Halszemmel, avagy egy bodorka élete (novella) 1. rész

Araki-ér ősszel

A víz enyhén zavaros volt, hisz nemrég vonult le a zöldár. Ekkor láttam meg a víz alá beszűrődő napvilágot. Furcsa volt minden, kissé homályosan láttam, bár a kép percről percre tisztult. Körbenéztem. Mellettem hasonló lények próbáltak apró mozgással helyben maradni, egy zsombékos gyökérzetének szálai közt. miután fura gömbszerű otthonukat gyors mozgással elhagyták. Éreztem, többen vagyunk, s ez némi nyugalommal töltött el. Valahogy késztetést éreztem arra, hogy a többiekkel együtt mozogjak, megtanultam feljebb, lejjebb, jobbra, balra is úszni, bár ez eleinte kissé fárasztó volt. Amikor sötétedett, behúzódtunk a gyökérzet közé. 

Néhány nap múlva már nagyobb távolságokat is megtettünk, voltunk párszázan, az biztos, bár sosem tudtam mennyi is a létszám. Ekkor éreztem először azt az érzést, hogy valami arra késztet, élelmet kell keressek. Az első napokban termetes pocakom nehezen viselte a mozgást, de most hogy néha a gyökérzethez értem, nem éreztem olyan nagynak a hasam, sőt. Egyesek szikzacskónak nevezték a pocakot, ám mire gyönyörködni kezdtek volna benne, eltűnt. A társaim is hasonló helyzetben lehettek mint én, többen csipkedni kezdték ajkaikkal a víz alatti növényzet szárát. Így tettem én is. Nem is volt rossz. 

Később újabb, s újabb lények csoportjai érkeztek, s nem maradt sok ennivaló. Egyre nagyobb távolságokat kellett megtennünk, hogy elegendő élelemhez jussunk. Néha egy-egy elpusztult csiga, bolharákocska vetődött elénk az enyhén mozgó vízben, s adott bőséges reggelit a csapatnak, majd ahogy melegedett az idő a szúnyoglárvák terített asztala várt minket nap mint nap. Csatlakoztak hozzánk mások is, nekik vörösebb volt az uszonyuk, ám vékonyabb testalkatúak voltak nálunk. Ők bodorkának, búzaszemű keszegnek neveztek minket, bár fogalmam se volt, mi az hogy búzaszem, s milyen is az. Hozzám hasonló társaim szemét fürkésztem, s megjegyeztem, ez lenne a búzaszem. Középen fekete, körülötte narancsos szín. Bodorka? Nem tudom mi volt rajtam bodros, vagy ki után nevezhettek így minket, de tetszett a név. Voltak sötétebb uszonyú, annál is véknyabb csoportosulások. A világot, ahol éltünk, pataknak mondták egyesek. Tetszett ez az élet, egész nap úszkáltunk, igaz, a növényzet mindig a közelünkben volt, valami megmagyarázhatatlan erő mindig a közelében tartott.

Egy nap történt valami... Hirtelen az egyik gyökérzet alól egy hatalmasnak tűnő uszonyos elképesztő gyorsasággal tört ki, krokodilszerű száját hatalmasra tátotta, s elragadott a csoportból valakit, aki gyakran lemaradozott, kissé setén úszott velünk, s hamar el is fáradt olykor, na őt fejjel a szájába forgatva pillanatok alatt elnyelte egy hatalmas száj, amelyben fogak sorakoztak tűhegyesen. Később azon gondolkodtam, nekem nincs is ilyen fogam, sőt egyáltalán nem rendelkezem ilyen fegyverzettel, igaz minek is, anélkül is megvagyok. Ilyet sohasem láttam, mire ezt végiggondoltam, a csapat néhány megriadt tagjával egy olyan helyre rebbentünk szét, ahol azelőtt még soha nem jártam. A nagyobb uszonyosok szerint ez a patak közepe volt, ám figyelmeztettek, itt nem maradhatunk soká, a víz is erősebben nyomott minket lejjebb, s lejjebb, el kell érni a túlparti nádast. Nádas? Sosem hallottam róla. Egy új világ lehet. Néhány mozdulatot követve meg is érkeztünk, friss, eddig nem tapasztalt illatot hozott a víz, s én nagyokat tátogtam, hogy magamba zárjak belőlük minél többet. Az új hely csodálatos volt, többen is voltunk, s a víz alatti erdőben vígan bujócskázhattunk, senki nem háborgatott. Mennyi finomság, élelem, növényi moszatok, apró rákok, lárvák, vizibolhák, csigák, terülj asztalkám volt mindenfelé. S a játszótársak, mennyien voltak, mind erőtől duzzadó egészséges uszonyos, karikák, vad jászok, akik sokat meséltek a víz színén levő világról, az égből érkező rovarokról, a táncoló vizipókokról. Aztán testes robosztus kárászok, karikák, kicsiny dévérek, kisebb tömpefejű telények, s a gödörben pihenő öreg ponty apó. Esténként sok mesét mondott, miközben kétoldalt lefittyenő bajsza mozgott szavai súlya alatt, ami oly mókásnak tetszett, bár derülni nem mertünk rajta, meghatva hallgattuk a történeteket. Akkor még nem sejtettük, hogy az öregnek mennyire igaza van, s milyen sokat tud nem csak a víz alatti, hanem az afölötti világról is.

Tél az Araki-éren

Így telt az idő, napközben játszottunk, eszegettünk, úszkáltunk, esténként pontyapó meséit hallgattuk, s az sem zavart, ha néha egyikünket, általában a betegeket, gyengéket elragadott egy éles fogakkal ellátott csíkosfarkú foltos csuka, mert ponty apó az ő nevét is tudta, s mi megtanultuk sorra minden vizi lény, s a víz feletti lények nevét, ahogy azt ponty apó mondta volt, esténként az öreg lassú beszédét hallgattuk. Eljött az első tél, s a gyökerek közé bújtunk, kedvünk sem volt annyit játszani, az élelem is megcsappant, csak néztük egymást dideregve megbújva az ágak között. Aztán egyszer valami történt a fénnyel. Ponty apó, aki ilyenkor nehezen és csak néha szólalt meg, s a gödre mélyére költözött, ő mondta, hogy a világunk teteje megkeményedett, a jászok, domolykók sem járnak már fel, hisz rovar sincs, s a fejük amúgy is nagyot koppanna odafent. Na ezt nehezen tudtuk elhinni, de erőnk, s kedvünk se volt erről megbizonyosodni, s hittünk ponty apónak, hisz nem volt okunk kételkedni szavaiban.

megdermedt vízfolyás

Néhány hét múlva hangos zaj, remegés futotta végig a világot, hatalmas árnyak jelentek meg a világunk felett. Nagyobb társam szerint, aki megélt már vagy két telet, vízfeletti hosszúkarú lények jöttek, hogy összetörjék a világunk tetejét. Ő látta őket, hisz néha feljárt a vízfelszínre a jászokkal vizipókokat csipegetni. Így is történt, valami éles szürke tárggyal egy négyzet alakú ablakot nyitottak felettünk, ahonnan erősebb, tisztább fény érkezett, s mintha jobb lett volna kopoltyút mozgatni is. 

Hirtelen édes illatot éreztünk, s a meder fenekére finom falatok hullottak....Ekkor jutott eszembe, hogy éhes vagyok, néhányan kimerészkedtünk a nádtorzsák biztonságából és megvallom, igencsak belaktunk az édeskés mennyei mannából, amelyek között itt-ott vörös szúnyoglárvák, s vaskosabb ismeretlen férgek tekergőztek. Az iménti társam, aki néhány telet már megélt itt, rájuk vetette magát, majd a negyedik elfogyasztása után meglátott egy szép kövér férget, amely épp a meder felett tekergőzött. Hogy lehet az, hogy ez a féreg nem merült le a többivel, s a fenék felett lebeg? Erre nem tudtuk a választ, ám a társam épp hogy elkapta a férget, valamit meghúzott, de lehet, csak a fény játéka volt, .. ebben a pillanatban társam furcsa tekergőzésbe kezdett, ide-oda próbált mozdulni, de valami láthatatlan erő egyre feljebb húzta az ablak felé, s eltűnt a fenti világban. Bemenekültünk a torzsák közé....

lék a patakon

Néhány pillanat múlva társunk újból megjelent, rémülten, vérezve, s a hátából valami fényesen csillogva meredt felfelé, azon egy hosszú-hosszú fémes színű nádszál, mert mi más is lehetett, s társunk riadt mozdulatai arra késztettek minket, hogy meg se moccanjunk. Nem tudtuk mi fog történni, csak vártunk, öreg pontyapót pedig senki nem merte felkelteni, hogy választ adhasson kérdéseinkre. Ekkor történt az, hogy a közelből szép lassan előjött a csíkosfarkú csuka, s néhányszor megkerülte az egyre jobban vergődő vérző társunkat. Néhányszor mintha megszagolta volna, megböködte orrával, de hegyes fogait nem mutatta meg. El-elúszott mellette. Dermedten figyeltük mi fog történni, mikor egyszer csak nagyra nyílt a száj, s társunk félig eltűnt a csuka szájában. A csuka lassan elindult áldozatával a zsombék felé, ami előtt megállt, s teljesen elnyelte szegény társunkat. De ekkor történt valami, akárhogy akart, a csíkosfarkú nem tudott visszatérni búvóhelyére, mintha egy láthatatlan erő folyton visszahúzta volna onnan. Mindent bevetett. Forgott, pörgött, ide-oda cikázott, kifliformára hajlított testtel próbál valamitől szabadulni, s ekkor láttuk, hogy fogai közt ott az a fényes valami, ami imént még a társunk hátát díszítette. No csak nem összevesztek ezen az ékszeren, a csuka fáradt, s egyre feljebb került a fényesebb ablakhoz, majd egyszer csak eltűnt a világunkból. Ekkor hallottuk meg a hosszúkarúak beszédét: "De szép csuka, épp méretes, érte jöttem ide az Araki-érre"...

lesben állva

Néhány nap múlva pontyapó mesélni kezdett. Néha eljönnek ide a hosszúkarúak, akiknek láthatatlan karjaik végén elrejtve fínomnak tetsző falatba rejtve egy hegyes kis görbe fémes tüske van. Azzal szájba akasztanak, majd másik karjukkal, amely nagy, öblös háló, kiragadnak ebből a világból. Így járt pontyapó nagynénje, aki hosszú-hosszú ideje élt már itt, s néhányszor megküzdött a hosszúkarúakkal, míg egyszer csak el nem ragadták. Pontyapó csak egyszer találkozott velük, azóta óvatos, majd elvigyorodva meg is mutatja a sebhelyet a száján, amit a hosszúkarúak okoztak neki. Csodálkoztunk, s mélyen az eszünkbe véstük a hallottakat, bár megesett, hogy néhány társunk, aki járt a fenti világban elmondta, vannak, akik olykor visszajönnek, a hosszúkarúak néha visszaengednek ide le valakit. Pontyapó szerint vannak hosszúkarúak, amelyek hálószerű házakat raknak le a zsombék mentén, élelemmel megszórva, s az óvatlan uszonyosokat a házzal együtt ragadják ki. Vannak kör alakú házak, melyekbe befelé igen, kifelé már nem vezet út. Van olyan is, amelyen mi még át tudunk bújni, de idősebb társaink menthetetlenül beleakadnak, s onnan nincs visszaút. Vannak a mederre terülő kisebb négyzet alakú hálók, s vannak nagyok, melyek a patak legnagyobb lakóit is foglyul ejtik. Onnan nincs menekvés. Ponty apó szerint a legrosszabb, mikor egy sötét árny kerül a világunk tetejére, hosszúkás, s két fémbotból idelent is szikrát vet az élet, s beleszédül idelent mindenki, s aki időben nem búvik be a növényzet közé, az a felszínre sodródva könnyen a hosszúkarúak karmaiban találja magát. Rémmesék voltak ezek, pedig hol volt még ez ahhoz képest, ami a való életben eztán következett csak.

Néha kitekintek a fenti világra

Néhány napig eszünkbe voltak ezek a dolgok, aztán elfeledtük. Ahogy megjött a tavasz, s eltelt a nyár is, majd még egy tél, s újra tavaszodni kezdett. gyakran felnéztem már én is a víz színére, vizipókokért, na meg a kíváncsiság is hajtott, milyen lehet az a rejtélyes világ odafent. Lassan szűknek éreztük mi nagyobbak a patakot, új helyek után kezdtünk sóvárogni.
Ekkor jött az ötlet, hogy a nagyobb társaimból álló csapat keljen útra, s keressen egy nagyobb világot, amelyet a hosszúkarúak csak Mosoni-Duna néven neveznek......

(folytatás következik)

2. rész
3. rész

Kelt: 2016. év Szelek havának 7.-ik napján

Kikelet

Folyóvíz, napsütés, hóvirág és jászkó

Eltelt a január, s a február jó része is úgy suhant el mellettünk, hogy távol tartotta magától tél kapitányt, aki talán nem is akart erre kószálni. Eső viszont kijutott jócskán erre a vidékre, volt is egy kis vízszintemelkedés a folyókon. A folyók....., igen, némán tették a dolgukat, s horgászok sem háborgatták a partokat, mert mint ismeretes csak a hónap végén dőlt el, hogy kié lesz a vizek kezelésének, hasznosításának a joga, ki adhat ki jegyet. Apropó. Hiába vette át a megyei szövetség a nagyobb folyókat, bizony a kisebb csatornák, erek, patakok jó része az eddigi "hasznosító", a halásztársaság kezében maradt, így kellemetlen hátrányos helyzetbe kerültek azok a legyező barátaim, ismerőseim, akik előnyben részesítették ezeket a vizeket. Fáj a szívem, mert a kedvenc kis patakom, az Araki-ér, hivatalos nevén a Nováki-csatorna is erre a sorsra jutott. Nekem pedig minden évben ott kezdődött el a keszegező és domolykózó szezon. Emészteni kell még ezeket a dolgokat, s idő kell, hogy túltegyük magunkat a veszteségen....

a tavasz hírnöke

Térjünk vissza tehát a hónap végéhez. Területi jegyem még nem volt, de szívesen sétáltam volna egyet a Duna partján, hát gondoltam egyet és ellátogattam Gönyűre. Megnéztem a Mosoni-Duna torkolatot, ahol a kis folyó Pozsonyi kiruccanása után magába gyűjtve a Lajta, a Rába, a Rábca vizét újra visszatér édesanyja keblére, s egyesül vele, hogy aztán már együtt folytathassák a messze megkezdett utat, míg csak el nem érik szép lassan a Duna-deltát, s a Fekete-tengert. 

Az ártéri erdőben sétálva, már megjelentek az első virágok, mint a közelgő tavasz hírnökei, de az idő még vészjósló volt, borongós, esővel, havas esővel csapkodó, szeles, metsző hideg.

Némán mosta a Duna a Csallóközben az ősi földdel együtt ideiglenesen más országhoz elcsatolt Kolozsnéma kikötőjének partjait, s nem törte meg a víz tükrét csak olykor egy-egy felugró uszonyos. 

Balról hajlik a Mosoni-Duna édesanyja keblére, jobbra Kolozsnéma "néma" kikötője

Áradó víz, sár a parton ahol érkezik a Mosoni az Öreg-Dunához

Árván ringó ladik Gönyűn

Eljött végre az idő, mikor a friss ropogós területi jegyem birtokában végre vízpartra mehettem horgászbottal is. Ráadásul a hétvégére csodás napos időt jósoltak, kellemes hőmérséklettel. Gondoltam, itt az idő, hogy úsztassak, a keszegeket megmozgatja ez az idő február végén. Aztán jött a döbbenet. Miért és miért hajlamos arra az ember, hogy újra és újra elhiggye azt, amit a meteorológusok mondanak? Hányszor áztam már bőrig a tévedéseik miatt, hányszor borították fel már minden tervemet? Volt merszem egy alkalommal ezt szóvá tenni az egyik legismertebb internetes meteo-oldalon, ahol fel voltam regisztrálva. Le is tiltottak minden hozzászólási lehetőségről. Így fogadták a kritikát, hiába, ez a vidék nem annyira tartozik a kedvenceik közé, nehéz nekik megjósolni, mi jön a határokon túlról, odáig nem látnak.

Szombat. Metsző szél, hideg. Tántoríthatatlanul az ebéd elfogyasztása után azonnal kimentem a Mosoni-Dunára. Néhány gombócot bedobtam etetés gyanánt, s az 1,7 méteresre mért vízen, elkezdtem úsztatni egy 10 méteres szakaszt. Néhány úsztatás eseménytelenül zajlott, majd a horgászat megkezdését követő tizedik percben határozott kapásom volt. Azonnal bevágtam, s már hajtogatta is a matchbot végét egy termetes, 22 centis bodorka. Annyira örültem neki, hogy fényképet is elfeledtem készíteni róla, azonnal elengedtem. Közbe kaptam egy telefont, mire azzal végeztem, gondoltam megnyugodott a víz, dobok. Két métert sem ment az úszó, valami határozottan víz alá merítette. Bevágtam. Az ellenfelem nem várt erővel indult meg a meder közepe felé, majd ereje fogytán szépen feljebb és közelebb tudtam magamhoz húzni. Még a szákom se volt nyitva, úgyhogy nyakon ragadtam a tettest, ami nem volt más, mint egy csodaszép domolykó, amely 37 centi hosszú és alig valamivel kiló feletti volt.

kiló feletti telény, amely a meder fenekéről jött

A horgászat mindeközben lehetetlenné vált az egyre erősödő szél miatt, a kezem is rávörösödött a hidegtől a nyélre, így nem egészen két óra kint létet követően hazamentem, közben nyomdafestéket nem tűrő gondolatok kavarogtak fejemben a meteorológusokról, akik néha hetekre előre jósolgatnak, de egy napra sem tudják megmondani mi lesz itt az északnyugati végeken.

Érdekes farkuszonyú jász

A következő nap ugyanezzel a módszerrel próbálkoztam, de a helyszín más volt, másfél kilométerrel lejjebb, egy csendesebben folyó, ám mélyebb, 2,8-as vízben kezdtem úsztatni, apró horoggal, 16-os előkezsinórral, néhány csontival a mederfeneket kopogtatva. Az első öt percben megjött a kapás, amit komoly fárasztás követett, hiszen a hal igencsak ereje teljében volt. Az elején persze, mert hamar megadta magát a 35 centis kiló körüli jászkó, amely igencsak halovány színekben pompázott, meg is kellett nézzem jobban, hogy nem-e koncérral van dolgom, bár a szája egyértelműen jászra hajazott.

Az idő most sem volt a legkedvesebb, a szél irányt váltott, s eddigi szélcsendes helyzet a fák takarásában átváltozott egy szélcsatornává, szintén két óránál meghatározva véget vetett a horgászatnak. Na majd valamelyik este. Visszatérek a fenekező horgászathoz. Bár amíg a match botommal hajtottam úsztatva a halakat a feederbot be volt dobva, azon egy pöccintés se jelentkezett, fel is adtam aznapra a pecát.

Két nap múlva este leültem egy bejáratott helyre, ahol akasztottam is valamit, egy feltehetőleg többkilós márnát, mert megakasztást követve azonnal árral szemben indult meg a torpedó, szorosan az aljzathoz tapadva, s hát persze hogy a kövezés alá húzott, mivel nem sok esélyem volt eltartani onnan, az új zsinórom pedig mint ökörnyál a szélben sutty, már szakadt is.....Na ezt se így terveztem. Fejembe ötlött egy gondolat, írok majd egy bejegyzést a szerencsétlenkedéseimről, lehet, április elsejére bolondok napjára meg is leszek vele.

No mindegy, legalább volt egy kis izgalom is. Azért aznap este az unokája beköszönt a meglépett halamnak, ő egy fotó erejéig szárazra került, majd ment is vissza hamar a családjához, hiszen nagyon visszakívánkozott már, hallottam is hogy locsog érte bent a família:). 

Nőnie kell még, és fog is

Következő este ismét próbát tettem, ugyanott. Meglepetésemre ellepték a helyet a bucók, hármat meg is fogtam, közülük az egyik igencsak szép volt.

Termetesebb bucó

Végre volt márnakapásom is, igaz, ez a hal nagyobb volt mint előző nap fogott társa, talán a méretet is súrolhatta volna alulról, egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy visszaengedjem, vagy sem.

Mosoni Marci (ka)

Apropó, esténként a csali minden esetben vastag harmatgiliszta volt, mást nem voltak hajlandóak megenni, pedig a tavalyi nagy slágerüket, a füstölt edami sajtot is beszereztem, de valószínűleg hideg van még sajtot enni, jobb a gilusz, mert meg se pöccintette egyikőjük sem. A márnák világosban nem ettek, szinte mindig a teljes besötétedést követően este hét óra után kezdtek aktivizálódni.

Bízom benne, a kikelet nem várat már sokáig, hisz a halak étvágya is kezd szép lassan megjönni, a vizek óvatosan, de határozottan melegedni kezdtek, hamar elfeledtetik majd velünk a megpróbáltatásokat, melyeket az utóbbi időben horgászat nélkül töltöttünk. Talán a Mosoni-Duna és a Lajta feledteti majd az elvesztett kis patakokon való horgászat iránti sóvárgást, megajándékoz majd csodás élményekkel.

Kelt: 2016. év Kikelet havának 7.-ik napján