2017. április 6., csütörtök

Térdig tavasz, azaz halak medvehagymában


Egy pillanatnak tűnt csupán. Mintha itt se lett volna, úgy eltűnt. A kikelet úgy eltakarította a tél utolsó maradékát is, hogy nyoma sem maradt sehol, csupán az emlékezetben. Történelemmé formálódott. A természet olyan varázslatot mutatott, amelyre évről-évre rácsodálkozom. Először a hóvirágok tenger serege színezte fehérre az erdőt, majd megjelent a gólyahír is. Aztán medvehagyma bújt elő a száraz avar alól, s a hajlatokban ibolya kéklett szelíden. Közben zöldellni kezdett a folyóparti fűzes. Nem sokkal később barkát fésült ki a szél a fűzek frizurájából. Magában hordozta a tavasz a megújulást, az újrakezdést, a reményt!

Ekkor már a folyóparton talált némelyik este. A víz még nem heverte ki teljesen a január kettős csapását. A vastag jeget, s azt a több száz kormoránt, amely itt "vendégeskedett" a Mosoni-Dunán majd egy hónapig. Ez meg is látszott. A korábbi évek tapasztalataival ellentétben igencsak ritkaságszámba ment a kapás, s a halfogás nem csak nálam, hanem az ismerős horgásztársaimnál is. 
Fázós márciusi bodri

Eljött egy kora este, amikor leesett az állam. A Mosoni-Duna túlpartján egy kisszerszámos halász (táplis) egy óra kitartó hálóhúzogatás alatt kivarázsolt egy négy kilós folyami tőpontyot, valamint öt darab kiló feletti paducot az alig másfeles part menti sávból. Elképesztő. Persze a természetes vizeken tavaly január elsejétől betiltották a halászatot. Aha. Persze. Ja. Öreg vagyok én már papagájnak......Bohócnak meg mégúgy. Annyi mindennel tömik az emberek fejét, hogy hihetetlen, kihasználva azt, hogy az írott szóra sokan még mindig úgy tekintenek, mint valami megdönthetetlen szent és sérthetetlen dologra. Csak azért mert valaki leír valamit, terjeszti, még nem feltétlenül biztos hogy igaz.....

Kisdomi
Horoggal viszont megfoghatatlanok voltak a halak, akkor is, mikor 14-es előkével, 14-es horoggal, 2 grammos úszóval, etetve, finoman úsztatva, pinkivel, csontival próbálkoztam egy visszaforgóban, méteres, másfeles, kettőhuszas mélységben, változtatva az ereszték hosszán. Pár nap múlva sem sikerült néhány csoffadék kis keszegen, kisdomolykón kívül mást fogni. Persze a tavakra járó "sporik" büszkén pöffeszkedve meséltek a napi több darab kifogott pontyaikról, ám engem nagyon nem hozott lázba a mutatvány. Többre becsültem azt a néhány vadvízi keszeget, hisz nekem azok okoztak élményt, mellesleg pediglen a folyó adta az örömöt, nem a "tógazda"! Igaz, én a folyón ritkábban is látok pontyot. Lényegesen kevesebbszer. Hanem aztán rá kellett döbbenjek, a folyón is megváltozott a helyzet....
Medvehagyma, amerre látok
A hónap közepén a Mosoni-Duna egy másik szakaszán próbálkoztam az első hirtelen enyhülés idején, egy fenekezővel feederkosárral etetve, illetve egy sima tányérólmos márnahurkos szerelékkel. Fura a Mosoni-Duna. Alig ötszáz méterrel voltam lejebb, s teljesen más környezet fogadott. Lassú, alig folyó víz, szélesebb vaskosabb szakasz, mederközépen gyorsabb víz. Másfeles, egyhetvenes mély vízben olyan kapásaim voltak, hogy csak kamilláztam. Hirtelen nagy és erőteljes odahúzások, s ment a bevágás, ám luft, és luft. Kezdtem bepöccenni. Az ólmos fenekező egy vastaggilisztát kapott a horogra, az etetőkosaras pedig két szem csemegekukoricát. Ahogy nehezedett a délután, apró csipegetős kapás jelentkezett gilisztára. Bevágás, és két perc múlva már a merítőben pihegett a folyami pikkelyes alig két kilós pontyocska. Egy óra múlva jött a társa, igaz, ő a csemegekukoricára éhezett meg, s súlyban is húsz dekával kevesebb volt a társánál. Örültem, hogy aznap mindkét botom kivette a részét a munkából. Na ide lejövök másnap is, fogadkoztam magamban.
Idei első pontyom a Mosoniból
Nem sokkal később egy óra múlva jött a második

Áradó Mosoni
Ember tervez..... Ám aki folyón horgászik, tudhatja, hogy nincs két egyforma nap. Az enyhülés megfonnyasztotta az Alpok hegyeit, s az esőzések segítségével meghízlalta Szigetköz folyóit. A Lajta egy pillanat alatt jócskán meglöttyent, elérte az első fokú készültségi szintet, s a Mosoni-Duna ennek következtében megsárgult, megnőtt, s tele lett uszadékkal, horgászhatatlanná téve azt. Mivel tavakra nem járok, oda jegyet sem veszek, így beszűkültek a lehetőségeim. Most lenne jó viszont a Balatonon horgászni. Az viszont nincs itt, s idő és lehetőség sem adott arra, hogy leruccanjak. Arra ott lesz az április vége....Azzal kell beérni, ami van. Meg kell keresni a lehetőséget, ami itt lehet a lábam előtt. Ez az egyik alapelv itt Szigetben. Keresni kell a helyeket, a halakat, az utóbbi időben sajnos már a keszeget is. Gyorsan lefuttattam a "biowinchesteren" a szóba jöhető helyeket így árvíz idején, s meg is találtam a megoldást. Örömömben dúdolni kezdtem a Pokolgép egyik feledhetetlen számát: "Tökfej, nem leszek, van belőlük elég...."

Tudtam, hogy Kisbodakon a Kristóf-híd megfogja a vizet, a felette levő ágrendszer pedig többnyire meghorgászható, ha be lehet jutni. Ám most nem lehetett..... 
Na itt se megyek át kocsival

De jó lenne a két sodor közt horgászni....

Szépen kijött a víz a partra
Nem messze a híd felett kinéztem egy helyet, ahol többször horgásztam már. A víz itt is kint volt egy kicsit a parton, de lassú volt és látszólag uszadékmentes. Lesz ami lesz, bedobtam. Miközben lassan öregedni kezdett a délután, pár csokor medvehagymát gyűjtöttem otthonra, amelyek olyan mennyiségben nőttek az ártéri erdőben, hogy zöld szőnyeggé varázsolták a pár nappal azelőtt még fakó avar alkotta aljzatot. Éppen befejeztem a szüretet, mikor szemem sarkából azt láttam, mintha a jobboldali botomat megütötte volna valami. Hirtelen ott teremtem a bot mellett, leguggolva, s akkor érkezett a második ütés. Határozott kapás a vastaggilisztára. Vajon ki lesz az elkövető?-gondolkodtam, mikor erőteljesen meghajolt a botspicc. A bevágás nem is váratott magára, s éreztem, rúg valami a bot végén. Hamar partra segítettem egy csodaszép majdnem kilós szép színezetű márciusi menyhalat! Aznap nem sikerült több kapást kisajtoljak a helyből, de ezt akkor nem bántam.
Méghogy csak novemberben-decemberben fogható...na persze, hiszi a piszi!
Egy kis idő múlva hirtelen berobbant a kikelet. A vizek visszább húzódtak, s egyszer csak zöld lett minden. A madarak szenzációs koncerteket adtak, a vadak is megsokasodtak az erdők alján, mókusok ugráltak vidáman a fák ágain, szürkületkor pedig bőregerek csináltak álkapásokat a bevetett botokon. Bagoly suhant át a víz felett, s a mezőkön kecsesen emelgette hosszú lábait a gólya. Nosza, próbálkozni kell, hátha harcsa is akad a horogra. Egy kiváló helyet próbáltam, vízparton nőtt fűz vízben összegubancolt gyökérzete mellett, ahol majd két méteres a víz, s a folyó is rendkívül megszűkül és mederközépen gyorsul. A sötétedés negyed órájában két hatalmas ütés érkezett az öreg de megbízható Germina üvegbotra, amely nem egy jobb harcsát partra támogatott a léte során. A bevágás viszont nem hozott sikert, a horogról lepucolta a bajszos a vastaggilisztából font öklömnyi csokrot. Na majd máskor talán.
harcsára várva

Gyökérzet elé lógatott csali
Nem kerülhette el a figyelmem a természet ébredése. Udvarló vadkacsák, vadgerlék, az évek óta ugyanott látható szürke gém, a vízre lecsapó küszvágó csér, az éledező, hangosodó békakórus, az őslakos kormoránpár, amely beleillik a környezetbe, s örül hogy megszabadult a télre beköltözött téli rokonoktól. A friss zöld illat, a túlparton óvatosan lépkedő őz, a téli bundát levető foszlott sunyiképű róka...
hullámzó Szivárgó-csatorna


Hajnali keréknyomaim a harmatos réten
Nem is alakulhatott volna szebben a hónap vége, minthogy egy másik helyen próbáljam a nagy sodrás és egy enyhe visszaforgó határán úsztatva a békéshalak megfogását. Csodálatos időben derékig levetkőzve szívtam magamba a nap erejét. S élt a víz. A küszök gyors rángatásokkal tüntették el az úszó vékony narancsszínű antennáját. A mélységet változtatnom kellett. Ekkor kevesebb kapás, ám annál változatosabb volt. Szinte mindegyik halfaj máshogy jelentkezik. A bodorka egy kis csippentést követően lassan lefelé húzza az úszót. A szilvaorrú keszeg éppen egy centit süllyeszt, majd oldalvást indul. A dévér, főleg ha nagyobb, egy pillanatra megtorpantja az úszót a sodrás által történt mozgásában, s lassan a meder közepe felé indul. A paduc két gyors kis rántást követően hirtelen megállítja az úszót. A márna elakadós jellegű kapással mutatja a kis úszón hogy ott van a szeren....és még sorolhatnám. Fontos a gyors bevágás, hiszen hamar odébbáll a pikkelyes, s jót nevet a rozsdás reflexű pecáson.
Domik mindenütt az elsők között érkeznek

Nagyon jó móka az, mikor az ember kiül a folyóra, beetet, s megpróbálja megtippelni, hogy melyik kapást melyik halfaj követte el. Ha sikerült megakasztani, akkor pedig izgalommal várja a horgász azt a pillanatot, amikor bebizonyosodik hogy jól tippelt-e. Na ez az igazi tipp-mix! Ahogy nő a vízparton eltöltött üzemóra, úgy lesz egyre jobb a tipp és a beválás közti arány, bár a száz százalékot sosem éri el, tehát izgalom az marad mindig. Ezen a napon, mikor szinte nyárias volt a délután széles volt a repertoár. Domolykó, küsz, sujtásos küsz, bagolykeszeg, karikakeszeg, szilvaorrú keszeg, bodorka, paduc adta a fogások jó részét. Akadt egy márna is, ám sajna rögtön a kagylópad felé húzott, s az előke ennek áldozatul is esett. Egy csuka is rávetette magát a szerelékre, épp megláttam a kifliben hajló testét, mikor nyeste is a zsinórt. Bezzeg ha lejár a tilalom, eltűnik még a környékről is a piszok....A bodorkák nagy hullámokban érkeztek, ívásra készülnek, hiszen mind kerek hassal dorozsmásan kerültek horogvégre. Legnagyobb közülük 23 centis és 275 grammos volt. 
Dorozsmás vésettajkú
Noha a paduc ívási ideje későbbre datálódik, a kifogott 30 centis példány nászruhás, dorozsmás volt, folyt belőle a tej, holott még csak március vége felé járt a naptár. Az erdőket betöltötte a medvehagyma fokhagymára emlékeztető illata, a fák lombokat kezdtek növeszteni, a sás megzöldült a part mentén, s a madarak élénk részeivé váltak a természetnek. Térdig tavaszban, kacag a kikelet.





Kelt: 2017. év Szelek havának 7.-ik napján


2017. március 25., szombat

Szigetközi kalandok 2. - Sztornó

A júliusi nap ontotta hőség kíméletlenül árnyékba űzött minden élőlényt, pedig még csak délelőtt volt. Az álmos kis szigetközi faluban csak a fecskék csivitelése hallatszott olykor, vagy a kabócák zenekarának fel-felhangzó monoton koncertje törte szét a csend tükrét. Néha a főútnak csúfolt toldozott-foldozott kátyúktól torzított egyetlen aszfaltcsíkon kerekezett át néhány mosolygó osztrák turista. A turisták nevetségesnek tűnő sisakban, testre feszült tarka ruhában és napszemüvegben, mely idegen lény formát kölcsönzött mivoltuknak. -"Guten tag! Guten tag!" -köszöntek illedelmesen a falu lakóinak, akik kíváncsian nézték kerítésük mögül az elhaladó kerékpárosokat. Sosem láttak még ilyen sci-fi-be illő dizájnos bringákat. Bringákat is többnyire a kocsma előtt letámasztva láttak, múlt századi nyikorgó rozzant drótszamarakat.

A falu egyetlen kocsmájában csak néhányan ültek. Az omladozó vakolat, a kifakult felirat:
-I t a l m é r é s-
Ez különös retró hangulatot kölcsönzött a helynek. A fal mentén itt is, ott is gyom és dudva bújt elő a repedésekből tovább növelve annak méretét, melyek mentén fürge gyíkok sütkéreztek.

A helység sötét, savanyú bor és dohányszagú volt. Igaz, hogy pár éve megtiltották a kocsmákban a dohányzást, de az ajtó előtti dohányfüstfüggönyből mindig szökött be egy kevés, s a bent tartózkodó díszes társaság gúnyája is sűrűn lélegezte ki a füstszagot. Régi megfakult faszékek, kockás foltos terítővel letakart öt asztal volt minden berendezés, illetve egy csocsóasztal, amely rég nem működött már. Berepedt üveglapján vastagon állt a por, melybe csak a legyek lábai rajzoltak absztrakt formákat. A pult mögött az élete delén túljutott egykori szépségében rég megfakult menyecske törölgette a poharakat, vastag mázzal, de unalommal az arcán. Vállig érő szőkés hajában már megjelent néhány ősz hajszál, ám ez különösebben nem zavarta. Kinyúlt felsőjének dekoltázsa szeplős melleit rejtette. Melltartójának csipkéje a helyiség előkelő társulatának örömére többnyire szándékosan kikandikált a dekoltázsból. Némi úszógumi rárakódott a derekára az évtizedek során, de ezt ügyesen a pult mögé bújva sikerrel rejtve tartotta. Szemmel látható volt, hogy útál itt lenni, de más lehetősége nem lévén eltűrte a félrészeg udvarlók mindennapi próbálkozásait. Nem bántott meg senkit, félt hogy visszautasított kérővel ugrik a napi kis borravaló is, így mindenkire csábítóan, a sötétre festett szemeivel visszamosolygott, néha még kacsintott is. Ez azt a hiú tévképzetet idézte elő, hogy minden kocsmalátogató szentül meggyőződött arról, hogy ő az első számú kitüntetett, a csábító mosoly csak neki szól. Mindenkihez volt egy kedves szava, sokszor együttérzően hallgatta meg a sirámokról, bánatról, örömről szóló monológokat. No ez okozott is néha ramazurit, perpatvart, főképp fizetések környékén, mikor vastagabban fogott a szesz a kiszáradt torkokon. No ekkor az udvarló lovagok sir Lancelot elszántságával nagy hévvel egymásnak estek. Nagy baj nem volt soha, legfeljebb néhány gomb gurult koppanva a padlón a sarokba a maligántól elázott helyi  Grál lovagok hangos ruha és hajráncigálásától. Aztán csak elcsendesült minden. Ez így ment hónapról-hónapra, évről-évre.

A forró júliusi délelőtt halszagúan, izzadtan toppant be a kocsmába a falu halásza, s fáradtan hajtotta el kezével maga előtt a színeiben megfakult koszos szalagfüggönyt a bejárati ajtóban, melyen csak néhány légy vizsgálgatta a foltok eredetét, a mozdulattól volt amelyik szárnyra sem kelt. A kopott ragacsos pulthoz érve két nagyfröccsöt kért rizlingből. Mire a második pohárral elkészült a pult mögött szorgoskodó menyecske, addig az ádámcsutkájának sűrű mozgásával a halász lesegítette a savanykás frissítőt a borostás torka feneketlen mélyére. Némi borravalóval megtűzdelve a pultra csörgette a halász a két pohár ellenértékét, miközben a szénsavtól böffentett egy kicsit. A második poharat, mely időközben a lecsapódó párától kívülről megizzadt a kezébe véve szétnézett a kocsma egyetlen helyiségében, mivel a szeme idővel hozzászokott a borsavanyú félhomályhoz.

Két korosabb férfi halkan beszélgetett egy asztalnál az ablak mellett, látszólag rá sem hederítve a külvilágra. Előttük félig kiürült fröccsös poharak és kopott magyar kártya. Ultiztak. Kevesen játszanak ultit manapság. Az idősebbek ismerik még a játékot, a fiatalok esetleg csak a pókert. Ott nem sokat kell gondolkodni. A pult előtt jobbra egy másik asztalnál egy fura kinézetű szlovák fickó, akit Pávelként ismertek meg a faluban épp rumot hajtott le, majd a felest azonnal hideg sörrel öblítette. A lenyelt italtól hirtelen könnybe lábadt az amúgy is vizenyős tekintete. Pável a szlovák, néhány éve vett itt egy kis házat, mikor tömegével jöttek át Pozsonyból a gyenge forint miatt a tót atyafiak lakni. Csendes mosolygós ember volt ez a Pável, de nem igen akaródzott neki magyarul megtanulnia, bár ahogy mondják az apai nagyszülei még magyarok voltak. Kisnemesek talán Nyitra mellől, ám ő már semmit nem tudott ősei anyanyelvéből. A sors tette őt vissza a magyarok közé. A falusiak szerint büntetésből, hogy vezekeljen atyái elfeledett nyelvéért. Az élete is szürkén telt, s most nyugdíjas éveit ebben a poros kis faluban tengette. Reggelente vidáman igyekszik Pável a kocsmába, hogy néhány cent borravalót guríthasson a kétes múltú pult mögött szorgoskodó menyecske markába.  Akivel útközben találkozik annak vígan mondogatja:
-"Jó reggelit! Pável vágyom Szlovákországból, hoznyi holnap friss juhtúró, finom sör Posonyból, csak szólnyi bátran!"
Ezt az egy épkézláb mondatot tudta csak magyarul megtanulni, ám ezt napjában többször is hangoztatta ha találkozott valakivel. Néha volt is, aki rendelt tőle, akkor Pável nem ment a kocsmába, hanem beült régi Škodájába és beszerezte a kért termékeket. Másnap aztán rumra is futotta a sör mellé, hisz némi útipénzt is felszámított az ingázásra, melyet a lelkes falusiak ki is fizettek.

A halász egy, a sarokban hanyagul lerakott asztalnál ülő mogorva gülü szemű férfihez araszol, útközben csak aprót biccentve fejével a két halkan beszélgető, illetve a szlovák Pável felé, akit ő csak Palinak hív. Gyakran eszébe jut róla a mondóka, magában el is énekli olykor a "Vak Pali, vak Pali mindent lát..." kezdetűt, ilyenkor cinkos mosolyt ereszt meg Pável felé, akinek fogalma sincs a mosoly miértjéről. Nem is értené azt. A magyarok egy szevasszal elintézik a köszöntést oda se nézve, míg Pável mosolyogva egy "Dobrý deň"-t szisszent ki fogai közül, elfeledve, hogy magyarok közt van, akik ennek ellenére megértik a köszöntést, büszkeségből néha vissza is köszönnek ugyanígy, hogy lám mi is tudunk tótul egy kicsinyt. A halász szó nélkül leül a mogorva gülüszeművel szembe. Régi ismeretség az övék, amely még a régi rendszerben élte fénykorát. Hírlik, a gülüszemű férfi sem volt mindig mogorva. Egykor pártfunkcionáriusként az egyik legmenőbb ember volt a faluban. Ladájával mikor végigment a falun, az egyszerű emberek megsüvegelték. Csak neki volt akkor autója. Még a szomszéd falvakban is ismerték a nevét. Büszkén feszített a kormány mögött konfekció zakójában, ebbe a büszkeségbe pedig csak akkor ütött a nyavalya, mikor nagy hóesések idején szégyen szemre a TSZ Zetor traktora rángatta ki a hófúvások dűnéi közül. Valamit elhibázott viszont a rendszer váltás idején mert félrelökték a leveses fazéktól, így csak értéktelen földeket kaphatott a TSZ vagyonból, melyen inkább nőtt galagonya, gaz és vad szeder mint bármely kultúrnövény. Később el is kótyavetyélte őket bagóért. A szomszéd faluban talált rá vevőt, s az új tulajdonos értett a földhöz, rendbe rakta, egy részén kajakos kempinget nyitott a pesti turistáknak, a szakállas belpesti vastag-sötét keretes szemüvegű ficsúroknak, akik fizetni fizettek, evezni viszont nem tudtak és nem is szerettek. Inni, ordítozni annál inkább. A szúnyog hadat persze nem bírták, csak alkohollal vegyítve. Az új földbirtokos a  föld másik részén pedig törökbúzát termesztett, s disznókat nevelt fel rajta. Ez aztán tisztes megélhetést biztosított neki.
-"A megyei burzsoázia állt rajtam bosszút így!" -morogta el napjában többször is. -"Kiforgattak! Tudták előre a lapaj disznajok! Összeesküdtek ellenem a reakció alávaló pribékjei!" - fröcsögte sokszor vérbe borult kidülledt szemeivel. Egy ideig Ausztriában vállalt munkát, hogy fenntartsa magát valamiből, de aztán a kor felette is átdübörgött, s az ezred forduló után a nyugdíjasok csendes táborába vonult. Egykor az "átkosban" márkás whyskey-vel olajozta berozsdált gigáját, most ismeretlen eredetű olcsó törköly is megfelelt erre a célra, némi homoki lőrével kísérve, amelyet bornak csúfoltak a helyiek.

A halász is egykor a TSZ-nél töltött be zsíros pozíciót, ám mikor szeletet akart a tortából, neki morzsák sem jutottak. Pontosabban egy kivénhedt traktor, s a hozzá tartozó rozsdás rozoga eke, tárcsa, borona lett a jussa. Az értéket elhappolták az orra elől az élelmesebb, jobb összeköttetésekkel bíró elvtársak, akikből az új arisztokrácia nőtt ki később a lenyúlt vagyonnak köszönhető "alaptőke" révén. A traktor felett rég eljárt az idő, több olaj folyt ki belőle, mint amennyivel fel lehetett volna tölteni, így a városba adta el az összes gépet a halász ócskavasként az ottani cigányoknak. Ők aztán valami módon helyrehozták az öreg járgányt, eladták, hallani, igen jól kerestek az üzleten. A kapott pénzt hamar megették a gyerekek, elvitte az iskola, s nem látszott a kiút. A halász, aki ekkor még nem volt halász, kilátástalanul őgyelgett a faluban és a környékén hetekig, munkát keresve, de akkoriban mindenhol becsukták az orra előtt az ajtót azok is, akik addig messziről előre köszöntek neki, akik azelőtt hű elvtársként meghatottan szorongatták a kezét ha volt egy kis jutalom osztás november hetedikén, vagy május elsején a TSZ-ben. Kínjában a vízpartra járt, ahol az élete értelme felől elmélkedett naphosszat. A falubeli öreg halászok akik napokig figyelték, egyszer csak megsajnálták, és könyörületből munkát kínáltak neki. Nem volt más lehetőség, kezet adott rá. Papír is járt ekkor már a mesterséghez a megyei szövetségtől. Mire az ezred forduló utolsó tűzijátéka is elhalványodott, egyedüli halász maradt a faluban, mivel az öregek mind áteveztek addigára korhadt fa ladikjaikkal az örök halász mezőkre. Addigra kitanulta szépen a mesterséget, tudott bárhol, bármilyen halat fogni, varsát kötni, vészát elhelyezni, ám az alázatot már nem szívta magába, vagy az öregeknek nem maradt ideje erre megtanítani őt.

Kapzsivá lett, s mindig többre vágyott, többet akart. Vitt mindent, mint a piros hetes, mondogatták gyakran a kocsmában. Nem igen gondolt a jövőre. Ekkor nyílt meg a világ előtte. Egyedüli halászként ismerte a környék vizeit, a tocsogókat, rejtett öblöket, csak csónakkal megközelíthető vaskos lefűződő ágakat, morotvákat, áradás után hallal teli gödröket. Tudta hova húzódik be a hal télire, hova megy ívni a ponty, hol őrzi fészkét a harcsa, a süllő. S kezdett a büszkesége is nőni a pénztárcájával együtt. Karácsony és húsvét környékén igencsak megnőtt a kereslet a halakra. Kevesen horgásztak akkor már a faluból. A megélhetés miatt a férfiak reggeltől estig dolgoztak "Labanciában" kőművesként, vagy szőlészetekben, uborka földeken napszámban. Nem értek rá horgászni kijárni a falu menti folyóra, ág vizekre, de ropogós "ojro"-val fizettek a pikkelyesekért. Az árat a halász szabta meg. Mégpedig vastagon.

Újra hű szemekkel szorongatták a kezét a falusiak, s úgy érezte, megkopott "becsülete" lassan visszatér. Egy pár év és vehetett két csónakot is japán csónakmotorral, egyiket az ágvízen, másikat egy zárás alatt tartotta. Lett szép terep járó, amellyel bármilyen saras időben is eljutott a csónakjához. Nyáron gyakran pesti turistákat kalauzolt jó pénzért a Szigetköz ágvizein kajakkal, s étellel-itallal látta el őket a felhúzott sátraik közt járva esténként zsíros felárért. Felújította a házát, feleségét úri módra a városba, szépség szalonba járatta kéthetente, ám hiába a sok pénz, sokat nem tudtak már javítani a "nacssasszonyon", ennek ellenére a nő kimázolva úgy járt-kelt a faluban mint Milady the Winter! Ezen felül két gyerekének is zsebből kifizette az új lakást a közeli városban. S míg ő jól érezte magát az új rendszerben, s büszkén feszengett a "burzsoázia" által rászabott mellényében, mogorva ismerőse a régi rendszer elmúlt dicsőségén és saját mellőzöttségén, félretettségén siránkozott, áldozatként aposztrofálva magát.

A halász minden nap a vízen volt, s mindig volt hal a varsában, a tükörhálóban, a vészában. A gödröket is sűrűn tapogatta táplival. A faluban meg voltak vele elégedve, hiszen jó áron az igaz, de mindig kerülhetett az asztalra friss ponty, csuka, harcsa, egy-egy lapátdévér, néha márna, balin, sőt süllő is. Hat nagy fagyasztóládája többnyire csordultig volt hallal. Még a szomszéd faluban is ismerték, impériuma kiterjedt oda is. Csak szólni kellett neki a hét derekán, ha a vasárnapi asztalra halat akart valaki. A halat meghozta, a pénzt elrakta, a borravalóval pedig megolajozta a torkát a falu egyetlen ótvar kocsmájában. Úgy tűnt, révbe ért, s ez az állapot eltart addig, amíg a világ, világ, s a víz Pest felé folyik. Hanem aztán hamar szertefoszlott a jövőbe vetett hit.

Elkövetkezett egy esztendő, amikor a nagy árvíz elvitte a két csónakot, a hálókat, a terepjárót, s mindezekkel együtt a halász addigi gyümölcsöző életét is. A hirtelen jött áradás miatt a csónakokat ki akarta hozni a hullámtérből a halász, s ezért megkockáztatta, hogy bemegy a terepjáróval az ágrendszerbe. Az első csónakkal kifelé jövet viszont beragadt a sárba, amely felett már vagy tíz centivel folyt a víz. A halász kilométereket gyalogolt kétségbeesetten egy kölcsön traktorért, amellyel a kis japán autót ki akarta menteni az iszap fogságából, ám amint odaért a segítséggel, az autónak már csak a teteje látszott ki az iszapos vízből... A víz mindent elvitt akkor. Talán valahol betemette azóta az iszap a kis autót, s majd több száz vagy ezer év múlva kerül majd csak elő az akkori régészek nagy örömére. Az árvíz után a táj is megváltozott. Az ágrendszer vizei is. Ahol gödör volt, most térdig gázolva át lehetett menni a túlpartra. Ahol a gólya is lábalt, ott most hat méter mély a víz. A halak megfogyatkoztak, s nem a megszokott helyükön voltak. Alig ficánkolt olykor valami a hálóban, de volt, hogy napokig hiába húzta elkeseredve a hálót, néhány fonnyadt keszegen kívül nem akad zsákmány. A kormoránok azon a télen amúgy is százával hajszolták a környék uszonyosait, s hiába zavarta el őket minden nap, a fekete sereg csak nevetett rajta. Fejet lehajtva a kocsmát, s a falu házait messze kerülve ténfergett a halász ilyenkor haza, szidva a folyót, amely egykor a tenyerén hordozta, ám most cefetül megcsúfolta. Szóbeszéd járta, hogy a "nacssasszony" is máshol kereste olykor a boldogságot, de nem adott erre a szóbeszédre, "lári-fári" - hessegette el a gondolatot. Telt az idő, s a mindennapi gondok könyörtelen acélekéje lassanként mély barázdákat hasított a halász arcába.

Az árvíz elment, az új törvény azonban megtiltotta a természetes vizeken a halászatot. A halász ennek ellenére ugyanúgy kijárt a vizekre, hisz ez az ő faluja. Az ősi törvény pedig erősebb mindennél.
-"A mi falunk, mi erdőnk, mi mezőnk, mi vizünk! Az volt ez már Árpád óta is. Ne akarják megmondani ezt Pestről, hogy nem így van. Idegenek, akik jönnek mennek az ország házában, nem tudhatják ezt, a gambájukat használják hamburger evésre, ne szóljanak bele itt az Isten tiszteletbe!"
Hanem aztán hogyhogy nem, valahogy többször is elkapták, szemére vetve hogy orvhalász. A régi papíros mit sem ért már, hiába is lobogtatta. Bírósági herce-hurca, ügyvédek, városi ficsúrok kiöltözve zselézett hajjal, több százezres bírságok, felszerelés elkobzás, csak a baj. Először némi bírsággal, figyelmeztetéssel megúszta. Később magasabban szabták meg a bírságot, az ügyvédek tolla pedig fejcsóválgatások mellett is vastagabban fogott. -"Legközelebb nem tudunk megmenteni a börtöntől, ez a felfüggesztett az utolsó figyelmeztetés!"- intették a halászt. De mi mást is tehetett volna, kerülőutakon, többnyire csak az éj leple alatt, de csak kiment a vízre. A halakat pedig csak suttogva árulhatta, sutyiban, sötétben. Nem bízott már meg senkiben. Biztos valaki irigységből feldobta. S kevesebb is volt a hal, nem biztosított olyan megélhetést a halászat, mint korábban. Kevesebben is vettek szálkás keszeget, mikor a városban kapható a ponty, meg afrikai harcsa, pangasius, olcsóbban, s a lényeg, hogy bármikor! Minek is dugdosni a pénzt a vén tökkelütött zsebébe, aki csak bajt hoz az emberre ha megint elfogják a rendőrök. A halász a sok gondtól előbb lelkileg, majd testileg is meghajlott, kérges keze kirepedezett az evezőlapáttól, szeme is megromlott, egykor izmos válla is megereszkedett, zsíros, csomós haja is őszülni kezdett. Néha azonban melléje szegődött a szerencse. Mint aznap hajnalban is.

Tapogató hálójával sikerült egy harminc kilónál nehezebb harcsát fognia egy víz fölé hajló fűz alól, annak gyökérzete mellől. Sejtette hogy ott lesz a hal, többször látta ott forgolódni, apró buborékokat eregetni.
Megizzadt a nyári hajnalon, mire beemelte a halat a csónakba. Szemei előtt már látta a súlyos ezreseket, amiket a halért fog kapni.
-"Méghogy a tökéletlen vén halász mi? Na majd most felragyog a csillagom újra!"-gondolta. Még egy hét és meglesz az új csónakra való. Akkor nem kell ezzel a rozoga kölcsön ladikkal járnia a vizet. Új hálókat is vásárolt már, melyek csak arra vártak hogy bevessék őket. Most még a halász háza melletti fészerben nyujtózkodtak dologtalanul. Azért is indult a kocsmába, hogy a maradék pénzt a félrerakotthoz hozzácsaphassa, majd leszurkolja a teljes összeget az új csónakért. Régóta tudta, jó harcsára ki a legjobb vevő, a vén gülüszemű! Az bizony! A halat egy termény zsákba rakta, s a pocsék állapotú kerékpárjára kötötte nagy üggyel bajjal. A szebb időket megélt járgány minden tekerésnél kattant egyet. A bringa márkája meghatározhatatlan volt, lévén több féle kerékpárból lett összeeszkábálva, s hanyagul feketére festve. A helyiek csak "parasztbike"  néven illették. A két kerék méretében az avatott szemek némi különbséget is felfedezhettek, de mindez nem számított. Az első útja így a zsákmánnyal a kocsmához vezetett. A bringa hátsó kereke lapos volt, s mire a nehéz hallal a gát tetejére feltekert, teljesen beleizzadt. Aztán a földút felkavart pora megragadt az izzadt ruháján és arcán, amelyre az izzadtság fura csíkokat rajzolt, dühödt tigrisábrázatot kölcsönözve ezzel. De most itt van. Hiába a világnézeti különbség, hamar megegyezik most majd a mogorva emberrel az árban, aki nyugdíj érkezésére ígéri a fizetést a halért. Mert most nincs annyija. - "A burzsoá hivatalnokok forgatják pár napig kamat reményében, csak utána utalják az alamizsnát!" -szokta mondani kimeredt szemekkel. A halász belemegy az alkuba, hisz a következő napra várható a postás a nyugdíjjal, aztán rá egy napra meglehet az a csolnak is.

Kézfogással szentesítik a megállapodást, mikor a kocsma előtt egy autó kerekei csikorgatják meg a kavicsot, keverik fel a port. A halkan duruzsoló kocsmában megáll a levegő. A szebb napokat látott menyecske majdnem elejti törölgetés közben a csorbult szájú feles poharat ahogy kinéz a kocsma mocskos függönnyel takart ablakán, melynek aljában összegyűlve néhány szárazra aszott döglött légy feketlik. Hangja élesen töri ketté az álmos kiskocsma hangtalan mivoltát: -"Rendőrök!" A kocsma népe a varázs szóra azonnal az ablakhoz siet. Nagy esemény ez a faluban. A halász szürke arccal a helyén marad, remegő kézzel felhajtja a langyosra melegedett maradék fröccsét, majd szótlanul feláll és az ajtó felé indul kissé megremegő lábakkal.

A szlovák Pável is les kifelé vizenyős szemeivel az ablakon, bár ő nem ért semmit ebből az egészből. -"Čo sa stalo?" (Mi történt?) -kérdezgeti, de válaszra se méltatják. Kint beszédbe elegyednek a rendőrök a halásszal, akinek a biciklijét és a zsákját, majd a zsákban levő harcsáját fényképezik sűrű fejcsóválgatások közt. Csak szófoszlányok jutnak be a kocsmába, bár mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatózik, a legyek zümmögnek csupán a portól ragadó ablaküvegnek ütközve. "Orvhalászat alapos gyanújával....többszörösen elkövetett...a napok óta tartó megfigyelés.... adatgyűjtés....házkutatás is lesz...aztán előállítom...." a bilincs kattanása jól hallatszik. A halászt az autóba ültetik. A meleg miatt félig letekert ablakú elinduló kocsiból borostásan félszemmel néz csak sandán a kocsmaajtó irányába, ahol egy mogorva ember áll, s szemeit kiguvasztva hangtalanul formálja szájával a szavakat:
S z t o r n ó!







"Nem mindennapi témák merültek fel a fenti szatirikus drámával átszőtt novellában. Sokaknak ismerősnek tűnhetnek a történetben szereplő figurák, lehet, ez nem a véletlen műve! Nagyon kíváncsi vagyok, milyen is lesz a fogadtatása ennek az írásnak. Minden vélemény számít! amelyet szívesen fogadok-megfogadok! :)"



Kelt: 2017. év Kikelet havának 25.-ik napján

2017. március 15., szerda

"Nem vagyok más, csak egy énekes..."

Noha a pacsirták egymást túlharsogva kapcsolódnak be a március eleji dalversenybe, nehezen nyer teret a kikelet. Ahogy én láttam, a nádas sűrű torzsái közt sunyin megbújt még a február maradéka, a gnóm formává torzult aszott, vigyorgó koszlott jégdarab. Felette a szél előszeretettel fésülgette a száraz nádast, miközben veresre rajzolta arcomon a mosolyt. A vizek népe lassan tért magához a téli lustaságból. Nem múlt el nyomtalanul az elmúlt téli szezon, hajnalonta még dér fehérlett a földeken, de madárdal tette mégis mosolygóssá a nap kezdetét.

A természet nagy úr, s kiszolgáltatott neki minden élőlény, mégha ezt az emberek az utóbbi évtizedekben el is feledték. A január vasmarka oly jégpáncélt húzott a folyókra, amelyre rég nem volt példa. Felkészületlenül érte a tél azt a kis holtágat is, amelyet tavaly fedeztem fel Szigetköz egyik hullámterében, mélyen az erdők közt megbújva. Jégveszte után szemlélődtem, s a kora tavaszi szél könnyesre simogatta a szemem. A holtág halai nagy árat fizettek a télnek. A jég alatt elfogyott az oxigén. Jó negyven méteren harminc ponty, két csuka, sügerek, törpeharcsák oszló tetemei ontották az elmúlás rothadó szagát....
S az erdő, mintha gyászolná az eltávozottakat, fehérbe borult a hóvirágtól....
Ahol egy rossz lépés tízezrekbe kerül....
Néhány kilométerrel arrébb egy élő kis éren próbálkoztam megszólítani a vizek népét. Némi etetés, remény, finom szerelék, s apró halak. Bodorka, vörösszárnyú, domolykó, sügér.... Élt a víz. 
Pici cseppúszó és a bolo
Jó érzés volt úsztatni, látni, ahogy az aprócska úszó megremeg, megmerül néhány millimétert, vagy a sodrás vezette útja során megtorpan, irányt vált, majd elmerül. Könnyed kis csuklómozdulat és már lágyan remeg is a bot, spicce éppen hajlik, s lubickol a néhány fokos vízben a kis keszeg. 
Darabosabb veresszárnyú

A félénk bodorka

Negyedik sügér aznap...

Jó volt a domolykó szaporulat
Szeretek keszegezni, mégha kishalakról is van szó, kiváló lehetőség arra, hogy az ember tesztelje a felszerelését, tapasztalatokat gyűjtsön, esetleg versenyre készüljön. Élvezetes elfoglaltság nem utolsó sorban. Sosem lehet megunni. Mennem kéne. No még egy utolsó úsztatás. Apró kapás, ám a hal nincs meg. Ismerős a szitu. Még egy utolsó..... az utolsó utáni utolsó előtti, ha nem lesz hal, tényleg pakolok. Enyhén megtorpan a sodráshoz képest, majd megmerül az úszó. Bevágok. Megáll a bot, majd a spicce indul vissza a víz felé. Megreccsen az orsó, a tolóhullámok mennek a zsombék felé, kissé megpróbálom ellent tartani, de a 12-es előke pont csomónál szakad. Teszt.... Többet nem kötök 16-os alatt ezen a vizen. Főleg ebből a fajtából. Még látom, hogy a zsombékba tör valami, ott pocsol egy kicsit, hogy megremeg a nádas. Ez bizony ponty lehetett. Hogy kacaghat most rajtam. Hogy túljárt a lúzer pecás eszén aki cérnával akart kötélhúzó versenyt nyerni..... Tényleg hazapakolok.

Aztán ismét  eljöttek az esték. Volt didergős, télre emlékeztető, s volt pulóveres igazi áprilisi is, így március elején. Néhol loccsant a hal a szürkületben, jelezve, ébredeznek már a vizek lakói. S valóban, a botok spiccén vendégeskedő fénypatronok meg-megrezzentek olykor, s mutatták, valaki szöszmötöl odalent.

A márciusi estében jellegzetes hanggal suhant a bot. Spicce enyhén görbülve, meg-meghajolva jelezte hogy hal küzd a horgon. A finomra állított fék néha megreccsent, bár nem volt a hal akkora méretű, hogy komolyabb munkára fogja a szerkezetet, mégis jó volt hallani a hangját. S jó volt kézbe fogni a menyhalat, olyan szakaszról, amelyet heteken át több száz kormorán fosztogatott januárban. Mégsem tudták elkapni. Nekem sikerült. Igazi túlélő. Legyen is az, a fotó után is. Amúgy sem tartanám meg, vékony mint a nádszál, s nálam 35 cm alatt amúgy sem marad menyus....

Márciusi ifjú menyhal
S jött egy este, mikor szemmel látható volt amint bukik a márna. Kellett egy kis idő míg sötétbe mélyült az este, akkor, csakis akkor beindult a mutatvány. A Mosoni márnák nem önakasztósak. Gyorsak, ravaszak, életrevalóak. Nem székben tespedő peca két feles és sör mellett a kézre kerítésük. Két gyors ütés után ha nincs bevágás, bizony a horgász csak az üresre pucolt horgát lesheti amint kihúzza a vízből. Miközben a víz alatt pukkadoznak a márnák a kacagástól, amely végigfut a folyón kilométerekre....

Egy apró kis rezdülés, ám ekkor a bot mögött guggolva várom a folytatást, s kezem óvatosan a botnyélen pihen, készen arra, hogy egy gyors mozdulattal letörölje a sajtevő arcáról a vigyort. Két gyors kis ütés, és zenél is a szélben a feszes zsinór, meg-megreccsen az orsó fékje. A márna, igaz, ifjonc még, de egy fotó erejére kint pislog a parton. Küldd el nagyanyádat kiskomám! Egy pillanat alatt eltűnnek körvonalai a vízben ahogy szabadon engedem.
Színek
Nem is gondoltam hogy szót fogad. Mire eszmélek, a botom spicce kétszer szinte a víz színéig hajol, noha 45°-ban van felállítva. A bevágás félúton megáll, majd indul a botspicc felfele kissé. Jajj csak arra ne! Egy gondolat, de az évek óta horoggyűjtő szenvedélyéről hírhedt víz alatt tespedő fatörzs alatt húz a hal, majd egy fatörzsön pihenő kagyló jóvoltából megadja magát a 18-as előke... No most aztán már vigyorog a vizek népe rendesen!
Majd felnő...
Két napra rá újfent pecára énekeltek ki otthonról a madarak. A menetrend most sem volt más, sötétedés, a túlparton szomjazva a parthoz leereszkedő vaddisznók, majd csend, aztán.......kapás, kapás, kapás. A márnák mintha iskolában lettek volna, az idegeimen gyakorlatoztak, s jelesre vizsgáztak sokszor, hiszen úgy lelopták a csalit a horogról, ahogy az a tantervükben előre megíratott. A csontira rá sem hederítettek. A sajtkockát kinevették, a bolti vastag gilisztától pedig már a hasukat fogták könnyezve. Csak egy, csak egy legény volt talpon a vizekben, amely komollyá tette őket. A vaskos harmatgiliszta. Igaz, gyorsan lecuppantották a horogról ha az volt a feladatuk.

Mint minden iskolában, itt is akadt rossz tanuló, ki nem szívta magába a tudományokat. Két rövid húzást követően a bot néma maradt. Egy percet vártam még, hátha történik valami, de semmi nem utalt arra, hogy van még csali a horgon. A botot megemeltem. Ebben a pillanatban valami elindult. Rugott szépen, majd balra fel a sodrással szemben meglódult a hal, megreccsentve az orsó fékjét is. Nosza! Hát te meg ráfeküdtél a horogra? Netán a téli lustaság miatt ahogy felszippantottad a meder aljáról, el is aludtál rajta? Bizonyos, hogy ez történt. S ez lett a hal veszte. A hideg hat fokos vízben hamar vége lett a harcnak, a halat még a rettegett akadó, a fatörzs előtt megállítottam, majd hamar a part közelébe húztam. Hivatalból még kétszer nekiindult, de vérszegény próbálkozások voltak ezek. A márna megadta magát. A parton szembesültem azzal, hogy szegény pára mélyre nyelt, s nagyon erősen vérzett. Mivel néhány centivel csak, de méreten felüli volt, így áldozata nem volt hiábavaló, a gasztronómia oltárára került. Egy bagoly szemben a túlparti fán mély hangon játszotta számára az utolsó, búcsúzó akkordokat..

A szóló és a basszusgitár
Kint az estékben. Őszi hűvösben, téli zord hidegben, a pislákoló tavaszban két bot spicce a hold felé mutat. A damil pedig zeng a márciusi szélben. A botok mint két gitár, s mögöttük a horgász. Eképpen áll össze a rockzenekar:

"Van két gitáros, ők tudják ezt játszani!
Hallgatom, a gitár szót,
 és ráhangolom magam!
Nem vagyok más, csak egy énekes!
Ebben a rock együttesben!!!!"

(Edda művek Miskolc)






Kelt: 2017. év Kikelet havának 15.-ik napján

2017. március 6., hétfő

A Duna ajándéka

A Duna ajándéka

Oly könnyedén lépte át a hegyet,
Bömbölve, zúgva törve földet s követ,
Duzzadó erővel szelte át a tájat,
Néhol látott csak part menti fákat.

Ó, mily szilaj szenvedély kísér,
Gubancos sziklák szőtte meredély,
Csipkés, hófödte bércek ölében,
Idegen nyelvű népek körében.

Társul fogadott tétova ereket,
Tévelyegve kerülget most hegyeket,
Míg végre a dévényi kapuhoz elér,
S ott a Morvával bebocsájtást kér.

Ott virraszt a bércen egy évezrede,
Ott, a magyar nép emlékezete,
Ott, ott lép be már kevésbé zúgva,
Ott, a kapu előtt földre borulva.

Míg a rónára érve lassultak léptei,
Karjából nőttek ki apró szigetei,
Vígan szökkent szárba az élet,
Megszerette hamar az itt élő népet.

Mosolyogva dobbant meg a szíve,
Érzi, megnyugszik szilaj-vad lelke,
Hiszen érti itt az emberek szavát,
Ölbe fogja tenger madarát, halát.

Míg e földön szelíden áthaladt,
Áldotta vándor ki majdnem eltikkadt,
Partján pihenő pásztorok, delelő gulyák,
Mind, mind megértették a szavát.

Magyar honban így érett felnőtté,
Tudják ezt rég, bárki is kérdezné,
Ahol még értették a magyar nép szavát,
Ott, e földtől ajándékba kapta a Tiszát.

Vidám dalt dúdolva a Vaskapun átlépve,
Elkopott nyelvében szeretett népe,
A Fekete-tengerhez végül elérve,
Megfáradt, elmaradt minden lépte...







Kelt: 2017. év Kikelet havának 6.-ik napján




2017. február 26., vasárnap

Kapásjelző

Vett még egy utolsó lélegzetet a tél, s búcsút intett a jégbe fagyott világnak. A februári nap egyre nagyobbakat harapott a még itt felejtett ködbe, s felébresztette a pacsirtákat! Egyszer csak megütötte fülem az ismerős dallam, gyakran kaptam fel a fejem rá, s magamban én is mondogattam, "Nyitnikék, nyitnikék!" Egy alkalommal verőfényes napsütésben fürdött a vasárnap délután. Hamar magamra kaptam a kabátot, kézbe a matchbot, egy kis vödör, némi csonti, melyet arra az esetre vásároltam, hogy talán kimegyek valamelyik nap a partra, ezután csak futtában intettem búcsút az otthon maradottaknak.

A folyópartot igencsak megnyúzta a tél, amelynek a parton maradt jegének felszíne lassan kásásodott a napsütés simításának köszönhetően. Nem tesz semmit. Sarkammal kapaszkodó bemélyedéseket ütöttem a parti jégbe a biztonság kedvéért. Elég lett volna ha megcsúszok, a folyó felé lejtő jégről simán besuppantam volna az alig két fokos vízbe. A napsütés nem tartott soká, a feltámadó szél jegesen fagyasztotta rá a matchbotra a kezem, amely veresre változott, mire összepakoltam. Nosza, semmi gond, legalább megtekertem egy kicsit az ellustult orsót, megnéztem, néhányszor hogy teszi meg a szokásos 20 méter távot a leúsztatott úszó. 
Kiirtott erdősáv, lakmározó kormoránok, mi lesz veled Mosoni-Duna?
Nem csak a favágók dolgoztak a télen
Egy héttel később ismét hasonló körülmények közepette találtam magam a vízparton. A víz szintje jó fél méterrel lejjebb volt akkor, a parti jég maradványai úgy meredtek a semmibe, mintha egy gyermek sildes sapkájának napellenzői lettek volna. Alattuk víz sem volt, csak néhány iszapba keményedett vadkacsalábnyom. Egy barátomtól kapott új botot szerettem volna teszt alá vetni. Csak reméltem, hogy összeakadok egy márnával. Némi etetést is eszközöltem, amely hideg folyóvízre fejlesztett fekete színű etetőanyagból, csontiból, áztatott kinyomkodott kenyérből, a parton hozzákevert sóderből állt. Ha jól emlékszem, 4-5 nagy kétkezes gombóccal indítottam a pecát. A víz olyan tiszta volt, hogy méteres mélységig minden erőlködés nélkül le lehetett látni. Üresnek tűnt a víz. Néhány vadkacsa és hattyú, illetve két hóda törte meg néha a vízfelszín sima felületét. 
Jeges ruganyok
Téli folyó. Jég, kicsi, tiszta víz....

...partra száradt sóderzátony
A fenekező bot bedobva, a matchbottal pedig az etetés sávját kezdtem úsztatni. Erős fél órát követően az úszó mintha kissé megtorpant meglassult volna. Csak a szemem káprázik? Vagy annyira várom a kapást, hogy beképzelem? Lehet. De akkor mitől indult el az úszó be a meder közepe felé lassan? Egy uszadék ága húzza? Volt erre néhány példa az eltelt fél órában. Nem, ez csakis hal lehet. Be kéne vágni! Vagy annyira berozsdásodtam az eltelt két hónapban hogy ez sem megy oly könnyedén? Gondolkodni, döntést hozni kell erről az agyamban? Talán meg is kell szavaztatni? Ejj, mikre is gondolok itt a másodperc törtrésze alatt? Mire a gondolatok elhagyták agyam planétáját, suhant is a bot. A bevágás mozdulata félúton megtört. Az orsó megreccsent, s a bot spicce elindult vissza a víz felé, kissé folyással szembe. Rövid küzdelmet követően kezdtem visszanyerni az ellopott zsinórt. Az áttetsző vízben felsejlett a tettes hengeres teste, erőteljes hát és farokúszója, amint fordult egyet. Abban a pillanatban a szerelék szinte kirepült a vízből. Üresen.
Kásás jégen
Az év első márnája, gondolom hivatalból nyúlt csak rá bajuszheggyel a piciny horogra, amely ideig-óráig tartotta a kontaktust, aztán elengedte a betyárt. Jól is van így. Egy élménnyel gazdagabb vagyok. Úgyis találkozunk még, s megmérkőzünk egymással. No majd ha olyan csalival ülök ki, aminek nem tudtok ellenállni, akkor nem csak szöszmötölés lesz, s újra mérkőzünk. Fogadkoztam. De erre még várnom kellet jó pár napot, hisz hiába voltak kellemesen melegek már a nappalok, bizony este és hajnalban foga volt az időnek.
Foga van az estének, a jobb oldali ajándékbot tesztre vár...
Február utolsó hetében az eső mosta el a tél itt hagyott maradékát, a föld pedig néha már fellélegzett. Egy este előjöttek a horgászataim nélkülözhetetlen társai, a harmatgiliszták. Igaz, még csak vagy húsz szálat sikerült begyűjtsek belőlük, de így is boldog voltam, mert tudtam, legalább egy horgászatot biztos kihúznak. S vajon kihúzza-e a folyó addig, míg a partjára megyek? Hisz várnom kellett két napot, hogy a napi rohanásból kiszakítsak egy másfél órát az estében a pecára. Minden reményem szertefoszlott, mikor a Lajta feletti hídról közel másfél méteres vízszintemelkedést tapasztaltam egy nap alatt. Ó, hogy az a .:!=&@!")(=*:(
Végre van csalim!

Talán a Mosoni-Duna még horgászható! A Lajta befolyó alatt nagyjából három kilométerre megálltam. A Mosoni-Duna vízszintje itt is megemelkedett, de bőven elmaradt még a nyári szinttől. A víz zavaros, sárgás volt, itt-ott még egy-egy jégtábla, fatörzs, szemét, és fű úszott a víz színén. Ha itt vagyok, elszerencsétlenkedem talán egy órát. Kerestem a parton egy olyan helyet, amelyről megdobhattam a jól ismert víz alatti töréseket, gödröket. Hanem aztán.........ajjaj. Három percenként vehettem ki a botokat. A víz iszonyatos mennyiségben szállította a félig elrothadt falevelet, fűcsomót, nád és kákalevelet, kisebb faágakat. Ha nem figyeltem, közel negyven centi vastagra pakolta rohadvánnyal az ólom felett a zsinórt a víz, s a cucc, mint valami víz alatti fregatt, szépen kivitorlázott a part menti kövezésekhez, ahol az ólom vagy a horog hamar megtalálta új otthonát, és onnan minden igyekezetem ellenére sem akart eljönni. Nem volt mese. A felszerelés követ fogott, csak egy mód maradt.....Csett.
Pár perc múlva megint csett. A folyókon horgászok ismerik ezeket az idegborzoló pillanatokat. Szereltem vagy kétszer, egyre csak mérgelődve, hisz közben viharos erőre kapott a déli szél, amely igaz hogy nem volt hideg, de teljesen telibe kapott. Szinte a fejem is feszítette, a botspiccek pedig vad táncba kezdtek a széllel.

Ekkor vettem észre, hogy valaki néz. Egy barna színű kutya. Biztos a gazdájával sétál. De embert nem láttam a környéken. A kutya fark csóválva körbejárt, szimatolt, rám vigyorgott lógó nyelvvel. Elég bamba képe volt, meg kell hagyni, de hát milyen legyen egy kutya képe? Egybevetve mindent, a megjelenését, viselkedését barátságos jószágnak tűnt.

"-Hej, kutyus, nincs neked való falat nálam, de ha gondolod, maradj egy kicsit, legalább én sem leszek itt egyedül!"

Míg szereltem, a lábamhoz dörgölőzött. Meglapogattam az oldalát. Na több se kellett neki. Boldogan ugrálni kezdett, hogy játszani akar, ez egyértelmű volt. Azonban arra vigyázott, nehogy a ruhámra ugorjon. Aha! Szóval valaki megnevelt téged kis pajtás. Bár nyakörve nem volt, a szőre sem volt kikopva annak helyén, tiszta és ápolt eb benyomását keltette. Barátságosan a lábamhoz dörgölőzött. Mintha macska lenne. Biztos azoktól leste el a hízelgést.
Kapásra várva
Mire megszereltem volna az egyik beszakadt botomat, a kutya izgalomba jött, s izgágán, de nem ugatva jelezni kezdett. Fel alá ugrándozott köztem, s a bevetett botom között. Csak nem a vadkacsákra csábultál el? Vagy a túlpart őzei szagát hozta feléd a szél pajtás? Tekintetem a bevetett bot spiccére tévedt, amely összetéveszthetetlenül ütemesen rázkódott, jelezve, valami történik a horog végén. Áhhh..... Bizonyára uszadék ez is, faág, vagy zacskó, esetleg valami más. Hát a valami más egyszer csak nagyobbat odahúzott, ám erre én is reagáltam, s ült a bevágás. A kutyus talán izgatottabban várta hogy mi lesz a horog végén, mint én. Hamarosan egy negyven centi körüli menyhal sejlett fel a zavaros vízből, tekeregve jött felénk az időközben besötétedő estében. Ez ám a csapatmunka! Köszönöm kutyus, hogy időben szóltál. Ha nem figyelek rád, a menyhal valami kövezés alá menekül be a felszereléssel, a vastag gilisztákkal, s onnan  nem szedem ki, bizonyos hogy beszakadok, s lehet ő is súlyosan sérül. Így viszont más a szitu. 
Február végi tarka-barka
Az elkövetkező félóra kissé unalmasan telt. Bot bedob. Másik kivesz, zsinórt letisztogat, újradob. Akkor az előzőleg bevetett botot kell kivenni, tisztítani a zsinórt...stb. Kezdtem megunni ezt a melót. A kutyus le nem vette a szemét a bevetett botokról. Ám kapás nem érkezett több, s a víz is mintha feljebb nyaldosta volna már a kikövezett partot. Ekkor a közeli családi házak egyike előtt megállt egy autó. A kutyus, mint aki valami rosszat tett, lapos kúszásban oldalgott vissza a házhoz, ahonnan most már tudom, sutyiban szökött ki hozzám majd egy órára. Mire az autó bement a kapun, a kutyus is beosont az autó kerekei mellett. Csendben, észrevétlenül. Úgy, ahogy engem itt hagyott. Se puszi, se pá, se nyalom a szád. Csak úgy lelépett. Nem haragudtam meg rá, hisz vidámságot csempészett az estébe, sőt biztos vagyok abban is, hogy még találkozunk, s horgászunk mi együtt, de legközelebb lesz majd a zsebemben egy kis szalonnabőr is...





Kelt: 2017. év Jégbontó havának 26.-ik napján