S Z Ő R H A R C S A

Minden lépésnél kisebb port kavart a nyári melegben kitikkadt földúton. Sárgára aszott fű sercegett olykor a talpa alatt. A tücskök versenyt ciripeltek, de ő nem figyelt, csak lépkedett tovább a kitűzött cél felé, miközben a nap megolvasztotta a homlokát. Gondolataiban kint járt a vízparton. Tett-vett, rendezkedett, csalizott, eresztéket állított, horgot kötött. Egy szemvillanásra eszébe jutott, barátjával heccelődött a víz mellett, s együtt fütyülték a madarak által komponált dallamokat. Sokat kijártak együtt. Hosszú évekig, évtizedekig. Eltelt az idő gyorsan, s megannyi emléket hagyott csak foszladozó nyomnak maga után. Hamarosan kiér a partra ismét, alig pár száz méter csak a folyó. Immáron egy alig 12 éves fiúcska lépked mellette izgatottan. Története van ennek. Ki ez a csenevész legény, s hogy került ide mellé....Hogyan kezdődött mindez?...

Mintha csak éppenséggel tegnap lett volna, ámde majd 25 év eltelt azóta. Egy negyedszázad, egy egész emberöltő, nem kis idő. Botond ritkán járt ki egyedül a folyóra, szívesebben ment barátjával Gusztávval, ahogy ö becézte, Gusztival. Vízparton született barátság volt az övék, amely egy véletlen találkozás alkalmával köttetett. Történt ugyanis, hogy Botond éppen helyet keresett a horgászathoz a Duna szigetközi szakaszának egy ágvizén, amikor egyszer csak kétségbeesett kiáltozásra, szitkozódásra lett figyelmes. Látni a sűrű aljnövényzettől nem látott semmit, a part majd 50 méterre volt, ám élesen hallotta, hogy valaki segítséget kér. Kerékpárjáról leugorva néhány ugrassál a partra szökkent, ahol meglepő látvány került a szeme elé. Egy ember mellig a vízben sáros, ám dühödt arccal próbált az iszapos aljzatból szabadulni, de nem ment neki, folyvást lecsúszott a keze a vizenyős, sáros partról, s az ember lábai láthatóan mélyen beleragadhattak az iszapba. Kimerülten szitkozódott, kétségbeesetten a sárral kevert vizet csapkodva. Ábrázata reményvesztett dühvel kevert torzó volt, s ez adta a vicces mivoltát is egyben. Botond nem habozott, a parton gyorsan szétnézett, s talált is egy jókora letört faágat, amely végét benyújtotta a bajba került ember felé. Az belekapaszkodott, majd néhány pillanat múlva, Botond erejének köszönhetően kicuppant az iszapból Guszti lába, igaz, a cipői örök fogságra kárhoztattak. Guszti talán hálából, talán szimpátiából beszélgetni kezdett Botonddal, s hamar a halakra terelődött a szó. A horgászatról, fogásokról szóló anekdoták falták a perceket, órákat. A találkozás első alkalmától fogva együtt jártak horgászni. Később ezt különféleképp magyaráztak otthon, Botond szerint azért, mert Guszti olyan szerencsétlen, hogy még megint besuppan valahova, s ki se jön többet, ha egymaga lesz csak, kell mellé valaki, aki felügyeli. Guszti pedig kedvelte Botondot, a meséket, a regéket, melyekkel Botond folyamatosan szórakoztatta, s ki nem hagyta volna, hogy a horgászat közben a történeteket hallgathassa.

Hamarosan a családjaik is találkoztak egymással, s nyaranta gyakran a feleségek is elkísértek őket egyszer-egyszer, majd évek múltán mar a gyerekekkel együtt velük tartottak pár napra, s míg éjjel szunnyadt a család a sátrakban, a két jó barát a harcsákat hajtotta éjjelente. Az első találkozásukat követve pontosan hat év telt el, amikor egy négynapos nyári sátoros kitelepüléskor Botond megakasztott egy hatalmas harcsát. Este volt már, a hold sarlója éppen a fák tetejét karcolgatta, a két feleség mélyen aludt már a sátrakban. A sátrak előtt majd tizenöt méterre kis székeken gubbasztottak a fülledt júliusi éjszakában a horgászok. Harcsát szerettek volna fogni. Jókora karikakeszeget sétáltattak a víz színén egy vízre hajló fűz alsó ágai előtt egy méterrel. Akkor történt a kapás. Elemi erővel húzta meg a botot, s Botondnak minden erejét latba kellett vetnie, hogy felvegye a harcot a megakasztott hallal, két kézzel kapaszkodott az erős botba, de ez is kevésnek bizonyult. Partról esélytelen lett volna kifogni, így a két barát hamar a nemrég közösen vásárolt csónakba pattant, s úgy kezdték meg a nagy hal fárasztását. Nem tudni pontosan mi történt, talán a mázsa közeli harcsa beemelésénél csúszott egy kis hiba Botond révén az egyensúlyba, lényeg az, hogy a csónak megbillent, s villámgyorsan az oldalpalánkján átcsapott a víz, ráadásul sodor irányból, ami azt eredményezte, hogy a csónak felborult, kifordítva belőle embert, botot, halat, s mindent, mi belepakolva volt. A csónak pillanatok alatt eltűnt a mélyben, s a két jómadár pár száz méterrel a tábor alatt vergődött csak partra valahogy.

Néhány pillanatba telt, míg átkászálódtak a parti ciheresen, majd a földön vizesen, sarasan elterülve kifújták magukat. Felettük egy fülesbagoly huhogott egyet a két szerencsétlent látva, majd néhány fával odébb vonszolta hatalmas testét. Percek teltek el így, mire Botond szólott először:

" - Csoda hogy élünk! Az én hibám az egész szerencsétlen baleset!" -szabadkozott Botond.

- Hagyd el, ennek így kellett lennie. Ami megtörtént, megtörtént, egészségbe hiba nem csúszott, a többi nem számít, ne edd magad miatta, mert ezen változtatni már nem lehet. Hanem találjunk ki valami mesét, mert ha az igazat mondjuk, a feleségek nem engednek minket közel a vízhez soha többé, lőttek a pecának, járhatunk a sarki klubba sakkozni az öregekkel, ha békét akarunk velük!" - javasolta Guszti némi erőltetett humorral a hangjában.

Így született eztán az a nyakatekert történet, hogy a csónak "valami" máig megmagyarázhatatlan rejtély miatt eloldódott, talán elrágta valami ismeretlen vízi állat a kötelet, s a két horgász vízbe vetette magát, hogy a csónak után ússzon, de a sodrás gyorsabban vitte a ladikot, minthogy utolérhessék, így hát inkább hagyták, hagy történjen az, amin nem lehet változtatni. Hitték is, meg nem is az asszonyok a mesét, fura volt, hogy a horgászbot, a szák, s egy-két felszerelés is eltűnt a csónakkal együtt, de nem firtatták a miértet. Ezen az sem változtatott, hogy a helyi lapban a két barát alibiből egy hónapon át még hirdetést is adott fel, hogy megfelelő pénzjutalomban részesítik azt, aki az elkóborolt csónakot visszajuttatja hozzájuk. Nyilván, nem akadt senki, aki jelentkezett volna. A feleségek gyanítottak, hogy valahol sántít a történet,  hisz nem tudták elképzelni, miféle vízi állat lehet az, amely csak úgy elrágja a csónak kötelékét. Nézésük a két barát veséjéig hatolt, de a "hajótöröttek" makacsul tartották magukat a kitalált regéhez, így aztán idővel elfeledték otthon a kínos balesetet, legalább is nem került szóba többé.

Guszti sosem horgászott télen. Neki a horgászszezon áprilistól októberig tartott addig, amíg Botondot meg nem ismerte. Botond más volt. Ahogy gyakran emlegette:

"- A horgászszezon nálam akkor kezdődött, mikor apám egy éves koromban nádbotot adott a kezembe, s addig tart majd, míg odafentről nem szólnak, hogy vége van! Ezért nem értem, mikor azt olvasom, hogy a horgászszezon kezdetekor, meg a végekor. Meg a horgászszezonon kívül télen olvasgatnak, karbantartanak, a víz felé ácsingóznak a tavaszt lesve. Eb ura fakó! Ki mondta, hogy télen nem lehet? Én télen is horgászom!"

Botond hatására horgászta végig először a telet Guszti. S megbánta. Megbánta azt, hogy november elsejétől mindig a szekrénye őrizetére bízta sokat harcolt botjait. A téli keszegezések, márnázások, na meg a menyhalazás új dimenziókat nyitott meg előtte. A két család is szépen összebarátkozott lassacskán, gyakoriak voltak a közös programok. Születésnapok, névnapozások, keresztelők, szilveszterek mind-mind jókedvben találták a barátokat, s családjukat. Az évek pedig szemvillanást elteltek. Idestova majd másfél évtizede nyúzták együtt a vizeket, s a harcsákat, ha olykor beesett egy.  Kisebbek, nagyobbak olykor feladták a leckét a két horgásznak, de az egykori csónakos kaland főszereplője, a mázsa körüli nagy harcsa nem jött vissza többé. Pedig de sok éjszakát rááldoztak, hogy megleljék, felkutassák.A távolból éjszakánként hallották ahogy rabol, buffant a harcsa, de hiába eredtek a nyomába, nem tudták kézre keríteni. Mint a csodaszarvas egykor, csak csalfán csalogatta a vadászokat, de elejteni nem tudták azt soha.

Történt aztán, hogy egy alkalommal némán ültek az augusztusi éjszakában. S ha néha egy-egy hullócsillag villant fel egy röpke másodpercre, csak odaszisszentettek a másiknak, hogy figyelj, most lehet kívánni. Átható volt a csend. Fülledt, igazi nyári éjszaka. A csaliként felkínált kéttenyeres kárász néha megmozgatta a botspiccet, jelezve, hogy azért él még. Hajnal három felé járt az idő, mikor Botond botja, melyet nadállyal csalizott, hirtelen bólintott, s a víz felé hajlott a spicc egy szempillanat alatt. A majdnem bóbiskoló pecás az utolsó pillanatban kapta el a meginduló nyelet. A bevágás szinte egy másodperc múlva meg is történt. Hosszú fárasztás kezdődött. Gyanúsan hosszú... Az ellenfél hol jobbra, hol balra próbált szabadulni, de Botond erősen tartotta, s nem nagyon engedett utat. Nagy harcsában reménykedtek, s Guszti izgatottan állt a merítőszákkal kezében barátja mellett, a fejlámpájával pásztázva a vizet, hogy ugyan felbukkan-e a nagy harcsa. Hanem aztán a víz széléhez húzott zsákmány láttán földbegyökerezett a lábuk. A zsákmánynak hitt harcsa kiugrott a vízből, sárga fogait vicsorítva vérben forgó szemeit forgatva prüszkölt, s vonyított. Furcsa hangon vonyított, sziszegett, acsarkodott. A két hátratántorodó halálsápadt barát csak nézte a hatalmas jószágot, amelynél mellső lábába akadt a jókora horog. A nagy szőrős hód, mert mi más is lehetett a beste, hatalmas lapát farkával kikecmergett a partra imbolyogva közelített, majd két lábra állva próbált szabadulni a horogtól.

"- Vágd el a zsinórt Boti!! Vágd mán' el, hol a kés? Vágd el könyörgöm, mert ránk gyün ez a fenevad mérgibe' s kicsontoz minket mire pislantasz!!" - harsogta most már Guszti hasát fogva a nevetéstől. A zsinórt Botond gyorsan elvágta, s eztán a hód foggal ráharapott a horog kiálló végire, kiszedte a mellső mancsából a horgot, majd hangosan prüszkölve köpte azt ki, s vérben forgó szemekkel morogva sandán rálesett a két nevetéstől a sárban fetrengő térdét csapkodó emberre, majd elsántikált a vízig, ott alábukva farkával hatalmasat csapva tűnt el a mélyben. A csobbanással egy időben a földön a nevetéstől fekvő két barátot terítették be a vízcseppek. Akkor hajnalban a napfelkeltéig kacagtak, s viccelődtek egymással. Sokszor eszükbe jutott a szőrös harcsa, ahogy elnevezték a vérhódot.
Később pedig inkább a S Z Ő R H A R C S A névvel illették, amely a leginkább illett rá szerintük, némileg hajazva a szörny elnevezésre, ami a "vérhód" vad sziszegésére, prüszkölésére morgására nagyon is ráillett. 

A kiköpött hármashorgot aztán szent rozsdás ereklyeként egy átlátszó kis műanyagdobozban őrizték, s a családi összejövetelek alkalmával az asztal közepére helyezték mindig, a dobozt még egy kis nemzetiszínű szalaggal is átkötötték, amely az évek során biza kicsit meg is fakult. Ilyenkor gyakorta tósztot mondtak, s poharat ürítettek a szőrharcsa tiszteletére, amely az évek teltével valami misztikus mesebeli lénnyé nemesedett mindkét család gyermekei körében, akik már egy tucatnyi legendás mesét tudtak betéve oda-vissza a szőrharcsa elleni csatározásokról, a két ellene küzdő parti vitéz dicső varázslatos tetteiről...

Ebben a családfők is ludasak voltak, hisz esténként a gyerekeknek a szőrharcsa kalandjairól szóló mesékkel próbálták a gyereknépet altatni, akik kimeríthetetlen szomjúsággal szinte követeltek újabb, s újabb történeteket a mesebeli lényről. Megelevenedett a vízi szörnyeteg, s a parti vitézek küzdelmei világra szólóak voltak, ám mivel a szőrharcsa halhatatlanná vált, a küzdelem sosem ért véget. Botond Gusztiról mesélt, aki mesebeli csillogó vértű lovagként vívta dicső harcait a szőrharcsával, amely megrágta még a csolnakot is. Guszti ugyanígy, hasonlatosan a történeteket kiszínezve, Botondról a rettenthetetlen szőrharcsaölőröl mesélt a gyerekeinek. Nem csuda hát, ha a gyerekek félő tisztelettel, s rajongással tekintettek mindkét családfőre. A szőrharcsa képzeletükben hatalmas hétfejű vicsorgó nyolckarú vízi szörnnyé nőtt, amely könnyedén harap ketté egy acél csónakot, vagy ránt a mélybe akár egy kisebb hajót is. A gyermekek aztán tovább szőtték a mese fonalát, s egy idő után egy könyv is megtelhetett volna a két lovag, s a szőrharcsa kalandos történeteivel, az óvónők, s a tanítónők nem kis elképedésére, szörnyülködésük közepette a gyerekek bizony cifra történetekkel szórakoztatták az óvodában és a kis iskolában társaikat. Hamarosan a település gyermekeinek jó része ismerte a szőrharcsa történetek legizgalmasabb történeteit, s a mesék, szájról-szájra terjedtek szakadatlan. Az anyukák lesütött szemmel hozták el csemetéiket délutánonként az óvodából, iskolából, s gyakorta szemükre vetették a két jómadárnak, hogy nem kellene a gyerekek fejét tömni ezekkel a badarságokkal. A két jó barát ilyenkor többnyire egy legyintéssel elintézte a dolgot, ígértek fűt-fát, hogy nem szédítik tovább az apró népet, de azért odasuttogták a gyerekeknek, ha az anyjuk nem figyelt, hogy : "- Szőrharcsa igen is létezik!"

A sok együtt töltött idő összekovácsolt mindenkit. A megbeszélt horgászatokra mindig időben indultak. Soha, senki egy percet sem késett a találkozókról.  Egy este azonban Gusztit hiába várta Botond a megbeszélt időpontban. Guszti nem jött. Hírt sem hallatott magáról. Mint később kiderült, rosszul lett, a mentő vitte el, kórházba került. Ott kezdődtek a bajok. Ki sem jött többé a kórházból. A vizsgálatok nem ígértek semmi biztatót, az orvosok széttárt kézzel csóválták fejüket, s alig négy hónap után Guszti egy hangos sóhajjal átköltözött az örök horgászatok birodalmába. Mélyen megrendített mindenkit a tragédia. A fájdalmas temetés utáni hónapokban a családok is eltávolodtak egymástól, a sokasodó napi teendők, elvették az időt. Ritkultak, majd egy idő után meg is szűntek a találkozások.

Az idő lassan megette vas fogaskerekei közt a lazuló kötelék feslett csomóit. Botond majd öt évig a víz felé sem nézett. Fájó emlékek, melyek túl frissek és sajgók voltak a számára. Szabadidejében inkább íjászkodni kezdett. Szárazföldi, magányos elfoglaltság. Kerülte a horgászokat, a horgászboltokat, s az interneten is azonnal továbblapozott, ha horgászatról, halakról szóló cikk, bejegyzés került elé. Íjászkodni a közeli erdő egy kis tisztására járt. Kerülte a folyót. Élte tovább a mindennapjait, s nem járt össze a család sem senkivel eztán, belegabalyodtak a szürke hétköznapok posványos labirintusába, noha mindezek ellenére mindenki tudta, hogy nincs ez jól, mindenki érezte valami hiányzik, valami fáj.

Egy nap épp íjászkodni készült Botond. Egy kellemes júniusi reggel volt, madárdalos reggel. Botond tett-vett az udvaron, pakolászott, tegezt tömött vesszőkkel, az íj húrját ellenőrizte, mikor valaki hangosan megverte a kert vaskapuját. "- Vajon ki kereshet ilyenkor? Szombat lévén a postás nem lehet. Akkor ki?" - futottak át a gondolatok a fejében. Kíváncsian nyitotta ki a rozsdás kilincsű nehéz lemezkaput. Az nyikorogva tárult ki előtte. A kapu előtt egy alig 12 éves fiúcska ácsorgott, rövidnadrágban, pólóban, rossz cipőben egyik lábáról a másikra állva. A fiú hátán kopott horgász botzsák, kezében poros szerelékes láda, s egy vödör, kisszékkel. Ismerős volt az arca, a tekintete, a botzsák, a szék, a láda... Botond elámult, ám nem sokáig gondolkodhatott, mert a fiúcska érces, ámde tiszteletteljes, határozott hangon  megszólalt:

"- Tiszteletem Botond bácsi! Ugye emlékszik még rám? Kende vagyok, a Gusztáv legkisebb fia! Régen láthatott az igaz! - hadarta gyorsan, mire Botond a szavába vágott:

"- Emlékszem há'! Mi kéne öcskös? He? Mit vered itt a kaput? A török nem dörömbölt ily hangosan az egri vár kapuján Dobó Istvánt keresve! Még egyszer kérdem, mi kéne? He? - kérdezte szúrós tekintettel, szinte flegmán odavetve az utolsó szót, hátha elijeszti ezzel a legényt, aki talán haza is fut ijedtében. Botondnak könnyebb lett volna, ha a legényt elijeszti. De a legény makacsul állt a kapu előtt, megvetette a sarkait a földben, kezét a nyitott kapura téve, hogy az be ne csukódhasson előtte szikrázó szemekkel, hátraszegett fejjel az ajkába harapott. Talán vér is serkent ajkaiból, a nyelvével érezte a sós ízt. Lassan, csendesebbre fonva a szót halkan, de határozottan megszólalt:

"- Botond bácsi! Arra kérem, vigyen el engem pecázni, tanítson meg a fogásokra, mert apámtól ezt már rég nem kérhetem, s jómagam későn jöttem rá, hogy érdekel a horgászat, apu meg hát, emlékszik ugye.."- s nem folytatta tovább, mert meghatottságtól remegni kezdett a hangja, elsírni meg nem merte magát, hisz kemény büszke kamaszként nem engedhette meg magának ezt a luxust. Mégis mit gondolnának róla a haverok?

Botond szinte nem is gondolkodott. Feltörtek benne az emlékek. Fájón belehasított a barátja, az együtt töltött vidám emlékek hiánya, majd a fajdalom hirtelen elmúlt, s megnyugvással telt izgatottság vett rajta erőt. Mindeközben előbb elveresedett az arca, szeme nagyra tágult, sajgón dobbant egy nagyot a szíve, melyet hirtelen a torkában érzett, majd szelídség futott át az arcán, megcsillant a szeme, s barátságosabb hangon megszólította Kendét:

"- Régóta vártam rád! Gyere beljebb. Indulunk, hogyne, várj kicsit, leveszem a padlásról a felszerelést, megvan még minden, kissé poros talán, de megvan. Összepakolok hamar, s egy szemvillanás, indulhatunk is. Talán még szőrharcsával is találkozunk!"  - próbálta viccel palástolni azt, hogy egy könnycsepp gurult végig az arcán a szeme sarkából, a padlásra való létramászás alatt.
Kende elmosolyodott, majd kissé halkabban megszólította Botondot: "- Édesanyám is izent, kéri, az este jöjjenek át egy pohár borra, hisz rég beszélgettek már!" 
Botond nem szólt, csak biccentett egyet a fejével, mint aki tudomásul vette a meghívást, s el is fogadta azt. 

Néhány pillanat múlva egymás mellett baktatva, megpakolva a közeli folyóra tartottak a poros földúton. Botond gondolatait ellepték az egykori barátjával átélt vidám évek emlékei. A mellette lépkedő fiút nézte. "- Mintha Gusztit látnám. Csak vízbe ne suppanjon ez is mint az apja. Jobb lesz, ha ügyelek reá is! Úgy tűnik, ez az én nagy feladatom..."- gondolta. Elmosolyodott, miközben őszülő fürtjeibe játékosan belekapaszkodott a júniusi szellő....

Kelt: 2020. év Fergeteg havának 26.-ik napján

M ű v é s z s a r o k

Messziről hallatszott csak az éles vonatfütty. Távolodott. Nem is oly rég az öregedő délutánt villával megette vacsorára az este, viszont az óváros kövezett szűkös utcáin még sűrűn kopogtak a léptek. Egy majd két évszázados felújításra váró épület, mely szorosan illeszkedett a kis utcácska robusztusabb egymáshoz épült kétszintes házai közé, az nyelte el mohón az arra tévedőket.  Alacsonyra szabott kopott festékű fakapu boltozata alatt lehajtott fejjel léptek be az emberek. Néhány lépcsőfokot lefelé menve jutottak a pincehelyiségbe, melyet gyenge lámpák fénye világított meg hanyagul. Némi zsivajjal vegyített savanyú borszag szökött ki minduntalan a kis utcára, ahányszor megnyílt a nyikorgó, a rozsdált zsanéros korhadt kapuajtó. Halk duruzsolás hangfoszlányai ugrottak ki egy pillanatra a nyíló kapualjból, majd szertefoszlottak az estében.

Lent a félhomályt csak lassan szokta meg a szem, amelyet kissé csípett olykor a feltorlódó kesernyés cigarettafüst. A pulton egy tálcán szalvétával letakart zsíros kenyér szeletek várták sorsukat, hátukon pirospaprikával szórt lilahagyma karikákat cipelve. A mocskos kötényű mogorva pultos mocsártekintetével végigkísérte a kapun belépőket. Egykor birkózóként versenyeket is nyert, ám jó pár éve levitézlett, s egykori sportos múltjára csak a karfiolfüle, valamint markos megtermett tenyere emlékeztetett. Ócska koszos ronggyal ilyenkor alibiből húzott kettőt a vizes borszagú pulton, mintha a takarítás lázában égne, de szinte oda sem figyelt arra mit csinál. A pultot néhány bajszos, borostás lecsúszott alak támasztotta, meredten belebámulva a félig kiürült fröccsös poharakba. Némelyik arra sem vette a fáradtságot, hogy a muslincákat elhessegesse. Elméláztak, milyen jó is a muslincák élete, hiszen borban születnek, s borban is halnak meg. Ezen örök érvényű igazságon néha el is vitáztak, nagyokat bólogatva elégedetten.

Kicsit melegebb volt a dohos boltíves egykori pincehelyiségben, mint odakint, ám csak annyira, hogy a kabát, s kalap lekívánkozzék az emberről, de a pulóver az ne akarjon a fogasra ácsingózni. A terem túl felén a cigarettafüst homályába burkolózott az egyetlen biliárdasztal, amelyen folyamatosan játszott valaki. Posztója itt-ott szakadt, néhol koszos, vagy egyszerűen csak foltos volt, s ez éppen beleillett a hely hangulatába. A golyók gyakori koccanása ismerősnek hatott. Az egyik játékos szinte ráhasalt az asztalra, hosszasan célzott, miközben a gambája sarkában lógó cigarettájáról hanyagul hullott a parázs a posztóra. Társa unott tekintettel nézte a műveletet a billiárd dákóra támaszkodva, néha nagyokat kortyolva a habtalan húgy langyos sörbe. Duruzsoló beszélgetések, itt ott poharak koccanása hallatszott szinte minden asztal felől. Élt az évszázados pince.

A terem bal hátsó, beugró sarka íratlan szabályok szerint a "m ű v é s z s a r o k" nevet viselte. Ide gyűltek esténként a környék "művészei", legalábbis a köznyelv nevezte el azt a néhány törzsvendéget, akiknek szinte bérelt helyük volt ebben a sarokban. Csak ezen az asztalon volt terítő, igaz, nem az ünnepi asztalok hófehér abrosza volt, de terítő, s ide éppen megfelelt fakult sárgás mivolta. Az asztal körül ülő furcsa figurák megérték a pénzüket. Volt ott egy festő, aki soha még egyetlenegy mázolmányát sem tudta eladni, noha egyszer majdnem sikerült rábeszélnie a piacon egy tótot a vételre, de az sokallta az árat, s fricskát mutatva otthagyta a meglepett művész urat, aki eztán soha többé nem vitte ki a portékáját a piactérre. "-Nem értenek ezek a művészethez, nem is a pórnépnek festek ezután!"- hangoztatta. A színes hosszú sálat sosem vette le a nyakából, talán csak nyáron, s méltán nézett ki úgy, mint egy igazi festőművész, noha képeit nagyon még senki sem látta, ő azért képes volt órákat beszélni a tájképeiről, az ecseteiről. Aztán ott volt a szobrász-fazekas, aki folyton azt hangoztatta, hogy egykor a művei majd a város megbecsült műemlékei közé fognak tartozni, becses ékkövei lesznek a helyi múzeumnak, köztereknek, ahol a jövő diáksága minden évben koszorúz majd, s verseket szaval, s ha életében nem is, holtában majd a büszkeségtől szétfeszül a keble. Ám az absztrakt stílusú szobrai, tejesköcsögei nem keltették fel a nagyközönség érdeklődését, holott váltig állította, egyszer majd a New York-i menő galériák is pitizni fognak a kegyeiért. Néhány forintot keresett ugyan a tejesköcsögökön a helyi piacon, de az arra volt csak elég, hogy az esténkénti "gigaolajzó" savanykás fröccseit kifizesse vele, a létfenntartásra ebből már nemigen futotta.

Ott volt az életművész is, ki elhanyagolt pénzes nőkre vadászott egykor, ám régi csábereje az évek nehezedő súlya alatt erőst megkopott, s többnyire csak kétes eredetű történetei emlékeztettek egykori Casanova hírnevére. Történeteit annyiszor elmesélte már, hogy az asztalnál ülők betéve tudták azokat oda és vissza is. Szénfekete hajában több volt már az ősz szál, s arcának barázdái megmélyültek rég, kisportolt válla megereszkedett, a mindennapi borotválkozás sem volt fontos többé, olykor kétnapos borosta is helyet foglalt az állán. Nagy ritkán, ha a lepukkant ivóba letévedt egy ismeretlen nő, a helyi Casanova azonnal előkapta hiányos fogazatú csontfésűjét, beállította a haját, zsebében lapuló arcszeszes üvegének néhány cseppjével megpaskolta kicsit az álla környékét, kigombolva inge felső két gombját szabadon engedte mellszőrzete kunkorát, s az asztaltól felállva bevágva a fülig vigyort, mint a környék Adonis-a bepróbálkozott a nőknél. Ebből gyakran verekedés lett, mikor a hölgy barátja, férje is megjelent a lepukkant helyen, s vitába szállt az egykori selyemfiúval. Néha borult az asztal, tört a szék, s a lebuj válogatott törzsközönsége egymást túlkiabálva licitált a leendő győztesre. A reményét vesztett férfiasságában lila monoklival megcsúfolt helyi életművész, a szeme alatti folt eltűnéséig nem járt le a művészsarokba, s a társulat ilyenkor kénytelen volt napokig nélkülözni a becses jelenlétét. Ám most épp semmi baj nem volt az ábrázatával, így természetesen most itt foglalt helyet ő is az asztal válogatott törzsközönségében.

Aztán ott volt az író. Írt verseket, melyek nem arattak osztatlan sikert, a novellái átmeneti vállveregetést értek el csupán, s elbeszélései, regényei mind az íróasztala mélyén porosodtak, hogy szebb időkben majd azok által valaki, vagy valakik felfedezzék révükön az elfecsérelt tehetségét. Folyton rímeken gondolkodott, kereste az ihletet, múzsái oly gyötrelmesen gyorsan otthagyták olykor, hogy a művész úgy érezte elszállt a tehetsége is, csúfosan meglopták. Ennek kapcsán letaglózta gyakorta a búskomorság, s a bú borban áztatta el napokra a lehetőségét, s mire kijózanodott kissé, jelentéktelenné vált számára a téma, amelyet néhány napja még lázasan papírra akart vetni. 

Így ültek ott ők, a művészsarokban, s részt vettek naponta az elmaradhatatlan cefrekurzuson,  a világ dolgait elemezve néhány kupa savanykás rizling mellett. Halk jazz és blues zene szólt egy ócska lemezjátszóról a háttérben, némelyiknek a dallama is ismerős volt, s az est előrehaladtával olykor dalolásba is átcsapott a diskurzus. Ám most még korán volt az emelkedett hanghoz. Az író a horgászélményeiről szeretett volna mesélni, de a többiek folyton letorkolták, nem érdekelte őket annyira ez a téma. A festőt sem, pedig ott aztán ihletet nyerhetett volna a képeihez, s a szobrász is tudott volna végre valami normális fa alakzatot készíteni, s ehhez a természetből leshette volna el a formákat. Az író sok élménnyel volt tele. Az egyik megyei lapban pályázatot írtak ki novellaírásra. Elhatározta, ír egy szép beszámolót, s beleszövi a horgászélményeit. Beleírja, hogy mennyi minden történt vele a vízpartokon. Gondolataiba süllyedve a kocsma zaja lassan elhalkult, a körülötte levő világ a homályba tűnt, már nem hallotta, nem is értette a körülötte zajló beszédet, a képzelete kint volt már a márciusi vízparton, a megélt történetek összemosódtak a képzelete szüleményeivel....

Látta, ahogy megpattannak a rügyek az ártéri erdők faágain, ahogy zöldelleni kezdenek a füzek, ahogy ibolyamezők lilája rajzol színeket a medvehagyma telepek közé. Micsoda illat járta be az erőket, a friss kikelet medvehagymaillata. S a folyók, azokban a halak....

Csobbant a vízben megannyi  bukfencező, játszó uszonyos. Hajlította a botot, húzta a zsinórt a testes márnák serege, s alig győzte csalival, alig győzte erővel a velük való harcot. 

Maga előtt volt a paduc tekintete, ahogy rémülten próbálgatta kopoltyúit a szárazon, s mosolyt csalt az író százára, ahogy a halacska vidáman elúszott. Most megdobbant a szíve, ahogy a tavasz első harcsájával küzdött, s nem csodálkozott azon sem, hogy néhány menyhal még a kezébe akadt. 

Mindeközben látta a fészekre készülő vadrécéket, látta a szürke gémek nemes röptét, hallotta a sirályok éktelen rikácsolását, s egy alkalommal gólyát is látott keresgélni a szélvizeken. A nádfal előtt telények kapták le az első rovarokat, békák kórusa zendített rá sorban az ismerős dallamokra, élt, pezsgett a kikelet népe mindenütt.

S emlékezett minden egyes halra, melyik, mikor, hogyan került horogvégre, s mennyit kellett vele harcolni, hogy kézbe foghassa. Bizony hosszú iromány lesz ez a pályázatra, a zsűri talán sokallni is fogja, meg sem érti a természetet, az igazi művészt, a bizottság lehet ezt el sem olvassa, hiszen nem ezekre a dolgokra kíváncsiak. Kényes téma manapság a hazaszeretetről, a tisztességről, becsületről, magáról a természetről írni. A természet, a szépen megírt stílus ma már nem jó befektetés a kiadóknak. S eszerint születnek döntések is. Nem baj ha magyartalan, nem baj ha tele van trágársággal, nem baj, sőt még jó is, ha a hagyományokat, az értékeket két lábbal tapossa valaki. Ezt látni a könyvesboltokban, ezt látni a televízióban, a bulvárlapokban. Ez a tuti befutó, ahogy a lovin is súgják a bukmékerek. Elgondolkodott nem egyszer, érdemes-e még írnia, van-e még olvasó, van-e még érdeklődő. Esetleg más elfoglaltság után nézzen? Kitanulja ő is a szobrász szakmát? Váljon selyemfiúvá, keressen egy gazdag magányos nőt, aki majd felkarolja, vagy legyen esetleg festő, esetleg álljon be a helyi színházba ripacsnak, pojácának? Szavalni még tud, bár a manapság előadott művek nagy részétől a hányinger kapta el, s ilyenkor csak azzal nyugtatgatta magát, hogy de jó, hogy a nemzeti nagy irodalmáraink ezt nem élték meg, ezt a kifordult degeneráltságot, amit ma művészet gyanánt tolnak le az emberek torkán. Szerencse, hogy nem láthatták milyen ocsmány módon gyalázzák szép nyelvünket, tapossák sárba hörgő röhögéssel kultúránkat. Igen, a művészet utolsó mohikánjai, írók, költők, festők, szobrászok, tehetséggel, vagy anélkül az ivók mélyére száműzve sírva vigadnak, a sarokba állítva, borba pácolva félrészegen a múlton keseregve. De ő, ő, akit a természet ereje magával ragadott, most majd megírja a magáét. Meg ám, a teringettét! Elég a letompított borgőzös estékből! Véget vet az eddigi melankóliának. Sikere lesz, országos, talán felkapják a többi művét is, talán az irodalom, a természetkedvelők, a horgászok elismerik majd.....

Lassan tisztulni kezdett a kép. Homályosan látni kezdte a pincehelyiséget, s megjöttek a hangok is, hallotta, ahogy beszélnek körülötte, valahol egy öblös hang fel is kacagott....Három vizenyős tekintetű borostás szeszszagú arc nézett vele szembe. Az egyikük megszólalt:

"-Höhöhő! Látom kiütött a borocska cimbora, aludtál egy fertályórát az asztalra borulva. Nyúzott a tekinteted! Jól vagy?"

Az író megdörzsölte a szemét, szótlanul felállt az asztaltól, felegyenesedett, fejét hátraszegte, kopott, koszos ujjú balon kabátját magára kanyarítva csak egy fejbiccentéssel köszönt el a megdöbbent asztaltársaságtól, majd sietősen kilépett a friss márciusi estébe. A közeli templom harangja ekkor ütötte el az este tíz órát. Megszaporázta lépteit, nyakát a kabát gallérja alá húzta, majd eltűnt a sarkon befordulva.

Soha többet nem látták a művészsarokban. 

Kelt: 2019. év Szelek havának 15.-ik napján

Füstös Rozoga - Szigetközi kalandok V.

Lassan gomolygón szállt fel a kékesszürke színben eltűnő kesernyés füst az éppen rügyet bontó ágak között. A sötétben felizzott a cigaretta parazsa, ahogy nagyot slukkolt bele, miközben szikkadt barázdált arcának tekintete rezzenéstelen maradt. Szemei a két botra szegeződtek. Opálosan vizenyős szemeinek szürkéskékbe forduló hidegje mozdulatlan volt. Ha látta volna valaki, megállapította volna róla, hogy alig pislogott. Talán ez a mozdulatlanság sarkallta egykoron kitaláltatni azt a kifejezést, hogy gubbasztva szobrozik.

A kora tavaszi estében hamar elcsendesült körötte a lombtalan erdő. Észrevétlen fonta körbe a szürkület. Mikor alig egy órája kiért a holtág partjára, a nap még narancsvörös arccal köszönt el a délutántól, majd szinte stílszerűen csukafejest ugrott a horizont mögé, oly gyorsan távozott. Látni lehetett még a késő délután elernyedő erejű fényében, ahogy az erdő alja fehérlett a hóvirágtól, s itt-ott az ibolya lilája is feltűnt. Minden tele volt virággal. Vigyázva tekerte a még '90-es években ajándékba kapott, azóta fényében, állapotában erősen megrogyott Csepel biciklijét. Sárvédője rozsdabarnává öregült, s a felirat a vázon alig kivehetővé kopott. Sima férfivázas egyszerű kerékpárját a falu ifjai csak "parasztbike" néven illették, de az öreg erre rá sem hederített. Kopott terepmintás nadrágja szára fakó seszínű bakancsába tűrve egyenletesen mozgott, ahogy a pedált taposta. Sapkája koszos keki szín sildje alól őszes sárga hajfürtjei meg-meglibbentek, ahogy a bringa az egyenetlen talajon próbált egyenesben, de legfőképp életben maradni. Csontos nagy bütykös ujjainak vége belefehéredett az ökörszarv alakú kormány szorításába. Sötétzöld kabátjának kapucnija a hátára simult. Vállán a botzsák, a bicikli csomagtartójára rágumipókozott letört szélű diszperzitesvödör a felszerelésekkel, melyek minden útegyenetlenségnek köszönhetően rázkódtak, zörögtek. S a cigaretta, az elmaradhatatlan, mely szinte a védjegyévé, s "Füstös" becenevének keresztapjává vált, na az a szája szegletében küzdött a menetszéllel, hogy el ne aludjon halovány parazsa. Egyedi látványt nyújtott, amint a falut elhagyva a poros földúton elhagyta a szántót, majd áthajtott a gáton, s egy pillanat alatt eltűnt az ártéri erdő ölelésében, cigarettafüstöt húzva maga után.

Az erdőbe érve attól tartott, hogy valaki meglátja, amint kerékpárja gumija eltapos néhány hóvirágot. Amiket hallani ezzel kapcsolatban, micsoda büntetésre számíthatna, az igazán nyugtalanító volt számára. Egykor a tavasz első hírnökeként megjelent virágokkal köszöntötte feleségét. Pár éve már a temetőbe visz csak neki néha virágot. Másfélét, mezeit. Sajnos még nem nyílnak a mezei virágok. Addig ki se megy a sírhoz. Üres kézzel? Szégyellené...

Megdobban a szíve, mikor kiér a holtághoz, amely lábai előtt oly sok éve fáradhatatlanul nyaldossa a partot, s alig kőhajításra csak lágyan csatlakozik a lassan cammogó főághoz. Az ébredő természet nyújtózkodik, s vannak alakok, kik ilyentájt szorgoskodni kezdenek.

Gólya még nincs a faluban, csak esténként töri meg a csendet a kuvik, na meg a vizet borzolják a récék. Ezen utóbbiak igen elemükben vannak. Néha szürke gémet és kormoránt is látni, ám az estével mind elhúzódnak szemei elől. Hód koptatja fogait a túlparti füzeken. Néha hallani amint jól végzett munkája nyomán nagyot csobban a víz a bedőlő fa nyomán. A tavaszi élet lassan indul Szigetközben. Kerékpárjáról leszállva nagyot szippant a friss folyószagú levegőbe, melyben felfedezni véli a hóvirág illatát is. Szertenéz a parton, s a túloldalt némi változást vesz észre. Néhány víz fölé boruló fűz zöldellni kezdett már, s a nyugvó nap vöröse színt kever az ágakon. Ez már a kikelet!

Gyufát kotor elő kabátja zsebéből, elővesz egy cigarettát is egy régi alumínium tárcából. A gyufaszál hangos sercenéssel kap lángra, amelyet két kezébe fogva szinte ölelőn a szájából kilógó cigarettához emel, meggyújtva azt.  Megsárgult ujjai közt kissé meglapul az otthon töltött nikotinrúd, melynek felizzó végéről lágyan hull alá a szürke hamu. A cigaretta füstje megnyugtatja kissé. Figyel, hallgatózik, jeleket kezd keresni. Meg sem mozdul a víz. Pedig kéne hogy legyen benne valami, mozduljon, ugorjon, karikákat rajzoljon, loccsanjon, pocsoljon... Hajj, de semmi nyom.

Lassan elhelyezkedik a parton. Elvégzi a dokumentációt, amihez vastag SZTK keretes szemüveget is felvesz egy percre, majd az okulárét gyorsan a belső zsebébe süllyeszti. Elégedetten leszúrja a bottartó villáit, felcsalizza viharvert kopott orsókkal szerelt üvegbotjait, s egy perc elteltével laza mozdulattal a holtág harmadában csobban az ólmos szerelék. Ezt követve összecsukható kis székére ülve réveteg tekintettel lesni kezdi a két botvéget. Keze ügyébe teszi a merítőszákot, annak reményében, hogy talán szüksége lehet rá. Aztán vár. Várakozik. Türelemmel, méltóságosan mély türelemmel. Hosszasan, elnyújtott nyugalomban. Szívverése lelassul, lélegzete csendesül. Hogy ne szenderedjen el, némán ismerős dallamokat dúdolgat magában. Magyar nótákat. Egyiket a másik után. Siratósat, pattogósat, vidámat, s pár katonadalt is. Nem mindegyiknek emlékszik a szövegére, de a dallamok megvannak a fejében.

Észrevétlen eltelik egy óra. Ha nézné valaki a túlpartról, azt mondaná, az öreg ott mumifikálódott meg a székén. Ugyanaz a görbedt testtartás jó ideje. Kapucnijával, sapkával a fején messziről egy erdőlakó kobold benyomását kelti. Talán a pókok is hálót szőttek a lába s a szék lába közé. Csak az egymásután meggyújtott cigaretták jelzik, hogy a horgász igenis él. A sötétben hirtelen felizzó, s halványodó parázs jelzi a lélegzetvételt. A csikkeket egy magával hozott kiürült sör dobozába gyűjti. Amely a bal lába mellé állítva helyezkedik el. Mindig ezt szokta. Rutinos mozdulatok, terv szerint elhelyezett tárgyak a keze ügyében.

Mindig is undorral töltötte el azon emberek léte, akik szanaszét szemetelték a vízpartokat. -"Az ilyenek házába beborítanék hetente egy egész kukásautót, hogy átérezzék tettük súlyát. De az ilyenek nem érzik át, tehát nem idegesítem magam ezen. Egyszerűen nyakon, vagy gambán csapom ha meglátom!"- zsörtölődött sokat a fogai közt. Bizony megnézhetné magát az, akin az öreg beváltja ígéretét. Agg korára sem sokan voltak, akik állták a szorítását, ha kezet fogtak vele. Nem szerette az általa csak "döglötthal" kézfogású embereknek nevezett egyéneket, akik csak odanyújtották petyhüdten lógó ernyedt praclijukat. -"Nincs bennük tartás, meg se próbálják... !"-mondotta sokszor.

Ott kuksolt, gubbasztott a hűlő sötétben. S semmi nem történt, azon kívül, hogy csípni kezdte a hideg az ujjai végét. A holdfény épp annyi világot adott, hogy látta a botvég spiccgyűrűit, ha azok megmozdulnak. De mozdulatlan csendbe burkolta az erdő a környéket, vastagon betakart mindent a sötét. Hallotta, ahogy sercegett a cigaretta parazsa, mikor beleszívott. A kékes fanyar füstön keresztül, lehet hogy az erdő lidércei tréfálták meg, mert mintha pöccent volna a jobboldali botjának spicce. Vagy a denevér repült a zsinórnak megint. Áhh, játék az egész.

Mereszteni kezdte a szemét, nagyra nyitotta, meg is dörzsölte mindkettőt, de semmi se történt. Vaklárma. Beleszívott még egyet a cigarettába, hosszan, élvezettel végezve az utolsó slukkot. A füst melegét érezte a légcsövén. Miközben karikákat fújt a füstből, elnyomta a cigarettát a doboz oldalán. Ekkor felzokogott az öreg orsó, zííí...zííí,  a bot spicce pedig a vízig hajolt, s a zsinór egyenest futott a holtág, s az élővíz határa, a sziklákkal szórt mederfenék felé.

Az utolsó pillanatban kapta el a botnyelet, s belekapaszkodva szinte centikkel a sziklák előtt állította meg a halat, amely a nyílt víz felé vette az irányt. Ekkor volt ideje fejlámpát kapcsolni. Sok fényt az se adott, a régi elemek életük alkonyán jártak már, de ha szákolásra kerül sor, némi segítséget talán még adhattak. Néhány kör után a hal fáradni kezdett, s egyre közelebb lehetett csalni a part közelébe. Kitört párszor az akadók felé, ám néhány pillanat múlva remegő kézzel szákba terelte a bő hármas pikkelyes pontyocskát.

Kis ideig gyönyörködött a halban, amely kétségbeesve remegő bajszaival tátogott, majd egy hirtelen ötlettel szákkal együtt a halat a vízbe tette, s a pontyot visszaengedte a vízbe. A hal komótosan, néhány mozdulattal elégedetten úszott el. Szinte vigyorgott távozóban, ahogy azt az öreg látta. Jóleső érzés töltötte el. Az sem érdekelte, hogy kéztörlő rongy híján kezeit alig megvizezve, nyálkásan, vizesen a nadrágjába törölte combtájon. Kis idő múltával ütemesen hazafelé tekert a sötétben, s nem is figyelt a keskeny kitaposott út menti hóvirágokra. A bicikli láncvédője minden tekerésnél kattant, ahogy hozzáért a pedálhoz. Ütemesen, mintha mozdony lett volna. Gőzmozdony, mely füstöt ereget. A füstöt itt a cigaretta szolgáltatta. Ahogy háta megett tudta az erdőt, s az alig kilométerre levő első házakhoz ért volna, szinte maga mellett hallotta, ahogy a falu templomának harangja elütötte az este hét órát. Néhány kutya rávakkantott, mikor a falu széli házak előtt tekert el. Ismerték mind az öreget. Messziről. Dohányszagról. Hamarosan a falu gyengén kivilágított főutcáján haladt el az egyetlen kocsma előtt, ahol kint állt néhány a dohányzási tilalom miatt hidegbe száműzött láncdohányos cigarettával és sörösüveggel kezében, halkan beszélgetve. Az egyikük, egy borzos vöröses hajú, s vörösképű guvadt szemű helyi "muslinca" félhangosan odaszólt a többieknek:

"-Ni má' he! A Füstös Rozoga megint nem fogott semmit, a vén tökéletlen megint üresen teker haza! A hüléje..ajj na!"

Azok elismerően bólogatva vették tudomásul az elhangzottakat, s nagyot kortyoltak az üvegből, majd savanyú arcuk bajuszáról letörölték a sör keserű habját.....

Az öreg félfüllel hallotta a megjegyzést, s hamiskás mosollyal egy szállóigévé vált mondatot motyogott félhangosan, mely a Dallas sorozatból Jockey Ewing révén maradt meg benne:

"-Te csak igyál Samantha, te csak igyál!"

S következő sarkon a biciklivel befordult jobbra, s az ismerős kattogás hamarosan az éj csendjébe veszett....

Kelt: 2019. év Kikelet havának 18.-ik napján

Menyhalas esték - Szigetközi Kalandok 5.

Menyhalazni megyünk! Ismételte sokszor azt a mondatot, amely mindennapjai részévé vált, kitöltötte a gondolatai nagy részét azóta, hogy a mindig mogorva öreg egy nap felhívta rá a figyelmét. Kopott kis házikóban lakott a szomszédban. Rég barnára vásott deszkakerítés mögött vicsorgott minden nap a loncsos szőrű puli, mikor megugatta iskolába menet. "-Nye-te nyee Pocsék, elhallgass! - mordult az öreg a kutyára, amely ilyenkor elhallgatott, de azért amíg a kerítés tartott, végigkísérte az ifjút gyanús tekintettel, halk morgással. "-Még jó, hogy az öregnek nem rotija van, az átrágná ezt a hitvány kerítést, s el sem futhatnék előle" -villant át a gondolat.

Egy nap viharos szél kergetett egy hózáport a vidéken. A legény szembehúzott sapkával küzdött a széllel hazafele! Az öreg szomszéd a tornácon babrált valami vén kályhacsővel, mikor meglátta az iskolából hazatérő legényt. Az öreg felnézett, kissé felegyenesedett, s kikiáltott a rozzant kerítésen át. "-Hallod-e inas? Pénteken ha van kedved kijöhetsz velem menyhalazni, pár hete elindultak, s bizonyos, foghatnál te is belőlük!" Az ifjú először csak a szél játékának, a képzeletének gondolta az elhangzott szavakat, ám amint az öreg szomszédra tekintett, látta annak rezzenéstelen mélyen barázdált arcát, villanó, komoly tekintetét. "-Rendben Jóska báttya, mikor indulunk?" - Válaszolt az izgatottságtól remegő hangon, de az öreg erre már csak félvállról válaszolt neki, "-Napszállta előtt egy órával"

Hazaérve alig bírt magával. Azonnal kikereste a botjait, méregette, nézegette, melyik is lenne alkalmas a nagy akcióra. A vékony spiccű feeder szóba sem jöhetett, hiszen a kis gyűrűkbe belefagy a víz ilyenkor. A rövid csónakos botok túl merevek, erősek, szinte majd elkeseredett, mikor eszébe jutottak az erős, ámde karcsú, hajlékony kétrészes üvegbotok, amelyeknek a gyűrűibe sem könnyen áll meg a jég. Az este a felszerelések összekészítéséről szólt. A finom, többcsapágyas drága orsók szóba sem kerülhettek, hiszen nem télre, fagyra, s ilyen igénybevételre tervezték őket. Két bokorugró, ám de megbízható 40-es orsóra 30-as főzsinórt csévélt, majd 28-as előkezsinórokra kerültek a kis süllőzőhorgok. Néhány marék tányérólmot, kapcsot is kerített a láda mélyéről, s hamarosan készen is állt a felszerelés a nagy napra. A baj az volt, hogy a naptár még csak keddet mutatott. Egy örökkévalóság volt kivárni a pénteket.

Másnap tovább hűlt az idő, havazott is, de még csak szerda volt. Csak eljött aztán. Az iskola után szalad-szalad a legény haza, ahol az összekészített horgászfelszerelése várta. Mire átöltözött, futtában bekapott két még friss langyos meggyes rétest az anyja unszolására, fél lábbal kint is volt a ház előtti kis udvaron. Jóska bá' a kapu előtt várta a saját felszerelésével. Ősrégi rőzsék meredeztek a kopott zsákból a felhők felé, vaskos gyűrűk próbáltak a botoknak horgászbotjelleget kölcsönözni. Az öreg körül ott sertepertélt Pocsék, az éltes puli. Loncsos szőre viccesen ringott a kutya minden mozzanatánál. Vakkantott egyet, mikor a legény kilépett, s becsukta maga után a kaput, majd bizalmatlanul megszaglászta. "-Talán legközelebb nem ugat meg!" gondolta a legény, majd kissé félve, de határozottan megsimította a kutya fejét. Az válaszul megnyalta a kezét.

Mindketten tudták, itt kezdődött a barátságuk, amely addig tartott, amíg szegény Pocsék el nem költözött az örök birkanyájmezőkre, ahol tán most is lebegő fülekkel, lógó nyelvvel vigyorogva tereli a nyájakat ide-oda. Hanem addig eltelt még néhány év....

A folyópartig gyalogosan mentek. Öreg Jóska bá' ropogtatta a havat elöl, utána a legény lépdelt a nyomába, a puli meg köztük tüsténkedett. Szőrére feltapadt a hó, s úgy nézett ki mint valami himalájai jak. Jóska bá ' nem volt szótalan, egész úton faggatta a legényt. "-Tudod-e hol kell keresni a ménhalat? Tudod-e mit szeret a legjobban? Tudod-e a nagyok hogy játszanak a csalikkal, s finomabban kapnak kicsiknél, melyek csak vadul rázzák a botot, s nincs semmi élvezet a kifogásukban? Tudod-e, ezt, tudod-e azt....

A legény alig győzött megfelelni az öreg kérdéseire, de mire mindre megmondta a választ, a jó választ, hisz Jóska báttya egész kora őszön a menyhalakról, ahogy az öreg mondta a ménhalakról beszélt, nem volt nehéz egy kérdés sem. "-Igazi élő hallexikon az öreg!" -gondolta a legény.

A part meredeken tört a folyó felé. A hó befedte kissé a partot. "-Vigyázva kell a lépést tenni, mert hamar becsússzanhatsz a hideg vízbe!" A víz barátságtalanul morc volt. Itt-ott örvények forogtak, mélybe csavarodó vízoszlopként ijesztgették a bátortalan szemeket. "-Bizony nyáron jobban tetszett!"-nyögte ki a legény. Válasz nem érkezett.

Mire összerakták a botokat, Jóska bá' megszólalt: "-No fiam! Az egyik botra haldarabot teszünk, hoztam friss küszt a kerti hordóból, amelybe jó előre betartalékoltam, a másik horogra szalonnadarab kerül! Ugyanis a zsíros szagos valaminek a hidegben nemigen állnak ellen, megláthatod!"

A felcsalizott botokat egymás után szépen bedobálták. A kisebb ólommal szerelteket közelebb, a visszaforgó belső felébe, a part menti kövezéstől nem messze, míg a 120 grammos csúszóra szerelt szereléket beljebb, a törés mentére vetették be, oda, ahol az ólmok a becsapódást követve nyolc-kilenc számolás után koppantak csak az aljzaton. Egy darabig nem történt semmi. Jóska bá' tüzet tett, mert mint mondta, a téli horgászat nem vezeklés, kínkeserv, minek szenvedjen az ember, ha nem muszáj. Bizony kellemes is volt a tűz mellett. Sokat beszélt az öreg, de nem fecsérelte a szót jelentéktelen dolgokra. Mondanivalója határozott, lényegre törő volt.

Észrevétlenül szállt le az este. A nap sápadt, erőtlen korongja szemlátomást gurult a túlparti kopaszra meztelenedett erdő mögé, s hamarosan kigyúlt a pásztorcsillag is. "-No fiam, hamarosan kezdődik a mutatvány!" -öntött reményt a legény szívébe a nyugodtan pipázgató öreg. A kellemes meggyre emlékeztető füst összekeveredett az uszadékfákból rakott tűz fanyar füstjével, s szálegyenesen szállt az ég felé.

"-Most lehetne füstjeleket adni haza, mint az indiánok tették, s forró tea várna, mire hazaérek."-gondolta a legény. Megrezzent a jobb oldali botjának a  vége. Azonnal a bot mellé guggolt, remegő kezeivel a nyél felé keresett, míg szemei ráragadtak az ég felé srégan álló bot spiccére. "-Várj még két pöccintést, mert csak a szájszél bőrét lyuggatnád most!"- hallotta szinte távolból az öreg figyelmeztetését. Pedig de besuhintott volna. Hisz mióta várt erre a pillanatra. Kínosan lassan jött el a harmadik pöccintés, pedig valójában két szempillanat volt az egész. Aztán megmarkolta aközben lederesedett botnyelet, s határozottan bevágott. A bot ívbe hajlott, s rúgott valami a végén! Kicsit kitört jobbra, majd balra a sodrással, de határozottan jött a part felé, hamarosan a víz felszínén tekeredett...

Akkor kezdődött. A menyhalak utáni hajthatatlan vágy, a téli csendes estéken eltöltött órák utáni sóvárgás, a nyugalom, a csend, a hűlő vizek, az elalvó természet minden apró kis mozzanata iránti megismerés vágya. Akkor, amikor kezébe vette az első menyhalat, amely nem volt túl nagy, ám a maga 50 centijével belevéste magát a legény emlékezetébe.

Jóska bá"-ra is már csak páran emlékeznek az utcából, a háza helyén új kétszintes villa áll, a deszkakerítés is a múlté, s a loncsos szőrű puli helyett patkányra hasonlító kis vakarékot sétáltat az új szomszéd, már ha nincs locs-pocs, mert akkor ölbe viszi, Ennek a szerencsétlenné torzult állatkának  az ugatása inkább valami kis vékony sipítozásra hajaz, mindennemű tekintély nélkül.

Az esték ugyanolyanok. Immár sok-sok éve magányosan, a pipafüst kellemes illata nélkül. Csak az uszadékfákból rakott tűz ropog ugyanúgy, csak a botspiccek játéka maradt ugyanaz, s Jóska bá' "ménhalazós" szabályrendszere változatlan, hisz ma is ugyanúgy támadnak a tőkehalak, mit sem változott viselkedésük az eltelt évek során. 

Az advent időszaka alatt sokszor eszébe jutott az öreg, aki pásztorcsillag képében sokat kacsintott ifjú tanítványára, hamiskás mosolya, folyton füstölgő pipája füstjében súgta:-"Kigyúlt a pásztorcsillag, most kell bedobni!" 

Utószó: Írhattam volna, hogy kijártam mostanság menyhalazni, itt- és ott ekkorákat, ennyit fogtam, ezzel-azzal, 50 centi felett, alatt.... ámde úgy gondoltam, Karácsony lévén egy pár perces kis könnyed novellával mondok köszönetet azoknak, akik hosszú ideje követnek itt a blogon, akik esetleg csak ritkán, vagy elvétve néznek be ide, szóval minden kedves olvasómnak kívánok

Áldott Meghitt Békés Boldog Ünnepeket!

Kelt: 2018. év Álom havának 24.-ik napján

Nádi pontyok és lidércek - Szigetközi kalandok 4.

Előszó:
Eltelt azóta több évtized is. Sok-sok nyár, a maga csodás hajnalaival. Akkor még a horgászat nem a márkás felszerelések ajnározásáról szólt, s tudtunk halat fogni, nem is keveset az egyszerű felszerelésekkel, természetes csalikkal is, horgászvideóról csak a "Horgász a pácban" című film főhőse jutott eszünkbe, mást nem ismertünk, mert nem is igen volt. Az egyetlen megjelenő horgászújságban pedig reklámot is csak keresve, s alig találtunk. El se igen jutott hozzánk a lap. Az élményeket magunk éltük át. Mennyire más volt minden. Mégis volt hal. Mintha csak tegnap történt volna:.....

Alig várta a vakációt. Végre eljött az utolsó tanítási nap az iskolában. Reggel az elsőnek érkező osztálytárs legfontosabb dolga volt krétával felírni a táblára az utolsó betűt, hogy értelmet nyerjen az a szó, hogy VAKÁCIÓ!. Senki nem törődött aznap a tanórákkal, kivéve azokat, kik még az utolsó pillanatban reménykedtek abban, hogy felelhetnek a jobb jegy, illetően néhányan a bukás elkerülésének reményében. Nekik görcsös volt az utolsó délelőtt, amely vagy vidám könnyedséggé, vagy még inkább kínzóbb teherré vált számukra a délutánra, attól függően, aznap hogyan teljesítettek. "-Holnaptól enyém a világ! Porosodhat az iskolatáska szeptemberig is!" - gondolta a legény. Az iskolából kiözönlő gyereksereg oly hévvel futott ki az ódon épület falai közül, hogy talán azt még Zrínyi kitörő vitézei is megirigyelték volna Szigetváron. Hazaérve a fiú ízlelgetni kezdte a szabadság kenyerét. Rögtön érezni is kezdte a változást, hisz délután nem kellett a jó időben az íróasztal felett görnyedni, s tanulni keservesen az unalmas, senkit nem érdeklő tananyagot. Apja figyelmeztetése rántotta egy kicsit vissza a valóságba! "-A szünidőre feladott kötelező olvasmánynak nekiállni hasznosabb minél hamarabb, míg benne van az agy a tanulásban, s jobb hamarabb túlesni azon a pár könyvön!"
Hijj a teringettét, ennek a fele se tréfa!!! Oda az édes szabadság, olyan ez mint a világosi fegyverletétel, lám az iskola keze hazáig elér, bele se kóstolt még a nyárba, s máris az íróasztalhoz láncolnák, bezárva őt If várába Monte Cristo grófjaként.... Apja valamit megláthatott a legény elsavanyodó ábrázatán, mert a szigor eltűnt az arcáról, s odasúgta fiának halkan, hogy az édesanyja ne hallja a konyhából, hogy a következő nap hajnalán horgászni készül, s a legény, ha úgy gondolja, akár vele is tarthatna.... Itt a felmentő sereg! Hát hogy a ménkűbe ne! Apja a szobából kilépve csak annyit mondott még, hogy a könyvek várhatnak, messze van még szeptember, de elfeledni nem szabad a feladatot!

A várakozás izgalma hamar álomba szenderítette, s a kora nyári hajnal pikk-pakk eljött, az éj csak vagy két horkantásnyira vette át a stafétát a naptól, s máris pirkadni kezdett. Korán érkeztek a tó mellé. A nádas itt-ott megzörrent, madarak mocorogtak álmukban. A csillagok kezdték fényüket veszteni, mikor egy-egy halk, de komolyabb halak loccsanását is lehetett hallani a nádszigetek közti sekélyebb víztükrök irányából. A zseblámpa fényében az éjjeli lepkék keresték egymás társaságát, mígnem a bőregerek hozták a frászt a legényre, kik a lepkék közé csaptak le olykor a lámpát tartó kezétől pár centire elsuhanva. "- Az anyátok ne sirasson, de megijedtem!" -szaladt ki a legény száján.

"-Ide világíts, ne a vízre!" Édesapja erős üvegbotokat rakott össze a zseblámpa fényében. "-Erős bot kell ide fiam, erős zsinórral, horoggal. Az itteni halak nem viccelnek, hamar a nádba törnek, s csónak nincs hogy utánuk menjünk, meg kell őket most időben állítsuk. Hanem itt van két szelet kenyér, szedd ki a belét, kicsit vizezd be a kezed, kezdd el gyúrni, nesze egy kis vaníliás cukor, a spajzból szedtem ki, anyád tudta nélkül, ebből gyúrj hozzá egy keveset, jobb illata lesz."

Gyúrta is a legény becsülettel, majd belegebedt. Perceken belül elfáradt a marka is. "-No ha ez így megy szeptemberig olyan szorításom lesz, hogy az iskolában mindenkinek elkékül majd a keze ha megszorítom, nagyobb is lesz a becsületem!"- gondolta.

Apja egy kisvödörböl savanyú szagú kukoricát szórt pár marékkal az alig tíz méterre levő nádfal széléhez, s a nád fal vége mellé, szétterítve azt vagy két négyzetméternyi területen, ahol elmondása szerint befordul a hal. A kukoricaszemek sörétként záporoztak a vízbe, hangjuk felverte a csendet, pár pillanatig a savanyú kukorica orrfacsaró szaga is megülte a part mentét. A békák itt is, ott is felébredtek, s monoton brekekézéssel köszöntötték a pirkadatot. Pára kezdett lebegni a tó felett, fátyolként lebegett kissé a víz felett, lenge táncot járva, ahogy a tó felől lassan a nádas felé libbentek. "-A lidércek! Ilyenkor válnak láthatóvá, mikor az éjjel elfárad, nem tudja tovább bújtatni őket, a nappal viszont még nem érkezett meg, hogy a zsombékba zavarja az éjjel tündéreit!" -súgta halkan az apa hamiskás mosollyal a szeme sarkában. Bár a nap még aludt, hamar világosodni kezdett.  Egy dolmányos varjú tűnt fel a nádas felett, s vadkacsa vezette ki halkan pár napos fiókáit az egyik nádnyiladékból. Cserregő nádiposzáta kezdte el köszörülni érdes reszelős hangját, s nyomában megéledt a nádas népe is. Hattyú úszott ki egy nyiladékból, szárcsa páros sietett a túlsó nádas felé sűrű fejbólogatással. A legény édesapja két botot csalizott fel. Az egyik horga mellé cipőgyárból származó "fonott zsinórra" kukoricaszemet fűzött, míg a másikra trágyagilisztát tűzött. Ugyanez a "fonott zsinór" szolgált előke gyanánt az amúrozásnál, melyeket a nád friss hajtásával, vagy zsenge zöldborsó hüvelyével csalizva szokták lépre csalni. A kukoricát a nádfal melletti fordulóhoz, míg a gilisztát a nádfal elé vetette be az apa. Karikajelzöket tett a botok első és második gyűrűje közé. -"Spanosra kell azt állítani, mert a hal hamar beszaladhat a nádba, ahogy koppan a karika, nem szabad késlekedni a bevágással mert csúfot tehetnek ám velünk!"

Olyan gyorsan megvirradt, hogy észre sem vették. Kapás nem jelentkezett ez idő alatt. A legény szemére álomból szőttek fátylat a lidércek, néha keveredett is már az álom a gondolattal, s csak a friss reggel egy-egy hűvösebb fuvallata térítette magához a legényt. Jajj de becsukódott volna pedig a szemhéja, ragadt volna össze a lidércek szőtte álomlepel, de nem engedett a csábításnak, szemeit alaposan megdörzsölve szétnézett.  Semmi mozgást nem látott, csak a nádirigók könnyed súlya alatt hajladoztak a nádszálak.  Az egyik botot az apa kicsévélte, s helyette finomabb, kétrészes Germina botot rakott össze, melyen kisebb orsó, s parafadugóból faragott úszó volt felszerelve. A legény mindig is jobban szeretett úszózni, egyrészt gyakrabban volt rajta akció, másrészt apja egyre többször bízta rá az úszós pecát, s ettől a legény valódi horgásznak érezhette magát, s büszke volt akkor is, ha csak pár keszeget, vagy egy-két kárászt sikerült fognia. Az álmosság egy kettőre szertefoszlott.

Az apja most azonban nem gilisztát tett a horogra, hanem a kenyérgyurmából, ahogy nevezte a polentából kért egy darabot. Szépen rágyúrta azt a horogra, amelynek épp csak a hegye kandikált ki kissé, s még a szára sem látszott. Az apja tanácsa szerint a legény a nádfal elé lendítette a szereléket alsó dobással, vigyázva, ne engedjen nagy zászlót a szereléknek, mert az még fennakad a nádason, s bizony ha onnan kell lerángatni, a ramazurira elmegy minden hal a környékről. Megesett ezért, hogy a szerelék kissé távolabb ért vízbe a nádfaltól, az etetés szélére. Sebaj. Az éhes hal ott is megleli, nyugtatta magát ilyenkor a fiú. Egyszer egy mocsári teknőst is fogott, de a szabadúlás óta a páncélos óvatosabb, s csak távolról fél szemmel lesi az úszó hegyét a hajnali pirkadat fényét magába szívva egy zsombékon kinyújtózkodva. Biztos benne van még a horog szúrós emléke.

S valóban, az éhes halak megtalálták lassan a csalit. A vaníliás kenyér illata mágnesként vonzotta a halakat. Először csak apró remegés futott végig a kis parafaúszón, s piciny körgyűrűk indultak el az úszótól minden irányban. Kicsit megmerült, majd ismét mozdulatlanná vált az úszó antennája. "-Figyelj fiam, ott a kárász, most ízleli a csalidat! Várj a bevágással míg el nem indul határozottabban a hal! -oktatta fiát az apja, miközben nagyot slukkolt a cigarettájába, amelynek egy pillanatra felizzott a parazsa. S úgy is történt, az úszó megindult balra, s lassan, határozottan merülni kezdett az úszó antennája. A legény ekkorra kézben fogta a botot, kizárva a külvilágot csak az úszóra koncentrált, miközben spanosra csévélte a víz felszínén a gyenge áramlástól kissé megöblösödött zsinórt. Az úszó majd egy karhossznyit haladt már, mikor a fiú erőteljesen bevágott, amely szépen ült. Nagyot loccsant a hal, s teljes erejét megfeszítve próbált szabadulni, de az erős felszerelés és a legény eddigre kitanult úszós szakértelme nem engedett, s hamarosan a merítőszákban pihegett a jókora testes kárász. Bizony feszítette a legény mellét a büszkeség. "-Igazi aranyhal!"- mondta vidáman, s valóban, az első napsugarak arannyá változtatták a hal pikkelyeit. A lidércek varázslata ez. Egy pillanat múlva a hirtelen fénysugár eltűnt, a kelő nap egy ködfelhőt húzott álomtól meggyötört álmos arca elé.

"-Ha ma csak azt ehetném amit fogtam, nem kopna fel az állam! Bár van mikor éhen maradnék, de ez a nap most más!" -mondogatta magában, s egy halvány mosoly jelent meg szája szegletében. Némileg lazábban, bátrabban horgászott ezután, hiszen már bizonyított, van hala. A következő fél órában egyre másra jöttek a kilós, fél kilós kárászok, mígnem abbamaradtak a kapások.

Kisvártatva A nap nagyot nyújtózott a horizonton, álmosan, ásítozva köszöntötte a reggelt. A tó felett kisebb párafoszlányok jelentek meg, s lassan a nádasba vesztek. Mintha bemenekültek volna a sűrűbe "-Mennek má' az éjjeli lidércek aludni!"-Súgta a legény az apjának.

"-Ki is zavarták a nádból a pontyokat, nézd, a halak az etetés szélén vannak, ott túrnak, látod hol jönnek fel az apró buborékok!" Mire ezt az apja kimondta, aprót rezzent, majd hangosan koppant a fenekezőbot karikája, s apja máris bevágott, jó halat fárasztott. A ponty erősen hajtogatta az üvegbot spiccét, ám néhány kör és kitörés után hamarosan a szákban nézett csodálkozó szemekkel a jó két kilós pikkelyes. "-No fiam, ez jó kis harc volt, figyelj a botodra míg beírom a halat a fogási naplóba, résen légy, ezek a pontyok nem egyedül korzóznak itt!"

Gombócot érzett a torkában a legény, hisz egyedül kell megbirkóznia a hallal, ha most jön, míg az apja elfoglalt. Nincs segítség. Előremeredt a székben, teste ösztönösen megfeszült, s várta, történik e valami.

Apja látta, ahogy a nádas mind közelebb mozgott az etetéshez, s biztos volt abban, fia pontyot akaszt hamarost. Szándékosan bíbelődött mindennel, húzta az időt, hisz szerette volna, ha a gyerek megfogja végre az első nádi pontyát. Egyedül. Az ő segítsége nélkül. "-Jaj csak bírjam ki hogy nem segítek neki! Muszáj!" -mondogatta, s csitította magát. Hirtelen azt vette észre, hogy a gyerek a kisszéken összerezzent.

A legény észrevette, hogy az úszó emelkedni kezdett, majd elfeküdt a víz tetején. "-Nocsak. Mi a fene. Ki tréfálkozik velem?" Az úszó a fekvő helyzetből alig 45°-os szögre állt csak vissza, s határozottan elindult a nádas nyiladéka felé. A bevágásba belerecsent az orsó, s majd kitépte a botot a legény kezeiből a hal. De az nem engedett, ösztönösen tudta, hogy ki kell vezetni a nádfal előtti kapuból a halat, vagy különben integethet neki, ha betör a rengetegbe. A hal megindult a nádsziget másik sarka felé. A legény meg volt győződve róla, hogy a napkelte elől elmenekült lidércek még nem pihentek le, hanem hosszú ujjaikkal a halba kapaszkodva segítették azt őellene, s húzták a pikkelyest be a zsombék alá. "-Hát rajtam nem fogtok ki bitangok!" -mondta félhangosan, s keményített a féken, majd pumpálni kezdte a botot. Belesajgott a válla s a karjai is az erőlködésbe. "-Hejj, ha minden reggel ilyen edzésben leszek, ősszel mindenkit két vállra birkózok a suliban!"- ötlött az eszébe.

A megakasztott hal csapott egyet a farkával, hangos loccsanással küzdött az alig méteres vízben, felkavarva a meder fenekéről az iszapot, amely ott gomolygott a csatamezőn.... "-Tyűű de szép ponty!!!"-kiáltott fel a legény izgatottan. Még két kitörés, s a hal engedni kezdett, s sikerült párszor megpipáltatni, azaz rákényszeríteni, hogy harapjon a levegőből. Eszébe jutottak apja tanácsai, aki szerint ilyenkor megszédül a ponty, s látványosan veszt az erejéből. A ponty még egyszer összeszedte viszont az erejét pipázás után is, megijedhetett a merítőtől, mert hirtelen kitört, meglepve ezzel a legényt, kinek egyik kezében a merítő, a másikban a bot volt, s félig guggolt testhelyzetből kellett ismét harcba szállnia a hallal. "-Hogy az anyád...!" - csúszott ki a száján, s apja erre elmosolyodott fia háta megett. Látta, a horog jól akadt, a hal nem fog elmenni, tudta, hamarosan szákba lesz, s büszkévé tette, hogy sikerült átadnia fiának azt a tudást, amelyet ő kapott egykor az apjától messze innen egy folyó partján. A legény már-már azon volt, hogy segítséget kér az apjától, de a büszkesége nagyobb volt, mintsem hogy erre több gondolatot is áldozott volna.

A ponty végre a szákban volt. Teljesen elkészült az erejével. A legény az izgalomtól remegő kézzel lihegve, örömtől kivereslett arccal fordult apja felé, s mutatta a nagy halat, amely jócskán három kilós ponty volt. "-Hejj ha ezt anyunak elmesélem!"

Alig várta, hogy hazaérjenek, s beszámolhasson édesanyjának a nagy halról. A kárászok fogásának emlékét csúnyán elhomályosította a nagy ponty mely időközben az emlékekben majd kétszer nagyobbra duzzadt, s a lidércek elleni harc. Édesanyja mosolygott, a testvérei irigykedve tekintettek rá, majd anyja kiábrándító, ám mégis gyengéd szavai rántották viasza a valóságba, miközben az ebéd főzésével bíbelődött: -"Lidércek nem léteznek! Honnét veszed ezt? Apád megint csak bolondít! Na. Eridj kezet mosni!"

A fürdőszobából épp akkor lépett ki az apja. A legény összeszedte magát, s félve kérdezte meg:

-"Megyünk e holnap is?" Azt hitte, apja nem hallotta a kérdést, mert nem is válaszolt neki. Csaknem gondolja azt, hogy ezzel le van tudva a nyár? Bánta is hogy megkérdezte. Lehet korai volt. Apja fáradt, s délután munkába megy. Lehet hajnalban fel se kel. Lehet a testvéreivel is foglalkozni kell, lehet nekik talált ki valamit. Kár volt megkérdezni. Bánta is. Ki tudja mikor lesz még egy ilyen alkalom? Ezzel a gondolattal lépett ki kézmosás után a fürdőből, mikor apja elé állt. Az apa félszeg mosollyal bajsza alatt csak ennyit mondott neki válaszul:

"-Ha jó lesz az idő, pirkadatkor kint leszünk lidérclesőbe, de most menj, segíts anyádnak, s ha kedved tartja délután egy keveset olvasgass!"

Utószó:
Majd 30 év távlatából is elevenen él bennem a közös tavi horgászatok minden pillanata, melyet nemhogy egy novellába, egy könyvbe se tudnék besűríteni. Talán nem is akarom. Egy kis szeletét mutattam meg itt csupán az átélt élmények sokaságából az apáknak, s a fiaknak, kik olvasták e sorokat, kikben felébrednek az emlékek, vagy majd csak eztán válnak emlékekké a közeljövő horgászélményei...

Kelt: 2018. év Napisten havának 8-ik napján