Csoffadék keszegek és fonnyadt pipafüst

Egyre csak bámulta maga előtt a víz partján felejtett a rozsdás fazekat. Ott hevert a kavicsos fövenyen hanyagul. Talán egy hajóról eshetett nemrég a folyóba, amely egy ideig görgette az aljzaton, majd megunva a játékot partra vetette. Fura kinézetű leveses fazék. A meder kavicságya néhol lekoptatta róla a veres zománcot, s alatta a vaslemezre kiütött a rozsda. Hiába, az idő vasfoga és maga a víz ereje kikezdi a legerősebb hegyeket is, elkoptatja meredek sziklák éles ormait is, ha kell. Őt sem kímélte a kegyetlen égi fogaskerék, a Perpetuum Mobile, az örökmozgó. Magát is olyannak vélte, mint azt a fazekat. Az egykor vízen járó hajóst, akit jó ideje partra vetett a folyó, mint ami már nem kell, ami elaggott, s csak haszontalan lom, melyet nem cipel tovább. Egykor ragyogó mivolta megkopott, megrozsdált itt-ott. S most itt ült a Duna partján, s érezte a víz felől fújó szellő illatát, s maga elé nézett a megviselt fazékra. Szája sarkában az elmaradhatatlan pipa, amelyből lassan szállt fel a pipadohány aromás kékes füstje. Elmerengett így egy darabig pipafüstbe burkolózva. Bizalmatlan kinézete miatt régóta kerülték őt az emberek, ám ez cseppet sem zavarta. Kopott zsíros hajóskapitányi sapkája alatt fürtjei őszébe bele-belekapott a játékos folyó felől meg-meglóduló pajkos dunai szellő. Bárnára cserzett arcán kemény vonásokat vájt az évek súlyos acélekéje. Markáns tekintete tiszteletet parancsoló volt. Vaskos szemöldöke alatt szeme hideg szürkéje némiképp rémisztőlég hatott, s egykor fekete bajsza most liszt fehéren kétoldalt lefittyent szája szegletén, mintha sirályt nyelt volna le, melynek szárnyai még kilógtak volt ajkai két sarkán. Többnapos borostáján vetélkedtek az őszülő, s még fekete szőrszálak. Izmos nyaka elbújt a molyrágta fekete garbója alatt, s koszlott keki szín lódenkabátja köpönyegként burkolta kövön gubbasztó testét. Vásott orrú bakancsa még a seregből való volt, s bizony jó pár kilométer volt már benne, s itt-ott magán viselte a megpróbáltatások nyomát. Fekete hajósnadrágjának alját rojtosra taposta, jobb oldali zsebe lyukas volt, s ha megfeledkezett erről, néha megcsappant az aprópénz mennyisége, melyet olykor belecsusszantott hanyagul, mert a ravasz kis forintok utat találtak maguknak a szabadulásra. 

Visegrád hajóról nézve

Fiatalon egykor a dunai flottillánál szolgált matrózként egy "AN" aknaszedő hajón, majd úgy megszerette a vízi életet, hogy leszerelését követően is maradt a folyó hátán, elszegődött egy teherhajóra. Mivel a végzettsége általános gépésztechnikus volt, így először hajógépészként dolgozott néhány évig. Kiismerte, megtanulta a nagy teljesítményű hajómotorokat, s egy idő után szinte nem volt olyan mechanikus szerkezet, amelyet ne tudott volna helyrepofozni, megjavítani, meghegeszteni. Emellett képezte magát, rengeteget olvasott, művelődött, mert a kultúrát, az irodalmat igencsak kedvelte, később levelezőn az érettségit is megszerezte. Amíg mások könnyed szórakozással ütötték el az időt, ő olvasott, s tanult. Letette a hajóvezetői vizsgát, majd miután volt némi sütnivalója,  néhány év múlva kapitányi posztig emelkedhetett. Teherhajókon, tolóhajókon, önjáró teherhajón, bárkákon megjárta a nagy folyót a Fekete-tengertől Passau-ig s három évet lehúzott egy nagy teherhajón az Atlanti óceánon is, de az nem tetszett neki, igaz, jobban fizetett állás volt, de neki a folyó volt az, ami a hazát jelentette. Ismerte valamelyest minden Duna parti ország nyelvét, s szót váltott szinte mindenkivel, kit arra érdemesnek tartott. Nem veszett el sem a német, sem az osztrák, sem a román, sem a bolgár dunaparti városokban. Ez utóbbiakat nagyon szerette. Véleménye szerint a bulgáriai Russe városában a Duna jobb partján élnek a legszebb nők Európában, s tévedés, hogy minden bolgár nő bajuszos. A vándorélet miatt családot viszont nem alapíthatott. Nem is lett volna értelme. Egyszer majdnem megnősült, menyasszonya volt már, az is onnan  a bolgároktól való, de a több hetes, hónapos hajóutak aláásták a kapcsolatot, s nem lett semmi a tervezett közös életből. Később már nem is látta értelmét, hogy újra belevágjon. Beletemetkezett a hajósok életébe.

Az évek, évtizedek oly gyorsan peregtek, hogy mire észbe kapott, jócskán benne volt a korban. Szolgált tolóhajon, tankeren, önjárón, Ro-Ro hajón, de minduntalan visszatért a MAHART motoros hajókhoz, azokat kedvelte leginkább. Egyedül volt. Zord, magányos szótalan hajós. Kiismerte a folyó minden kanyarulatát, olvasta az örvények, zátonyok, gázlók szavait, sok-sok nyelven beszélt de nem értette meg mégsem az embereket. Ettől még zárkózottabbá vált. Nem kereste senki társaságát, a hajón is csak akkor szólt valakihez, ha muszáj volt. Gyakran összesúgtak a háta megett, de őt ez sem zavarta. Mivel nem volt senkije, minden idejét a hajón töltötte. A teherhajó szűk öreg kabinja volt az otthona. Rozsdás, olajszagú. A kis rezsón főzött olykor magának a kabinban, egyszerű ételeket, amelyben sok-sok szerepet kapott a szalonna és a tojás, na meg a hagyma is. 

A fagylaltot viszont mindennél jobban szerette. Főleg a puncs fagyit mazsola és étcsoki darabokkal kevés tejszínhabbal. Sokszor csak azért lépett partra, hogy egy jó tölcséres fagylaltot ehessen. Sok-sok helyen kóstolta a hűs csemegét, de csak néhány olyan hely volt, amely szerinte megérte a szárazföldi talpalást. 

Noha sok földet bejárt, sokat látott, mégis egy kis saját világban élt. A maga hajós, vízi világában. Tudniillik a vízi hajós emberek külön kasztot alkotnak a társadalomban. Saját írott, s íratlan törvényeik, szabályok, hagyományok szerint élnek évszázadok óta, s ezen szabályok, törvények szerint élnek, viselkednek. Nem számít kinek mi a nemzetisége, vallása, világnézete, az egymásra utaltság, az egymás segítése, tisztelete, a folyó és a hajó iránt érzett szeretet az, amely erősebben köti össze őket a "szárazföldi" embereknél. Ha kell segítik egymást, az áskálódást, ellenségeskedést, széthúzást nem tűrik. Összetartó, zárkózott világ. Így volt ez annak előtte évszázadokon át, így van most is, s így lesz ez az elkövetkezendőkben is. 

A motoros hajóval rendületlen toltak az uszályokat fel a Linz-i acélműbe, majd hazafelé völgymenetben lefelé pöfögve újra és újra megcsodálhatta a dévényi kaput. Ez a hely lenyűgözte. Sosem hagyta volna ki, hogy meg ne nézze a büszke erődítményt az ormokon, mely egy évezredig védte nyugatról magyar hon kapuját. Elmúlt dicsőség, elmúlt fiatalság. Saját élete jutott eszébe. Az is az alkony felé járt már. Hiába, az idő nagy fogaskereke nem áll meg, s egyre-másra mélyebb barázdát szánt nem csak az arcára, hanem vaskos munkában edzett tenyerébe is. Egy alkalommal, mikor épp elhagyták a Hainburg-i hegyet, s közeledtek a Morva-Duna összefolyása felé völgymenetben, az alkonyatban a kormányállasból figyelte Dévény büszke várát, egy fiatal matróza jelent meg mellette, ki szintén tátott szájjal bámulta a feje fölé tornyosuló sziklákat. Meglepte, hogy mást is lenyűgöz a látvány. Nem tudott sokáig ezen elmélkedni, hisz be kellett jelentkezzen. Rádión beszólt a pozsonyi toronynak először a hajósok dunai hivatalos nyelvén németül, majd szlovákul, végül magyarul:

"-Kapitanát Bratislava, Kapitanát Bratislava, hier motorboot MAHART-MAROS stromkilométer tausend achthundertachtzig zu tal! Kapitanát Bratislava, Kapitanát Bratislava tu je tlačný motorový loď MAHART-MAROS po prúde kilometer rieky tisícosemstoosemdesiat! Pozsony Kapitányság, itt a MAHART-MAROS tolóhajó, völgymenetben az ezernyolcszáznyolvcvanas folyamkilométernél!"

A pozsonyi kapitányság nyugtázta a rádiós bejelentkezést, majd a hajó elhaladt lassan a Dévényi vár alatt. Szimpatikus volt neki a legény, aki ugyanolyan érdeklődéssel, ámulattal nézte a csodás építményt, mint amikor ő azt egykor először meglátta. Szóba elegyedett vele. Az a fiatal matróz volt, ki változást hozott az életébe. Ez a szigetközi legény volt, ki rávette, hogy szabad órait horgászással töltse el. Eleinte nem fűlött a foga az általa unalmasnak vélt hobbihoz, jobb szeretett a kabinjába húzódva olvasgatni, de végül is engedett a túlontúl is agilis fiatalnak. Nem bánta meg. Ugyanis az első szebb harcsa megfogása után feltört benne az igazi horgász szenvedély. Onnantól kezdve gyakran lógatták lábukat a motoros hajó oldalán, mikor macskán álltak (lehorgonyozva) várakozva, s áztatták a zsinórokat a hajó mellett pipafüstöt eregetve. A zsákmányt együtt dolgozták fel, s a fiatal matróznak köszönhetően elmélyedhettek a halakról szóló gasztronómiában. Jó pár éve már ennek. A matróz is elment más hajóra szolgálni, ő pedig idővel nyugdíjba került, s a megtakarított pénzéből vásárolt egy kis öreg házat az egyik szigetközi faluban, kis kerttel, ahol muskotály körte, rétes alma, s néhány szilvafa adta a gyümölcsöt pálinkának s az árnyékot nyáridő alatt. A kertben paprikát, paradicsomot, hagymát nevelgetett, másra szüksége nem volt.  A kis ház alig egy kilométerre volt a nagy folyótól, s onnan járt le a Duna partjára néha hajókat nézegetni, s horgászni is. 

Jó ideig tartott, hogy belesajdult a szíve, ha ismerős hajókat látott, melyek hegymenetben küzdöttek a sodrással, vagy völgymenetben csorogtak Budapest felé. Az ő idejében még klasszikus radarral, iránytűvel próbáltak navigálni, az újabb időkben már GPS segítségével haladtak a hajók, többek közt ez is megváltozott, mint nagyon sok minden más. Csak a Duna maradt olyan, mint egykoron. Sok hajó kapitányát ismerte névről, s a teherhajók jó részének személyzete is ismerős volt neki. Aztán ahogy az évek teltek, megkopott a tudása, s valószínűleg cserélődtek a kapitányok, matrózok is a hajókon. Új szállodahajók is megjelentek a színen, kecsesen szelték a hűs Duna vizét, zsíros bukszájú turistáknak mutogatva az út menti látnivalókat. Amiket ő is láthatott évtizedeken át. A képek belevésődtek az emlékeibe, átszőtték álmait is. Az alföldi síkságok búzaillata, az éles szélű sziklák ormairól letekintő lovagvárak, Passau, Linz, Bécs, Pozsony, Esztergom, Visegrád, Budapest, Belgrád, a Vaskapu, a Duna-delta...  mint megannyi kép s hívó szó, mely csalja, csalogatja, hogy még egyszer megláthassa a csodát, melyet csak hajós ember tapasztalhat. Nyugdíjazása óta még csónakba se ült. Félt az emlékektől. Nem találta a helyét a szárazföldön sem, idegenül mozgott egy eddig tőle idegen vidék idegen társadalmában. 

Dunakanyar, Nagymaros

Noha a kis faluban hamar megkedvelték, mert mint valami ezermester, szinte minden mechanikus szerkezetet meg tudott javítani, s ügyesen hegesztett, több acélszerkezetet is összeállított, kerítést javított, fűnyírókat pofozott helyre, régi mosógépeket, centrifugákat, szalagos videomagnókat, rádiókat bütykölt, s keltett életre, miközben szája sarkából ki nem mozdult a füstölgő pipa. Mióta csak partról csodálhatta a vizet, azóta minden évbe elszánta magát  hogy egy hétre kiköltözik a Duna partjára, s élvezi a kint létet, horgászik, s pihen. Így tervezte ezt most is, a következő naptól. A sátornak keresett megfelelő helyet, s a vizet nézte, hol ugrálnak a halak, hova is lenne érdemes leköltözni az idei egy hétre. Aznap egy horgászbotot vitt csak magával, úgy tervezte, legfeljebb délig marad, hiszen be is kell még aznap vásárolnia, s pakolni valója is akad. Szóval hajnalban érkezett, s azonnal megtalálta a megfelelő helyet. Néhány éve már sátorozott itt. Jó lesz az idén is, megfelelő hozzá a vízállás is. Ha már kint volt, gondolta, horgászik is egyet, s ha halat fog, majd az öreg kopott rozsdás fazékban megfőzi egy kis halászlének. 

Négy keszeg volt hajnal óta a szákjában. Négy csoffadt, fonnyadt keszeg. A felkelő nap korgatta meg a gyomrukat, régi üvegbotjával parafaúszóval eresztve kenyérbéllel fogta őket. Négy csoffadt keszeg. Jóllakni kevés, éhen halni sok. Van só nála  fokhagyma, zsír egy kevés egy dunsztos üvegben, némi pirospaprika egy zacskóban, egy fej hagyma a zsebben. Talán fog meg mellé valamit. Ha nem, hamarosan tüzet kell tenni, nyársat faragni, s tűz felett keszeget pirítani vagy csak füstölni, mert halászléhez ez kevés. Úgy is szerette a halat. Sőt, mindenhogy szerette. Sülve, főve, párolva, vagy éppen füstölve. Most itt van előtte a fazék. Jó lenne egy pontyocska, vagy egy márna, s már rotyoghatna is a halászlé. De nem jött, csak ez a négy csoffadt keszeg. Már-már azon volt, hogy elengedi a halakat, mikor történt valami, ami kizökkentette a gondolataiból.

Dudaszó ütötte meg a fülét. Egy teherhajó közeledett völgymenetben, annak a hajókürtje törte meg a hajnali ásító vidék nyugalmát. Egy a sok közül. Ki tudja, kik szolgálnak rajta? Svájci lobogó alatt. Mi köze Svájcnak a Dunához? Valószínűleg valami ottani cég tulajdonában van a hajó, mely újszerű állapotban tetszelgett a Duna hátán, s egyre csak lassult. A hajó nem sokkal felette  vagy 150 méterre lemacskázott, közel a parthoz, a hajózóúton kívül. Na ennek is épp itt kellett megállnia. Kisebb hullámok érték el lába előtt a fövenyt, apróbb kavicsokat görgetve ki a partra, majd elcsitult a viz. Vagy tíz perc múlva hangos lánc csörgés, zúgó csörlőmotor hangja verte fel a csendet ismét.  Gémek húzódtak el a környékről, szárnyra kapva hirtelen. A hajó oldalán egy zöldes lemezcsónakot engedtek a vízre, s egy ember mászott le a hajó oldalán lógatott kötéllétrán, be a csónakba. Kapitányi sapkát viselt. Tisztát, fehéret, nem olyan szürkévé koszlottat mint ami az ő fején volt.

A motorcsónak hamarosan elindult, s közeledett felé. Vajon mit akarhat ez az ember? Eltévedt volna? Vagy seftelni akar? Gyors gondolatok jártak az gyában, de nem volt idő soká morfondítozni.  Egy szempillantás alatt az ember mellé ért, s a csónak orra kifutott a fövenyre. A motor megállt, s a csónakot vezető alak egy pillanat alatt kiugrott a csónakból, s mellette termett nagy széles vigyorral. 

"-Adj Isten bátyja! Megismertem ám a távcsőből! Hát kend megismer-e?" -kérdezte szikrázó szemeivel a kapitányi sapkát, divatos a hajósok körében elterjedt pofaszakállt viselő délceg férfi. Ekkor hasított bele a felismerés! A matróz fiú, akivel évekkel ezelőtt a dévényi várat lesték a hajóról! Hát persze, ki más is lehetne! Kapitány lett belőle! Évekkel ezelőtt is derék, szorgalmas eszes legény volt. Most igen csak megemberesedett, s a koszos matrózgúnyát vasalt kapitányi egyenruhára cserélte. Hogy eltellett az idő...

"-Megismerlek hát!"- fakadt ki belőle, majd percnyi szünet után megkérdezte: 

"-Van vagy négy csoffadék keszegem, ma hajnalban fogtam őket, kiszálkázzuk-e?" -kérdezte. A kapitány bólintott, majd helyet foglalt a kövön, az öreg mellett, s pillanat múlva a tűz felett megsütötték, megfüstölték a keszegeket, majd jót ettek belőle. Evés után pipát tömtek, s a világ minden nyugalmával nézték a Dunát, s füstöltek némán, élvezve a pipadohány kellemes aromáját. Sok szó nem esett köztük. Mikor kialudtak a pipák, a kapitány egy idő múlva felállt, s határozott hangon megszólalt:

"-Mennem, mennünk kell bátyja, reggelre Pestre kell érjünk. Három nap múltán jövünk vissza erre hegymenetben, Melk-be megyünk uszályokért. Odafelé Bécsben megállunk. Nyílt ott nemrég egy cukrászda, világbajnok olasz fagylaltokat készítenek. Van puncs is, mazsolával, csokoládéval. Meg kéne kóstolni, Ha kedve lenne, elvinném, s hazafelé megnézhetnénk Dévényt, a sziklákat, a várat is. Még mindig játszik rajta a lenyugvó nap sugara! Ha ideje adná, eljönne?"- kérdezte, miközben csónakba szállt. Az öreg nem szólt, csak nézett a kapitányra, majd egy könnycsepp jelent meg szeme sarkában. Szeme szürkesége, hideg mivolta a múlté lett, az most a meghatódottságtól megfátyolosodott. Ajka szóra nyílt, de hang nem jött ki száján. Lábai megremegtek, tenyere izzadni kezdett. Nehéz pillanat volt. Majd végül megszólalt, de hangja távolinak, idegennek tűnt ott a Duna partján.

 "-Itt leszek három nap múltán napkeltével, szerintem mehetünk!" -húzta ki magát ragyogó szemekkel az öreg. A kapitány elmosolyodott, bólintott, majd elindult a motorcsónakkal a hajó fele, ahol várták az emberei. Mire a hajó horgonyt vont fel, feldübörögtek a dízelmotorok, elindult útjára lassan, addigra a part üres volt már, csak a parázs füstölgött még egy kicsit, s sirályok veszekedtek a csoffadt keszegek alkotta reggeli maradékán egy kopott rozsdásodó fazék mellett. A fiatal kapitány elmosolyodott a kormányállásban, majd két hangos dudaszóval köszönt el az öregtől, akiről tudta, hogy hazafelé tart az erdőn át, s bizony hallja a hajókürtöt, tudja, hogy neki szól...

Dévényi vár a partról nézve

Dévényi kapu alatt hegymenetben közlekedő szállodahajó

Utóirat:

A novella kitalált történet, nevek nem szerepelnek benne. A hajó az létezik, s minden bizonnyal ma is vígan szeli a hűs Duna habjait, s hasonló, ha nem érdekesebb sorsú emberek fordultak, fordulnak meg rajta, s a többi hajón. Ezzel az írással tisztelgek kicsit a magyar hajóstársadalom előtt. 

(S.Cs.)

2020. Év Áldás havának 10. napján