrent, madarak mocorogtak álmukban. A csillagok kezdték fényüket veszteni, mikor egy-egy halk, de komolyabb halak loccsanását is lehetett hallani a nádszigetek közti sekélyebb víztükrök irányából. A zseblámpa fényében az éjjeli lepkék keresték egymás társaságát, mígnem a bőregerek hozták a frászt a legényre, kik a lepkék közé csaptak le olykor a lámpát tartó kezétől pár centire elsuhanva. "- Az anyátok ne sirasson, de megijedtem!" -szaladt ki a legény száján.

"-Ide világíts, ne a vízre!" Édesapja erős üvegbotokat rakott össze a zseblámpa fényében. "-Erős bot kell ide fiam, erős zsinórral, horoggal. Az itteni halak nem viccelnek, hamar a nádba törnek, s csónak nincs hogy utánuk menjünk, meg kell őket most időben állítsuk. Hanem itt van két szelet kenyér, szedd ki a belét, kicsit vizezd be a kezed, kezdd el gyúrni, nesze egy kis vaníliás cukor, a spajzból szedtem ki, anyád tudta nélkül, ebből gyúrj hozzá egy keveset, jobb illata lesz."

Gyúrta is a legény becsülettel, majd belegebedt. Perceken belül elfáradt a marka is. "-No ha ez így megy szeptemberig olyan szorításom lesz, hogy az iskolában mindenkinek elkékül majd a keze ha megszorítom, nagyobb is lesz a becsületem!"- gondolta.

Apja egy kisvödörböl savanyú szagú kukoricát szórt pár marékkal az alig tíz méterre levő nádfal széléhez, s a nád fal vége mellé, szétterítve azt vagy két négyzetméternyi területen, ahol elmondása szerint befordul a hal. A kukoricaszemek sörétként záporoztak a vízbe, hangjuk felverte a csendet, pár pillanatig a savanyú kukorica orrfacsaró szaga is megülte a part mentét. A békák itt is, ott is felébredtek, s monoton brekekézéssel köszöntötték a pirkadatot. Pára kezdett lebegni a tó felett, fátyolként lebegett kissé a víz felett, lenge táncot járva, ahogy a tó felől lassan a nádas felé libbentek. "-A lidércek! Ilyenkor válnak láthatóvá, mikor az éjjel elfárad, nem tudja tovább bújtatni őket, a nappal viszont még nem érkezett meg, hogy a zsombékba zavarja az éjjel tündéreit!" -súgta halkan az apa hamiskás mosollyal a szeme sarkában. Bár a nap még aludt, hamar világosodni kezdett.  Egy dolmányos varjú tűnt fel a nádas felett, s vadkacsa vezette ki halkan pár napos fiókáit az egyik nádnyiladékból. Cserregő nádiposzáta kezdte el köszörülni érdes reszelős hangját, s nyomában megéledt a nádas népe is. Hattyú úszott ki egy nyiladékból, szárcsa páros sietett a túlsó nádas felé sűrű fejbólogatással. A legény édesapja két botot csalizott fel. Az egyik horga mellé cipőgyárból származó "fonott zsinórra" kukoricaszemet fűzött, míg a másikra trágyagilisztát tűzött. Ugyanez a "fonott zsinór" szolgált előke gyanánt az amúrozásnál, melyeket a nád friss hajtásával, vagy zsenge zöldborsó hüvelyével csalizva szokták lépre csalni. A kukoricát a nádfal melletti fordulóhoz, míg a gilisztát a nádfal elé vetette be az apa. Karikajelzöket tett a botok első és második gyűrűje közé. -"Spanosra kell azt állítani, mert a hal hamar beszaladhat a nádba, ahogy koppan a karika, nem szabad késlekedni a bevágással mert csúfot tehetnek ám velünk!"

Olyan gyorsan megvirradt, hogy észre sem vették. Kapás nem jelentkezett ez idő alatt. A legény szemére álomból szőttek fátylat a lidércek, néha keveredett is már az álom a gondolattal, s csak a friss reggel egy-egy hűvösebb fuvallata térítette magához a legényt. Jajj de becsukódott volna pedig a szemhéja, ragadt volna össze a lidércek szőtte álomlepel, de nem engedett a csábításnak, szemeit alaposan megdörzsölve szétnézett.  Semmi mozgást nem látott, csak a nádirigók könnyed súlya alatt hajladoztak a nádszálak.  Az egyik botot az apa kicsévélte, s helyette finomabb, kétrészes Germina botot rakott össze, melyen kisebb orsó, s parafadugóból faragott úszó volt felszerelve. A legény mindig is jobban szeretett úszózni, egyrészt gyakrabban volt rajta akció, másrészt apja egyre többször bízta rá az úszós pecát, s ettől a legény valódi horgásznak érezhette magát, s büszke volt akkor is, ha csak pár keszeget, vagy egy-két kárászt sikerült fognia. Az álmosság egy kettőre szertefoszlott.

Az apja most azonban nem gilisztát tett a horogra, hanem a kenyérgyurmából, ahogy nevezte a polentából kért egy darabot. Szépen rágyúrta azt a horogra, amelynek épp csak a hegye kandikált ki kissé, s még a szára sem látszott. Az apja tanácsa szerint a legény a nádfal elé lendítette a szereléket alsó dobással, vigyázva, ne engedjen nagy zászlót a szereléknek, mert az még fennakad a nádason, s bizony ha onnan kell lerángatni, a ramazurira elmegy minden hal a környékről. Megesett ezért, hogy a szerelék kissé távolabb ért vízbe a nádfaltól, az etetés szélére. Sebaj. Az éhes hal ott is megleli, nyugtatta magát ilyenkor a fiú. Egyszer egy mocsári teknőst is fogott, de a szabadúlás óta a páncélos óvatosabb, s csak távolról fél szemmel lesi az úszó hegyét a hajnali pirkadat fényét magába szívva egy zsombékon kinyújtózkodva. Biztos benne van még a horog szúrós emléke.

S valóban, az éhes halak megtalálták lassan a csalit. A vaníliás kenyér illata mágnesként vonzotta a halakat. Először csak apró remegés futott végig a kis parafaúszón, s piciny körgyűrűk indultak el az úszótól minden irányban. Kicsit megmerült, majd ismét mozdulatlanná vált az úszó antennája. "-Figyelj fiam, ott a kárász, most ízleli a csalidat! Várj a bevágással míg el nem indul határozottabban a hal! -oktatta fiát az apja, miközben nagyot slukkolt a cigarettájába, amelynek egy pillanatra felizzott a parazsa. S úgy is történt, az úszó megindult balra, s lassan, határozottan merülni kezdett az úszó antennája. A legény ekkorra kézben fogta a botot, kizárva a külvilágot csak az úszóra koncentrált, miközben spanosra csévélte a víz felszínén a gyenge áramlástól kissé megöblösödött zsinórt. Az úszó majd egy karhossznyit haladt már, mikor a fiú erőteljesen bevágott, amely szépen ült. Nagyot loccsant a hal, s teljes erejét megfeszítve próbált szabadulni, de az erős felszerelés és a legény eddigre kitanult úszós szakértelme nem engedett, s hamarosan a merítőszákban pihegett a jókora testes kárász. Bizony feszítette a legény mellét a büszkeség. "-Igazi aranyhal!"- mondta vidáman, s valóban, az első napsugarak arannyá változtatták a hal pikkelyeit. A lidércek varázslata ez. Egy pillanat múlva a hirtelen fénysugár eltűnt, a kelő nap egy ködfelhőt húzott álomtól meggyötört álmos arca elé.




"-Ha ma csak azt ehetném amit fogtam, nem kopna fel az állam! Bár van mikor éhen maradnék, de ez a nap most más!" -mondogatta magában, s egy halvány mosoly jelent meg szája szegletében. Némileg lazábban, bátrabban horgászott ezután, hiszen már bizonyított, van hala. A következő fél órában egyre másra jöttek a kilós, fél kilós kárászok, mígnem abbamaradtak a kapások.




Kisvártatva A nap nagyot nyújtózott a horizonton, álmosan, ásítozva köszöntötte a reggelt. A tó felett kisebb párafoszlányok jelentek meg, s lassan a nádasba vesztek. Mintha bemenekültek volna a sűrűbe "-Mennek má' az éjjeli lidércek aludni!"-Súgta a legény az apjának.


"-Ki is zavarták a nádból a pontyokat, nézd, a halak az etetés szélén vannak, ott túrnak, látod hol jönnek fel az apró buborékok!" Mire ezt az apja kimondta, aprót rezzent, majd hangosan koppant a fenekezőbot karikája, s apja máris bevágott, jó halat fárasztott. A ponty erősen hajtogatta az üvegbot spiccét, ám néhány kör és kitörés után hamarosan a szákban nézett csodálkozó szemekkel a jó két kilós pikkelyes. "-No fiam, ez jó kis harc volt, figyelj a botodra míg beírom a halat a fogási naplóba, résen légy, ezek a pontyok nem egyedül korzóznak itt!"




Gombócot érzett a torkában a legény, hisz egyedül kell megbirkóznia a hallal, ha most jön, míg az apja elfoglalt. Nincs segítség. Előremeredt a székben, teste ösztönösen megfeszült, s várta, történik e valami.

Apja látta, ahogy a nádas mind közelebb mozgott az etetéshez, s biztos volt abban, fia pontyot akaszt hamarost. Szándékosan bíbelődött mindennel, húzta az időt, hisz szerette volna, ha a gyerek megfogja végre az első nádi pontyát. Egyedül. Az ő segítsége nélkül. "-Jaj csak bírjam ki hogy nem segítek neki! Muszáj!" -mondogatta, s csitította magát. Hirtelen azt vette észre, hogy a gyerek a kisszéken összerezzent.

A legény észrevette, hogy az úszó emelkedni kezdett, majd elfeküdt a víz tetején. "-Nocsak. Mi a fene. Ki tréfálkozik velem?" Az úszó a fekvő helyzetből alig 45°-os szögre állt csak vissza, s határozottan elindult a nádas nyiladéka felé. A bevágásba belerecsent az orsó, s majd kitépte a botot a legény kezeiből a hal. De az nem engedett, ösztönösen tudta, hogy ki kell vezetni a nádfal előtti kapuból a halat, vagy különben integethet neki, ha betör a rengetegbe. A hal megindult a nádsziget másik sarka felé. A legény meg volt győződve róla, hogy a napkelte elől elmenekült lidércek még nem pihentek le, hanem hosszú ujjaikkal a halba kapaszkodva segítették azt őellene, s húzták a pikkelyest be a zsombék alá. "-Hát rajtam nem fogtok ki bitangok!" -mondta félhangosan, s keményített a féken, majd pumpálni kezdte a botot. Belesajgott a válla s a karjai is az erőlködésbe. "-Hejj, ha minden reggel ilyen edzésben leszek, ősszel mindenkit két vállra birkózok a suliban!"- ötlött az eszébe.



A megakasztott hal csapott egyet a farkával, hangos loccsanással küzdött az alig méteres vízben, felkavarva a meder fenekéről az iszapot, amely ott gomolygott a csatamezőn.... "-Tyűű de szép ponty!!!"-kiáltott fel a legény izgatottan. Még két kitörés, s a hal engedni kezdett, s sikerült párszor megpipáltatni, azaz rákényszeríteni, hogy harapjon a levegőből. Eszébe jutottak apja tanácsai, aki szerint ilyenkor megszédül a ponty, s látványosan veszt az erejéből. A ponty még egyszer összeszedte viszont az erejét pipázás után is, megijedhetett a merítőtől, mert hirtelen kitört, meglepve ezzel a legényt, kinek egyik kezében a merítő, a másikban a bot volt, s félig guggolt testhelyzetből kellett ismét harcba szállnia a hallal. "-Hogy az anyád...!" - csúszott ki a száján, s apja erre elmosolyodott fia háta megett. Látta, a horog jól akadt, a hal nem fog elmenni, tudta, hamarosan szákba lesz, s büszkévé tette, hogy sikerült átadnia fiának azt a tudást, amelyet ő kapott egykor az apjától messze innen egy folyó partján. A legény már-már azon volt, hogy segítséget kér az apjától, de a büszkesége nagyobb volt, mintsem hogy erre több gondolatot is áldozott volna.

A ponty végre a szákban volt. Teljesen elkészült az erejével. A legény az izgalomtól remegő kézzel lihegve, örömtől kivereslett arccal fordult apja felé, s mutatta a nagy halat, amely jócskán három kilós ponty volt. "-Hejj ha ezt anyunak elmesélem!"

Alig várta, hogy hazaérjenek, s beszámolhasson édesanyjának a nagy halról. A kárászok fogásának emlékét csúnyán elhomályosította a nagy ponty mely időközben az emlékekben majd kétszer nagyobbra duzzadt, s a lidércek elleni harc. Édesanyja mosolygott, a testvérei irigykedve tekintettek rá, majd anyja kiábrándító, ám mégis gyengéd szavai rántották viasza a valóságba, miközben az ebéd főzésével bíbelődött: -"Lidércek nem léteznek! Honnét veszed ezt? Apád megint csak bolondít! Na. Eridj kezet mosni!"



A fürdőszobából épp akkor lépett ki az apja. A legény összeszedte magát, s félve kérdezte meg:
-"Megyünk e holnap is?" Azt hitte, apja nem hallotta a kérdést, mert nem is válaszolt neki. Csaknem gondolja azt, hogy ezzel le van tudva a nyár? Bánta is hogy megkérdezte. Lehet korai volt. Apja fáradt, s délután munkába megy. Lehet hajnalban fel se kel. Lehet a testvéreivel is foglalkozni kell, lehet nekik talált ki valamit. Kár volt megkérdezni. Bánta is. Ki tudja mikor lesz még egy ilyen alkalom? Ezzel a gondolattal lépett ki kézmosás után a fürdőből, mikor apja elé állt. Az apa félszeg mosollyal bajsza alatt csak ennyit mondott neki válaszul:
"-Ha jó lesz az idő, pirkadatkor kint leszünk lidérclesőbe, de most menj, segíts anyádnak, s ha kedved tartja délután egy keveset olvasgass!"


Utószó:
Majd 30 év távlatából is elevenen él bennem a közös tavi horgászatok minden pillanata, melyet nemhogy egy novellába, egy könyvbe se tudnék besűríteni. Talán nem is akarom. Egy kis szeletét mutattam meg itt csupán az átélt élmények sokaságából az apáknak, s a fiaknak, kik olvasták e sorokat, kikben felébrednek az emlékek, vagy majd csak eztán válnak emlékekké a közeljövő horgászélményei...







Kelt: 2018. év Napisten havának 8-ik napján


2018. január 13., szombat

A fűz mellé - Szigetközi kalandok 3.

Az ifjú legény visszafojtva várta hogy megszólaljon a csengő. Rekedtes hangja mikor töri már szilánkokra a vágyakozás kristálytükrét? Napok óta tartott a visszaszámlálás. Még kettőt kell aludni, még egyet, aztán.... Végre eljött. Itt a vakáció. Ideje volt az érkezése. Oly nehéz volt az iskola az utóbbi napokon, s megnehezedett minden óra, súlyosan sűrűvé, nehezen emészthetőkké váltak a tanítók szavai, miközben az osztályterem ablakán túl vígan nótáztak a madarak, a vöröslő pipacsmező zengte a tücsökhadak által komponált akkordokat. S a mező, ameddig az iskolaablakból látható volt, izzott a júniusi napsütésben, felette remegett a levegő. Valósággal csalogatta, csábította a legényt a mező. Annak túlfelén zöldellő bársonyszalagként futott a füzes, amögött a gát, s ott a kéklő hűs folyó. Mint a legkisebb királyfi, aki útra kél az Óperenciás tengeren túlra! Itt a mező jelképezte a tengert, s az álmai világát a fasoron túl maga a folyó, az ágrendszer. Hányszor is képzelte hogy útra kél, miközben a tanórák unalmas perceiben gondolatai elkalandoztak az osztálytermi ablakokon túlra. El fog oda menni. Mert nagyapa megígérte neki hogy elviszi. Nagyapa tartja a szavát, mert nagypapa adott szava olyan, mint a kőszirt, melyet hiába ostromolnak tajtékos hullámok, az sziklaszilárdan úgy van ott, ahogy azt egykor odahelyezte jókedvében az Isten, hogy bosszantsa vele a dühödt hullámokat. Úgy tartja a szavát is nagyapa. Onnantól kezdve, hogy nagypapa ígéretet tett, a legényke csak vonszolta magával az iskolatáskát, mint gályarab maga után láncon a súlyos vasgolyót. De most! Eljött az idő, amelyre oly régóta várt a "csepp inas", ahogy őt a nagyapja nevezte születésétől fogva. S most itt van. Mire az éktelen hangú csengő elhallgatott, kitárult a szabadság kapuja, s futott, futott a legény hazáig, észre sem véve, hogy becsapódott mögötte egy másik kapu, az iskoláé...

Nagyapja meghagyta, hogy pirkadatkor, mikor a kakas először köszörüli meg a torkát, kelni kell, mire kettőt harsan a tarajos rekedtes hangja, addigára pedig készen kell állnia, mert az idő drága, gyorsan telik, s aki lemarad, az biza csak pocsékolja utána a percet. Időben kint kell lenni a folyóparton. Ennek tudatában nehezen jött álom a szemére. Kétszer is átnézte a másnapra összekészített holmit, majd elégedetten hunyta le szemét annak tudatában, hogy minden megvan. Valójában elaludni sem mert, vagy nem tudott, félt, hogy elalszik, s lemarad a várva várt kalandról. Gondolatai messzire vitték, képzeletben méteres csukákat, öles harcsákat fárasztott. Pontyok vigyorogtak a bajszuk alatt. Rázkódott alatta a csónak is úgy húzta csónakostól a hal. Rázkódás. Nagyapja rázta fel gyengéden a vállát fogva, s a szürkülettől búcsúzó hold fénye épp megrajzolta csak az öreg bajsza végét. "-Elaludtál csepp inas! Sejtettem! Sebaj, a kakas még csak kétszer szólt! No, ki az ágyból! Egy-kettő!"

Mire a kakas harmadjára is megcsiszolta rekedtes gigáját, épp vízre lökték a ladikot, s nagyapja tüstént egy hosszú csáklyával tolta azt előre a vízen, nesztelenül. A ladik orrában fázósan húzta össze magát az ifjú. Az öreg lapátot ilyenkor nem használt, mint mondta, félig még alszik a vizivilág, s nem célszerű felriasztani senkit. Halkabb azt csáklyával tolni, vigyázva, meg ne koccintva a ladik oldalát. Megtanulta rég... Majd húsz perc után a faladikot egy korábban letűzött karó mellé kötötte nagyapja hangtalanul. Egy rozsdától barnává avult konzerves dobozból szál gilisztát szedett ki az öreg, s apró horogra tűzve mutatta unokájának a helyes műveletet. Szó nem esett köztük. A libatoll úszó halkan foglalt helyet egy zsombék mellett, s csónakból úsztatva, néha visszahúzva megkezdte ide-oda útját, melynek során 5-7 métert bukdácsolt, sétált le a sodrással, majd az öreg óvatosan visszahúzta a szereléket, s kezdődött minden elölről. Két maréknyi áztatott búzát eresztett be, nem dobott, eresztett az öreg a csónak végéről hangtalanul. Lassan világosodni kezdett, bár a nap még nem mutatta meg álmos, ásító arcát, csak a fák tetejét festette aranyra éppcsak. A nagypapa amennyire halkan csak tudta, odasúgta unokájának: "- No csepp inas, A sodorvonalon vezesd a libatollat, ahogy mutattam, meglásd, az első éhenkórászok hamar elkapják a gilisztád! Hanem aztán résen légy, komoly harcosok lakják ám az ágat, megeshet hogy megtréfálják a zöldfülű horgászt!"

Így is történt. Mire a pirkadat párájától a legénynek dideregni támadt volna kedve, egyszer csak belehasított a felismerés, nagyapjának igaza volt! A libatoll úszó hirtelen megmerült, alig két centit, aztán újra, s a sodrásról tudomást sem véve megállt, majd elindult a meder közepe felé! Egy pillanat alatt elmúlt a didergés, megszűnt minden körülötte. Hiszen ez kapás a javából! A bevágás sikerült, a bot erősen meghajlott, a damil citerahúrként zizgett, s bizony a legénynek minden erejét latba kellett vetnie, hogy a halat megállítsa, ami nem is volt könnyű úgy, hogy a tárolóorsóról határozottan, folyamatosan szökött le a zsinór. -"Ne engedd jobbra csepp inas, tartsd el onnét, mert megeszi a kagyló a zsineged!" -hallotta a nagyapja tanácsát, ám mintha távolról észlelte volna csak foszlányokban a szavakat, erei lüktetése, szíve verése elnyomta az intő hangokat. Szája kiszáradt, az erőlködéstől alsó ajkaiba harapott, lábával erősen megtámaszkodott a csónak palánkján, ám akárhogy is próbálta, sajnos nem sikerült eltartani a kagylópadtól a halat,  a zsinór feladta, s a legényke a ladikban majdnem hanyatt esve bosszankodott az elveszett halon, s az elvágott szereléken. "-Nagyobb márna lehetett! Kifogott rajtad biz'a. Na add azt a botot, újrakötöm neked, s míg megnyugszol, elmondok neked valamit.... valami fontosat, amely miatt valójában itt vagyunk!" - mondta megnyugtatólag az öreg a sírás határán egyensúlyozó, a fárasztás izgalmától még mindig remegő lábú unokájának, miközben a kis botot a tárolóorsóval együtt az ölébe fektette, s nekiállt helyrerakni a felszerelést. Lassan, halkan csúsztak ki a szavak a száján, ám azok annál mélyebb nyomot hagytak maguk után...

"-Látod ott azt az öreg vastag törzsű vénséges fűzet? Amelyiken ott tanyáz a bagoly éjjelente? Amelynek árnyat adó hosszú karjának ujja a víz felszínét fésüli egyre? No csepp inas! Története van annak. Micsoda története! Nagyanyád csak családi legendának tartja, legyint, ha szóba kerül a dolog, de hidd el nekem, nem az, nem legenda.! Csöppet sem az. Az én dédnagyapám ültette ott azt a fát. Övé volt a  fa históriája, mígnem rám bízta azt, én meg terád testálom most,  így innentől  kezdve a te történeted is! Viselj rá gondot eztán te magad! Akkoriban, mikor a lánglelkű költő szabadságra szólító szavára megmozdult a nemzet, bizony az én dédapám sem tudott megmaradni a családi fészekben. Jó lovas révén a huszárokhoz csatlakozott, anyja hiába kérlelte, hogy maradjon otthon, s segítsen a ház körüli teendőkben az öregedő apjának. Nem lehetett akkor a fiatalokat otthon tartani. Tűz izzott mindegyikük szemében, s táncra sóvárgott, osztrák sisakot akart lékelni a fokos, csillagot rúgott minden paripa, s még a rozzant gebék is harcba vágytak lovasukkal, olyan lázban égett akkor a haza. Hanem aztán a dicső hónapok gyorsan elszaladtak, a  '48-as december-i Mosoni győztes csata, mikor Görgei a Miklós huszárokkal megállította az osztrák előretörést, az is elhalványodott, hanyatlóban volt a felkelők csillaga. A vesztett harcok bujdosói megszaporodtak itt, nálunk a folyóközben is. Köztük volt a dédapám is. Alig pislákolt már csak a szabadság lángja a Temes vidékén, majd az is kihunyt Világos után, mikor a dédapám először kimerészkedett a zsombékosból a faluba. Kerestették már akkor őket. Azt a pár fiatalt, ki '48-ban huszárnak állt. Alig váltott pár szót párásodó szemű édesanyjával, szorított kezet apjával, inalni kellett, zsandárok hajszolták. Hajszálon múlt csak. Alig páran vették be magukat a zsombékba hogy megmentődjenek. Ott az üldözők nyomukat vesztették.

Két év. A ciheres, az ágrendszer folyói ölében. A vadonban, árván, folyton résen, figyelve, csendben bujdosva, nádasokban kusshadva. A zsombékban is csak hárman maradtak. A többi nem bírta, feladta magát, hazament, vagy Kufstein várában, vagy kényszer sorozottként rágta valahol a császár penészes kenyerét. De dédnagyapám nem adta oda a szabadságát. - Afelett csak a magyarok Istene rendelkezhetik, senki más, se pandúr, se zsandár, se császár, senki! Garast se érnék, ha feladnám!- Mondotta még évek múltával is. Egykori huszárkardjával helyet vágott magának az ingoványban, gunyhót tákolt, ladikot faragott, megtanult halat fogni, madarat hurkolni, nyulat csapdázni. Néha, egy-egy éjszaka meglátogatta megőszült sírdogáló anyját, hajlott hátú szomorú bajszú apját. Halat, gombát, s vadat vitt nekik olykor. Valamikor másnak is, ruháért, dohányért cserébe. A vadon nagyon szerette a ruhát. Rozsdája, gyökere megette a kardpengét is. Hamar elnyűtte a rend ruhákat, mivel megkérte így az árát igencsak Szigetköz mélye, de leginkább az ágas-bogas rejteke. Két év nagy idő. A legkeményebbek is megtörnek az idő alatt. Dédnagyapám sem bírta tovább a remeteéletet, fiatal volt ahhoz. Egy nap úgy döntött, útra kel. Messze, ahol harcolhat még a szabadságért. De mielőtt elindult volna, egy fűzfából csinált keresztet leszúrt ócska nádgunyhója előtt, egykori huszárcsákóját rátette, hagy higgyék, az odatévedő zsandárok, hogy megtért őseihez. Messzi országokban kereste a szabadságot, míg valamikor 1859 táján Taljánföldre, Garibaldi trikolorja alá vetődött egykori huszár bajtársaival, s oda csak a sokat látott fokosát vitte magával. 


Az évek megették közben a csákót, a gunyhónak se volt már sok nyoma, mire dédnagyapám visszatért némi kis vagyonnal onnan a messzi Taljánországból. Megegyezett addigra a császár és az a bizonyos Deák Ferenc. Dédnagyapám meglett ember volt akkor, visszavásárolta az addigra eladósodott családi földecskét, s kis gazdaság beindítására is jutott valamicske, családot is alapított hamarost. Évek múltán egy nyári nap kihozta ide az unokáját az én apámat úgy, ahogy én kihoztalak téged most. Akkor látta, hogy fűzfa eredt a leszúrt keresztből. Szép, egyenes törzsű fűz. Ágai táncoltak a tavaszi fuvallat ritmusára, vidáman üdvözölve az öreg bujdosót, ki egykor életet adott neki. Egy bagolycsalád is helyet talált az ágak közt. Könnyes szemmel mesélte el dédnagyapám a fűz történetét apámnak, később nekem is, s látod megnedvesedett nekem is a szemem sarka most, hogy ezt elmondhattam neked. Dédnagyapám tanított minket halat fogni, apámat, s alig szekéralj fölé nőtt mivoltomat, igaz, akkor még nem bottal, csak hálóval, kassal, vészával, varsával, csukázó szigonnyal, tapogató hálóval, más néven pókkal. Azt mondta, előbb ismerd meg, értsd meg a halakat, mielőtt meg akarnád fogni őket.  Tiszteld az életet! Melyik hol él, mit szeret enni, hol lustálkodik a napfényben, mi a kedvenc csemegéje, mekkora az ereje. De ne feledd, szabadnak született mind, s amelyikre nincs szükséged, azt ne tartsd rabságban, s engedd szabadon ha teheted... Kicsi voltam még, mikor az öreg kihozott ide először. Azt mondta: -Elvész, elvásik a fonal, mert apád nem köti erősre, ezért én még sodrok rajta egyet, hogy kitartson az akkor is, ha én már nem leszek! Aszott, szikár, s ősz volt akkor már az öreg huszár -ahogy csendben összesúgva neveztük a háta megett-, ám oly erővel tolta a ladikot a csáklyával, kérges tenyerébe oly simán beleillett a csáklya nyele, hogy azt el nem feledem. A kard, s a fokos is így nyugodhatott a markában, mikor lova hátán nyargalt a császáriakat hajtva. Az öreg a ladik végében, szemébe húzott kopott kalappal, szálegyenest ülve, mint a jegenye, pipával a szája szegletében, vállig érő fehér ritkuló hajával egyenletesen tolta a ladikot, amely elől udvariasságból szinte maguktól nyíltak szét a nádfalak, s elhúzódott útjából a töklevél is.



Aztán mindig itt álltunk meg. Itt a fűz alatt. Órákig nem is szólt.  Talán el is aludt közbe-közbe a fűz árnya alatt. Kevésre fonta a a mondatot pipája mellől. Mikor eltelt felette az idő, lepergett homokórájának utolsó szemcséje is, ide temettük egy nyáron. Abba a sírba, melyet magának jelölt ki egykor, a fűz tövébe, bujdosó idejében. Ahol végig őrizte a szabadság lángját, ahol önnön maga jelölte ki saját nyughelyét. S most te is tudod immár a történetet, a fűz és az őseid történetét s te is el tudod mesélni majd a fiadnak, vagy az unokádnak akkor, amikor én nem leszek rég veled, mert érzem, eltelik az én időm is. Az iskolában nem sokat tanítanak folyóközi életről meg a szabadságról igaz-e?
- Nem nagyapa, erről nem beszélt a tanító úr!-felelte meghatottan a legény.
- Vagy csak nem merte mondani, fél az igazgatótól, meg a párttitkártól, tudom én, hisz nemrég jöhetett csak haza szerencsétlen a szibériai fogságból, ahová mint tartalékos főhadnagyot hurcolták el pár éve a második nagy háború végén. Ismertem a szüleit is, rendes, jóravaló emberek voltak. Nem szeretne a muszkákhoz visszakerülni. Ki szeretne? Nem dolgod neked ezt számon tartsd, csepp inas vagy még, ezt nem értheted. Majd később talán.... Nosza, itt a bot, újrakötöttem, próbáld meg kézre keríteni azt a márnát.!"

Néhány keszegen kívül aznap reggel ezután senki nem jelentkezett. Azt is mind szabadon engedte az öreg. - Nehezebb életet adni, mint elvenni! Ne feledd! Én már csak tudom ezt! - mondogatta ezt gyakran, s egy pillanatra elkomorult az arca, összébb húzódott apró barna szeme. Soha nem beszélt arról, mi történt vele az Isonzónál. Csak mordult egyet ha valaki kérdezett efelől, s más irányba vitte a szót . Bizonyos, hogy okkal tette. Nem firtattuk. A nyár hosszú volt, s bizony sok-sok reggel, illetve alkony találta a fűz alatt nagyapát és az unokáját. S a legény aki gyakran csatákról álmodott, ahol a huszárok győztek mindig, s nem kellett senkinek bujdosni, az anyák is csak örömükben sírtak, elképzelte ahogy ott lovagol a huszárok mellett. Most ló helyett ladikkal járta a vizet. Az ellenséget a széthajló nád jelképezte, ahogy csatában képzeletében rendet vágott az ellenen, úgy dőltek előtte, s valóban, úgy hajlott szét a nád is az útjából. Lassan kitanulta a folyókat, ágakat, morotvákat, öblöket, átfolyásokat, megismerte folyóköz népét is alaposan, nyár végére ismerte a madarakat is nótájuk szerint, s az alkonyban a bagoly sem félt fölé telepedni, megszokták a fűz alatt, talán befogadták a legényt.

Horogvégre kapta a nagy márnáját is egy júliusi hajnalon, igaz nem sok híja volt hogy a kagylópadra szaladjon megint, de végül is meglett az ágvíz királya, amely majd öt kilót mutatott az otthoni mázsálón. Milyen büszkén feszített mellette, s könnyének cseppjét a büszkeség, s nem az elkeseredettség csalogatta ki szeme sarkából. Hirtelen a nyár lassan veszteni kezdett erejéből, hajnalonta ködpaplanba takaródzott folyóköz, nagyapa se járt már ki a ladikkal. Mosolygós bajsza megfakult, s levegőt is egyre nehezebben vett. Az öregség nehéz kórsága lassan őt is maga alá gyűrte. Az orvos is csak a fejét csóválta az öreg ágya mellett. -"Tudják a kor teszi. Az Isonzó völgye se tett jót neki fiatalon, onnan maradhatott valami a tüdején. Meg kell békélni a helyzettel! Szép kor ez!" Beszélni nagypapa napok óta nem tudott. Szemével intett olykor. Egy szeptember eleji napon nagymama kisírt szemekkel riasztotta a családot, hogy baj van. Nagypapa ritkán, percekre tér csak magához. Gyorsan ketyegett az idő. Sietve ágya köré gyűlt a család, szorongva, hangtalan, kalapot, ingujjat gyűrögetve, szorongva. Az öreg nem szólt. Szemeit kinyitotta még utoljára, kedvenc unokájára nézve valamit mondani akart, de hang nem hallatszott nyíló ajkai közt. A "csepp inas" közel lépett, s nagyapja fölé hajolt, s az öreg ajkai még egyszer szavakat formáztak halk suttogással: "-A fűz mellé, csepp inas,...oda vígy engem dédatyámhoz,.... a huszárhoz..!"


Utolsó szavak. Régen volt, mégis tisztán itt vannak. Hogy eltelt az idő. Mintha egy nagy tárolóorsóra tekerték volna az éveket, melyek rendre ott sorakoztak szép sorban az orsó dobján. A sírhant fölé borított öreg ladik, amelyben nagypapa mesélt huszár dédapjáról, s amelyből az első márnáját fogta a "csepp inas", az is elkorhadt tán rég, vagy elvitte az ár, ki tudja. Az unoka, a "csepp inas" is nagypapa lett jó ideje, a szél is egyre több ősz hajszálat fésült fején olykor. Megkopott a legenda, a családi történet. Ki emlékszik mostanság ezekre a dolgokra. Hogy hol van az a fűz, él e még, vagy annak emléke is lepergett valahol az idő acélrostáján? S lakja e bagoly még az ágak sűrűjét? Ő emlékszik. Tudja az utat is. A vizen, zsombékon át. Megjárta azt gondolatban sokszor. Gondolataiból a rádióból jövő hangok szakítják ki. Éppen híreket olvastak be, amelyből csak egy mondatot ragad ki elméje: A következő nap lesz az utolsó tanítási nap, véget ér a tanév..... Hirtelen eszébe jutott a gyerekkora. -.... Holnap ismét utoljára szól a csengő az iskolákban! Ma sem tanítanak a tanítók semmit a folyóköz-Szigetköz életéről. Ma is csábítja a fiatalokat a nyár, a mező, az erdő, a szabadság...

Egy barna nyelű kopott fokosra támaszkodva lassan felkelt az ócska, de még recsegő rádió mellől a fotelből,  s elgémberedett tagjai lépésenként pergették le róla az évek rozsdáját. Mire az ajtóhoz ért, szálegyenes termete tekintélyt parancsoló szikár arca büszkén ragyogott. Markába belesimult a fokos feje amelyen megcsillant a kinyitott ajtón beszaladó napsugár..... A következő mondatokat egyre csillogóbb szemekkel, szinte félhangosan mondta maga elé: -"Talán nem is baj hogy nem tanítanak semmit. Csak összekuszálnak mindent. Holnapután kiviszem én is az unokám a vén fűz mellé, mikorra harmadszorra szól a kakas, csónakban leszünk. Elég nagy már a legény, tizenkét nyarat is megélt csepp inas ő is. Meg fogja érteni a fűz meséjét, a fűz, s ősei szavát."








Ui: Szigetközben játszódó korábban írt novelláim itt tekinthetőek meg:

Szigetközi kalandok 1.

Szigetközi kalandok 2. - Sztornó



Kelt: 2018. Év Fergeteg havának 13.-ik napján

2017. szeptember 17., vasárnap

Lajta az elfeledett folyó 3. -"Brutalicus"

Az éhség nagy úr. Vitathatatlanul nagy. S bármily fura is, hangja is van. Ezt az utóbbi időben gyakran hallotta a vadász. Egyik napon arra lett figyelmes, hogy a korgó gyomra majd felverte a környéket, minden előjel nélkül akkorát mordult hogy szinte megijedt tőle. Mintha vihar jönne, s az ég alján dübörögne vadul, zord, rohanó sötét fellegektől kísérve. Szégyenlősen megtorpant kissé. -"Vajon meghallotta valaki?" Hallgatózott. Mintha egy belső fogsor marcangolná a gyomrát. Lealjasító, nagyon lealjasító lenne, ha őt, a nagy vadászt valaki korgó gyomorral rajtakapná! Még a gondolatától is irtózott, mintha a hideg is kirázta volna ettől a félelmétől. Nos, mivel a környezetében semmi változást nem tapasztalt, kissé megnyugodva tovább haladt. A hang nem jutott el ezek szerint senki fülébe. Még ez a szerencse. Mit gondolnának róla? Hogy olyan ágrólszakadt szerencsétlenné vált hogy nincs meg a napi betevője? Hova is lenne a világ. Kinek merne eztán a szemébe nézni? Hová lenne a becsülete? Szégyenszemre nem is merne mutatkozni jó ideig senki előtt, az már bizonyos. Megszólnák a társaságban is, hangosan kacarászva közben, összesúgnának a háta mögött. Ez lenne csak a világ csúfsága.....

A nap jócskán vesztett az erejéből, nyoma sem volt a pár héttel ezelőtti forróságnak, sápadó arcát a horizontról mutatta csak félve. Néha viharos szél borzolt bele a folyóparti nádasba, s ilyenkor a víz tetején gyakran megjelentek az utazók. Így hívta csak magában azt az áradatot, amely mostanában indult hosszú útjára a folyócska hátán. Az utazók színes ruhái messziről látszottak. Némelyek a víz alatt közlekedtek meg-megállva egy-egy víz alatti sziklánál, vízbe szorult fatörzsnél, hogy aztán újult erővel folytassák utolsó útjukat.

A következő időszakban még többen lesznek majd. Ahogy hűl az idő, egyre többen jönnek kézen fogva egymást. Egy-egy esős, szeles nap után szinte a vizet se látni tőlük, annyira ellepnek mindent. A lehulló sárgásbarna falevelek. Ők, a tarka-barka utazók. Kényelmetlen köztük gázolni, ha vadászni kell menni. Bizony kényelmetlen, s nem is túl szerencsés, bár el lehet bújni a falevelek közt, ez kétségtelen, de sosem szerette ezt a módját a zsákmány becserkészésének.

100 km/h erősségű lökések.....
A gyomra megint korogni kezdett. Szinte hascsikarása volt az éhségtől. Két napja nem jutott normális ételhez. Hol van már a nyári bőség? Elillant. Oly hamar történt, egyik napról a másikra. S most ez az érzés mozdította ki kényelmes otthonából. Ott ugyanis nem talált már semmi ehetőt. Nem igen akaródzott előjönni az biztos, de törvényszerű, hogy az éhség előbb utóbb mindig győz a lustaság felett. Nehezére esett útra kelni, mozdítani az izmokat, de nem tehetett mást. A minap még látott egy gólyát. Ott lépkedett a gáton békára, meztelencsigára lesve. Kecses mozdulatokkal, vörös hosszú csőrével bejárta a gátoldalt. Két hete nem jön a gólya se. Hogy hova lett? Elfogyott tán a gátoldalban is a betevő? Vagy más helyen keresgél a hosszúlábú?  Lehet az is hogy elköltözött, s nem jön vissza majd csak kikeletkor.

Malom a Lajtán
Aztán ott voltak a mindig elegáns frakkban csivitelő fecskék. Gyakorta szinte a vízfelszínt súrolva kapkodták el az apróbb rovarokat, vízipókokat. A malomban lakott néhány család. Ismerte is mind, a fiatalokat is. Egyik nap aztán a rokonokkal összegyűltek, megigazgatták fekete-fehér frakkjukat, s egy szemvillanás alatt eltűntek. Még csak nem is köszöntek senkinek. Hát szép öltözetükhöz képest mégsem olyan jól neveltek. Fura volt a csend utánuk. Megszokott volt a jelenlétük. Hiányuk most  több mint nyomasztó. S ezen apró jelek mutatták a változást. Viszont jelen esetben az éhség az, ami lekötötte minden gondolatát, így elhessegette hamar ezen részleteket, melyek az idő kerekének mozgását, a változást jelezték, amit ekkor még oly kevesen vették észre...

A folyó nádas zsombékos partja néhol kis öblöcskéket rejtett, ahová vaddisznók jártak fürdeni a fülledt napokon. Hatalmas vadkanok, kocák a malacaikkal, amelyek önfeledten pocsoltak a hűsítő iszappal kevert vízben. Néhol látni lehetett nyomaikat, kifeküdt gaz, szétdúlt nádas, összetaposott növényzet, mély nyomok. Mostanában a vaddisznók ritkábban jártak erre. Nem akaródzott belemerülni az egyre hűlő vízbe. Hajnalonta összebújva ébresztette a malacokat a nap a vackukban, hisz a pirkadat hidege egymáshoz szorította őket. Nem mindig akaródzott lejönniük fürdeni.

Néha dermedten megriadt a hangtól, amelyet oly régen hallott már. Talán az elmúlt évben lehetett rá példa utoljára. Ilyenkor a nádas mellé bújt ijedtében, s csak nagy sokára mert előjönni ismét. Egyszer látta is honnan jön az a hang, amelybe belerettent a környék, s egy pillanatra ledermedt tőle mindenki, aki hallotta. Egy hatalmas szarvasbika állt a pirkadat ködében, s vastag párát kilehelve, vérben forgó kidülledt szemekkel agancsos fejét hátrafeszítve bőgött. Agancsáról itt-ott moha és száraz gally csüngött. A hangra beleremegett a vízfelszín is. A szarvas hatalmas teste megrándult mielőtt lépett néhányat a nádas felé, majd óvatos, ám fenséges léptekkel lassan eltűnt. Csakhamar elcsendesült minden.

Miután megnyugodott, eszébe jutott, hogy enni kéne valamit. A szarvas már nem volt a közelben. Elhaladt néhány part menti nádfal, zsombék előtt, megvizsgált néhány vízre hajló bokrot és fát, alaposan benézett alájuk, de semmi érdemlegest nem talált. Idén a vadszeder is megjárta. A forró nyári napok keményre töppesztették az amúgy ízletes sötét gyümölcsszemeket, így a szüret elmaradt. A gyalogszeder mutatott még némi életjelet, de a sűrű galagonya és burjánzó ciher miatt szinte észrevétlen maradt az a néhány kékes hamvas gyümölcs, amely éppen túlélte az augusztust.
tipikus Lajta kanyar

Találni kell valamit, mert az éhség lassan elviselhetetlen lesz. Hallotta a társaitól, hogy sok furcsaság történik manapság. Néha mintha egy testesebb falat kerülne valaki orra elé, s amint a vadász ráveti magát a vélt zsákmányra, uzsgyi, gyorsan el is siet vele, mintha irigységből féltené, vagy nem akarná megosztani mással a drágán megszerzett falatot. Egyesek fura menekülést véltek felfedezni olykor, ám megoszlottak a vélemények ezen beszámolókkal kapcsolatban. Rémhírek, komikum, tragédia, bohózat. Ki-ki ahogy hallotta, s továbbadta megtoldva, kiszínezve a fél füllel hallottakat, a fél szemmel látottakat.

Ilyen időket élünk. Ki megragad valamit, azonnal viszi. Önzőnek kéne lenni? Ősi ösztönöktől vezérelve, senkivel sem osztozkodni? Meglehet. Jobb ha senki nem tudja hol vannak az igazán jó vadászterületek. Senki más nem részesül a remélt gazdag zsákmányból. Amúgy is egyedül szeretett vadászni egy ideje, hát próba szerencse. Hallomásból tudott ezekről a félresikerült vadászatokról valamit, hogy néhány esetben a vádásznak is nyoma veszett a zsákmánynak együtt, de hitte is, meg nem is az erről szóló kósza pletykákat. Elhessegette ezeket a sötét kételyeket. Miután rendezte gondolatait, lassan elindult felfelé a folyón sodrás ellenében.

A nap már csak a fák ágai közül leste a folyót, s annak túlpartját. Azt is alig látta csak. A nádas felőli oldalt a sugara néhány perce el is hagyta. Ez a legjobb időszak a vadászatra! Ha úgy alakul, még halat is lehet fogni, vagy bármi mást! Gyorsnak kell lenni, határozottnak. A helyzet az, hogy útközben több társával is találkozott, kik szintén vadászni indultak. Nem tetszett a társaság, zajosan csörtettek, s csak az nem vette észre őket, aki befogta szemét, s fülét. -"A fene essen belétek, nem lehet így vadászni, ilyen kísérettel, bohó, féktelen ricsajozó fiatalokkal!" -gondolta, majd elvált a társulattól, s magányosan hosszú léptekkel nekiiramodott. A folyó két kanyarral lejjebbi szakaszán hagyta alkalmi vadászpartnereit. Idáig már nem hallatszott el a jelenlétük. Végre egyedül maradt. Nagyjából kétszáz méternyire egy ideális helyet talált búvóhelynek. Egy vízre hajló bokor törte meg az áramlást, mellette nádas, s a túlparton is vaskos növényzet vetett árnyékot a partszélre. A legígéretesebb. Csak nehogy a korgó gyomra elárulja. Akkor lőttek mindennek. Szinte belevésődött az ettől való rettegés. A csend mázsás súllyal nehezedett rá. Valami mozdult a folyóparton a víz fenekén. Óvatosan szemügyre vette a mocorgót, s lassan körvonalazódott benne egy rák formája, amely inkább hasonló volt egy ágas bogas valamire, mintsem élőlényre.

Milyen finom is a rák. Az utóbbi időben rettenetesen elszaporodtak. Jó lenne fogni belőlük, ám gyerekkorában oly sokat falatozott belőlük, hogy inkább valami másra, ízletesebbre vágyott. Esetleg ha nem adódik más talán ráfanyalodik az ollósokra, de azért meg nem olyan rossz a helyzet hogy rákot egyen megint. Kedve se volt a kövek közé befaroló az ollójával ügyesen védekező rák után kotorászni.

sokan vannak
A víz enyhén opálosan szállította a faleveleket, a part menti sás meg-meghajlott az alkony fuvallatának engedve. A kabócák elkezdték esti koncertjükre való hangolásukat, s egy-egy denevér próbálta átvenni az elköltözött fecskék szerepét. Elhelyezkedett a bokor alatt, s mozdulatlanul konstatálta, hogy végre minden rendben. Nos, sikerült lest foglalni, senki nem vesz tudomást róla. A rák se foglalkozott már vele, egy elpusztult küsz darabjait szeletelgette akkurátusan ollóival. Ma talán összejön a vacsorára való!

Néhány perc múlva, ahogy meglapult a bokor tövében, s szinte láthatatlanná vált mozdulatlanságában, mintha nem messze tőle valami vízbe ugrott volna, s eszeveszett gyorsasággal, esetlenül a túlpart felé iramodott. Jó lett volna elejteni, vagy rendesen megnézni mi az, de messze volt, s mire nekilódult volna, már elvesztette volna az értelmét a mozdulat.  Nem is látta tisztán elsőre mi volt az, amely oly csábítónak tűnt elsőre. Kicsit nem árt az óvatosság sem. Bár az óvatosság legnagyobb ellensége a türelmetlenség, a türelmetlenség felbujtója pedig ki is más lehetne, mint a mardosó éhség. S az itt volt most minden zsigerében. Érezte, hogy feszíti, hajszolja. Kis idő telt, s majdnem mellette újabb loccsanással jelentkezett egy fura forma lény, sötét feje zöldes háta, sárgás hasa, riadt szeme mutatta kétségbeesését. Egy darabig követte ezt a lényt, majd miután a túlparton nyoma veszett, gyorsan visszatért búvóhelyére a túlparton. Sose látott még efféle alakot. Érdekes volt pedig. Húsos falatnak tűnt. Nagyon is annak. Nyelt is egy nagyot a gondolatra, de a gyomra hiába várta, ezúttal sem érkezett neki semmi.

Parti rovarok
Meg kellett volna fogni. Most aztán marad az éhség. Egyre mardosóbb. A fenébe is. Ezt elszalasztotta. Ki tudja, aznap lesz-e még valami, ami ekkora lehetőséget ad a vacsorára. Ejj. Biztos hogy ezt elrontotta. Nehezen tette túl magát ezeken a gondolatokon. S mire terveket kezdett volna szőni, mihez is kezdjen, szinte mellette csobbant a vízbe ismét az a valami. Szeme sarkából látta, hogy ugyanaz a fura alak ugrott a vízbe, amelyet az előbb követett,  aki aztán riadtan próbált menekülni. Néhány ügyetlen mozdulat után nem mozdult többet, hisz ekkor már az éhség hajtotta erővel keményen rácsapott. A vadászösztön egy pillanat alatt feltört benne, az elfojtott vágy, hatalmas lökést adott neki arra a pillanatra, amely döntő volt a vadászat leglényegesebb tizedmásodpercében. Mint a villám, elemi erővel fogta meg az áldozatát. Amely nem menekülhetett, sem erőben, sem gyorsaságban nem kelhetett versenyre a vadásszal. Elejtette! Végre, itt van a zsákmány! Amikor megragadta, akkor viszont olyat érzett, amelyre eddig meg nem volt példa. A következő pillanatban éles fajdalom hasította szét a gondolatait. Ez rettenetesen bök! Végighasít minden porcikájába az érzés. Belesajdul, élesen, fájón, s nem lehet szabadulni tőle, sőt, mintha nem engedné mozdulatainak kibontakozását...

A kezdeti meglepődést felváltotta a kétségbeesés. Most már nem érzett éhséget, fáradtságot, csak az ijedtség és az életösztön hajtotta. Erejének tartalékait is felhasználva megpróbált visszajutni a bokor mögötti búvóhelyre, s már-már elérte azt, de a megszilárduló erő ezt nem engedte, s lassan kezdte felmorzsolni az ellenállását, ellenkező irányba húzva a vadászt. Ekkor jutott eszébe a túlparti dús növényzet. Talán az megmentheti. Nem véletlenül választotta ezt a helyet. Legyen egy "B" terv mindig. Maradék erejét összekaparta, majd azonnal beiramodott a zsombékosba, de nem tudott hosszabban megkapaszkodni semmiben, így lassan onnan is kihúzta az a valami, amely sajgó fájdalmat terjesztett egész testében. Hát igaz amit mondanak. Jutott az eszébe. Mégis tragikum, s nem bohózat amit összehordtak.  Minden vadász előbb utóbb vaddá válik, s más fogja levadászni. Vele is ez történik most? Zsibbadt a szája is a szúrástól. Riadt szeme lassan megvizsgálta a környezetét. Mintha egy sötét árny nyúlt volna felé. Bizonyost hogy igaz. -"Most nem én vagyok a vadász, meg kell tanuljak zsákmánynak lenni?"-gondolta. Egész testében hideget érzett, a szél is megsimította talán. Ilyet nem tapasztalt még. Hangokat hallott maga felett. -"Nézd, milyen szép! Hatalmas példány! Úgy küzdött, hogy harciassága okán megérdemli a -Brutalicus- nevet is! Éhes lehetett!"
"Brutalicus" 

Mintha villant volna valami. A szeme káprázni kezdett, s kezdte nehezen venni a levegőt. Mire észbe kapott, a parti buja növényzetben találta magát, ahová az imént menekülni próbált. Az ajka sem zsibbadt már. Könnyebben jutott lélegzethez. -"Legközelebb légy óvatosabb!" -hallotta ezt a hata mögött. Azonnal nekiiramodott. Szabadon mozoghatott, s ez felvidította. Talán egy mosolyféle is megjelent a szája szegletében. Vagy csak a zsibbadás tette oda csalfán a vonásokat? Még elmosódottan hallotta, amint távolodott a búvóhelyétől azokat a hangokat -"Láttad milyen szép domolykó volt? Mohos hátú aranyló pikkelyű! Jó képet lőttem róla. Csoda hogy még vannak ekkorák is!"

A délután hamar emlékké szürkült, s az este csendjét csak az üresen korgó gyomra törte meg olykor, de ekkor ez nem zavarta, hiszen a másnapi vadászatról álmodott...



S miről álmodik a horgász ha pergetésre adja a fejét mostanság? Hm, talán ezekről a pillanatokról....













Végszó:
Írhattam volna, hogy kimentem, szép volt a folyó, a természet, pergettem, milyen fain domikat, kis csukákat, jászokat, sügereket, balinokat fogtam, milyen "facagányos" bottal, orsóval, zsinórral és wobblerekkel, de egy idő után unalmasnak találtam volna a szimpla beszámolókat, felszerelés ajnározást!!! Néha kell egy kis változás, ami esetleg lehetőséget nyújt a fejlődésre. Úgy hiszem, jobb volt ezt most így, nem mindennapi módon közreadni. Ha emlékszik valaki a "Halszemmel..." című 3 részes novellasorozatra (Linkek: 1. rész,  2.rész, 3. rész.) az volt hasonlatos, mikor egy hal szemével láttattam a világot. Most is ezt próbáltam meg átadni. Ismerjük meg azokat az állatokat, akik értelmet adnak horgászatainknak. Ismerjük meg viselkedésüket, életüket! S máshogy látjuk majd mi is a világot! S hogy sikerült-e emlékezetest, maradandót alkotni? Hm. Ez jó kérdés.........






Kelt: 2017. év Földanya havának 17.-ik napján


2017. szeptember 2., szombat

Virrasztás a stégen

A nap sugarai meredeken érték a kis házat. Az árnyék lassan mozgó torz alakja felfalta az öregedő délutánt, miközben rákúszott a nádasra. A félsziget, amelyen a kis ház állt, csak egyetlen fűzfák szegélyezte keskeny úttal csatlakozott a parthoz. A keskeny út majd százötven métert tett meg a parttól a tó belseje felé. A kis félsziget alig száz méter hosszú és ötven méter széles volt. Partját nád szegélyezte. A szigeten állt a kis ház. Pici konyha, mellette kis szoba, két tetőtéri kis szoba, egy széles tornác, s körülkerítve kis placc, melyen épp elfért egy szalonnasütő, egy kerti hinta, asztal, s néhány szék. A ház közvetlenül a parthoz épült, mindössze három méterre. Onnan tizenöt méterre nyúlt be a náddal szórt öböl felé egy kis fa stég. Ott edződtem, mikor kézi erővel a 15 kilós kalapáccsal vertünk le 3 méteres akác cölöpöket mélyen a víz alatti földbe. Nem kellett nekünk konditerem, meg ilyen-olyan porok, fehérjeturmixok......pfffff..... Hogy eltorzult azóta a világ....

Kis ház a szigeten

stég
Állt is a stég mint a cövek. Egy autót is megbírt volna. Ott ültünk apámmal. Szó ritkán esett. Az alig méteres vízben a gyenge szél hullámokat rajzolt a bevetett úszók köré. Nyugalom. Milyen jó is volt ott ücsörögni. Eltelt azóta több mint húsz év is talán. Várni a kapást, s beszélgetni. Akkor már elkerültem otthonról. Nem volt még mobiltelefon, ritkán volt alkalom szót váltani. Jól esett ott gubbasztani az apró faszéken. Néha mozdult valami a vízen, s apám ilyenkor lelkesen mutatta, -" Nézd, ott jön a szárcsa! A hattyúk is fiókákat úsztatnak. Amott a cserregő nádiposzáta! Tavasszal sok volt a mocsári teknőc is, kiültek napozni a zsombékra reggelente. Ott túr a ponty! Ott néhány nagyobb halnak kilátszik a hátuszonya, kijönnek a 25 centis vízbe is, itt sok a táplálék. Ott fordult a csuka! Látod?"

Én csak csodáltam a természetet, apám természetszeretetét. Akkoriban nem is értékeltem igazán ezeket a dolgokat. Hogy elmentem mellettük....... Mai fejjel másképp látom az egészet.
A sziget belseje felé esett a kis füves "kert"
Lassan erejét vesztette a nap, elköszönt a világtól, vöröses ábrázatával elbújni készült a nyugatra levő lankák mögött. Ekkor a halak is mozgolódni kezdtek. Itt is, ott is kisebb nagyobb gyűrűket rajzoltak a víz felszínére. Egy nádfal sarkát előzőleg kemény kukoricával és búzával etettük meg. Erős üvegszálas bottal, erős zsinórral, feltolós úszóval szerelt felszereléssel horgásztunk. Néha így is megtéptek a halak. A csali sokszor vaníliával  ízesített kenyérgyurma, vagy egyszerű áztatott kemény kukorica volt. A kenyérgyurma a horogra formázva feszített oly módon, hogy a horog hegye épp csak kilátszott. Gilisztával csak kora tavasszal próbálkoztunk. A nádas épp megremegett. Apám megbökte a lábam csendben a kezével, s halkan súgta: -"Ott jön a ponty, nézd hogy megdönti a nádat! Most csendbe kell lenni, mert óvatos, s hamar visszabújik a nádtorzsak közti útvesztőbe, s ha oda visszafut, jó ideig ki se jön!"
Volt aszályos nyár, mikor horgászni nem volt érdemes :(
S valóban, a nádszálak vad táncba kezdtek, mikor elhaladt köztük az éhes hal. Egy darabig néhány buborék jelezte hogy az etetésre talált, majd az úszó megemelkedett kissé!
-"Figyelj! Fogd kézbe a botot! Itt nem lesz idő pepecselni!" Szólt mellettem apám, s mire ezt kimondta, az úszó megdőlt, majd elindult a nádfal mellett a nyiladékba, bóbitája lassan merülni kezdett, (de nehéz is volt ezt türelmesen kivárjam) mikor az úszó bóbitája elmerült, akkor bevágtam. Az üvegszálas Germina bot azonnal meghajlott, majd megkezdődött a harc. A fék keményre volt állítva, hisz nem sok lehetőség adódott a fárasztásra, a nádas miatt. Az első feladat mindig az volt, hogy a halat el kellett tartani a nádastól, aztán a bal oldali nádcsomótól, ismert akadóktól....Néhány kör, kitörés után az alig két kilós pontyocska a merítőszakban pihegett. - "Engedd vissza fiam, kicsi ez!"
Édesapám bográcsost főz
Először nehezen értettem, miért kell elengedni ezt a szép pontyot. Nekem nem tűnt kicsinek, s nagyon örültem annak, hogy megfoghattam, hiszen évente alig néhány alkalommal jutott időm horgászni, s nem mindig akadt hal. Fájó szívvel kérdeztem, hogy nem-e tarthatnánk meg mégis, mire apám azzal nyugtatott, hogy úgyis jón majd nagyobb, csak várjam ki a végét. Ekkor kissé megnyugodva visszacsúsztattam a halat a vízbe. A közeledő estét a megjelenő denevérek jelezték, meg a tűz, melyet közben apám rakott, s miközben ropogva égett az akác, apám elkészítette a nyársakat a szalonnasütéshez. Közben őriztem a botokat. Az úszó aprókat remegett. Apám a partról látta, s szólt, ne siessek a bevágással, varjak míg elindul az úszó, kárász lesz. Igaza volt. Szép fél kiló körüli kárászok gyűltek a szákban, míg a tűz parázsra égett. A csepegtetett kenyeret és a sült szalonnát kinn a stégen a botok mellett fogyasztottuk el. Soha nem ettem olyan jóízűen. A botoknak addig a halak is békét hagytak. A nap alábukott a nyugati fertályon, s szürkévé mosódtak lassan a nádfalak is.
Édesapám halat fáraszt
Kárászt fogok
Behozza a szél a halakat az öbölbe
A közeledő este miatt az egyik botot apám fenekezőre cserélte, s a nád friss felső hajtását fűzte fel a horogra, amely mintegy méteres fonott zsinórra volt kötve.

Ennek története van. Öcsém kicsi volt még, s hogy ne unatkozzon a gyerek, csináltam neki egy kis tutajt. A tutaj néhány száraz ágból, törzse frissen tört nádból állt, s frissen hántolt fűzfavessző szolgált kötözőanyagként, vitorlát pedig újságpapírból kapott. A kis tutaj majd 10 méteres pórázon rángatózott damilból, hogy ha elviszi a szél, öcsém visszahúzhassa a partra. Egy darabig eljátszott vele, majd  egyszer csak sírva jött, hogy valami nagy halak szétszedték a hajót és eszegetik a darabjait. Na gondoltam nyakleves lesz ezért a füllentésért, biztos tönkretette a játékot, s hogy mentse magát kitalálta ezt a mesét...

Átlagos délután
Rádöbbentünk azonban hogy igaza volt. Az éhes amúrok a nyári melegben megérezték a frissen eltördelt nád illatát, amely a tutaj egy részét alkotta, s megették a hajó törzsét!!! Még láttuk is a mutatvány véget....Hát innen a nádleveles ötlet!
Ide bikaerős botok kellenek
A horgot apám a nádlevéllel egy másik nádfal mellé dobta. -"Itt járnak be az amúrok, figyelj, mert könnyen megtréfálhatnak!" A megállapodás szerint hajnal kettőig én vigyáztam a botokat, s utána váltott le apu, aki koránkelő volt mindig. Rámnehezedett a csend, s a hold is kajánul vigyorgott rám némán a nádas fölött, majd elunva a mókát hamarost ő is alábukott. Éjfélig úgy ahogy elvoltam. Néztem az estét, a kigyúló csillagokat. Sokszor láttam hullócsillagot, volt, amely szinte nappali fénnyel izzott fel a másodperc tört része alatt, bevilágítva a világot, majd eltűnt. Némán. Csak én voltam tanúja utolsó útjának.

Barkát bont a fűz kora tavasszal
De éjfél és kettő közt bizony nehéz volt mindig éberen maradjak.  Ilyenkor semmi nem mozdult, legfeljebb a sünök motoztak kint a nádban. Akkorákat ásítottam, hogy a vízilovak megirigyelték volna ha látják. Még be is könnyesedett néha a szemem, melyet nem győztem eleget dörzsölni hogy ébren maradjak. Úszós szerelékkel világítópatronnal néha fogtam egy-egy testes kárászt a nád mellől, vagy becsúszott néha egy kisebb ponty. Jó volt látni, ahogy a fénylő patron s a vízről visszaverődő fény lassan szöget formázva találkozott, majd csendben, lassan a vízfelszín alá bújt. Ez éberen tartott. Ám a kapásmentes időszakok bizony nagyon nehezen teltek. A család mélyen aludt a parti kis házban. Én meg kint kuksoltam. Hűlt kicsit az idő is. Nem megy a mutató az órán. De soká lesz hajnal kettő. Hal se jön. Csak a gondolatok. Sokat gondolkodtam így. Nem kellett másra figyeljek, csak a gondolatokra. Jó is volt. Akadt idő, mikor elbóbiskoltam. Később öcsém is sokat kiült velem. De itt még kicsi volt. Bent aludt ő is a többiekkel. A meleg házban. Én kint kuporogtam a kényelmetlen kis székén.

Kezdtem elgémberedni. Sosem feledem. Lassan megrezzent a fenekező boton a fehér karika, melyet a csillagok fényében is jól láttam. A szemem sarkából vettem észre csak. Először átfutott agyamon a gondolat, hogy csak a képzeletem játszik velem. De akkor ismét rezzent egy kicsit. Elindult lassan a bot felé. Mint a macska. Gyorsan, ám rendkívül óvatosan kikeltem a székből, s a bot mellé guggoltam. Kicsit engedtem a zsinórt, ne érezze az ellenállást, majd ahogy a karika ismét közeledett a bothoz.... a koppanással egyszerre vágtam be. Az üvegbot karikára hajlott. A megakasztott amúr teste megvillant a csillagfényben, ahogy a megakasztást követően kiugrott az alig méteres vízből, s visszacsobbanva vad harcba kezdett. Az éjszaka csendes semmittevő lusta nyugalma elillant, mintha ott se lett volna. A síró orsó, szépen adagolta a zsinórt, a vadul locsogó hal kereste a magányos nádtorzsákat, hogy köré tekerve a damilt elmenekülhessen. Centiken múlt. Centiken. Lassacskán alábbhagyott a zaj, alig észrevehetően lassult a futás, majd a hal néhány kitörést követően a merítőszakban pihegett. Első amúrom. Büszkén vittem ki a partra, ahol megmérhettem.
A sziget túl feléről stégek, bejárókkal, háttérben a Bokodi erőmű
Kora tavaszi csónakázás és etetés
Hajnali zsákmány
A szívem a torkomban dobogott, mikor felébresztettem aput a "nagy" hallal. Első amúrom, igazából alig néhány kilós volt, de sokáig ő tartotta a rekordot egyéni listámon. Emléke ma is itt van. A nyári éjszaka hangjai, a madarak, a halak locsogása, a halfogás, s horgászat apámmal a régi stégen a kis háznál. A nádi peca csínjának bánjanak kitanulása. S minden más, amelyet apámtól tanultam a horgászatról, a halak viselkedéséről. Ez az, ami később oly hasznos volt folyami horgászataim során is. Emlékek, melyek csak az enyémek. S a kis ház, a fűzfák a parton, a családtagok a hintában, ahogy a partról integetnek. A múlté minden. Nem is ebben az évezredben történt. S mégis, mintha imént lett volna. Mintha ezen a nyáron ültem volna ott a nyári éjszakában, néhány nappal ezelőtt.....







Kelt: 2017. Földanya havának 2.-ik napján