Füstös Rozoga - Szigetközi kalandok V.

Lassan gomolygón szállt fel a kékesszürke színben eltűnő kesernyés füst az éppen rügyet bontó ágak között. A sötétben felizzott a cigaretta parazsa, ahogy nagyot slukkolt bele, miközben szikkadt barázdált arcának tekintete rezzenéstelen maradt. Szemei a két botra szegeződtek. Opálosan vizenyős szemeinek szürkéskékbe forduló hidegje mozdulatlan volt. Ha látta volna valaki, megállapította volna róla, hogy alig pislogott. Talán ez a mozdulatlanság sarkallta egykoron kitaláltatni azt a kifejezést, hogy gubbasztva szobrozik.

A kora tavaszi estében hamar elcsendesült körötte a lombtalan erdő. Észrevétlen fonta körbe a szürkület. Mikor alig egy órája kiért a holtág partjára, a nap még narancsvörös arccal köszönt el a délutántól, majd szinte stílszerűen csukafejest ugrott a horizont mögé, oly gyorsan távozott. Látni lehetett még a késő délután elernyedő erejű fényében, ahogy az erdő alja fehérlett a hóvirágtól, s itt-ott az ibolya lilája is feltűnt. Minden tele volt virággal. Vigyázva tekerte a még '90-es években ajándékba kapott, azóta fényében, állapotában erősen megrogyott Csepel biciklijét. Sárvédője rozsdabarnává öregült, s a felirat a vázon alig kivehetővé kopott. Sima férfivázas egyszerű kerékpárját a falu ifjai csak "parasztbike" néven illették, de az öreg erre rá sem hederített. Kopott terepmintás nadrágja szára fakó seszínű bakancsába tűrve egyenletesen mozgott, ahogy a pedált taposta. Sapkája koszos keki szín sildje alól őszes sárga hajfürtjei meg-meglibbentek, ahogy a bringa az egyenetlen talajon próbált egyenesben, de legfőképp életben maradni. Csontos nagy bütykös ujjainak vége belefehéredett az ökörszarv alakú kormány szorításába. Sötétzöld kabátjának kapucnija a hátára simult. Vállán a botzsák, a bicikli csomagtartójára rágumipókozott letört szélű diszperzitesvödör a felszerelésekkel, melyek minden útegyenetlenségnek köszönhetően rázkódtak, zörögtek. S a cigaretta, az elmaradhatatlan, mely szinte a védjegyévé, s "Füstös" becenevének keresztapjává vált, na az a szája szegletében küzdött a menetszéllel, hogy el ne aludjon halovány parazsa. Egyedi látványt nyújtott, amint a falut elhagyva a poros földúton elhagyta a szántót, majd áthajtott a gáton, s egy pillanat alatt eltűnt az ártéri erdő ölelésében, cigarettafüstöt húzva maga után.

Az erdőbe érve attól tartott, hogy valaki meglátja, amint kerékpárja gumija eltapos néhány hóvirágot. Amiket hallani ezzel kapcsolatban, micsoda büntetésre számíthatna, az igazán nyugtalanító volt számára. Egykor a tavasz első hírnökeként megjelent virágokkal köszöntötte feleségét. Pár éve már a temetőbe visz csak neki néha virágot. Másfélét, mezeit. Sajnos még nem nyílnak a mezei virágok. Addig ki se megy a sírhoz. Üres kézzel? Szégyellené...

Megdobban a szíve, mikor kiér a holtághoz, amely lábai előtt oly sok éve fáradhatatlanul nyaldossa a partot, s alig kőhajításra csak lágyan csatlakozik a lassan cammogó főághoz. Az ébredő természet nyújtózkodik, s vannak alakok, kik ilyentájt szorgoskodni kezdenek.

Gólya még nincs a faluban, csak esténként töri meg a csendet a kuvik, na meg a vizet borzolják a récék. Ezen utóbbiak igen elemükben vannak. Néha szürke gémet és kormoránt is látni, ám az estével mind elhúzódnak szemei elől. Hód koptatja fogait a túlparti füzeken. Néha hallani amint jól végzett munkája nyomán nagyot csobban a víz a bedőlő fa nyomán. A tavaszi élet lassan indul Szigetközben. Kerékpárjáról leszállva nagyot szippant a friss folyószagú levegőbe, melyben felfedezni véli a hóvirág illatát is. Szertenéz a parton, s a túloldalt némi változást vesz észre. Néhány víz fölé boruló fűz zöldellni kezdett már, s a nyugvó nap vöröse színt kever az ágakon. Ez már a kikelet!

Gyufát kotor elő kabátja zsebéből, elővesz egy cigarettát is egy régi alumínium tárcából. A gyufaszál hangos sercenéssel kap lángra, amelyet két kezébe fogva szinte ölelőn a szájából kilógó cigarettához emel, meggyújtva azt.  Megsárgult ujjai közt kissé meglapul az otthon töltött nikotinrúd, melynek felizzó végéről lágyan hull alá a szürke hamu. A cigaretta füstje megnyugtatja kissé. Figyel, hallgatózik, jeleket kezd keresni. Meg sem mozdul a víz. Pedig kéne hogy legyen benne valami, mozduljon, ugorjon, karikákat rajzoljon, loccsanjon, pocsoljon... Hajj, de semmi nyom.

Lassan elhelyezkedik a parton. Elvégzi a dokumentációt, amihez vastag SZTK keretes szemüveget is felvesz egy percre, majd az okulárét gyorsan a belső zsebébe süllyeszti. Elégedetten leszúrja a bottartó villáit, felcsalizza viharvert kopott orsókkal szerelt üvegbotjait, s egy perc elteltével laza mozdulattal a holtág harmadában csobban az ólmos szerelék. Ezt követve összecsukható kis székére ülve réveteg tekintettel lesni kezdi a két botvéget. Keze ügyébe teszi a merítőszákot, annak reményében, hogy talán szüksége lehet rá. Aztán vár. Várakozik. Türelemmel, méltóságosan mély türelemmel. Hosszasan, elnyújtott nyugalomban. Szívverése lelassul, lélegzete csendesül. Hogy ne szenderedjen el, némán ismerős dallamokat dúdolgat magában. Magyar nótákat. Egyiket a másik után. Siratósat, pattogósat, vidámat, s pár katonadalt is. Nem mindegyiknek emlékszik a szövegére, de a dallamok megvannak a fejében.

Észrevétlen eltelik egy óra. Ha nézné valaki a túlpartról, azt mondaná, az öreg ott mumifikálódott meg a székén. Ugyanaz a görbedt testtartás jó ideje. Kapucnijával, sapkával a fején messziről egy erdőlakó kobold benyomását kelti. Talán a pókok is hálót szőttek a lába s a szék lába közé. Csak az egymásután meggyújtott cigaretták jelzik, hogy a horgász igenis él. A sötétben hirtelen felizzó, s halványodó parázs jelzi a lélegzetvételt. A csikkeket egy magával hozott kiürült sör dobozába gyűjti. Amely a bal lába mellé állítva helyezkedik el. Mindig ezt szokta. Rutinos mozdulatok, terv szerint elhelyezett tárgyak a keze ügyében.

Mindig is undorral töltötte el azon emberek léte, akik szanaszét szemetelték a vízpartokat. -"Az ilyenek házába beborítanék hetente egy egész kukásautót, hogy átérezzék tettük súlyát. De az ilyenek nem érzik át, tehát nem idegesítem magam ezen. Egyszerűen nyakon, vagy gambán csapom ha meglátom!"- zsörtölődött sokat a fogai közt. Bizony megnézhetné magát az, akin az öreg beváltja ígéretét. Agg korára sem sokan voltak, akik állták a szorítását, ha kezet fogtak vele. Nem szerette az általa csak "döglötthal" kézfogású embereknek nevezett egyéneket, akik csak odanyújtották petyhüdten lógó ernyedt praclijukat. -"Nincs bennük tartás, meg se próbálják... !"-mondotta sokszor.

Ott kuksolt, gubbasztott a hűlő sötétben. S semmi nem történt, azon kívül, hogy csípni kezdte a hideg az ujjai végét. A holdfény épp annyi világot adott, hogy látta a botvég spiccgyűrűit, ha azok megmozdulnak. De mozdulatlan csendbe burkolta az erdő a környéket, vastagon betakart mindent a sötét. Hallotta, ahogy sercegett a cigaretta parazsa, mikor beleszívott. A kékes fanyar füstön keresztül, lehet hogy az erdő lidércei tréfálták meg, mert mintha pöccent volna a jobboldali botjának spicce. Vagy a denevér repült a zsinórnak megint. Áhh, játék az egész.

Mereszteni kezdte a szemét, nagyra nyitotta, meg is dörzsölte mindkettőt, de semmi se történt. Vaklárma. Beleszívott még egyet a cigarettába, hosszan, élvezettel végezve az utolsó slukkot. A füst melegét érezte a légcsövén. Miközben karikákat fújt a füstből, elnyomta a cigarettát a doboz oldalán. Ekkor felzokogott az öreg orsó, zííí...zííí,  a bot spicce pedig a vízig hajolt, s a zsinór egyenest futott a holtág, s az élővíz határa, a sziklákkal szórt mederfenék felé.

Az utolsó pillanatban kapta el a botnyelet, s belekapaszkodva szinte centikkel a sziklák előtt állította meg a halat, amely a nyílt víz felé vette az irányt. Ekkor volt ideje fejlámpát kapcsolni. Sok fényt az se adott, a régi elemek életük alkonyán jártak már, de ha szákolásra kerül sor, némi segítséget talán még adhattak. Néhány kör után a hal fáradni kezdett, s egyre közelebb lehetett csalni a part közelébe. Kitört párszor az akadók felé, ám néhány pillanat múlva remegő kézzel szákba terelte a bő hármas pikkelyes pontyocskát.

Kis ideig gyönyörködött a halban, amely kétségbeesve remegő bajszaival tátogott, majd egy hirtelen ötlettel szákkal együtt a halat a vízbe tette, s a pontyot visszaengedte a vízbe. A hal komótosan, néhány mozdulattal elégedetten úszott el. Szinte vigyorgott távozóban, ahogy azt az öreg látta. Jóleső érzés töltötte el. Az sem érdekelte, hogy kéztörlő rongy híján kezeit alig megvizezve, nyálkásan, vizesen a nadrágjába törölte combtájon. Kis idő múltával ütemesen hazafelé tekert a sötétben, s nem is figyelt a keskeny kitaposott út menti hóvirágokra. A bicikli láncvédője minden tekerésnél kattant, ahogy hozzáért a pedálhoz. Ütemesen, mintha mozdony lett volna. Gőzmozdony, mely füstöt ereget. A füstöt itt a cigaretta szolgáltatta. Ahogy háta megett tudta az erdőt, s az alig kilométerre levő első házakhoz ért volna, szinte maga mellett hallotta, ahogy a falu templomának harangja elütötte az este hét órát. Néhány kutya rávakkantott, mikor a falu széli házak előtt tekert el. Ismerték mind az öreget. Messziről. Dohányszagról. Hamarosan a falu gyengén kivilágított főutcáján haladt el az egyetlen kocsma előtt, ahol kint állt néhány a dohányzási tilalom miatt hidegbe száműzött láncdohányos cigarettával és sörösüveggel kezében, halkan beszélgetve. Az egyikük, egy borzos vöröses hajú, s vörösképű guvadt szemű helyi "muslinca" félhangosan odaszólt a többieknek:

"-Ni má' he! A Füstös Rozoga megint nem fogott semmit, a vén tökéletlen megint üresen teker haza! A hüléje..ajj na!"

Azok elismerően bólogatva vették tudomásul az elhangzottakat, s nagyot kortyoltak az üvegből, majd savanyú arcuk bajuszáról letörölték a sör keserű habját.....

Az öreg félfüllel hallotta a megjegyzést, s hamiskás mosollyal egy szállóigévé vált mondatot motyogott félhangosan, mely a Dallas sorozatból Jockey Ewing révén maradt meg benne:

"-Te csak igyál Samantha, te csak igyál!"

S következő sarkon a biciklivel befordult jobbra, s az ismerős kattogás hamarosan az éj csendjébe veszett....

Kelt: 2019. év Kikelet havának 18.-ik napján