Balinparádé! Hejj!

Vehemensen kapott 

Tömegesen menekült a küsz, s itt is ott is közéjük vágtak a balinok, lassan a zsilipkapu betonfalának szorítva a küszrajok még egyben menekülő tömegeit. S ekkor elkezdődött a habzsolás. Sokáig csak néztem, gyönyörködtem a látványban, miközben testes 60-70 centi hosszúra saccolt őnök vetették magukat zsákmányuk után, s hátúszójuk a támadó cápáéra emlékeztetett, miközben vaskos hátuk olykor felszínre került. 

Fröccsent a víz, pattogott fel a küsz, kinyílt egy száj, s némi levegőt is harapva hozzá elnyelte az ezüstösen csillogó kishal rémült testét. Aztán elcsendesült minden. Csak a víz fodrai mutatkoztak, majd kezdődött elölről az egész. A fenekeszegek a zsilip alatt 150 méterre összeálltak, s kezdték a jól begyakorolt mozdulatokkal a hajtást, fel a zsiliphez....

bárhol beüthet

Nem tartom magam kifejezetten pergetőhorgásznak. Szerintem nagyon nem is értek hozzá. Pergető horgásznak nem, hobbipergetőnéhadobálónak talán annál inkább. Hol vagyok én a legyezőktől? Akiket mestereknek tartok, s tisztelek.....

Ígéretes a túlpart is

A víz, a rabló balinok látványa magával ragadott. Elkezdtem a leckét. A víz, a természet a legjobb tanítómester. Nem szabad senkire hallgatni, rám sem! Ki kell menni, dobálni, tízet, százat, ezret egy nap ha kell. Próbálkozni reggel, este, délben, sodrásban, langóban, burvány szélén, s csak dobni-dobni, időnként más csalival. Ennyire egyszerű. Vagy mégsem? Pergetőbottal sok helyet megjártam, s bizton mondhatom, a legfogósabbnak tartott csali legfeljebb a harmadik dobásra balint is adott. Egy helyen általában egyet, vagy kettőt tudtam fogni, aztán megneszelték hogy rájuk is vadászik valaki, vagy épp a szabadon engedett példányok adták le a drótot a többieknek, nem tudom, de utána ügyet sem vetettek rám, a próbálkozásaimra, lehetett csalicsere is, a helyzeten már nem változtatott semmi. 

Sok esetben gazdagodtam a fogások élményével, míg a balinok tapasztalatokat gyűjtöttek, miféle műcsalit ajánlatos elkerülni. Ezt gondolom egymás közt is megvitathatták. Volt, mikor csak egy erős ütés érkezett a körforgóra, a botot majd kiszedte a kezemből, de nem akadt, s a körforgó onnantól kezdve nem volt más a vízben, mint valami furán mozgó uszadék, melyre ügyet sem vetettek a fogatlan ragadozók. 

csukázás közben is ettek

Volt, mikor még javában zajlott a tilalom, csukára szereltem, hosszú acélelőkével, s a wobblert egymásután így is kétszer 50 centi feletti balin ragadta el. Még hogy zavarja az előke, pláne a fekete. Egyáltalán nem. Szerintem ha éhes, nem érdekli semmi.

Állandósult 50-55 cm közti méret

Tény: Nem kell csúcsmárkás bot, nem kell vagyonokat érő orsó, pláne nem méregdrága wobbler, folyóra, fák alá semmiképp nem ajánlott, mert a balint csak a csali színe és mozgása érdekli. A legtöbb balint és persze nem a kicsiket olyan bokorugró wobblerekkel fogtam, amelyek feltehetőleg a messzi Kínában látták meg a napvilágot, s évekig a táskám alján várták jobb sorsukat, mígnem a fenekeszegek el nem kezdték enni őket, de amúgy veszettül. Megvallom, sok pergetős írást olvasva sokszor fogalmam sincs, melyik műcsalival horgászott a spori, hisz a sok: 2#&˛/*, meg a #@<`3 jelzés, wobblernév ki google-zása elkedvtelenít, hogy tovább olvassam a cikket, ahol még vagy egy tucat ilyen csalinév előfordul. Persze kép nélkül......

Hibátlan

Mindjárt nőtt az ázsiója mindegyik ázsiai műanyag csalinak, sőt, a wobblerek képzeletbeli trónjára kerültek. Amíg bírták szusszal. Mert ugye mindenki elkopik egyszer, s a sorsot nem kerülhette el egyik sem. Egy tört fehér minnow típusú 9,5 cm-s wobblerem, amely eddig verhetetlennek bizonyult egyszer csak megadta magát, s elhagyta a nyelve felét. Hogy ez hogy eshetett meg, azt nem tudom. Ettől kezdve sérülten használtam, a mélységet ugyan tartotta, ám a farok mozgás kissé elmaradt, így bottal kellett rásegítsek. Így is működött, egy 50 cm-s balin rántotta a mélybe egy fűz belógó ágai alatt. 

Ívás után gyakori, hogy tele vannak halpiócával, győztem szegényt megszabadítani tőlük

Mondd hogy: ááááá

Te is mondd: ááááá

Sokat járt pergető helyek egyikén karácsonyt idéző hangulat fogadott, mikor a víz fölötti fűz ágain négy darab wobblert számoltam, melyek lógva az ágon víz fölött próbáltak megbarátkozni a sorsukkal. Bizonyos, hogy itt valaki mókusra ment! :))) 

Ezek az ágak sok wobblerrel tartottak már huza-vonát :)))

Sokan számolatlanul viszik haza a csukát, a harcsát, a süllőt. A harcsaállomány nagyobb példányai alig fellelhetőek már, mióta az un.: "sporthorgászok" radarral cserkészik be őket, s viszik haza ha kell, ha nem  a bajszikat, eladásra is olykor, hisz kell a motorcsónakba az üzemanyag, ami pénz ugye.....stb.

Mikor már nem marad méretes csuka, süllő, harcsa amit lehet vinni, jönnek a balinok. Egyre kevesebb van már belőlük is, főleg a nagyokból, a kisebb folyókból sokat elvittek már. A Duna az más, de félő, ott is ritkul majd az állomány. 

Ő már megharcolt rendesen

Eljött egy olyan nap, hogy egy loccsanás, egy rablás nem borzolta a felszínt. Kishalat sem láttam, gondoltam balin sem lesz. Nem baj, ha már itt vagyok, dobok párat. A harmadik dobás sem hozott halat, szépen húztam is kifelé a wobit, a csali már csak két bothosszra volt tőlem, színe kezdett is felsejleni előttem, mikor az áttetszően tiszta vízben alulról megjelent egy gyorsan kinyíló hatalmas száj, elkapta a csalit de böcsülettel, úgy, hogy a kis 6 centis SPRO wobbler teljes egészében eltűnt a hal szájában. A balin eközben szédületes mutatványokat adott elő, hogy szabadulhasson, szinte a lábamnál kellett ez első vad kirohanásokat csillapítani, kezelni, gyorsan rutinból engedtem a féken, majd néhány pillanat múlva, mikor enyhült az erő a túloldalon, tarkón ragadtam a bestiát.....

rejtélyes sérülés idei eddigi legnagyobb, 60 cm-s, közel 3 kilós balinomon

Ha lehet, csak a fényképét vigyük haza, s  az őn legközelebb is megörvendeztethet! :)))

Tőlem mindig megmentődnek az őnök

villámgyorsan tör vissza ő is

Ideális helyszín

A helyismeret nagyon fontos, a csali másodlagos, bokorugró Crank Bait (nekem disznócska)  is hozhat 50 feletti balint

Ilyen ez a szakma. A balinok jönnek, fogunk belőle, ha adják magukat, gyors fotó, majd vissza a feladónak, örömteli tekintet, mosoly a képeken, zsibbadó váll és kar, elégedett összepakolás, jóleső gondolatok a hazamenetel során, májusban, mikor zöldell minden, balinparádé idején.....

Kelt: 2016. év Ígéret havának 10.-ik napján

Balaton

Kilenc évvel ezelőtt kezdődött, hogy ellátogattunk a Balatonhoz, kifejezetten horgászat és versenyzés céljából. Akkor alakult meg egy baráti horgászcsapat, amely olyan emberekből állt össze, akik addig nem is ismerték egymást. Három sikeresen megnyert év után kinőttük magunkat, s noha a barátság töretlen maradt, immár hat éve családi csapatunkkal járunk le, hogy átérezzük a balatoni horgászat és versenyzés olykor felemelő pillanatait. Mint azóta is minden évben, idén sem hagytuk ki a lehetőséget, hogy szembenézzünk legnagyobb tavunkkal.

Idill

Az utazás előtti napokban árgus szemekkel fürkésszük az időjárás előrejelzéssel foglalkozó oldalakat, jó időben reménykedve. Megdöbbentő volt, hogy utazásunk előtt egy nappal április 27-én hegyeink kifehéredtek, a Kőszeg melletti Írottkőn pedig 26 centis hó hullott. Kicsit több csomaggal, meleg ruhákkal vágtunk neki az útnak, s az idő végre a kegyeibe fogadott, egy borongósabb, ám nem hideg nap után nyárias meleg versenynap köszöntött ránk. 

Gyuri és a fiam etetni indulnak

Ahogy javult az idő, úgy indult el a hal, apukám egy keszeggel

Az érkezés és kipakolás után kicsit horgászgattunk, próbálkoztunk, vajon eszik-e a hal ilyen gyors markáns frontváltásokkor, vajon lehet-e fogni halat a hirtelen visszahűlő vízben. Néhány keszeg óvatos kapással jelezte, hogy talán lesz valamennyi hal, de esélyeinket növelendően alapos csónakos etetést végeztünk egy nádmező szélén, nagyobb halak fogásában bizakodva. Itt segítségünkre volt jó barátunk Szaulik György, aki csónakjával szívesen segített, fiam pedig elvégezte a kívánt etetést. 

Parti nyársalás

Az este hamar elérkezett, egy jó kis nyársalás mindig nagy élmény, s jó a hűvösödő este a tűz mellett melegedni.

Fő a birkapöri

A következő nap már szép időt és ízletes bográcsban főzött birkapörköltet tartogatott számunkra, s egy jelentősebb halat is sikerült megakasztani, de a vékony előke nem bírta a többkilós súlyúnak becsült hal kirohanásait, pontosabban a nádba törését. Reménykedve vártuk a következő napot, amikor megkezdődött a horgászverseny.

horgászok jobbra.....

.....horgászok balra, s ott állok a parton

Noha alapjában véve amatőr horgászversenyről van szó, azért több neves sokat próbált profi horgász is helyet foglalt a 30 fős egyéni versenyben indulók között. 

Urbán József

Szaulik György

Varga Attila

Nagy Gábor

Ács Gergely Sándor

Az egyéni verseny jól kezdődött, a 17. helyet sikerült húznom, s szinte az alapozó etetést követően érkeztek is az első, rendkívül óvatos kapások. Én a part közelben próbáltam becsapni a dévérkeszegeket, 1,75 méteres vízben fenék közelben felkínált trágyagilisztával. Ez eleinte jól is ment, ám megállt a szél, a víz tükörsimává és rendkívül tisztává vált. Innentől kezdve a kapások elmaradtak, nem csak nálam, de másoknál is. Ekkor többen feeder-re váltottak, bízva abban, hogy a halak a messzebb levő mélyebb területekre húzódtak. Később a víz kissé fodrozódni kezdett, a halak ekkor kelletlenül, de visszatértek, s az egyéni verseny lefújása előtti két percben még sikerült fognom egy bagolykeszeget, egy másik pedig lemaradt a horogról félúton.

Mérlegelés az egyéni verseny végén

Az egyéni versenyen rajtam kívül részt vett a feleségem, a fiam, édesapám, miközben édesanyám és a kis keresztlányom a háttértámogatást adta, ellátva minket étellel, üdítővel, valamint a többi versenyző tevékenységéről szóló információkkal. Az egyéni verseny szoros eredményt hozott:

1. Urbán József 2750 gramm

2. Ács Gergely Sándor 2050 gramm

3. Somodi Csaba 1760 gramm

4. Varga Attila 1740 gramm

S az ötödik versenyző sem maradt le nagyon a dobogóról 1730 grammal. Örültem, hogy ha vékonyan is, de sikerült elfoglaljam a harmadik helyet amatőr horgászként a profik között. Noha voltam nem egyszer első helyezett egyéniben és csapatban is, de ilyen erős mezőnyben ez számomra felért egy első hellyel. Egyszerű folyami pecásnak ez nagy öröm.

Fontos az utánpótlás, gyerekek versenye...

Mire mindez lefutott, kezdődött is a gyermekek részére kiírt snecifogó verseny, ahol keresztlányom Botos Zsófia Dorka képviselte családi csapatunkat a CIHERES TEAM-et. Az egy órás verseny alatt a gyerekek mindent beleadtak.

Zsófia versenyez

Zsófi hihetetlen rutinnal fogta a kis küszöket, leány létére sok fiút is megelőzve az egy órás verseny alatt 68 darab küszt fogott, ezzel az eredménnyel mindössze egy darab kishallal maradt le Varga Csanád mögött, aki megnyerte a versenyt, s Zsófia a második lett. 

Itt volt egy óra pihenő, miközben rendeztük sorainkat, fújtunk egyet, majd siettünk, hogy részt vehessünk a csapatverseny sorsolásán. Hét csapat indult a délutáni versenyen, ahol feleségem szerencsésen húzott szektort, amelybe beleesett az a horgászhely is, ahol délelőtt nagy mennyiségben etettem. Reménykedve vágtunk neki a második etapnak.

amikor nagyon eszik a hal

CIHERES TEAM

csapatmunka

fiam a széken, édesapám a háttérben fáraszt....

mérlegelés

A verseny jól ment, a halak feeder-el, picker-el és matchbottal is foghatóak voltak. Több hal is lemaradt a pici horgokról, de így is sikerült jelentős mennyiséget fogni. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a mennyiség elég lesz ahhoz, hogy dobogóra kerüljünk. A csapatversenyt a halak váltakozó kapókedve ellenére sikerült megnyernünk, s mindezek után már bizakodva vártuk a kora esti díjkiosztót.

Egyéni harmadik helyért járó díj átvétele

Gyermekverseny második helyéért járó díj átvétele

Csapat első helyért járó vándorkupa átvétele

Érte küzdöttünk

Fáradtan dőltünk ágyba, s a másnapi hazaindulás előtt egy levezetőpeca keretében végre megérkezett egy 51 centis pikkelyes ponty, amelyet édesapám fogott meg finomszerelékkel közel negyven perces fárasztást követően.

A hétvége megkoronázása

Ki fáraszt kit?

tenyeres hétvégezáró

Szép emlékekkel gazdagodva már a következő évre gondolunk, ahol nagy feladat lesz megvédenünk a vándorkupát! 

Kelt: 2016. év Ígéret havának 2.-ik napján

Halszemmel, avagy egy bodorka élete (novella) 2. rész

Ívás előtt élénkülnek

2. rész:
....Engedtük, hogy az áramlat végtelen szállítószalagja vezessen utunkon, úgy is esett, a kis patak rohanó vize sodor minket lefelé, olykor fel-felgyorsulva, olykor szelíden körbeölelve, s lágyan a helyes irányba terelve. Éreztük, közel a folyó, hisz egy-egy eddig nem látott figurával találkoztunk. Volt köztük ki hasonló bajusszal rendelkezett mint odahaza ponty apó, igaz, ennek a lénynek duplán adott a Teremtő belőle lefelé álló szája köré szépen elhelyezve, s hengeres, izmos teste meg-megvillant a meder fenekén néha, amelyet fáradhatatlan hévvel bőszen turkált. Pikkelyei aranylóbb színűek voltak, bár hosszúkásabbnak, keményebbnek is tűntek. Az idősebb társaim szerint őket márnának hívják, ők a folyók lovagjai, erősek, izmosak és gyorsak, senki fia nem veheti fel velük a versenyt, étvágyban sem, mert mindig éhesek, folyton az aljzatot túrják, olykor pajkosan játszanak, ilyenkor ki-kiugrálnak a fenti világba szétnézni. Néha a patak alsó torkolatába is feljön egy-kettő, igaz, a fiatalabb példányokból csak, s hencegő meséket mondanak, melynek talán a fele sem igaz. Nem tetszettek nekem ezek a figurák, harsány hencegő mivoltjuk nem tette őket túl szimpatikussá. 

Voltak csapatok a dévérekhez hasonlatosak, de mégis valahogy mások, fura megnyúlt orruk lilás színben játszott, ők szilvaorrúaknak nevezték magukat. Meg hát a küszök ezrei, csak forogtak-forogtak véget nem érő táncot járva ezüstös testük káprázatos fényjátékot varázsolt idelent ahogy a testek garmadája megtörte a beszűrődő sugarak vonalát, tündérkertbe illett volna. Ők mondták el, hogy sok-sok névvel illették őket az idők folyamán, ki lamesnak, ki lamlinak, küsznek, szélhajtónak, vagy egyszerűen csak snecinek, sneckónak becézve néhányukat, ám jobban illett volna a bohém, vagy a táncos név szerintem. A hencegés tőlük sem állhatott messze, hisz egyre csak ezt énekelték, táncukkal ezt rajzolták:

     "Hol szél hajtja a hullámokat, 

      Kecsesen a nagy álmokat,

      Évről-évre meg nem állva, 

      Mindig van kedvünk a táncra!"'

küszök tánca

S ha a táncuk véget ért, ezt mormolták mindahányan:

    - Lám, mi uraljuk a vizeket, mindenhol ott vagyunk, mindent hallunk és látunk, mi vagyunk a legértékesebb vízi teremtmények, egyben a legsikeresebbek is, nem számít, mennyien veszünk oda olykor, ha csatába indulunk, veszteségeink eltörpülnek népünk sokasága folytán.

Nem álltam meg szó nélkül, talán kíváncsi is voltam, így aztán megkérdeztem:

    - Mi az hogy ti vagytok a legértékesebbek? Nem dölyf ezt így kijelenteni? Elmagyaráznátok ezt nekem?

Egyikük hozzám fordult, majd így szólt:

  - Figyelj ide! Mi tápláljuk a csukákat, a harcsákat, a süllőket, menyhalakat, nagyobb domolykókat, balinokat. A balinokat is jól hallod, ők, kik a mi fajtánk volt egykoron, ám ravaszul becsapva mindenkit, beálltak azok közé, kik ránk vadásznak, s fogak nélkül vigyorognak, mikor egyet-egyet elejtenek közülünk. És akkor még nem beszélve a vidrákról, sirályokról, kormoránokról, mindenféle szárnyas istencsudájáról, ha mi nem lennénk, ti sem lennétek, mert benneteket falnának fel, s ti nem vagytok annyian, hogy sokáig ellássátok a vízi világ éhes ragadozóit, kik víz felett és alatt folyton bennünket keresnek, kutatnak, űznek és hajszolnak...Mire kérdeztem volna még tőle, beállt a forgatagba, s kavarogva a sok ezüstös haltest lassan odébb vonult.

Ideális élőhely a holtágakban

Most is itt vannak ezek a mondatok, megjegyeztem őket, bár sok mindent nem értettem, olyan lényekről, amelyekről szó esett, a lényege azért megmaradt, hogy miért is vannak ők ennyien, s mitől nőnek ekkorára a csukák és a nagyobb domolykók. Az hogy a balin ellenünk fordult, mikor láttam őket velünk úszni, alig nagyobbak voltak csak a küszöknél, s apró férgekre, kisebb vízipókokra, vízbe esett légyre-bogárra vadásztak. Na ezt valahogy nehezemre esett elhinni, hogy ez a fura ficánk népség oly nagyra nőjön és úgy eláruljon sok-sok barátot, hogy aztán belőlük lakomázzon. Bár a furcsa vigyor a képükön valahogy sosem hagyott nyugodni. Aztán ki az a harcsa és a menyhal, meg aztán azok a szárnyas teremtmények? Társaimmal sokat beszéltünk ezekről a dolgokról, lám még ki sem értünk a nagy folyóra, s máris világot láttunk, mennyi új dolog történt velünk, egyben bizakodva vártuk, hogy újabb kalandos beszámolók várnak ránk a néha hozzánk csapódó útitársaink jóvoltából.

Mielőtt elértük a torkolatot, egy bodorka társunkkal találkoztunk, ki igen rossz bőrben volt, furcsák is voltak az uszonyai. Fakók, s tépettek, pikkelyeinek egy része hiányzott, húsa kivereslett a bőre alól, bár nem vérzett, szeme kissé kidülledt, kopoltyúja egyik oldalán csonka volt. Valami fura, megmagyarázhatatlan érzés, talán a félelem kapott el minket a látványtól. Mogorván s foghegyről válaszolt a neki feltett kérdésre, azt is csak menetben mondta, meg se állt, így szavai elvesztek a messzeségben, s azóta is próbáljuk megfejteni mik lehettek a befejező gondolatai. Hány és hány este csendültek fülünkbe azok a rejtélyes mondatok, amelyek akkor ott a torkolat felett elültették a félelem magját szívünkben. Ezek a szavak, mondatok sokáig kísértettek bennünket:

".....-Voltam olyan botor-bodor, hogy este mentem gyomrom után, hinár szélén szedegettem, hol a nagy bajúszú kinyúlt értem. A víz is mintha ő felé, vitt engem két társammal, hol a száj bezárult ők eltűntek.....a testemen csúf sebek jelzik, alig maradtam én kívül, csak a bajúsz mint ostor rajtam, éppen csak hogy megmentődtem ..... "

Utunk lassan véget ér, hol szélesebb már a patak, vár minket a karcsú folyó

Nagy bajúszú. Vajon ki lehet ez. Hisz a küszök is megénekelték, ő a vizek óriása, azt gondolnád hogy egy fatörzs, de éber nappal, s főként éjjel, így mozogni nem tanácsos. Ezeket hallottuk még jártunkban-keltünkben, míg végre kijutottunk a folyóra. 

Itt volt, teljes erejével, tisztább, áttetszőbb víz, mit valaha is láttunk, s friss, erőt adó száguldása magával ragadott. Beleborzongtunk, annyira jól éreztük magunkat, s egy idő után különös dallam csendült fel, s mélyen, de tisztán érthetően szólt a folyó:

          "Édesanyám elhagytalak,

           Nem olyan rég Pozsony alatt,

           Messze jutok, barangolok,

           Ám egyedül én nem kóborlok,

           Lajta testvér ölemre kel,

           Rábca-Rába barátra lel,

           Találkozunk Vének alatt!"

Ezt dúdolták folytan a folyó hullámai, s ki odafigyel a világra, egy idő után maga is hallja tán a folyó tündér énekét tavaszi estéken, mikor elül a méhek zaja, s csendesül az erdő népe, nyugovóra tér a világ.

Ahol a víz sodra körbeölel

Eddig nem tapasztalt mélységek, változatos világ tárult elénk, izmos, erős halak szelték a vizet, hatalmas csapatokba verődve túrták a kavicsos medret a márnák, nyomukban a keszegnép lakmározott a feltúrt iszapban helyét kereső rákocskák csapatából, imitt dévér matuzsálemek lapátszerű teste haladt komótosan a halak országútján, s egy-két nyúlt testű aranyló pikkelyes ponty követte őket lassan. Ekkor láttuk meg a nagybajúszút, aki egy vízbe dőlt fatörzs rönkjén pihent, alig mozdulva, pici szeme szinte eltűnt a hatalmas fején, s csak bajsza játszott a sodrásban, mint mikor az áramlat fésülgeti a hínármezőket. Ösztönösen messze kerültük, biztos voltam benne, hogy méregetett is minket, de nem mozdult.

Megmaradt bennem ez az első találkozás. Néhány nap alatt megszoktuk az új világot, kezdtünk ide beilleszkedni, megszoktak minket az itteniek, márnák, dévérek, királyhalak, paducok, a csukákkal sem volt sok baj, hisz alig-alig láttunk belőlük, ők is a kisebb ifjoncokhoz tartoztak, nagyon nem is tartottunk tőlük. Egy alkalommal valami rázuhant a világunk tetejére, egy óriási fa a felszíni világról, széles lombkoronával, melyről mint égi manna hullott a víz alá a rengeteg rovar, bogár, hernyó és sok más finom táplálék. Bizony szerencsénk volt, hogy ott voltunk, hisz nem ért rá senki bogarászni, villámgyorsan összeszedtünk mindent társaimmal, s a többi arra vetődő folyólakóval úgy, hogy a később jövőknek már nem maradt semmi. Épp az utolsó vaskos hernyón vitáztam társammal, mikor a világunkba csobbant egy zömök szőrrel fedett ronda metszőfogakkal ellátott golyóbis, melynek csupasz lapos hosszú farka hajtotta e fura lényt, aki nekiesett a vízbe dőlt fa zsenge ágainak, s pillanatok alatt elrágta azt, majd szájába fogva a lerágott gallyat testéhez képest fura gyorsasággal elinalt. A többiek szerint ez a nagyfogú volt, akitől nem kell tartani, hisz ő nem ránk vadászik, de azért kellemetlen fickónak gondoltam, bár jól esett, hogy bedöntötte a fát, mert ez által jó kis lakomához juttatott minket, amelyet csak akkor tapasztaltunk, mikor a világunk felszíne megfodrosodott, odakint szél tombolt, s a szél a kinti fákról szórta nekünk az ételt......

(3. befejező rész hamarosan következik)

3. rész
1. rész

Kelt: 2016. év Szelek havának 22.-ik napján

Halszemmel, avagy egy bodorka élete (novella) 1. rész

Araki-ér ősszel

A víz enyhén zavaros volt, hisz nemrég vonult le a zöldár. Ekkor láttam meg a víz alá beszűrődő napvilágot. Furcsa volt minden, kissé homályosan láttam, bár a kép percről percre tisztult. Körbenéztem. Mellettem hasonló lények próbáltak apró mozgással helyben maradni, egy zsombékos gyökérzetének szálai közt. miután fura gömbszerű otthonukat gyors mozgással elhagyták. Éreztem, többen vagyunk, s ez némi nyugalommal töltött el. Valahogy késztetést éreztem arra, hogy a többiekkel együtt mozogjak, megtanultam feljebb, lejjebb, jobbra, balra is úszni, bár ez eleinte kissé fárasztó volt. Amikor sötétedett, behúzódtunk a gyökérzet közé. 

Néhány nap múlva már nagyobb távolságokat is megtettünk, voltunk párszázan, az biztos, bár sosem tudtam mennyi is a létszám. Ekkor éreztem először azt az érzést, hogy valami arra késztet, élelmet kell keressek. Az első napokban termetes pocakom nehezen viselte a mozgást, de most hogy néha a gyökérzethez értem, nem éreztem olyan nagynak a hasam, sőt. Egyesek szikzacskónak nevezték a pocakot, ám mire gyönyörködni kezdtek volna benne, eltűnt. A társaim is hasonló helyzetben lehettek mint én, többen csipkedni kezdték ajkaikkal a víz alatti növényzet szárát. Így tettem én is. Nem is volt rossz. 

Később újabb, s újabb lények csoportjai érkeztek, s nem maradt sok ennivaló. Egyre nagyobb távolságokat kellett megtennünk, hogy elegendő élelemhez jussunk. Néha egy-egy elpusztult csiga, bolharákocska vetődött elénk az enyhén mozgó vízben, s adott bőséges reggelit a csapatnak, majd ahogy melegedett az idő a szúnyoglárvák terített asztala várt minket nap mint nap. Csatlakoztak hozzánk mások is, nekik vörösebb volt az uszonyuk, ám vékonyabb testalkatúak voltak nálunk. Ők bodorkának, búzaszemű keszegnek neveztek minket, bár fogalmam se volt, mi az hogy búzaszem, s milyen is az. Hozzám hasonló társaim szemét fürkésztem, s megjegyeztem, ez lenne a búzaszem. Középen fekete, körülötte narancsos szín. Bodorka? Nem tudom mi volt rajtam bodros, vagy ki után nevezhettek így minket, de tetszett a név. Voltak sötétebb uszonyú, annál is véknyabb csoportosulások. A világot, ahol éltünk, pataknak mondták egyesek. Tetszett ez az élet, egész nap úszkáltunk, igaz, a növényzet mindig a közelünkben volt, valami megmagyarázhatatlan erő mindig a közelében tartott.

Egy nap történt valami... Hirtelen az egyik gyökérzet alól egy hatalmasnak tűnő uszonyos elképesztő gyorsasággal tört ki, krokodilszerű száját hatalmasra tátotta, s elragadott a csoportból valakit, aki gyakran lemaradozott, kissé setén úszott velünk, s hamar el is fáradt olykor, na őt fejjel a szájába forgatva pillanatok alatt elnyelte egy hatalmas száj, amelyben fogak sorakoztak tűhegyesen. Később azon gondolkodtam, nekem nincs is ilyen fogam, sőt egyáltalán nem rendelkezem ilyen fegyverzettel, igaz minek is, anélkül is megvagyok. Ilyet sohasem láttam, mire ezt végiggondoltam, a csapat néhány megriadt tagjával egy olyan helyre rebbentünk szét, ahol azelőtt még soha nem jártam. A nagyobb uszonyosok szerint ez a patak közepe volt, ám figyelmeztettek, itt nem maradhatunk soká, a víz is erősebben nyomott minket lejjebb, s lejjebb, el kell érni a túlparti nádast. Nádas? Sosem hallottam róla. Egy új világ lehet. Néhány mozdulatot követve meg is érkeztünk, friss, eddig nem tapasztalt illatot hozott a víz, s én nagyokat tátogtam, hogy magamba zárjak belőlük minél többet. Az új hely csodálatos volt, többen is voltunk, s a víz alatti erdőben vígan bujócskázhattunk, senki nem háborgatott. Mennyi finomság, élelem, növényi moszatok, apró rákok, lárvák, vizibolhák, csigák, terülj asztalkám volt mindenfelé. S a játszótársak, mennyien voltak, mind erőtől duzzadó egészséges uszonyos, karikák, vad jászok, akik sokat meséltek a víz színén levő világról, az égből érkező rovarokról, a táncoló vizipókokról. Aztán testes robosztus kárászok, karikák, kicsiny dévérek, kisebb tömpefejű telények, s a gödörben pihenő öreg ponty apó. Esténként sok mesét mondott, miközben kétoldalt lefittyenő bajsza mozgott szavai súlya alatt, ami oly mókásnak tetszett, bár derülni nem mertünk rajta, meghatva hallgattuk a történeteket. Akkor még nem sejtettük, hogy az öregnek mennyire igaza van, s milyen sokat tud nem csak a víz alatti, hanem az afölötti világról is.

Tél az Araki-éren

Így telt az idő, napközben játszottunk, eszegettünk, úszkáltunk, esténként pontyapó meséit hallgattuk, s az sem zavart, ha néha egyikünket, általában a betegeket, gyengéket elragadott egy éles fogakkal ellátott csíkosfarkú foltos csuka, mert ponty apó az ő nevét is tudta, s mi megtanultuk sorra minden vizi lény, s a víz feletti lények nevét, ahogy azt ponty apó mondta volt, esténként az öreg lassú beszédét hallgattuk. Eljött az első tél, s a gyökerek közé bújtunk, kedvünk sem volt annyit játszani, az élelem is megcsappant, csak néztük egymást dideregve megbújva az ágak között. Aztán egyszer valami történt a fénnyel. Ponty apó, aki ilyenkor nehezen és csak néha szólalt meg, s a gödre mélyére költözött, ő mondta, hogy a világunk teteje megkeményedett, a jászok, domolykók sem járnak már fel, hisz rovar sincs, s a fejük amúgy is nagyot koppanna odafent. Na ezt nehezen tudtuk elhinni, de erőnk, s kedvünk se volt erről megbizonyosodni, s hittünk ponty apónak, hisz nem volt okunk kételkedni szavaiban.

megdermedt vízfolyás

Néhány hét múlva hangos zaj, remegés futotta végig a világot, hatalmas árnyak jelentek meg a világunk felett. Nagyobb társam szerint, aki megélt már vagy két telet, vízfeletti hosszúkarú lények jöttek, hogy összetörjék a világunk tetejét. Ő látta őket, hisz néha feljárt a vízfelszínre a jászokkal vizipókokat csipegetni. Így is történt, valami éles szürke tárggyal egy négyzet alakú ablakot nyitottak felettünk, ahonnan erősebb, tisztább fény érkezett, s mintha jobb lett volna kopoltyút mozgatni is. 

Hirtelen édes illatot éreztünk, s a meder fenekére finom falatok hullottak....Ekkor jutott eszembe, hogy éhes vagyok, néhányan kimerészkedtünk a nádtorzsák biztonságából és megvallom, igencsak belaktunk az édeskés mennyei mannából, amelyek között itt-ott vörös szúnyoglárvák, s vaskosabb ismeretlen férgek tekergőztek. Az iménti társam, aki néhány telet már megélt itt, rájuk vetette magát, majd a negyedik elfogyasztása után meglátott egy szép kövér férget, amely épp a meder felett tekergőzött. Hogy lehet az, hogy ez a féreg nem merült le a többivel, s a fenék felett lebeg? Erre nem tudtuk a választ, ám a társam épp hogy elkapta a férget, valamit meghúzott, de lehet, csak a fény játéka volt, .. ebben a pillanatban társam furcsa tekergőzésbe kezdett, ide-oda próbált mozdulni, de valami láthatatlan erő egyre feljebb húzta az ablak felé, s eltűnt a fenti világban. Bemenekültünk a torzsák közé....

lék a patakon

Néhány pillanat múlva társunk újból megjelent, rémülten, vérezve, s a hátából valami fényesen csillogva meredt felfelé, azon egy hosszú-hosszú fémes színű nádszál, mert mi más is lehetett, s társunk riadt mozdulatai arra késztettek minket, hogy meg se moccanjunk. Nem tudtuk mi fog történni, csak vártunk, öreg pontyapót pedig senki nem merte felkelteni, hogy választ adhasson kérdéseinkre. Ekkor történt az, hogy a közelből szép lassan előjött a csíkosfarkú csuka, s néhányszor megkerülte az egyre jobban vergődő vérző társunkat. Néhányszor mintha megszagolta volna, megböködte orrával, de hegyes fogait nem mutatta meg. El-elúszott mellette. Dermedten figyeltük mi fog történni, mikor egyszer csak nagyra nyílt a száj, s társunk félig eltűnt a csuka szájában. A csuka lassan elindult áldozatával a zsombék felé, ami előtt megállt, s teljesen elnyelte szegény társunkat. De ekkor történt valami, akárhogy akart, a csíkosfarkú nem tudott visszatérni búvóhelyére, mintha egy láthatatlan erő folyton visszahúzta volna onnan. Mindent bevetett. Forgott, pörgött, ide-oda cikázott, kifliformára hajlított testtel próbál valamitől szabadulni, s ekkor láttuk, hogy fogai közt ott az a fényes valami, ami imént még a társunk hátát díszítette. No csak nem összevesztek ezen az ékszeren, a csuka fáradt, s egyre feljebb került a fényesebb ablakhoz, majd egyszer csak eltűnt a világunkból. Ekkor hallottuk meg a hosszúkarúak beszédét: "De szép csuka, épp méretes, érte jöttem ide az Araki-érre"...

lesben állva

Néhány nap múlva pontyapó mesélni kezdett. Néha eljönnek ide a hosszúkarúak, akiknek láthatatlan karjaik végén elrejtve fínomnak tetsző falatba rejtve egy hegyes kis görbe fémes tüske van. Azzal szájba akasztanak, majd másik karjukkal, amely nagy, öblös háló, kiragadnak ebből a világból. Így járt pontyapó nagynénje, aki hosszú-hosszú ideje élt már itt, s néhányszor megküzdött a hosszúkarúakkal, míg egyszer csak el nem ragadták. Pontyapó csak egyszer találkozott velük, azóta óvatos, majd elvigyorodva meg is mutatja a sebhelyet a száján, amit a hosszúkarúak okoztak neki. Csodálkoztunk, s mélyen az eszünkbe véstük a hallottakat, bár megesett, hogy néhány társunk, aki járt a fenti világban elmondta, vannak, akik olykor visszajönnek, a hosszúkarúak néha visszaengednek ide le valakit. Pontyapó szerint vannak hosszúkarúak, amelyek hálószerű házakat raknak le a zsombék mentén, élelemmel megszórva, s az óvatlan uszonyosokat a házzal együtt ragadják ki. Vannak kör alakú házak, melyekbe befelé igen, kifelé már nem vezet út. Van olyan is, amelyen mi még át tudunk bújni, de idősebb társaink menthetetlenül beleakadnak, s onnan nincs visszaút. Vannak a mederre terülő kisebb négyzet alakú hálók, s vannak nagyok, melyek a patak legnagyobb lakóit is foglyul ejtik. Onnan nincs menekvés. Ponty apó szerint a legrosszabb, mikor egy sötét árny kerül a világunk tetejére, hosszúkás, s két fémbotból idelent is szikrát vet az élet, s beleszédül idelent mindenki, s aki időben nem búvik be a növényzet közé, az a felszínre sodródva könnyen a hosszúkarúak karmaiban találja magát. Rémmesék voltak ezek, pedig hol volt még ez ahhoz képest, ami a való életben eztán következett csak.

Néha kitekintek a fenti világra

Néhány napig eszünkbe voltak ezek a dolgok, aztán elfeledtük. Ahogy megjött a tavasz, s eltelt a nyár is, majd még egy tél, s újra tavaszodni kezdett. gyakran felnéztem már én is a víz színére, vizipókokért, na meg a kíváncsiság is hajtott, milyen lehet az a rejtélyes világ odafent. Lassan szűknek éreztük mi nagyobbak a patakot, új helyek után kezdtünk sóvárogni.
Ekkor jött az ötlet, hogy a nagyobb társaimból álló csapat keljen útra, s keressen egy nagyobb világot, amelyet a hosszúkarúak csak Mosoni-Duna néven neveznek......

(folytatás következik)

2. rész
3. rész

Kelt: 2016. év Szelek havának 7.-ik napján

Ébredező harcsák

Amilyen bizakodva vártam a tavaszt a februári enyheség után, olyan nehezen akar megjönni az igazi jó idő. Bizony a hónap közepén sem ért meglepetésként hogy félnapos havaseső és metsző szél nehezítette az ünnepi megemlékezéseket.  

Épp szájszélben a kis horog

Tűnődöm, miért is nem eszik még igazából a keszeg. Többen is próbálkozunk, de nem igazán indultak még be. Maradtak az esték. A nappali viszonylagos enyheség tovatűnik a lemenő nap sugaraival, s bizony elkél még a meleg öltözet, a sapka. Tűnődöm, hogy nappal miért is nem eszik a márna, miért nem megy a keszeg, csak egy-egy fordulás jelzi hogy ott a hal a vízben, na meg a folyó túlpartján halászgató tapogatóhálós táplis hálójában locsognak szép halak, olykor két kilós jászok is. A napi 5-10 kiló hala neki megvan. Még jó hogy betiltották a természetes vízeken a halászatot....Mekkora átverés....

Besötétedik. Haverom mellettem áztatja a zsinórt, majd hirtelen bevág, fáraszt, én szákolok neki. Ez a menetrend. Esténként négy öt márna akad neki, mind kicsik, 30-40 centisek. Csak a harmatgilisztát eszik, más nem kell nekik. Én 7 méterre horgászom tőle. Kapásom sincs. Teszek fel érlelt füstölt edami sajtkockát. Semmi. Aztán kapás, késik a bevágás, a hal győz, lelopja a sajtkockát, s elinal. Jobb, ha hazamegyek.

Eltelik egy nap, újra kint vagyunk. A menetrend hasonló, haver fogja a kismárnákat, nálam pöccintés sincs. Újradobok. Csali vastaggiliszta, szerelék 70 grammos tányérólom, csúszóra szerelve, gyöngy, forgókapocs, 70 centis 22-es előkezsinór, kisebb 6-os pontyozóhorog, 25-ös GBN főzsinór, 3,6 méteres heavy feederbot. Bedobok, a folyó keskeny szakaszán, féltávnál kicsit tovább. Érzem, hogy az ólom lágy iszapba merül. Megemelem kétszer a botspiccet, mire az ólom koppan, jelezve,a márnák által kifürdött szakaszra ért a szerelék. A sodrás megfeszíti a zsinórt. Eltelik néhány perc eseménytelenül. Hamarosan eljön a hazamenetel ideje ám ekkor történik valami. Valami megcsípi a csalit. Majd még egyszer. A negyedik apró húzásra bevágok. Az orsó felsír, a bot perecre hajlik, az ellenfél megindul lefelé. Haverom hamar kiszedi a másik botom, majd az ő két botját is. Közben a hal lehúz vagy 40 méter zsinórt, mire megállítom. 

Lassan tudom visszanyerni a zsinórt, közben erősen eltartva a víz alatt már korábban kitapasztalt akadóktól, szikláktól. Néhány kitörést követően felhozom a felszínre, a még most is keményen harcoló halam. A sötétben a fejlámpa fényében ér a meglepetés, amit csak sejtettem a fárasztás során, hogy a horog végén harcsa küzd. Nem is kicsi, nem is óriás, de nekem nagy öröm, hogy fáraszthatom.  Persze semmi harcsázó felszerelés nem volt nálunk, a merítőszák is kicsinek bizonyult, így ronggyal a szájába nyúlva sikerült kiemelni a partra a faroktőig 90 centi hosszú szép Mosoni ragadozót. A horog a szájszélbe, vékonyan, ám az ínban erősen tartva akadt, biztosítva a hal megfogását. A felszerelés is jól vizsgázott. Hát ezért nem fogtam én márnát, mert "ott kóborolt, csavargott egy -zsivány-":-)

Kiváló szezonkezdet

Biztos vagyok benne, hogy nem egyedül volt a márványmintás nagybajúszú, tűnődöm, a társai is horogra kerülnek-e a közeljövőben......

Kelt: 2016. év Kikelet havának 25.-ik napján