Szigetközi kalandok 2. - Sztornó

A júliusi nap ontotta hőség kíméletlenül árnyékba űzött minden élőlényt, pedig még csak délelőtt volt. Az álmos kis szigetközi faluban csak a fecskék csivitelése hallatszott olykor, vagy a kabócák zenekarának fel-felhangzó monoton koncertje törte szét a csend tükrét. Néha a főútnak csúfolt toldozott-foldozott kátyúktól torzított egyetlen aszfaltcsíkon kerekezett át néhány mosolygó osztrák turista. A turisták nevetségesnek tűnő sisakban, testre feszült tarka ruhában és napszemüvegben, mely idegen lény formát kölcsönzött mivoltuknak. -"Guten tag! Guten tag!" -köszöntek illedelmesen a falu lakóinak, akik kíváncsian nézték kerítésük mögül az elhaladó kerékpárosokat. Sosem láttak még ilyen sci-fi-be illő dizájnos bringákat. Bringákat is többnyire a kocsma előtt letámasztva láttak, múlt századi nyikorgó rozzant drótszamarakat.

A falu egyetlen kocsmájában csak néhányan ültek. Az omladozó vakolat, a kifakult felirat:

-I t a l m é r é s-

Ez különös retró hangulatot kölcsönzött a helynek. A fal mentén itt is, ott is gyom és dudva bújt elő a repedésekből tovább növelve annak méretét, melyek mentén fürge gyíkok sütkéreztek.

A helység sötét, savanyú bor és dohányszagú volt. Igaz, hogy pár éve megtiltották a kocsmákban a dohányzást, de az ajtó előtti dohányfüstfüggönyből mindig szökött be egy kevés, s a bent tartózkodó díszes társaság gúnyája is sűrűn lélegezte ki a füstszagot. Régi megfakult faszékek, kockás foltos terítővel letakart öt asztal volt minden berendezés, illetve egy csocsóasztal, amely rég nem működött már. Berepedt üveglapján vastagon állt a por, melybe csak a legyek lábai rajzoltak absztrakt formákat. A pult mögött az élete delén túljutott egykori szépségében rég megfakult menyecske törölgette a poharakat, vastag mázzal, de unalommal az arcán. Vállig érő szőkés hajában már megjelent néhány ősz hajszál, ám ez különösebben nem zavarta. Kinyúlt felsőjének dekoltázsa szeplős melleit rejtette. Melltartójának csipkéje a helyiség előkelő társulatának örömére többnyire szándékosan kikandikált a dekoltázsból. Némi úszógumi rárakódott a derekára az évtizedek során, de ezt ügyesen a pult mögé bújva sikerrel rejtve tartotta. Szemmel látható volt, hogy útál itt lenni, de más lehetősége nem lévén eltűrte a félrészeg udvarlók mindennapi próbálkozásait. Nem bántott meg senkit, félt hogy visszautasított kérővel ugrik a napi kis borravaló is, így mindenkire csábítóan, a sötétre festett szemeivel visszamosolygott, néha még kacsintott is. Ez azt a hiú tévképzetet idézte elő, hogy minden kocsmalátogató szentül meggyőződött arról, hogy ő az első számú kitüntetett, a csábító mosoly csak neki szól. Mindenkihez volt egy kedves szava, sokszor együttérzően hallgatta meg a sirámokról, bánatról, örömről szóló monológokat. No ez okozott is néha ramazurit, perpatvart, főképp fizetések környékén, mikor vastagabban fogott a szesz a kiszáradt torkokon. No ekkor az udvarló lovagok sir Lancelot elszántságával nagy hévvel egymásnak estek. Nagy baj nem volt soha, legfeljebb néhány gomb gurult koppanva a padlón a sarokba a maligántól elázott helyi  Grál lovagok hangos ruha és hajráncigálásától. Aztán csak elcsendesült minden. Ez így ment hónapról-hónapra, évről-évre.

A forró júliusi délelőtt halszagúan, izzadtan toppant be a kocsmába a falu halásza, s fáradtan hajtotta el kezével maga előtt a színeiben megfakult koszos szalagfüggönyt a bejárati ajtóban, melyen csak néhány légy vizsgálgatta a foltok eredetét, a mozdulattól volt amelyik szárnyra sem kelt. A kopott ragacsos pulthoz érve két nagyfröccsöt kért rizlingből. Mire a második pohárral elkészült a pult mögött szorgoskodó menyecske, addig az ádámcsutkájának sűrű mozgásával a halász lesegítette a savanykás frissítőt a borostás torka feneketlen mélyére. Némi borravalóval megtűzdelve a pultra csörgette a halász a két pohár ellenértékét, miközben a szénsavtól böffentett egy kicsit. A második poharat, mely időközben a lecsapódó párától kívülről megizzadt a kezébe véve szétnézett a kocsma egyetlen helyiségében, mivel a szeme idővel hozzászokott a borsavanyú félhomályhoz.

Két korosabb férfi halkan beszélgetett egy asztalnál az ablak mellett, látszólag rá sem hederítve a külvilágra. Előttük félig kiürült fröccsös poharak és kopott magyar kártya. Ultiztak. Kevesen játszanak ultit manapság. Az idősebbek ismerik még a játékot, a fiatalok esetleg csak a pókert. Ott nem sokat kell gondolkodni. A pult előtt jobbra egy másik asztalnál egy fura kinézetű szlovák fickó, akit Pávelként ismertek meg a faluban épp rumot hajtott le, majd a felest azonnal hideg sörrel öblítette. A lenyelt italtól hirtelen könnybe lábadt az amúgy is vizenyős tekintete. Pável a szlovák, néhány éve vett itt egy kis házat, mikor tömegével jöttek át Pozsonyból a gyenge forint miatt a tót atyafiak lakni. Csendes mosolygós ember volt ez a Pável, de nem igen akaródzott neki magyarul megtanulnia, bár ahogy mondják az apai nagyszülei még magyarok voltak. Kisnemesek talán Nyitra mellől, ám ő már semmit nem tudott ősei anyanyelvéből. A sors tette őt vissza a magyarok közé. A falusiak szerint büntetésből, hogy vezekeljen atyái elfeledett nyelvéért. Az élete is szürkén telt, s most nyugdíjas éveit ebben a poros kis faluban tengette. Reggelente vidáman igyekszik Pável a kocsmába, hogy néhány cent borravalót guríthasson a kétes múltú pult mögött szorgoskodó menyecske markába.  Akivel útközben találkozik annak vígan mondogatja:
-"Jó reggelit! Pável vágyom Szlovákországból, hoznyi holnap friss juhtúró, finom sör Posonyból, csak szólnyi bátran!"
Ezt az egy épkézláb mondatot tudta csak magyarul megtanulni, ám ezt napjában többször is hangoztatta ha találkozott valakivel. Néha volt is, aki rendelt tőle, akkor Pável nem ment a kocsmába, hanem beült régi Škodájába és beszerezte a kért termékeket. Másnap aztán rumra is futotta a sör mellé, hisz némi útipénzt is felszámított az ingázásra, melyet a lelkes falusiak ki is fizettek.

A halász egy, a sarokban hanyagul lerakott asztalnál ülő mogorva gülü szemű férfihez araszol, útközben csak aprót biccentve fejével a két halkan beszélgető, illetve a szlovák Pável felé, akit ő csak Palinak hív. Gyakran eszébe jut róla a mondóka, magában el is énekli olykor a "Vak Pali, vak Pali mindent lát..." kezdetűt, ilyenkor cinkos mosolyt ereszt meg Pável felé, akinek fogalma sincs a mosoly miértjéről. Nem is értené azt. A magyarok egy szevasszal elintézik a köszöntést oda se nézve, míg Pável mosolyogva egy "Dobrý deň"-t szisszent ki fogai közül, elfeledve, hogy magyarok közt van, akik ennek ellenére megértik a köszöntést, büszkeségből néha vissza is köszönnek ugyanígy, hogy lám mi is tudunk tótul egy kicsinyt. A halász szó nélkül leül a mogorva gülüszeművel szembe. Régi ismeretség az övék, amely még a régi rendszerben élte fénykorát. Hírlik, a gülüszemű férfi sem volt mindig mogorva. Egykor pártfunkcionáriusként az egyik legmenőbb ember volt a faluban. Ladájával mikor végigment a falun, az egyszerű emberek megsüvegelték. Csak neki volt akkor autója. Még a szomszéd falvakban is ismerték a nevét. Büszkén feszített a kormány mögött konfekció zakójában, ebbe a büszkeségbe pedig csak akkor ütött a nyavalya, mikor nagy hóesések idején szégyen szemre a TSZ Zetor traktora rángatta ki a hófúvások dűnéi közül. Valamit elhibázott viszont a rendszer váltás idején mert félrelökték a leveses fazéktól, így csak értéktelen földeket kaphatott a TSZ vagyonból, melyen inkább nőtt galagonya, gaz és vad szeder mint bármely kultúrnövény. Később el is kótyavetyélte őket bagóért. A szomszéd faluban talált rá vevőt, s az új tulajdonos értett a földhöz, rendbe rakta, egy részén kajakos kempinget nyitott a pesti turistáknak, a szakállas belpesti vastag-sötét keretes szemüvegű ficsúroknak, akik fizetni fizettek, evezni viszont nem tudtak és nem is szerettek. Inni, ordítozni annál inkább. A szúnyog hadat persze nem bírták, csak alkohollal vegyítve. Az új földbirtokos a  föld másik részén pedig törökbúzát termesztett, s disznókat nevelt fel rajta. Ez aztán tisztes megélhetést biztosított neki.
-"A megyei burzsoázia állt rajtam bosszút így!" -morogta el napjában többször is. -"Kiforgattak! Tudták előre a lapaj disznajok! Összeesküdtek ellenem a reakció alávaló pribékjei!" - fröcsögte sokszor vérbe borult kidülledt szemeivel. Egy ideig Ausztriában vállalt munkát, hogy fenntartsa magát valamiből, de aztán a kor felette is átdübörgött, s az ezred forduló után a nyugdíjasok csendes táborába vonult. Egykor az "átkosban" márkás whyskey-vel olajozta berozsdált gigáját, most ismeretlen eredetű olcsó törköly is megfelelt erre a célra, némi homoki lőrével kísérve, amelyet bornak csúfoltak a helyiek.

A halász is egykor a TSZ-nél töltött be zsíros pozíciót, ám mikor szeletet akart a tortából, neki morzsák sem jutottak. Pontosabban egy kivénhedt traktor, s a hozzá tartozó rozsdás rozoga eke, tárcsa, borona lett a jussa. Az értéket elhappolták az orra elől az élelmesebb, jobb összeköttetésekkel bíró elvtársak, akikből az új arisztokrácia nőtt ki később a lenyúlt vagyonnak köszönhető "alaptőke" révén. A traktor felett rég eljárt az idő, több olaj folyt ki belőle, mint amennyivel fel lehetett volna tölteni, így a városba adta el az összes gépet a halász ócskavasként az ottani cigányoknak. Ők aztán valami módon helyrehozták az öreg járgányt, eladták, hallani, igen jól kerestek az üzleten. A kapott pénzt hamar megették a gyerekek, elvitte az iskola, s nem látszott a kiút. A halász, aki ekkor még nem volt halász, kilátástalanul őgyelgett a faluban és a környékén hetekig, munkát keresve, de akkoriban mindenhol becsukták az orra előtt az ajtót azok is, akik addig messziről előre köszöntek neki, akik azelőtt hű elvtársként meghatottan szorongatták a kezét ha volt egy kis jutalom osztás november hetedikén, vagy május elsején a TSZ-ben. Kínjában a vízpartra járt, ahol az élete értelme felől elmélkedett naphosszat. A falubeli öreg halászok akik napokig figyelték, egyszer csak megsajnálták, és könyörületből munkát kínáltak neki. Nem volt más lehetőség, kezet adott rá. Papír is járt ekkor már a mesterséghez a megyei szövetségtől. Mire az ezred forduló utolsó tűzijátéka is elhalványodott, egyedüli halász maradt a faluban, mivel az öregek mind áteveztek addigára korhadt fa ladikjaikkal az örök halász mezőkre. Addigra kitanulta szépen a mesterséget, tudott bárhol, bármilyen halat fogni, varsát kötni, vészát elhelyezni, ám az alázatot már nem szívta magába, vagy az öregeknek nem maradt ideje erre megtanítani őt.

Kapzsivá lett, s mindig többre vágyott, többet akart. Vitt mindent, mint a piros hetes, mondogatták gyakran a kocsmában. Nem igen gondolt a jövőre. Ekkor nyílt meg a világ előtte. Egyedüli halászként ismerte a környék vizeit, a tocsogókat, rejtett öblöket, csak csónakkal megközelíthető vaskos lefűződő ágakat, morotvákat, áradás után hallal teli gödröket. Tudta hova húzódik be a hal télire, hova megy ívni a ponty, hol őrzi fészkét a harcsa, a süllő. S kezdett a büszkesége is nőni a pénztárcájával együtt. Karácsony és húsvét környékén igencsak megnőtt a kereslet a halakra. Kevesen horgásztak akkor már a faluból. A megélhetés miatt a férfiak reggeltől estig dolgoztak "Labanciában" kőművesként, vagy szőlészetekben, uborka földeken napszámban. Nem értek rá horgászni kijárni a falu menti folyóra, ág vizekre, de ropogós "ojro"-val fizettek a pikkelyesekért. Az árat a halász szabta meg. Mégpedig vastagon.

Újra hű szemekkel szorongatták a kezét a falusiak, s úgy érezte, megkopott "becsülete" lassan visszatér. Egy pár év és vehetett két csónakot is japán csónakmotorral, egyiket az ágvízen, másikat egy zárás alatt tartotta. Lett szép terep járó, amellyel bármilyen saras időben is eljutott a csónakjához. Nyáron gyakran pesti turistákat kalauzolt jó pénzért a Szigetköz ágvizein kajakkal, s étellel-itallal látta el őket a felhúzott sátraik közt járva esténként zsíros felárért. Felújította a házát, feleségét úri módra a városba, szépség szalonba járatta kéthetente, ám hiába a sok pénz, sokat nem tudtak már javítani a "nacssasszonyon", ennek ellenére a nő kimázolva úgy járt-kelt a faluban mint Milady the Winter! Ezen felül két gyerekének is zsebből kifizette az új lakást a közeli városban. S míg ő jól érezte magát az új rendszerben, s büszkén feszengett a "burzsoázia" által rászabott mellényében, mogorva ismerőse a régi rendszer elmúlt dicsőségén és saját mellőzöttségén, félretettségén siránkozott, áldozatként aposztrofálva magát.

A halász minden nap a vízen volt, s mindig volt hal a varsában, a tükörhálóban, a vészában. A gödröket is sűrűn tapogatta táplival. A faluban meg voltak vele elégedve, hiszen jó áron az igaz, de mindig kerülhetett az asztalra friss ponty, csuka, harcsa, egy-egy lapátdévér, néha márna, balin, sőt süllő is. Hat nagy fagyasztóládája többnyire csordultig volt hallal. Még a szomszéd faluban is ismerték, impériuma kiterjedt oda is. Csak szólni kellett neki a hét derekán, ha a vasárnapi asztalra halat akart valaki. A halat meghozta, a pénzt elrakta, a borravalóval pedig megolajozta a torkát a falu egyetlen ótvar kocsmájában. Úgy tűnt, révbe ért, s ez az állapot eltart addig, amíg a világ, világ, s a víz Pest felé folyik. Hanem aztán hamar szertefoszlott a jövőbe vetett hit.

Elkövetkezett egy esztendő, amikor a nagy árvíz elvitte a két csónakot, a hálókat, a terepjárót, s mindezekkel együtt a halász addigi gyümölcsöző életét is. A hirtelen jött áradás miatt a csónakokat ki akarta hozni a hullámtérből a halász, s ezért megkockáztatta, hogy bemegy a terepjáróval az ágrendszerbe. Az első csónakkal kifelé jövet viszont beragadt a sárba, amely felett már vagy tíz centivel folyt a víz. A halász kilométereket gyalogolt kétségbeesetten egy kölcsön traktorért, amellyel a kis japán autót ki akarta menteni az iszap fogságából, ám amint odaért a segítséggel, az autónak már csak a teteje látszott ki az iszapos vízből... A víz mindent elvitt akkor. Talán valahol betemette azóta az iszap a kis autót, s majd több száz vagy ezer év múlva kerül majd csak elő az akkori régészek nagy örömére. Az árvíz után a táj is megváltozott. Az ágrendszer vizei is. Ahol gödör volt, most térdig gázolva át lehetett menni a túlpartra. Ahol a gólya is lábalt, ott most hat méter mély a víz. A halak megfogyatkoztak, s nem a megszokott helyükön voltak. Alig ficánkolt olykor valami a hálóban, de volt, hogy napokig hiába húzta elkeseredve a hálót, néhány fonnyadt keszegen kívül nem akad zsákmány. A kormoránok azon a télen amúgy is százával hajszolták a környék uszonyosait, s hiába zavarta el őket minden nap, a fekete sereg csak nevetett rajta. Fejet lehajtva a kocsmát, s a falu házait messze kerülve ténfergett a halász ilyenkor haza, szidva a folyót, amely egykor a tenyerén hordozta, ám most cefetül megcsúfolta. Szóbeszéd járta, hogy a "nacssasszony" is máshol kereste olykor a boldogságot, de nem adott erre a szóbeszédre, "lári-fári" - hessegette el a gondolatot. Telt az idő, s a mindennapi gondok könyörtelen acélekéje lassanként mély barázdákat hasított a halász arcába.

Az árvíz elment, az új törvény azonban megtiltotta a természetes vizeken a halászatot. A halász ennek ellenére ugyanúgy kijárt a vizekre, hisz ez az ő faluja. Az ősi törvény pedig erősebb mindennél.
-"A mi falunk, mi erdőnk, mi mezőnk, mi vizünk! Az volt ez már Árpád óta is. Ne akarják megmondani ezt Pestről, hogy nem így van. Idegenek, akik jönnek mennek az ország házában, nem tudhatják ezt, a gambájukat használják hamburger evésre, ne szóljanak bele itt az Isten tiszteletbe!"
Hanem aztán hogyhogy nem, valahogy többször is elkapták, szemére vetve hogy orvhalász. A régi papíros mit sem ért már, hiába is lobogtatta. Bírósági herce-hurca, ügyvédek, városi ficsúrok kiöltözve zselézett hajjal, több százezres bírságok, felszerelés elkobzás, csak a baj. Először némi bírsággal, figyelmeztetéssel megúszta. Később magasabban szabták meg a bírságot, az ügyvédek tolla pedig fejcsóválgatások mellett is vastagabban fogott. -"Legközelebb nem tudunk megmenteni a börtöntől, ez a felfüggesztett az utolsó figyelmeztetés!"- intették a halászt. De mi mást is tehetett volna, kerülőutakon, többnyire csak az éj leple alatt, de csak kiment a vízre. A halakat pedig csak suttogva árulhatta, sutyiban, sötétben. Nem bízott már meg senkiben. Biztos valaki irigységből feldobta. S kevesebb is volt a hal, nem biztosított olyan megélhetést a halászat, mint korábban. Kevesebben is vettek szálkás keszeget, mikor a városban kapható a ponty, meg afrikai harcsa, pangasius, olcsóbban, s a lényeg, hogy bármikor! Minek is dugdosni a pénzt a vén tökkelütött zsebébe, aki csak bajt hoz az emberre ha megint elfogják a rendőrök. A halász a sok gondtól előbb lelkileg, majd testileg is meghajlott, kérges keze kirepedezett az evezőlapáttól, szeme is megromlott, egykor izmos válla is megereszkedett, zsíros, csomós haja is őszülni kezdett. Néha azonban melléje szegődött a szerencse. Mint aznap hajnalban is.

Tapogató hálójával sikerült egy harminc kilónál nehezebb harcsát fognia egy víz fölé hajló fűz alól, annak gyökérzete mellől. Sejtette hogy ott lesz a hal, többször látta ott forgolódni, apró buborékokat eregetni.

Megizzadt a nyári hajnalon, mire beemelte a halat a csónakba. Szemei előtt már látta a súlyos ezreseket, amiket a halért fog kapni.
-"Méghogy a tökéletlen vén halász mi? Na majd most felragyog a csillagom újra!"-gondolta. Még egy hét és meglesz az új csónakra való. Akkor nem kell ezzel a rozoga kölcsön ladikkal járnia a vizet. Új hálókat is vásárolt már, melyek csak arra vártak hogy bevessék őket. Most még a halász háza melletti fészerben nyujtózkodtak dologtalanul. Azért is indult a kocsmába, hogy a maradék pénzt a félrerakotthoz hozzácsaphassa, majd leszurkolja a teljes összeget az új csónakért. Régóta tudta, jó harcsára ki a legjobb vevő, a vén gülüszemű! Az bizony! A halat egy termény zsákba rakta, s a pocsék állapotú kerékpárjára kötötte nagy üggyel bajjal. A szebb időket megélt járgány minden tekerésnél kattant egyet. A bringa márkája meghatározhatatlan volt, lévén több féle kerékpárból lett összeeszkábálva, s hanyagul feketére festve. A helyiek csak "parasztbike"  néven illették. A két kerék méretében az avatott szemek némi különbséget is felfedezhettek, de mindez nem számított. Az első útja így a zsákmánnyal a kocsmához vezetett. A bringa hátsó kereke lapos volt, s mire a nehéz hallal a gát tetejére feltekert, teljesen beleizzadt. Aztán a földút felkavart pora megragadt az izzadt ruháján és arcán, amelyre az izzadtság fura csíkokat rajzolt, dühödt tigrisábrázatot kölcsönözve ezzel. De most itt van. Hiába a világnézeti különbség, hamar megegyezik most majd a mogorva emberrel az árban, aki nyugdíj érkezésére ígéri a fizetést a halért. Mert most nincs annyija. - "A burzsoá hivatalnokok forgatják pár napig kamat reményében, csak utána utalják az alamizsnát!" -szokta mondani kimeredt szemekkel. A halász belemegy az alkuba, hisz a következő napra várható a postás a nyugdíjjal, aztán rá egy napra meglehet az a csolnak is.

Kézfogással szentesítik a megállapodást, mikor a kocsma előtt egy autó kerekei csikorgatják meg a kavicsot, keverik fel a port. A halkan duruzsoló kocsmában megáll a levegő. A szebb napokat látott menyecske majdnem elejti törölgetés közben a csorbult szájú feles poharat ahogy kinéz a kocsma mocskos függönnyel takart ablakán, melynek aljában összegyűlve néhány szárazra aszott döglött légy feketlik. Hangja élesen töri ketté az álmos kiskocsma hangtalan mivoltát: -"Rendőrök!" A kocsma népe a varázs szóra azonnal az ablakhoz siet. Nagy esemény ez a faluban. A halász szürke arccal a helyén marad, remegő kézzel felhajtja a langyosra melegedett maradék fröccsét, majd szótlanul feláll és az ajtó felé indul kissé megremegő lábakkal.

A szlovák Pável is les kifelé vizenyős szemeivel az ablakon, bár ő nem ért semmit ebből az egészből. -"Čo sa stalo?" (Mi történt?) -kérdezgeti, de válaszra se méltatják. Kint beszédbe elegyednek a rendőrök a halásszal, akinek a biciklijét és a zsákját, majd a zsákban levő harcsáját fényképezik sűrű fejcsóválgatások közt. Csak szófoszlányok jutnak be a kocsmába, bár mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatózik, a legyek zümmögnek csupán a portól ragadó ablaküvegnek ütközve. "Orvhalászat alapos gyanújával....többszörösen elkövetett...a napok óta tartó megfigyelés.... adatgyűjtés....házkutatás is lesz...aztán előállítom...." a bilincs kattanása jól hallatszik. A halászt az autóba ültetik. A meleg miatt félig letekert ablakú elinduló kocsiból borostásan félszemmel néz csak sandán a kocsmaajtó irányába, ahol egy mogorva ember áll, s szemeit kiguvasztva hangtalanul formálja szájával a szavakat:

S z t o r n ó!

"Nem mindennapi témák merültek fel a fenti szatirikus drámával átszőtt novellában. Sokaknak ismerősnek tűnhetnek a történetben szereplő figurák, lehet, ez nem a véletlen műve! Nagyon kíváncsi vagyok, milyen is lesz a fogadtatása ennek az írásnak. Minden vélemény számít! amelyet szívesen fogadok-megfogadok! :)"

Kelt: 2017. év Kikelet havának 25.-ik napján