A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. április 15., hétfő

M ű v é s z s a r o k


Messziről hallatszott csak az éles vonatfütty. Távolodott. Nem is oly rég az öregedő délutánt villával megette vacsorára az este, viszont az óváros kövezett szűkös utcáin még sűrűn kopogtak a léptek. Egy majd két évszázados felújításra váró épület, mely szorosan illeszkedett a kis utcácska robusztusabb egymáshoz épült kétszintes házai közé, az nyelte el mohón az arra tévedőket.  Alacsonyra szabott kopott festékű fakapu boltozata alatt lehajtott fejjel léptek be az emberek. Néhány lépcsőfokot lefelé menve jutottak a pincehelyiségbe, melyet gyenge lámpák fénye világított meg hanyagul. Némi zsivajjal vegyített savanyú borszag szökött ki minduntalan a kis utcára, ahányszor megnyílt a nyikorgó, a rozsdált zsanéros korhadt kapuajtó. Halk duruzsolás hangfoszlányai ugrottak ki egy pillanatra a nyíló kapualjból, majd szertefoszlottak az estében.

Lent a félhomályt csak lassan szokta meg a szem, amelyet kissé csípett olykor a feltorlódó kesernyés cigarettafüst. A pulton egy tálcán szalvétával letakart zsíros kenyér szeletek várták sorsukat, hátukon pirospaprikával szórt lilahagyma karikákat cipelve. A mocskos kötényű mogorva pultos mocsártekintetével végigkísérte a kapun belépőket. Egykor birkózóként versenyeket is nyert, ám jó pár éve levitézlett, s egykori sportos múltjára csak a karfiolfüle, valamint markos megtermett tenyere emlékeztetett. Ócska koszos ronggyal ilyenkor alibiből húzott kettőt a vizes borszagú pulton, mintha a takarítás lázában égne, de szinte oda sem figyelt arra mit csinál. A pultot néhány bajszos, borostás lecsúszott alak támasztotta, meredten belebámulva a félig kiürült fröccsös poharakba. Némelyik arra sem vette a fáradtságot, hogy a muslincákat elhessegesse. Elméláztak, milyen jó is a muslincák élete, hiszen borban születnek, s borban is halnak meg. Ezen örök érvényű igazságon néha el is vitáztak, nagyokat bólogatva elégedetten.

Kicsit melegebb volt a dohos boltíves egykori pincehelyiségben, mint odakint, ám csak annyira, hogy a kabát, s kalap lekívánkozzék az emberről, de a pulóver az ne akarjon a fogasra ácsingózni. A terem túl felén a cigarettafüst homályába burkolózott az egyetlen biliárdasztal, amelyen folyamatosan játszott valaki. Posztója itt-ott szakadt, néhol koszos, vagy egyszerűen csak foltos volt, s ez éppen beleillett a hely hangulatába. A golyók gyakori koccanása ismerősnek hatott. Az egyik játékos szinte ráhasalt az asztalra, hosszasan célzott, miközben a gambája sarkában lógó cigarettájáról hanyagul hullott a parázs a posztóra. Társa unott tekintettel nézte a műveletet a billiárd dákóra támaszkodva, néha nagyokat kortyolva a habtalan húgy langyos sörbe. Duruzsoló beszélgetések, itt ott poharak koccanása hallatszott szinte minden asztal felől. Élt az évszázados pince.

A terem bal hátsó, beugró sarka íratlan szabályok szerint a "m ű v é s z s a r o k" nevet viselte. Ide gyűltek esténként a környék "művészei", legalábbis a köznyelv nevezte el azt a néhány törzsvendéget, akiknek szinte bérelt helyük volt ebben a sarokban. Csak ezen az asztalon volt terítő, igaz, nem az ünnepi asztalok hófehér abrosza volt, de terítő, s ide éppen megfelelt fakult sárgás mivolta. Az asztal körül ülő furcsa figurák megérték a pénzüket. Volt ott egy festő, aki soha még egyetlenegy mázolmányát sem tudta eladni, noha egyszer majdnem sikerült rábeszélnie a piacon egy tótot a vételre, de az sokallta az árat, s fricskát mutatva otthagyta a meglepett művész urat, aki eztán soha többé nem vitte ki a portékáját a piactérre. "-Nem értenek ezek a művészethez, nem is a pórnépnek festek ezután!"- hangoztatta. A színes hosszú sálat sosem vette le a nyakából, talán csak nyáron, s méltán nézett ki úgy, mint egy igazi festőművész, noha képeit nagyon még senki sem látta, ő azért képes volt órákat beszélni a tájképeiről, az ecseteiről. Aztán ott volt a szobrász-fazekas, aki folyton azt hangoztatta, hogy egykor a művei majd a város megbecsült műemlékei közé fognak tartozni, becses ékkövei lesznek a helyi múzeumnak, köztereknek, ahol a jövő diáksága minden évben koszorúz majd, s verseket szaval, s ha életében nem is, holtában majd a büszkeségtől szétfeszül a keble. Ám az absztrakt stílusú szobrai, tejesköcsögei nem keltették fel a nagyközönség érdeklődését, holott váltig állította, egyszer majd a New York-i menő galériák is pitizni fognak a kegyeiért. Néhány forintot keresett ugyan a tejesköcsögökön a helyi piacon, de az arra volt csak elég, hogy az esténkénti "gigaolajzó" savanykás fröccseit kifizesse vele, a létfenntartásra ebből már nemigen futotta.

Ott volt az életművész is, ki elhanyagolt pénzes nőkre vadászott egykor, ám régi csábereje az évek nehezedő súlya alatt erőst megkopott, s többnyire csak kétes eredetű történetei emlékeztettek egykori Casanova hírnevére. Történeteit annyiszor elmesélte már, hogy az asztalnál ülők betéve tudták azokat oda és vissza is. Szénfekete hajában több volt már az ősz szál, s arcának barázdái megmélyültek rég, kisportolt válla megereszkedett, a mindennapi borotválkozás sem volt fontos többé, olykor kétnapos borosta is helyet foglalt az állán. Nagy ritkán, ha a lepukkant ivóba letévedt egy ismeretlen nő, a helyi Casanova azonnal előkapta hiányos fogazatú csontfésűjét, beállította a haját, zsebében lapuló arcszeszes üvegének néhány cseppjével megpaskolta kicsit az álla környékét, kigombolva inge felső két gombját szabadon engedte mellszőrzete kunkorát, s az asztaltól felállva bevágva a fülig vigyort, mint a környék Adonis-a bepróbálkozott a nőknél. Ebből gyakran verekedés lett, mikor a hölgy barátja, férje is megjelent a lepukkant helyen, s vitába szállt az egykori selyemfiúval. Néha borult az asztal, tört a szék, s a lebuj válogatott törzsközönsége egymást túlkiabálva licitált a leendő győztesre. A reményét vesztett férfiasságában lila monoklival megcsúfolt helyi életművész, a szeme alatti folt eltűnéséig nem járt le a művészsarokba, s a társulat ilyenkor kénytelen volt napokig nélkülözni a becses jelenlétét. Ám most épp semmi baj nem volt az ábrázatával, így természetesen most itt foglalt helyet ő is az asztal válogatott törzsközönségében.

Aztán ott volt az író. Írt verseket, melyek nem arattak osztatlan sikert, a novellái átmeneti vállveregetést értek el csupán, s elbeszélései, regényei mind az íróasztala mélyén porosodtak, hogy szebb időkben majd azok által valaki, vagy valakik felfedezzék révükön az elfecsérelt tehetségét. Folyton rímeken gondolkodott, kereste az ihletet, múzsái oly gyötrelmesen gyorsan otthagyták olykor, hogy a művész úgy érezte elszállt a tehetsége is, csúfosan meglopták. Ennek kapcsán letaglózta gyakorta a búskomorság, s a bú borban áztatta el napokra a lehetőségét, s mire kijózanodott kissé, jelentéktelenné vált számára a téma, amelyet néhány napja még lázasan papírra akart vetni. 

Így ültek ott ők, a művészsarokban, s részt vettek naponta az elmaradhatatlan cefrekurzuson,  a világ dolgait elemezve néhány kupa savanykás rizling mellett. Halk jazz és blues zene szólt egy ócska lemezjátszóról a háttérben, némelyiknek a dallama is ismerős volt, s az est előrehaladtával olykor dalolásba is átcsapott a diskurzus. Ám most még korán volt az emelkedett hanghoz. Az író a horgászélményeiről szeretett volna mesélni, de a többiek folyton letorkolták, nem érdekelte őket annyira ez a téma. A festőt sem, pedig ott aztán ihletet nyerhetett volna a képeihez, s a szobrász is tudott volna végre valami normális fa alakzatot készíteni, s ehhez a természetből leshette volna el a formákat. Az író sok élménnyel volt tele. Az egyik megyei lapban pályázatot írtak ki novellaírásra. Elhatározta, ír egy szép beszámolót, s beleszövi a horgászélményeit. Beleírja, hogy mennyi minden történt vele a vízpartokon. Gondolataiba süllyedve a kocsma zaja lassan elhalkult, a körülötte levő világ a homályba tűnt, már nem hallotta, nem is értette a körülötte zajló beszédet, a képzelete kint volt már a márciusi vízparton, a megélt történetek összemosódtak a képzelete szüleményeivel....

Látta, ahogy megpattannak a rügyek az ártéri erdők faágain, ahogy zöldelleni kezdenek a füzek, ahogy ibolyamezők lilája rajzol színeket a medvehagyma telepek közé. Micsoda illat járta be az erőket, a friss kikelet medvehagymaillata. S a folyók, azokban a halak....

Csobbant a vízben megannyi  bukfencező, játszó uszonyos. Hajlította a botot, húzta a zsinórt a testes márnák serege, s alig győzte csalival, alig győzte erővel a velük való harcot. 



Maga előtt volt a paduc tekintete, ahogy rémülten próbálgatta kopoltyúit a szárazon, s mosolyt csalt az író százára, ahogy a halacska vidáman elúszott. Most megdobbant a szíve, ahogy a tavasz első harcsájával küzdött, s nem csodálkozott azon sem, hogy néhány menyhal még a kezébe akadt. 


Mindeközben látta a fészekre készülő vadrécéket, látta a szürke gémek nemes röptét, hallotta a sirályok éktelen rikácsolását, s egy alkalommal gólyát is látott keresgélni a szélvizeken. A nádfal előtt telények kapták le az első rovarokat, békák kórusa zendített rá sorban az ismerős dallamokra, élt, pezsgett a kikelet népe mindenütt.








S emlékezett minden egyes halra, melyik, mikor, hogyan került horogvégre, s mennyit kellett vele harcolni, hogy kézbe foghassa. Bizony hosszú iromány lesz ez a pályázatra, a zsűri talán sokallni is fogja, meg sem érti a természetet, az igazi művészt, a bizottság lehet ezt el sem olvassa, hiszen nem ezekre a dolgokra kíváncsiak. Kényes téma manapság a hazaszeretetről, a tisztességről, becsületről, magáról a természetről írni. A természet, a szépen megírt stílus ma már nem jó befektetés a kiadóknak. S eszerint születnek döntések is. Nem baj ha magyartalan, nem baj ha tele van trágársággal, nem baj, sőt még jó is, ha a hagyományokat, az értékeket két lábbal tapossa valaki. Ezt látni a könyvesboltokban, ezt látni a televízióban, a bulvárlapokban. Ez a tuti befutó, ahogy a lovin is súgják a bukmékerek. Elgondolkodott nem egyszer, érdemes-e még írnia, van-e még olvasó, van-e még érdeklődő. Esetleg más elfoglaltság után nézzen? Kitanulja ő is a szobrász szakmát? Váljon selyemfiúvá, keressen egy gazdag magányos nőt, aki majd felkarolja, vagy legyen esetleg festő, esetleg álljon be a helyi színházba ripacsnak, pojácának? Szavalni még tud, bár a manapság előadott művek nagy részétől a hányinger kapta el, s ilyenkor csak azzal nyugtatgatta magát, hogy de jó, hogy a nemzeti nagy irodalmáraink ezt nem élték meg, ezt a kifordult degeneráltságot, amit ma művészet gyanánt tolnak le az emberek torkán. Szerencse, hogy nem láthatták milyen ocsmány módon gyalázzák szép nyelvünket, tapossák sárba hörgő röhögéssel kultúránkat. Igen, a művészet utolsó mohikánjai, írók, költők, festők, szobrászok, tehetséggel, vagy anélkül az ivók mélyére száműzve sírva vigadnak, a sarokba állítva, borba pácolva félrészegen a múlton keseregve. De ő, ő, akit a természet ereje magával ragadott, most majd megírja a magáét. Meg ám, a teringettét! Elég a letompított borgőzös estékből! Véget vet az eddigi melankóliának. Sikere lesz, országos, talán felkapják a többi művét is, talán az irodalom, a természetkedvelők, a horgászok elismerik majd.....


Lassan tisztulni kezdett a kép. Homályosan látni kezdte a pincehelyiséget, s megjöttek a hangok is, hallotta, ahogy beszélnek körülötte, valahol egy öblös hang fel is kacagott....Három vizenyős tekintetű borostás szeszszagú arc nézett vele szembe. Az egyikük megszólalt:
"-Höhöhő! Látom kiütött a borocska cimbora, aludtál egy fertályórát az asztalra borulva. Nyúzott a tekinteted! Jól vagy?"


Az író megdörzsölte a szemét, szótlanul felállt az asztaltól, felegyenesedett, fejét hátraszegte, kopott, koszos ujjú balon kabátját magára kanyarítva csak egy fejbiccentéssel köszönt el a megdöbbent asztaltársaságtól, majd sietősen kilépett a friss márciusi estébe. A közeli templom harangja ekkor ütötte el az este tíz órát. Megszaporázta lépteit, nyakát a kabát gallérja alá húzta, majd eltűnt a sarkon befordulva.

Soha többet nem látták a művészsarokban. 








Kelt: 2019. év Szelek havának 15.-ik napján















2019. március 18., hétfő

Füstös Rozoga - Szigetközi kalandok V.

Lassan gomolygón szállt fel a kékesszürke színben eltűnő kesernyés füst az éppen rügyet bontó ágak között. A sötétben felizzott a cigaretta parazsa, ahogy nagyot slukkolt bele, miközben szikkadt barázdált arcának tekintete rezzenéstelen maradt. Szemei a két botra szegeződtek. Opálosan vizenyős szemeinek szürkéskékbe forduló hidegje mozdulatlan volt. Ha látta volna valaki, megállapította volna róla, hogy alig pislogott. Talán ez a mozdulatlanság sarkallta egykoron kitaláltatni azt a kifejezést, hogy gubbasztva szobrozik.


A kora tavaszi estében hamar elcsendesült körötte a lombtalan erdő. Észrevétlen fonta körbe a szürkület. Mikor alig egy órája kiért a holtág partjára, a nap még narancsvörös arccal köszönt el a délutántól, majd szinte stílszerűen csukafejest ugrott a horizont mögé, oly gyorsan távozott. Látni lehetett még a késő délután elernyedő erejű fényében, ahogy az erdő alja fehérlett a hóvirágtól, s itt-ott az ibolya lilája is feltűnt. Minden tele volt virággal. Vigyázva tekerte a még '90-es években ajándékba kapott, azóta fényében, állapotában erősen megrogyott Csepel biciklijét. Sárvédője rozsdabarnává öregült, s a felirat a vázon alig kivehetővé kopott. Sima férfivázas egyszerű kerékpárját a falu ifjai csak "parasztbike" néven illették, de az öreg erre rá sem hederített. Kopott terepmintás nadrágja szára fakó seszínű bakancsába tűrve egyenletesen mozgott, ahogy a pedált taposta. Sapkája koszos keki szín sildje alól őszes sárga hajfürtjei meg-meglibbentek, ahogy a bringa az egyenetlen talajon próbált egyenesben, de legfőképp életben maradni. Csontos nagy bütykös ujjainak vége belefehéredett az ökörszarv alakú kormány szorításába. Sötétzöld kabátjának kapucnija a hátára simult. Vállán a botzsák, a bicikli csomagtartójára rágumipókozott letört szélű diszperzitesvödör a felszerelésekkel, melyek minden útegyenetlenségnek köszönhetően rázkódtak, zörögtek. S a cigaretta, az elmaradhatatlan, mely szinte a védjegyévé, s "Füstös" becenevének keresztapjává vált, na az a szája szegletében küzdött a menetszéllel, hogy el ne aludjon halovány parazsa. Egyedi látványt nyújtott, amint a falut elhagyva a poros földúton elhagyta a szántót, majd áthajtott a gáton, s egy pillanat alatt eltűnt az ártéri erdő ölelésében, cigarettafüstöt húzva maga után.



Az erdőbe érve attól tartott, hogy valaki meglátja, amint kerékpárja gumija eltapos néhány hóvirágot. Amiket hallani ezzel kapcsolatban, micsoda büntetésre számíthatna, az igazán nyugtalanító volt számára. Egykor a tavasz első hírnökeként megjelent virágokkal köszöntötte feleségét. Pár éve már a temetőbe visz csak neki néha virágot. Másfélét, mezeit. Sajnos még nem nyílnak a mezei virágok. Addig ki se megy a sírhoz. Üres kézzel? Szégyellené...



Megdobban a szíve, mikor kiér a holtághoz, amely lábai előtt oly sok éve fáradhatatlanul nyaldossa a partot, s alig kőhajításra csak lágyan csatlakozik a lassan cammogó főághoz. Az ébredő természet nyújtózkodik, s vannak alakok, kik ilyentájt szorgoskodni kezdenek.


Gólya még nincs a faluban, csak esténként töri meg a csendet a kuvik, na meg a vizet borzolják a récék. Ezen utóbbiak igen elemükben vannak. Néha szürke gémet és kormoránt is látni, ám az estével mind elhúzódnak szemei elől. Hód koptatja fogait a túlparti füzeken. Néha hallani amint jól végzett munkája nyomán nagyot csobban a víz a bedőlő fa nyomán. A tavaszi élet lassan indul Szigetközben. Kerékpárjáról leszállva nagyot szippant a friss folyószagú levegőbe, melyben felfedezni véli a hóvirág illatát is. Szertenéz a parton, s a túloldalt némi változást vesz észre. Néhány víz fölé boruló fűz zöldellni kezdett már, s a nyugvó nap vöröse színt kever az ágakon. Ez már a kikelet!

Gyufát kotor elő kabátja zsebéből, elővesz egy cigarettát is egy régi alumínium tárcából. A gyufaszál hangos sercenéssel kap lángra, amelyet két kezébe fogva szinte ölelőn a szájából kilógó cigarettához emel, meggyújtva azt.  Megsárgult ujjai közt kissé meglapul az otthon töltött nikotinrúd, melynek felizzó végéről lágyan hull alá a szürke hamu. A cigaretta füstje megnyugtatja kissé. Figyel, hallgatózik, jeleket kezd keresni. Meg sem mozdul a víz. Pedig kéne hogy legyen benne valami, mozduljon, ugorjon, karikákat rajzoljon, loccsanjon, pocsoljon... Hajj, de semmi nyom.

Lassan elhelyezkedik a parton. Elvégzi a dokumentációt, amihez vastag SZTK keretes szemüveget is felvesz egy percre, majd az okulárét gyorsan a belső zsebébe süllyeszti. Elégedetten leszúrja a bottartó villáit, felcsalizza viharvert kopott orsókkal szerelt üvegbotjait, s egy perc elteltével laza mozdulattal a holtág harmadában csobban az ólmos szerelék. Ezt követve összecsukható kis székére ülve réveteg tekintettel lesni kezdi a két botvéget. Keze ügyébe teszi a merítőszákot, annak reményében, hogy talán szüksége lehet rá. Aztán vár. Várakozik. Türelemmel, méltóságosan mély türelemmel. Hosszasan, elnyújtott nyugalomban. Szívverése lelassul, lélegzete csendesül. Hogy ne szenderedjen el, némán ismerős dallamokat dúdolgat magában. Magyar nótákat. Egyiket a másik után. Siratósat, pattogósat, vidámat, s pár katonadalt is. Nem mindegyiknek emlékszik a szövegére, de a dallamok megvannak a fejében.

Észrevétlen eltelik egy óra. Ha nézné valaki a túlpartról, azt mondaná, az öreg ott mumifikálódott meg a székén. Ugyanaz a görbedt testtartás jó ideje. Kapucnijával, sapkával a fején messziről egy erdőlakó kobold benyomását kelti. Talán a pókok is hálót szőttek a lába s a szék lába közé. Csak az egymásután meggyújtott cigaretták jelzik, hogy a horgász igenis él. A sötétben hirtelen felizzó, s halványodó parázs jelzi a lélegzetvételt. A csikkeket egy magával hozott kiürült sör dobozába gyűjti. Amely a bal lába mellé állítva helyezkedik el. Mindig ezt szokta. Rutinos mozdulatok, terv szerint elhelyezett tárgyak a keze ügyében.

Mindig is undorral töltötte el azon emberek léte, akik szanaszét szemetelték a vízpartokat. -"Az ilyenek házába beborítanék hetente egy egész kukásautót, hogy átérezzék tettük súlyát. De az ilyenek nem érzik át, tehát nem idegesítem magam ezen. Egyszerűen nyakon, vagy gambán csapom ha meglátom!"- zsörtölődött sokat a fogai közt. Bizony megnézhetné magát az, akin az öreg beváltja ígéretét. Agg korára sem sokan voltak, akik állták a szorítását, ha kezet fogtak vele. Nem szerette az általa csak "döglötthal" kézfogású embereknek nevezett egyéneket, akik csak odanyújtották petyhüdten lógó ernyedt praclijukat. -"Nincs bennük tartás, meg se próbálják... !"-mondotta sokszor.


Ott kuksolt, gubbasztott a hűlő sötétben. S semmi nem történt, azon kívül, hogy csípni kezdte a hideg az ujjai végét. A holdfény épp annyi világot adott, hogy látta a botvég spiccgyűrűit, ha azok megmozdulnak. De mozdulatlan csendbe burkolta az erdő a környéket, vastagon betakart mindent a sötét. Hallotta, ahogy sercegett a cigaretta parazsa, mikor beleszívott. A kékes fanyar füstön keresztül, lehet hogy az erdő lidércei tréfálták meg, mert mintha pöccent volna a jobboldali botjának spicce. Vagy a denevér repült a zsinórnak megint. Áhh, játék az egész.

Mereszteni kezdte a szemét, nagyra nyitotta, meg is dörzsölte mindkettőt, de semmi se történt. Vaklárma. Beleszívott még egyet a cigarettába, hosszan, élvezettel végezve az utolsó slukkot. A füst melegét érezte a légcsövén. Miközben karikákat fújt a füstből, elnyomta a cigarettát a doboz oldalán. Ekkor felzokogott az öreg orsó, zííí...zííí,  a bot spicce pedig a vízig hajolt, s a zsinór egyenest futott a holtág, s az élővíz határa, a sziklákkal szórt mederfenék felé.

Az utolsó pillanatban kapta el a botnyelet, s belekapaszkodva szinte centikkel a sziklák előtt állította meg a halat, amely a nyílt víz felé vette az irányt. Ekkor volt ideje fejlámpát kapcsolni. Sok fényt az se adott, a régi elemek életük alkonyán jártak már, de ha szákolásra kerül sor, némi segítséget talán még adhattak. Néhány kör után a hal fáradni kezdett, s egyre közelebb lehetett csalni a part közelébe. Kitört párszor az akadók felé, ám néhány pillanat múlva remegő kézzel szákba terelte a bő hármas pikkelyes pontyocskát.


Kis ideig gyönyörködött a halban, amely kétségbeesve remegő bajszaival tátogott, majd egy hirtelen ötlettel szákkal együtt a halat a vízbe tette, s a pontyot visszaengedte a vízbe. A hal komótosan, néhány mozdulattal elégedetten úszott el. Szinte vigyorgott távozóban, ahogy azt az öreg látta. Jóleső érzés töltötte el. Az sem érdekelte, hogy kéztörlő rongy híján kezeit alig megvizezve, nyálkásan, vizesen a nadrágjába törölte combtájon. Kis idő múltával ütemesen hazafelé tekert a sötétben, s nem is figyelt a keskeny kitaposott út menti hóvirágokra. A bicikli láncvédője minden tekerésnél kattant, ahogy hozzáért a pedálhoz. Ütemesen, mintha mozdony lett volna. Gőzmozdony, mely füstöt ereget. A füstöt itt a cigaretta szolgáltatta. Ahogy háta megett tudta az erdőt, s az alig kilométerre levő első házakhoz ért volna, szinte maga mellett hallotta, ahogy a falu templomának harangja elütötte az este hét órát. Néhány kutya rávakkantott, mikor a falu széli házak előtt tekert el. Ismerték mind az öreget. Messziről. Dohányszagról. Hamarosan a falu gyengén kivilágított főutcáján haladt el az egyetlen kocsma előtt, ahol kint állt néhány a dohányzási tilalom miatt hidegbe száműzött láncdohányos cigarettával és sörösüveggel kezében, halkan beszélgetve. Az egyikük, egy borzos vöröses hajú, s vörösképű guvadt szemű helyi "muslinca" félhangosan odaszólt a többieknek:

"-Ni má' he! A Füstös Rozoga megint nem fogott semmit, a vén tökéletlen megint üresen teker haza! A hüléje..ajj na!"

Azok elismerően bólogatva vették tudomásul az elhangzottakat, s nagyot kortyoltak az üvegből, majd savanyú arcuk bajuszáról letörölték a sör keserű habját.....

Az öreg félfüllel hallotta a megjegyzést, s hamiskás mosollyal egy szállóigévé vált mondatot motyogott félhangosan, mely a Dallas sorozatból Jockey Ewing révén maradt meg benne:

"-Te csak igyál Samantha, te csak igyál!"

S következő sarkon a biciklivel befordult jobbra, s az ismerős kattogás hamarosan az éj csendjébe veszett....






Kelt: 2019. év Kikelet havának 18.-ik napján






2018. december 24., hétfő

Menyhalas esték - Szigetközi Kalandok 5.

Menyhalazni megyünk! Ismételte sokszor azt a mondatot, amely mindennapjai részévé vált, kitöltötte a gondolatai nagy részét azóta, hogy a mindig mogorva öreg egy nap felhívta rá a figyelmét. Kopott kis házikóban lakott a szomszédban. Rég barnára vásott deszkakerítés mögött vicsorgott minden nap a loncsos szőrű puli, mikor megugatta iskolába menet. "-Nye-te nyee Pocsék, elhallgass! - mordult az öreg a kutyára, amely ilyenkor elhallgatott, de azért amíg a kerítés tartott, végigkísérte az ifjút gyanús tekintettel, halk morgással. "-Még jó, hogy az öregnek nem rotija van, az átrágná ezt a hitvány kerítést, s el sem futhatnék előle" -villant át a gondolat.

Egy nap viharos szél kergetett egy hózáport a vidéken. A legény szembehúzott sapkával küzdött a széllel hazafele! Az öreg szomszéd a tornácon babrált valami vén kályhacsővel, mikor meglátta az iskolából hazatérő legényt. Az öreg felnézett, kissé felegyenesedett, s kikiáltott a rozzant kerítésen át. "-Hallod-e inas? Pénteken ha van kedved kijöhetsz velem menyhalazni, pár hete elindultak, s bizonyos, foghatnál te is belőlük!" Az ifjú először csak a szél játékának, a képzeletének gondolta az elhangzott szavakat, ám amint az öreg szomszédra tekintett, látta annak rezzenéstelen mélyen barázdált arcát, villanó, komoly tekintetét. "-Rendben Jóska báttya, mikor indulunk?" - Válaszolt az izgatottságtól remegő hangon, de az öreg erre már csak félvállról válaszolt neki, "-Napszállta előtt egy órával"


Hazaérve alig bírt magával. Azonnal kikereste a botjait, méregette, nézegette, melyik is lenne alkalmas a nagy akcióra. A vékony spiccű feeder szóba sem jöhetett, hiszen a kis gyűrűkbe belefagy a víz ilyenkor. A rövid csónakos botok túl merevek, erősek, szinte majd elkeseredett, mikor eszébe jutottak az erős, ámde karcsú, hajlékony kétrészes üvegbotok, amelyeknek a gyűrűibe sem könnyen áll meg a jég. Az este a felszerelések összekészítéséről szólt. A finom, többcsapágyas drága orsók szóba sem kerülhettek, hiszen nem télre, fagyra, s ilyen igénybevételre tervezték őket. Két bokorugró, ám de megbízható 40-es orsóra 30-as főzsinórt csévélt, majd 28-as előkezsinórokra kerültek a kis süllőzőhorgok. Néhány marék tányérólmot, kapcsot is kerített a láda mélyéről, s hamarosan készen is állt a felszerelés a nagy napra. A baj az volt, hogy a naptár még csak keddet mutatott. Egy örökkévalóság volt kivárni a pénteket.



Másnap tovább hűlt az idő, havazott is, de még csak szerda volt. Csak eljött aztán. Az iskola után szalad-szalad a legény haza, ahol az összekészített horgászfelszerelése várta. Mire átöltözött, futtában bekapott két még friss langyos meggyes rétest az anyja unszolására, fél lábbal kint is volt a ház előtti kis udvaron. Jóska bá' a kapu előtt várta a saját felszerelésével. Ősrégi rőzsék meredeztek a kopott zsákból a felhők felé, vaskos gyűrűk próbáltak a botoknak horgászbotjelleget kölcsönözni. Az öreg körül ott sertepertélt Pocsék, az éltes puli. Loncsos szőre viccesen ringott a kutya minden mozzanatánál. Vakkantott egyet, mikor a legény kilépett, s becsukta maga után a kaput, majd bizalmatlanul megszaglászta. "-Talán legközelebb nem ugat meg!" gondolta a legény, majd kissé félve, de határozottan megsimította a kutya fejét. Az válaszul megnyalta a kezét.

Mindketten tudták, itt kezdődött a barátságuk, amely addig tartott, amíg szegény Pocsék el nem költözött az örök birkanyájmezőkre, ahol tán most is lebegő fülekkel, lógó nyelvvel vigyorogva tereli a nyájakat ide-oda. Hanem addig eltelt még néhány év....


A folyópartig gyalogosan mentek. Öreg Jóska bá' ropogtatta a havat elöl, utána a legény lépdelt a nyomába, a puli meg köztük tüsténkedett. Szőrére feltapadt a hó, s úgy nézett ki mint valami himalájai jak. Jóska bá ' nem volt szótalan, egész úton faggatta a legényt. "-Tudod-e hol kell keresni a ménhalat? Tudod-e mit szeret a legjobban? Tudod-e a nagyok hogy játszanak a csalikkal, s finomabban kapnak kicsiknél, melyek csak vadul rázzák a botot, s nincs semmi élvezet a kifogásukban? Tudod-e, ezt, tudod-e azt....

A legény alig győzött megfelelni az öreg kérdéseire, de mire mindre megmondta a választ, a jó választ, hisz Jóska báttya egész kora őszön a menyhalakról, ahogy az öreg mondta a ménhalakról beszélt, nem volt nehéz egy kérdés sem. "-Igazi élő hallexikon az öreg!" -gondolta a legény.

A part meredeken tört a folyó felé. A hó befedte kissé a partot. "-Vigyázva kell a lépést tenni, mert hamar becsússzanhatsz a hideg vízbe!" A víz barátságtalanul morc volt. Itt-ott örvények forogtak, mélybe csavarodó vízoszlopként ijesztgették a bátortalan szemeket. "-Bizony nyáron jobban tetszett!"-nyögte ki a legény. Válasz nem érkezett.

Mire összerakták a botokat, Jóska bá' megszólalt: "-No fiam! Az egyik botra haldarabot teszünk, hoztam friss küszt a kerti hordóból, amelybe jó előre betartalékoltam, a másik horogra szalonnadarab kerül! Ugyanis a zsíros szagos valaminek a hidegben nemigen állnak ellen, megláthatod!"


A felcsalizott botokat egymás után szépen bedobálták. A kisebb ólommal szerelteket közelebb, a visszaforgó belső felébe, a part menti kövezéstől nem messze, míg a 120 grammos csúszóra szerelt szereléket beljebb, a törés mentére vetették be, oda, ahol az ólmok a becsapódást követve nyolc-kilenc számolás után koppantak csak az aljzaton. Egy darabig nem történt semmi. Jóska bá' tüzet tett, mert mint mondta, a téli horgászat nem vezeklés, kínkeserv, minek szenvedjen az ember, ha nem muszáj. Bizony kellemes is volt a tűz mellett. Sokat beszélt az öreg, de nem fecsérelte a szót jelentéktelen dolgokra. Mondanivalója határozott, lényegre törő volt.


Észrevétlenül szállt le az este. A nap sápadt, erőtlen korongja szemlátomást gurult a túlparti kopaszra meztelenedett erdő mögé, s hamarosan kigyúlt a pásztorcsillag is. "-No fiam, hamarosan kezdődik a mutatvány!" -öntött reményt a legény szívébe a nyugodtan pipázgató öreg. A kellemes meggyre emlékeztető füst összekeveredett az uszadékfákból rakott tűz fanyar füstjével, s szálegyenesen szállt az ég felé.




"-Most lehetne füstjeleket adni haza, mint az indiánok tették, s forró tea várna, mire hazaérek."-gondolta a legény. Megrezzent a jobb oldali botjának a  vége. Azonnal a bot mellé guggolt, remegő kezeivel a nyél felé keresett, míg szemei ráragadtak az ég felé srégan álló bot spiccére. "-Várj még két pöccintést, mert csak a szájszél bőrét lyuggatnád most!"- hallotta szinte távolból az öreg figyelmeztetését. Pedig de besuhintott volna. Hisz mióta várt erre a pillanatra. Kínosan lassan jött el a harmadik pöccintés, pedig valójában két szempillanat volt az egész. Aztán megmarkolta aközben lederesedett botnyelet, s határozottan bevágott. A bot ívbe hajlott, s rúgott valami a végén! Kicsit kitört jobbra, majd balra a sodrással, de határozottan jött a part felé, hamarosan a víz felszínén tekeredett...

Akkor kezdődött. A menyhalak utáni hajthatatlan vágy, a téli csendes estéken eltöltött órák utáni sóvárgás, a nyugalom, a csend, a hűlő vizek, az elalvó természet minden apró kis mozzanata iránti megismerés vágya. Akkor, amikor kezébe vette az első menyhalat, amely nem volt túl nagy, ám a maga 50 centijével belevéste magát a legény emlékezetébe.


Jóska bá"-ra is már csak páran emlékeznek az utcából, a háza helyén új kétszintes villa áll, a deszkakerítés is a múlté, s a loncsos szőrű puli helyett patkányra hasonlító kis vakarékot sétáltat az új szomszéd, már ha nincs locs-pocs, mert akkor ölbe viszi, Ennek a szerencsétlenné torzult állatkának  az ugatása inkább valami kis vékony sipítozásra hajaz, mindennemű tekintély nélkül.

Az esték ugyanolyanok. Immár sok-sok éve magányosan, a pipafüst kellemes illata nélkül. Csak az uszadékfákból rakott tűz ropog ugyanúgy, csak a botspiccek játéka maradt ugyanaz, s Jóska bá' "ménhalazós" szabályrendszere változatlan, hisz ma is ugyanúgy támadnak a tőkehalak, mit sem változott viselkedésük az eltelt évek során. 


Az advent időszaka alatt sokszor eszébe jutott az öreg, aki pásztorcsillag képében sokat kacsintott ifjú tanítványára, hamiskás mosolya, folyton füstölgő pipája füstjében súgta:-"Kigyúlt a pásztorcsillag, most kell bedobni!" 






Utószó: Írhattam volna, hogy kijártam mostanság menyhalazni, itt- és ott ekkorákat, ennyit fogtam, ezzel-azzal, 50 centi felett, alatt.... ámde úgy gondoltam, Karácsony lévén egy pár perces kis könnyed novellával mondok köszönetet azoknak, akik hosszú ideje követnek itt a blogon, akik esetleg csak ritkán, vagy elvétve néznek be ide, szóval minden kedves olvasómnak kívánok

Áldott Meghitt Békés Boldog Ünnepeket!







Kelt: 2018. év Álom havának 24.-ik napján



2018. június 8., péntek

Nádi pontyok és lidércek - Szigetközi kalandok 4.

Előszó:
Eltelt azóta több évtized is. Sok-sok nyár, a maga csodás hajnalaival. Akkor még a horgászat nem a márkás felszerelések ajnározásáról szólt, s tudtunk halat fogni, nem is keveset az egyszerű felszerelésekkel, természetes csalikkal is, horgászvideóról csak a "Horgász a pácban" című film főhőse jutott eszünkbe, mást nem ismertünk, mert nem is igen volt. Az egyetlen megjelenő horgászújságban pedig reklámot is csak keresve, s alig találtunk. El se igen jutott hozzánk a lap. Az élményeket magunk éltük át. Mennyire más volt minden. Mégis volt hal. Mintha csak tegnap történt volna:.....

Alig várta a vakációt. Végre eljött az utolsó tanítási nap az iskolában. Reggel az elsőnek érkező osztálytárs legfontosabb dolga volt krétával felírni a táblára az utolsó betűt, hogy értelmet nyerjen az a szó, hogy VAKÁCIÓ!. Senki nem törődött aznap a tanórákkal, kivéve azokat, kik még az utolsó pillanatban reménykedtek abban, hogy felelhetnek a jobb jegy, illetően néhányan a bukás elkerülésének reményében. Nekik görcsös volt az utolsó délelőtt, amely vagy vidám könnyedséggé, vagy még inkább kínzóbb teherré vált számukra a délutánra, attól függően, aznap hogyan teljesítettek. "-Holnaptól enyém a világ! Porosodhat az iskolatáska szeptemberig is!" - gondolta a legény. Az iskolából kiözönlő gyereksereg oly hévvel futott ki az ódon épület falai közül, hogy talán azt még Zrínyi kitörő vitézei is megirigyelték volna Szigetváron. Hazaérve a fiú ízlelgetni kezdte a szabadság kenyerét. Rögtön érezni is kezdte a változást, hisz délután nem kellett a jó időben az íróasztal felett görnyedni, s tanulni keservesen az unalmas, senkit nem érdeklő tananyagot. Apja figyelmeztetése rántotta egy kicsit vissza a valóságba! "-A szünidőre feladott kötelező olvasmánynak nekiállni hasznosabb minél hamarabb, míg benne van az agy a tanulásban, s jobb hamarabb túlesni azon a pár könyvön!"
Hijj a teringettét, ennek a fele se tréfa!!! Oda az édes szabadság, olyan ez mint a világosi fegyverletétel, lám az iskola keze hazáig elér, bele se kóstolt még a nyárba, s máris az íróasztalhoz láncolnák, bezárva őt If várába Monte Cristo grófjaként.... Apja valamit megláthatott a legény elsavanyodó ábrázatán, mert a szigor eltűnt az arcáról, s odasúgta fiának halkan, hogy az édesanyja ne hallja a konyhából, hogy a következő nap hajnalán horgászni készül, s a legény, ha úgy gondolja, akár vele is tarthatna.... Itt a felmentő sereg! Hát hogy a ménkűbe ne! Apja a szobából kilépve csak annyit mondott még, hogy a könyvek várhatnak, messze van még szeptember, de elfeledni nem szabad a feladatot!

A várakozás izgalma hamar álomba szenderítette, s a kora nyári hajnal pikk-pakk eljött, az éj csak vagy két horkantásnyira vette át a stafétát a naptól, s máris pirkadni kezdett. Korán érkeztek a tó mellé. A nádas itt-ott megzörrent, madarak mocorogtak álmukban. A csillagok kezdték fényüket veszteni, mikor egy-egy halk, de komolyabb halak loccsanását is lehetett hallani a nádszigetek közti sekélyebb víztükrök irányából. A zseblámpa fényében az éjjeli lepkék keresték egymás társaságát, mígnem a bőregerek hozták a frászt a legényre, kik a lepkék közé csaptak le olykor a lámpát tartó kezétől pár centire elsuhanva. "- Az anyátok ne sirasson, de megijedtem!" -szaladt ki a legény száján.

"-Ide világíts, ne a vízre!" Édesapja erős üvegbotokat rakott össze a zseblámpa fényében. "-Erős bot kell ide fiam, erős zsinórral, horoggal. Az itteni halak nem viccelnek, hamar a nádba törnek, s csónak nincs hogy utánuk menjünk, meg kell őket most időben állítsuk. Hanem itt van két szelet kenyér, szedd ki a belét, kicsit vizezd be a kezed, kezdd el gyúrni, nesze egy kis vaníliás cukor, a spajzból szedtem ki, anyád tudta nélkül, ebből gyúrj hozzá egy keveset, jobb illata lesz."

Gyúrta is a legény becsülettel, majd belegebedt. Perceken belül elfáradt a marka is. "-No ha ez így megy szeptemberig olyan szorításom lesz, hogy az iskolában mindenkinek elkékül majd a keze ha megszorítom, nagyobb is lesz a becsületem!"- gondolta.

Apja egy kisvödörböl savanyú szagú kukoricát szórt pár marékkal az alig tíz méterre levő nádfal széléhez, s a nád fal vége mellé, szétterítve azt vagy két négyzetméternyi területen, ahol elmondása szerint befordul a hal. A kukoricaszemek sörétként záporoztak a vízbe, hangjuk felverte a csendet, pár pillanatig a savanyú kukorica orrfacsaró szaga is megülte a part mentét. A békák itt is, ott is felébredtek, s monoton brekekézéssel köszöntötték a pirkadatot. Pára kezdett lebegni a tó felett, fátyolként lebegett kissé a víz felett, lenge táncot járva, ahogy a tó felől lassan a nádas felé libbentek. "-A lidércek! Ilyenkor válnak láthatóvá, mikor az éjjel elfárad, nem tudja tovább bújtatni őket, a nappal viszont még nem érkezett meg, hogy a zsombékba zavarja az éjjel tündéreit!" -súgta halkan az apa hamiskás mosollyal a szeme sarkában. Bár a nap még aludt, hamar világosodni kezdett.  Egy dolmányos varjú tűnt fel a nádas felett, s vadkacsa vezette ki halkan pár napos fiókáit az egyik nádnyiladékból. Cserregő nádiposzáta kezdte el köszörülni érdes reszelős hangját, s nyomában megéledt a nádas népe is. Hattyú úszott ki egy nyiladékból, szárcsa páros sietett a túlsó nádas felé sűrű fejbólogatással. A legény édesapja két botot csalizott fel. Az egyik horga mellé cipőgyárból származó "fonott zsinórra" kukoricaszemet fűzött, míg a másikra trágyagilisztát tűzött. Ugyanez a "fonott zsinór" szolgált előke gyanánt az amúrozásnál, melyeket a nád friss hajtásával, vagy zsenge zöldborsó hüvelyével csalizva szokták lépre csalni. A kukoricát a nádfal melletti fordulóhoz, míg a gilisztát a nádfal elé vetette be az apa. Karikajelzöket tett a botok első és második gyűrűje közé. -"Spanosra kell azt állítani, mert a hal hamar beszaladhat a nádba, ahogy koppan a karika, nem szabad késlekedni a bevágással mert csúfot tehetnek ám velünk!"

Olyan gyorsan megvirradt, hogy észre sem vették. Kapás nem jelentkezett ez idő alatt. A legény szemére álomból szőttek fátylat a lidércek, néha keveredett is már az álom a gondolattal, s csak a friss reggel egy-egy hűvösebb fuvallata térítette magához a legényt. Jajj de becsukódott volna pedig a szemhéja, ragadt volna össze a lidércek szőtte álomlepel, de nem engedett a csábításnak, szemeit alaposan megdörzsölve szétnézett.  Semmi mozgást nem látott, csak a nádirigók könnyed súlya alatt hajladoztak a nádszálak.  Az egyik botot az apa kicsévélte, s helyette finomabb, kétrészes Germina botot rakott össze, melyen kisebb orsó, s parafadugóból faragott úszó volt felszerelve. A legény mindig is jobban szeretett úszózni, egyrészt gyakrabban volt rajta akció, másrészt apja egyre többször bízta rá az úszós pecát, s ettől a legény valódi horgásznak érezhette magát, s büszke volt akkor is, ha csak pár keszeget, vagy egy-két kárászt sikerült fognia. Az álmosság egy kettőre szertefoszlott.

Az apja most azonban nem gilisztát tett a horogra, hanem a kenyérgyurmából, ahogy nevezte a polentából kért egy darabot. Szépen rágyúrta azt a horogra, amelynek épp csak a hegye kandikált ki kissé, s még a szára sem látszott. Az apja tanácsa szerint a legény a nádfal elé lendítette a szereléket alsó dobással, vigyázva, ne engedjen nagy zászlót a szereléknek, mert az még fennakad a nádason, s bizony ha onnan kell lerángatni, a ramazurira elmegy minden hal a környékről. Megesett ezért, hogy a szerelék kissé távolabb ért vízbe a nádfaltól, az etetés szélére. Sebaj. Az éhes hal ott is megleli, nyugtatta magát ilyenkor a fiú. Egyszer egy mocsári teknőst is fogott, de a szabadúlás óta a páncélos óvatosabb, s csak távolról fél szemmel lesi az úszó hegyét a hajnali pirkadat fényét magába szívva egy zsombékon kinyújtózkodva. Biztos benne van még a horog szúrós emléke.

S valóban, az éhes halak megtalálták lassan a csalit. A vaníliás kenyér illata mágnesként vonzotta a halakat. Először csak apró remegés futott végig a kis parafaúszón, s piciny körgyűrűk indultak el az úszótól minden irányban. Kicsit megmerült, majd ismét mozdulatlanná vált az úszó antennája. "-Figyelj fiam, ott a kárász, most ízleli a csalidat! Várj a bevágással míg el nem indul határozottabban a hal! -oktatta fiát az apja, miközben nagyot slukkolt a cigarettájába, amelynek egy pillanatra felizzott a parazsa. S úgy is történt, az úszó megindult balra, s lassan, határozottan merülni kezdett az úszó antennája. A legény ekkorra kézben fogta a botot, kizárva a külvilágot csak az úszóra koncentrált, miközben spanosra csévélte a víz felszínén a gyenge áramlástól kissé megöblösödött zsinórt. Az úszó majd egy karhossznyit haladt már, mikor a fiú erőteljesen bevágott, amely szépen ült. Nagyot loccsant a hal, s teljes erejét megfeszítve próbált szabadulni, de az erős felszerelés és a legény eddigre kitanult úszós szakértelme nem engedett, s hamarosan a merítőszákban pihegett a jókora testes kárász. Bizony feszítette a legény mellét a büszkeség. "-Igazi aranyhal!"- mondta vidáman, s valóban, az első napsugarak arannyá változtatták a hal pikkelyeit. A lidércek varázslata ez. Egy pillanat múlva a hirtelen fénysugár eltűnt, a kelő nap egy ködfelhőt húzott álomtól meggyötört álmos arca elé.




"-Ha ma csak azt ehetném amit fogtam, nem kopna fel az állam! Bár van mikor éhen maradnék, de ez a nap most más!" -mondogatta magában, s egy halvány mosoly jelent meg szája szegletében. Némileg lazábban, bátrabban horgászott ezután, hiszen már bizonyított, van hala. A következő fél órában egyre másra jöttek a kilós, fél kilós kárászok, mígnem abbamaradtak a kapások.




Kisvártatva A nap nagyot nyújtózott a horizonton, álmosan, ásítozva köszöntötte a reggelt. A tó felett kisebb párafoszlányok jelentek meg, s lassan a nádasba vesztek. Mintha bemenekültek volna a sűrűbe "-Mennek má' az éjjeli lidércek aludni!"-Súgta a legény az apjának.


"-Ki is zavarták a nádból a pontyokat, nézd, a halak az etetés szélén vannak, ott túrnak, látod hol jönnek fel az apró buborékok!" Mire ezt az apja kimondta, aprót rezzent, majd hangosan koppant a fenekezőbot karikája, s apja máris bevágott, jó halat fárasztott. A ponty erősen hajtogatta az üvegbot spiccét, ám néhány kör és kitörés után hamarosan a szákban nézett csodálkozó szemekkel a jó két kilós pikkelyes. "-No fiam, ez jó kis harc volt, figyelj a botodra míg beírom a halat a fogási naplóba, résen légy, ezek a pontyok nem egyedül korzóznak itt!"




Gombócot érzett a torkában a legény, hisz egyedül kell megbirkóznia a hallal, ha most jön, míg az apja elfoglalt. Nincs segítség. Előremeredt a székben, teste ösztönösen megfeszült, s várta, történik e valami.

Apja látta, ahogy a nádas mind közelebb mozgott az etetéshez, s biztos volt abban, fia pontyot akaszt hamarost. Szándékosan bíbelődött mindennel, húzta az időt, hisz szerette volna, ha a gyerek megfogja végre az első nádi pontyát. Egyedül. Az ő segítsége nélkül. "-Jaj csak bírjam ki hogy nem segítek neki! Muszáj!" -mondogatta, s csitította magát. Hirtelen azt vette észre, hogy a gyerek a kisszéken összerezzent.

A legény észrevette, hogy az úszó emelkedni kezdett, majd elfeküdt a víz tetején. "-Nocsak. Mi a fene. Ki tréfálkozik velem?" Az úszó a fekvő helyzetből alig 45°-os szögre állt csak vissza, s határozottan elindult a nádas nyiladéka felé. A bevágásba belerecsent az orsó, s majd kitépte a botot a legény kezeiből a hal. De az nem engedett, ösztönösen tudta, hogy ki kell vezetni a nádfal előtti kapuból a halat, vagy különben integethet neki, ha betör a rengetegbe. A hal megindult a nádsziget másik sarka felé. A legény meg volt győződve róla, hogy a napkelte elől elmenekült lidércek még nem pihentek le, hanem hosszú ujjaikkal a halba kapaszkodva segítették azt őellene, s húzták a pikkelyest be a zsombék alá. "-Hát rajtam nem fogtok ki bitangok!" -mondta félhangosan, s keményített a féken, majd pumpálni kezdte a botot. Belesajgott a válla s a karjai is az erőlködésbe. "-Hejj, ha minden reggel ilyen edzésben leszek, ősszel mindenkit két vállra birkózok a suliban!"- ötlött az eszébe.



A megakasztott hal csapott egyet a farkával, hangos loccsanással küzdött az alig méteres vízben, felkavarva a meder fenekéről az iszapot, amely ott gomolygott a csatamezőn.... "-Tyűű de szép ponty!!!"-kiáltott fel a legény izgatottan. Még két kitörés, s a hal engedni kezdett, s sikerült párszor megpipáltatni, azaz rákényszeríteni, hogy harapjon a levegőből. Eszébe jutottak apja tanácsai, aki szerint ilyenkor megszédül a ponty, s látványosan veszt az erejéből. A ponty még egyszer összeszedte viszont az erejét pipázás után is, megijedhetett a merítőtől, mert hirtelen kitört, meglepve ezzel a legényt, kinek egyik kezében a merítő, a másikban a bot volt, s félig guggolt testhelyzetből kellett ismét harcba szállnia a hallal. "-Hogy az anyád...!" - csúszott ki a száján, s apja erre elmosolyodott fia háta megett. Látta, a horog jól akadt, a hal nem fog elmenni, tudta, hamarosan szákba lesz, s büszkévé tette, hogy sikerült átadnia fiának azt a tudást, amelyet ő kapott egykor az apjától messze innen egy folyó partján. A legény már-már azon volt, hogy segítséget kér az apjától, de a büszkesége nagyobb volt, mintsem hogy erre több gondolatot is áldozott volna.

A ponty végre a szákban volt. Teljesen elkészült az erejével. A legény az izgalomtól remegő kézzel lihegve, örömtől kivereslett arccal fordult apja felé, s mutatta a nagy halat, amely jócskán három kilós ponty volt. "-Hejj ha ezt anyunak elmesélem!"

Alig várta, hogy hazaérjenek, s beszámolhasson édesanyjának a nagy halról. A kárászok fogásának emlékét csúnyán elhomályosította a nagy ponty mely időközben az emlékekben majd kétszer nagyobbra duzzadt, s a lidércek elleni harc. Édesanyja mosolygott, a testvérei irigykedve tekintettek rá, majd anyja kiábrándító, ám mégis gyengéd szavai rántották viasza a valóságba, miközben az ebéd főzésével bíbelődött: -"Lidércek nem léteznek! Honnét veszed ezt? Apád megint csak bolondít! Na. Eridj kezet mosni!"



A fürdőszobából épp akkor lépett ki az apja. A legény összeszedte magát, s félve kérdezte meg:
-"Megyünk e holnap is?" Azt hitte, apja nem hallotta a kérdést, mert nem is válaszolt neki. Csaknem gondolja azt, hogy ezzel le van tudva a nyár? Bánta is hogy megkérdezte. Lehet korai volt. Apja fáradt, s délután munkába megy. Lehet hajnalban fel se kel. Lehet a testvéreivel is foglalkozni kell, lehet nekik talált ki valamit. Kár volt megkérdezni. Bánta is. Ki tudja mikor lesz még egy ilyen alkalom? Ezzel a gondolattal lépett ki kézmosás után a fürdőből, mikor apja elé állt. Az apa félszeg mosollyal bajsza alatt csak ennyit mondott neki válaszul:
"-Ha jó lesz az idő, pirkadatkor kint leszünk lidérclesőbe, de most menj, segíts anyádnak, s ha kedved tartja délután egy keveset olvasgass!"


Utószó:
Majd 30 év távlatából is elevenen él bennem a közös tavi horgászatok minden pillanata, melyet nemhogy egy novellába, egy könyvbe se tudnék besűríteni. Talán nem is akarom. Egy kis szeletét mutattam meg itt csupán az átélt élmények sokaságából az apáknak, s a fiaknak, kik olvasták e sorokat, kikben felébrednek az emlékek, vagy majd csak eztán válnak emlékekké a közeljövő horgászélményei...







Kelt: 2018. év Napisten havának 8-ik napján


2018. január 13., szombat

A fűz mellé - Szigetközi kalandok 3.

Az ifjú legény visszafojtva várta hogy megszólaljon a csengő. Rekedtes hangja mikor töri már szilánkokra a vágyakozás kristálytükrét? Napok óta tartott a visszaszámlálás. Még kettőt kell aludni, még egyet, aztán.... Végre eljött. Itt a vakáció. Ideje volt az érkezése. Oly nehéz volt az iskola az utóbbi napokon, s megnehezedett minden óra, súlyosan sűrűvé, nehezen emészthetőkké váltak a tanítók szavai, miközben az osztályterem ablakán túl vígan nótáztak a madarak, a vöröslő pipacsmező zengte a tücsökhadak által komponált akkordokat. S a mező, ameddig az iskolaablakból látható volt, izzott a júniusi napsütésben, felette remegett a levegő. Valósággal csalogatta, csábította a legényt a mező. Annak túlfelén zöldellő bársonyszalagként futott a füzes, amögött a gát, s ott a kéklő hűs folyó. Mint a legkisebb királyfi, aki útra kél az Óperenciás tengeren túlra! Itt a mező jelképezte a tengert, s az álmai világát a fasoron túl maga a folyó, az ágrendszer. Hányszor is képzelte hogy útra kél, miközben a tanórák unalmas perceiben gondolatai elkalandoztak az osztálytermi ablakokon túlra. El fog oda menni. Mert nagyapa megígérte neki hogy elviszi. Nagyapa tartja a szavát, mert nagypapa adott szava olyan, mint a kőszirt, melyet hiába ostromolnak tajtékos hullámok, az sziklaszilárdan úgy van ott, ahogy azt egykor odahelyezte jókedvében az Isten, hogy bosszantsa vele a dühödt hullámokat. Úgy tartja a szavát is nagyapa. Onnantól kezdve, hogy nagypapa ígéretet tett, a legényke csak vonszolta magával az iskolatáskát, mint gályarab maga után láncon a súlyos vasgolyót. De most! Eljött az idő, amelyre oly régóta várt a "csepp inas", ahogy őt a nagyapja nevezte születésétől fogva. S most itt van. Mire az éktelen hangú csengő elhallgatott, kitárult a szabadság kapuja, s futott, futott a legény hazáig, észre sem véve, hogy becsapódott mögötte egy másik kapu, az iskoláé...

Nagyapja meghagyta, hogy pirkadatkor, mikor a kakas először köszörüli meg a torkát, kelni kell, mire kettőt harsan a tarajos rekedtes hangja, addigára pedig készen kell állnia, mert az idő drága, gyorsan telik, s aki lemarad, az biza csak pocsékolja utána a percet. Időben kint kell lenni a folyóparton. Ennek tudatában nehezen jött álom a szemére. Kétszer is átnézte a másnapra összekészített holmit, majd elégedetten hunyta le szemét annak tudatában, hogy minden megvan. Valójában elaludni sem mert, vagy nem tudott, félt, hogy elalszik, s lemarad a várva várt kalandról. Gondolatai messzire vitték, képzeletben méteres csukákat, öles harcsákat fárasztott. Pontyok vigyorogtak a bajszuk alatt. Rázkódott alatta a csónak is úgy húzta csónakostól a hal. Rázkódás. Nagyapja rázta fel gyengéden a vállát fogva, s a szürkülettől búcsúzó hold fénye épp megrajzolta csak az öreg bajsza végét. "-Elaludtál csepp inas! Sejtettem! Sebaj, a kakas még csak kétszer szólt! No, ki az ágyból! Egy-kettő!"

Mire a kakas harmadjára is megcsiszolta rekedtes gigáját, épp vízre lökték a ladikot, s nagyapja tüstént egy hosszú csáklyával tolta azt előre a vízen, nesztelenül. A ladik orrában fázósan húzta össze magát az ifjú. Az öreg lapátot ilyenkor nem használt, mint mondta, félig még alszik a vizivilág, s nem célszerű felriasztani senkit. Halkabb azt csáklyával tolni, vigyázva, meg ne koccintva a ladik oldalát. Megtanulta rég... Majd húsz perc után a faladikot egy korábban letűzött karó mellé kötötte nagyapja hangtalanul. Egy rozsdától barnává avult konzerves dobozból szál gilisztát szedett ki az öreg, s apró horogra tűzve mutatta unokájának a helyes műveletet. Szó nem esett köztük. A libatoll úszó halkan foglalt helyet egy zsombék mellett, s csónakból úsztatva, néha visszahúzva megkezdte ide-oda útját, melynek során 5-7 métert bukdácsolt, sétált le a sodrással, majd az öreg óvatosan visszahúzta a szereléket, s kezdődött minden elölről. Két maréknyi áztatott búzát eresztett be, nem dobott, eresztett az öreg a csónak végéről hangtalanul. Lassan világosodni kezdett, bár a nap még nem mutatta meg álmos, ásító arcát, csak a fák tetejét festette aranyra éppcsak. A nagypapa amennyire halkan csak tudta, odasúgta unokájának: "- No csepp inas, A sodorvonalon vezesd a libatollat, ahogy mutattam, meglásd, az első éhenkórászok hamar elkapják a gilisztád! Hanem aztán résen légy, komoly harcosok lakják ám az ágat, megeshet hogy megtréfálják a zöldfülű horgászt!"

Így is történt. Mire a pirkadat párájától a legénynek dideregni támadt volna kedve, egyszer csak belehasított a felismerés, nagyapjának igaza volt! A libatoll úszó hirtelen megmerült, alig két centit, aztán újra, s a sodrásról tudomást sem véve megállt, majd elindult a meder közepe felé! Egy pillanat alatt elmúlt a didergés, megszűnt minden körülötte. Hiszen ez kapás a javából! A bevágás sikerült, a bot erősen meghajlott, a damil citerahúrként zizgett, s bizony a legénynek minden erejét latba kellett vetnie, hogy a halat megállítsa, ami nem is volt könnyű úgy, hogy a tárolóorsóról határozottan, folyamatosan szökött le a zsinór. -"Ne engedd jobbra csepp inas, tartsd el onnét, mert megeszi a kagyló a zsineged!" -hallotta a nagyapja tanácsát, ám mintha távolról észlelte volna csak foszlányokban a szavakat, erei lüktetése, szíve verése elnyomta az intő hangokat. Szája kiszáradt, az erőlködéstől alsó ajkaiba harapott, lábával erősen megtámaszkodott a csónak palánkján, ám akárhogy is próbálta, sajnos nem sikerült eltartani a kagylópadtól a halat,  a zsinór feladta, s a legényke a ladikban majdnem hanyatt esve bosszankodott az elveszett halon, s az elvágott szereléken. "-Nagyobb márna lehetett! Kifogott rajtad biz'a. Na add azt a botot, újrakötöm neked, s míg megnyugszol, elmondok neked valamit.... valami fontosat, amely miatt valójában itt vagyunk!" - mondta megnyugtatólag az öreg a sírás határán egyensúlyozó, a fárasztás izgalmától még mindig remegő lábú unokájának, miközben a kis botot a tárolóorsóval együtt az ölébe fektette, s nekiállt helyrerakni a felszerelést. Lassan, halkan csúsztak ki a szavak a száján, ám azok annál mélyebb nyomot hagytak maguk után...

"-Látod ott azt az öreg vastag törzsű vénséges fűzet? Amelyiken ott tanyáz a bagoly éjjelente? Amelynek árnyat adó hosszú karjának ujja a víz felszínét fésüli egyre? No csepp inas! Története van annak. Micsoda története! Nagyanyád csak családi legendának tartja, legyint, ha szóba kerül a dolog, de hidd el nekem, nem az, nem legenda.! Csöppet sem az. Az én dédnagyapám ültette ott azt a fát. Övé volt a  fa históriája, mígnem rám bízta azt, én meg terád testálom most,  így innentől  kezdve a te történeted is! Viselj rá gondot eztán te magad! Akkoriban, mikor a lánglelkű költő szabadságra szólító szavára megmozdult a nemzet, bizony az én dédapám sem tudott megmaradni a családi fészekben. Jó lovas révén a huszárokhoz csatlakozott, anyja hiába kérlelte, hogy maradjon otthon, s segítsen a ház körüli teendőkben az öregedő apjának. Nem lehetett akkor a fiatalokat otthon tartani. Tűz izzott mindegyikük szemében, s táncra sóvárgott, osztrák sisakot akart lékelni a fokos, csillagot rúgott minden paripa, s még a rozzant gebék is harcba vágytak lovasukkal, olyan lázban égett akkor a haza. Hanem aztán a dicső hónapok gyorsan elszaladtak, a  '48-as december-i Mosoni győztes csata, mikor Görgei a Miklós huszárokkal megállította az osztrák előretörést, az is elhalványodott, hanyatlóban volt a felkelők csillaga. A vesztett harcok bujdosói megszaporodtak itt, nálunk a folyóközben is. Köztük volt a dédapám is. Alig pislákolt már csak a szabadság lángja a Temes vidékén, majd az is kihunyt Világos után, mikor a dédapám először kimerészkedett a zsombékosból a faluba. Kerestették már akkor őket. Azt a pár fiatalt, ki '48-ban huszárnak állt. Alig váltott pár szót párásodó szemű édesanyjával, szorított kezet apjával, inalni kellett, zsandárok hajszolták. Hajszálon múlt csak. Alig páran vették be magukat a zsombékba hogy megmentődjenek. Ott az üldözők nyomukat vesztették.

Két év. A ciheres, az ágrendszer folyói ölében. A vadonban, árván, folyton résen, figyelve, csendben bujdosva, nádasokban kusshadva. A zsombékban is csak hárman maradtak. A többi nem bírta, feladta magát, hazament, vagy Kufstein várában, vagy kényszer sorozottként rágta valahol a császár penészes kenyerét. De dédnagyapám nem adta oda a szabadságát. - Afelett csak a magyarok Istene rendelkezhetik, senki más, se pandúr, se zsandár, se császár, senki! Garast se érnék, ha feladnám!- Mondotta még évek múltával is. Egykori huszárkardjával helyet vágott magának az ingoványban, gunyhót tákolt, ladikot faragott, megtanult halat fogni, madarat hurkolni, nyulat csapdázni. Néha, egy-egy éjszaka meglátogatta megőszült sírdogáló anyját, hajlott hátú szomorú bajszú apját. Halat, gombát, s vadat vitt nekik olykor. Valamikor másnak is, ruháért, dohányért cserébe. A vadon nagyon szerette a ruhát. Rozsdája, gyökere megette a kardpengét is. Hamar elnyűtte a rend ruhákat, mivel megkérte így az árát igencsak Szigetköz mélye, de leginkább az ágas-bogas rejteke. Két év nagy idő. A legkeményebbek is megtörnek az idő alatt. Dédnagyapám sem bírta tovább a remeteéletet, fiatal volt ahhoz. Egy nap úgy döntött, útra kel. Messze, ahol harcolhat még a szabadságért. De mielőtt elindult volna, egy fűzfából csinált keresztet leszúrt ócska nádgunyhója előtt, egykori huszárcsákóját rátette, hagy higgyék, az odatévedő zsandárok, hogy megtért őseihez. Messzi országokban kereste a szabadságot, míg valamikor 1859 táján Taljánföldre, Garibaldi trikolorja alá vetődött egykori huszár bajtársaival, s oda csak a sokat látott fokosát vitte magával. 


Az évek megették közben a csákót, a gunyhónak se volt már sok nyoma, mire dédnagyapám visszatért némi kis vagyonnal onnan a messzi Taljánországból. Megegyezett addigra a császár és az a bizonyos Deák Ferenc. Dédnagyapám meglett ember volt akkor, visszavásárolta az addigra eladósodott családi földecskét, s kis gazdaság beindítására is jutott valamicske, családot is alapított hamarost. Évek múltán egy nyári nap kihozta ide az unokáját az én apámat úgy, ahogy én kihoztalak téged most. Akkor látta, hogy fűzfa eredt a leszúrt keresztből. Szép, egyenes törzsű fűz. Ágai táncoltak a tavaszi fuvallat ritmusára, vidáman üdvözölve az öreg bujdosót, ki egykor életet adott neki. Egy bagolycsalád is helyet talált az ágak közt. Könnyes szemmel mesélte el dédnagyapám a fűz történetét apámnak, később nekem is, s látod megnedvesedett nekem is a szemem sarka most, hogy ezt elmondhattam neked. Dédnagyapám tanított minket halat fogni, apámat, s alig szekéralj fölé nőtt mivoltomat, igaz, akkor még nem bottal, csak hálóval, kassal, vészával, varsával, csukázó szigonnyal, tapogató hálóval, más néven pókkal. Azt mondta, előbb ismerd meg, értsd meg a halakat, mielőtt meg akarnád fogni őket.  Tiszteld az életet! Melyik hol él, mit szeret enni, hol lustálkodik a napfényben, mi a kedvenc csemegéje, mekkora az ereje. De ne feledd, szabadnak született mind, s amelyikre nincs szükséged, azt ne tartsd rabságban, s engedd szabadon ha teheted... Kicsi voltam még, mikor az öreg kihozott ide először. Azt mondta: -Elvész, elvásik a fonal, mert apád nem köti erősre, ezért én még sodrok rajta egyet, hogy kitartson az akkor is, ha én már nem leszek! Aszott, szikár, s ősz volt akkor már az öreg huszár -ahogy csendben összesúgva neveztük a háta megett-, ám oly erővel tolta a ladikot a csáklyával, kérges tenyerébe oly simán beleillett a csáklya nyele, hogy azt el nem feledem. A kard, s a fokos is így nyugodhatott a markában, mikor lova hátán nyargalt a császáriakat hajtva. Az öreg a ladik végében, szemébe húzott kopott kalappal, szálegyenest ülve, mint a jegenye, pipával a szája szegletében, vállig érő fehér ritkuló hajával egyenletesen tolta a ladikot, amely elől udvariasságból szinte maguktól nyíltak szét a nádfalak, s elhúzódott útjából a töklevél is.



Aztán mindig itt álltunk meg. Itt a fűz alatt. Órákig nem is szólt.  Talán el is aludt közbe-közbe a fűz árnya alatt. Kevésre fonta a a mondatot pipája mellől. Mikor eltelt felette az idő, lepergett homokórájának utolsó szemcséje is, ide temettük egy nyáron. Abba a sírba, melyet magának jelölt ki egykor, a fűz tövébe, bujdosó idejében. Ahol végig őrizte a szabadság lángját, ahol önnön maga jelölte ki saját nyughelyét. S most te is tudod immár a történetet, a fűz és az őseid történetét s te is el tudod mesélni majd a fiadnak, vagy az unokádnak akkor, amikor én nem leszek rég veled, mert érzem, eltelik az én időm is. Az iskolában nem sokat tanítanak folyóközi életről meg a szabadságról igaz-e?
- Nem nagyapa, erről nem beszélt a tanító úr!-felelte meghatottan a legény.
- Vagy csak nem merte mondani, fél az igazgatótól, meg a párttitkártól, tudom én, hisz nemrég jöhetett csak haza szerencsétlen a szibériai fogságból, ahová mint tartalékos főhadnagyot hurcolták el pár éve a második nagy háború végén. Ismertem a szüleit is, rendes, jóravaló emberek voltak. Nem szeretne a muszkákhoz visszakerülni. Ki szeretne? Nem dolgod neked ezt számon tartsd, csepp inas vagy még, ezt nem értheted. Majd később talán.... Nosza, itt a bot, újrakötöttem, próbáld meg kézre keríteni azt a márnát.!"

Néhány keszegen kívül aznap reggel ezután senki nem jelentkezett. Azt is mind szabadon engedte az öreg. - Nehezebb életet adni, mint elvenni! Ne feledd! Én már csak tudom ezt! - mondogatta ezt gyakran, s egy pillanatra elkomorult az arca, összébb húzódott apró barna szeme. Soha nem beszélt arról, mi történt vele az Isonzónál. Csak mordult egyet ha valaki kérdezett efelől, s más irányba vitte a szót . Bizonyos, hogy okkal tette. Nem firtattuk. A nyár hosszú volt, s bizony sok-sok reggel, illetve alkony találta a fűz alatt nagyapát és az unokáját. S a legény aki gyakran csatákról álmodott, ahol a huszárok győztek mindig, s nem kellett senkinek bujdosni, az anyák is csak örömükben sírtak, elképzelte ahogy ott lovagol a huszárok mellett. Most ló helyett ladikkal járta a vizet. Az ellenséget a széthajló nád jelképezte, ahogy csatában képzeletében rendet vágott az ellenen, úgy dőltek előtte, s valóban, úgy hajlott szét a nád is az útjából. Lassan kitanulta a folyókat, ágakat, morotvákat, öblöket, átfolyásokat, megismerte folyóköz népét is alaposan, nyár végére ismerte a madarakat is nótájuk szerint, s az alkonyban a bagoly sem félt fölé telepedni, megszokták a fűz alatt, talán befogadták a legényt.

Horogvégre kapta a nagy márnáját is egy júliusi hajnalon, igaz nem sok híja volt hogy a kagylópadra szaladjon megint, de végül is meglett az ágvíz királya, amely majd öt kilót mutatott az otthoni mázsálón. Milyen büszkén feszített mellette, s könnyének cseppjét a büszkeség, s nem az elkeseredettség csalogatta ki szeme sarkából. Hirtelen a nyár lassan veszteni kezdett erejéből, hajnalonta ködpaplanba takaródzott folyóköz, nagyapa se járt már ki a ladikkal. Mosolygós bajsza megfakult, s levegőt is egyre nehezebben vett. Az öregség nehéz kórsága lassan őt is maga alá gyűrte. Az orvos is csak a fejét csóválta az öreg ágya mellett. -"Tudják a kor teszi. Az Isonzó völgye se tett jót neki fiatalon, onnan maradhatott valami a tüdején. Meg kell békélni a helyzettel! Szép kor ez!" Beszélni nagypapa napok óta nem tudott. Szemével intett olykor. Egy szeptember eleji napon nagymama kisírt szemekkel riasztotta a családot, hogy baj van. Nagypapa ritkán, percekre tér csak magához. Gyorsan ketyegett az idő. Sietve ágya köré gyűlt a család, szorongva, hangtalan, kalapot, ingujjat gyűrögetve, szorongva. Az öreg nem szólt. Szemeit kinyitotta még utoljára, kedvenc unokájára nézve valamit mondani akart, de hang nem hallatszott nyíló ajkai közt. A "csepp inas" közel lépett, s nagyapja fölé hajolt, s az öreg ajkai még egyszer szavakat formáztak halk suttogással: "-A fűz mellé, csepp inas,...oda vígy engem dédatyámhoz,.... a huszárhoz..!"


Utolsó szavak. Régen volt, mégis tisztán itt vannak. Hogy eltelt az idő. Mintha egy nagy tárolóorsóra tekerték volna az éveket, melyek rendre ott sorakoztak szép sorban az orsó dobján. A sírhant fölé borított öreg ladik, amelyben nagypapa mesélt huszár dédapjáról, s amelyből az első márnáját fogta a "csepp inas", az is elkorhadt tán rég, vagy elvitte az ár, ki tudja. Az unoka, a "csepp inas" is nagypapa lett jó ideje, a szél is egyre több ősz hajszálat fésült fején olykor. Megkopott a legenda, a családi történet. Ki emlékszik mostanság ezekre a dolgokra. Hogy hol van az a fűz, él e még, vagy annak emléke is lepergett valahol az idő acélrostáján? S lakja e bagoly még az ágak sűrűjét? Ő emlékszik. Tudja az utat is. A vizen, zsombékon át. Megjárta azt gondolatban sokszor. Gondolataiból a rádióból jövő hangok szakítják ki. Éppen híreket olvastak be, amelyből csak egy mondatot ragad ki elméje: A következő nap lesz az utolsó tanítási nap, véget ér a tanév..... Hirtelen eszébe jutott a gyerekkora. -.... Holnap ismét utoljára szól a csengő az iskolákban! Ma sem tanítanak a tanítók semmit a folyóköz-Szigetköz életéről. Ma is csábítja a fiatalokat a nyár, a mező, az erdő, a szabadság...

Egy barna nyelű kopott fokosra támaszkodva lassan felkelt az ócska, de még recsegő rádió mellől a fotelből,  s elgémberedett tagjai lépésenként pergették le róla az évek rozsdáját. Mire az ajtóhoz ért, szálegyenes termete tekintélyt parancsoló szikár arca büszkén ragyogott. Markába belesimult a fokos feje amelyen megcsillant a kinyitott ajtón beszaladó napsugár..... A következő mondatokat egyre csillogóbb szemekkel, szinte félhangosan mondta maga elé: -"Talán nem is baj hogy nem tanítanak semmit. Csak összekuszálnak mindent. Holnapután kiviszem én is az unokám a vén fűz mellé, mikorra harmadszorra szól a kakas, csónakban leszünk. Elég nagy már a legény, tizenkét nyarat is megélt csepp inas ő is. Meg fogja érteni a fűz meséjét, a fűz, s ősei szavát."








Ui: Szigetközben játszódó korábban írt novelláim itt tekinthetőek meg:

Szigetközi kalandok 1.

Szigetközi kalandok 2. - Sztornó



Kelt: 2018. Év Fergeteg havának 13.-ik napján