Halszemmel, avagy egy bodorka élete (novella) 1. rész

Araki-ér ősszel

A víz enyhén zavaros volt, hisz nemrég vonult le a zöldár. Ekkor láttam meg a víz alá beszűrődő napvilágot. Furcsa volt minden, kissé homályosan láttam, bár a kép percről percre tisztult. Körbenéztem. Mellettem hasonló lények próbáltak apró mozgással helyben maradni, egy zsombékos gyökérzetének szálai közt. miután fura gömbszerű otthonukat gyors mozgással elhagyták. Éreztem, többen vagyunk, s ez némi nyugalommal töltött el. Valahogy késztetést éreztem arra, hogy a többiekkel együtt mozogjak, megtanultam feljebb, lejjebb, jobbra, balra is úszni, bár ez eleinte kissé fárasztó volt. Amikor sötétedett, behúzódtunk a gyökérzet közé. 

Néhány nap múlva már nagyobb távolságokat is megtettünk, voltunk párszázan, az biztos, bár sosem tudtam mennyi is a létszám. Ekkor éreztem először azt az érzést, hogy valami arra késztet, élelmet kell keressek. Az első napokban termetes pocakom nehezen viselte a mozgást, de most hogy néha a gyökérzethez értem, nem éreztem olyan nagynak a hasam, sőt. Egyesek szikzacskónak nevezték a pocakot, ám mire gyönyörködni kezdtek volna benne, eltűnt. A társaim is hasonló helyzetben lehettek mint én, többen csipkedni kezdték ajkaikkal a víz alatti növényzet szárát. Így tettem én is. Nem is volt rossz. 

Később újabb, s újabb lények csoportjai érkeztek, s nem maradt sok ennivaló. Egyre nagyobb távolságokat kellett megtennünk, hogy elegendő élelemhez jussunk. Néha egy-egy elpusztult csiga, bolharákocska vetődött elénk az enyhén mozgó vízben, s adott bőséges reggelit a csapatnak, majd ahogy melegedett az idő a szúnyoglárvák terített asztala várt minket nap mint nap. Csatlakoztak hozzánk mások is, nekik vörösebb volt az uszonyuk, ám vékonyabb testalkatúak voltak nálunk. Ők bodorkának, búzaszemű keszegnek neveztek minket, bár fogalmam se volt, mi az hogy búzaszem, s milyen is az. Hozzám hasonló társaim szemét fürkésztem, s megjegyeztem, ez lenne a búzaszem. Középen fekete, körülötte narancsos szín. Bodorka? Nem tudom mi volt rajtam bodros, vagy ki után nevezhettek így minket, de tetszett a név. Voltak sötétebb uszonyú, annál is véknyabb csoportosulások. A világot, ahol éltünk, pataknak mondták egyesek. Tetszett ez az élet, egész nap úszkáltunk, igaz, a növényzet mindig a közelünkben volt, valami megmagyarázhatatlan erő mindig a közelében tartott.

Egy nap történt valami... Hirtelen az egyik gyökérzet alól egy hatalmasnak tűnő uszonyos elképesztő gyorsasággal tört ki, krokodilszerű száját hatalmasra tátotta, s elragadott a csoportból valakit, aki gyakran lemaradozott, kissé setén úszott velünk, s hamar el is fáradt olykor, na őt fejjel a szájába forgatva pillanatok alatt elnyelte egy hatalmas száj, amelyben fogak sorakoztak tűhegyesen. Később azon gondolkodtam, nekem nincs is ilyen fogam, sőt egyáltalán nem rendelkezem ilyen fegyverzettel, igaz minek is, anélkül is megvagyok. Ilyet sohasem láttam, mire ezt végiggondoltam, a csapat néhány megriadt tagjával egy olyan helyre rebbentünk szét, ahol azelőtt még soha nem jártam. A nagyobb uszonyosok szerint ez a patak közepe volt, ám figyelmeztettek, itt nem maradhatunk soká, a víz is erősebben nyomott minket lejjebb, s lejjebb, el kell érni a túlparti nádast. Nádas? Sosem hallottam róla. Egy új világ lehet. Néhány mozdulatot követve meg is érkeztünk, friss, eddig nem tapasztalt illatot hozott a víz, s én nagyokat tátogtam, hogy magamba zárjak belőlük minél többet. Az új hely csodálatos volt, többen is voltunk, s a víz alatti erdőben vígan bujócskázhattunk, senki nem háborgatott. Mennyi finomság, élelem, növényi moszatok, apró rákok, lárvák, vizibolhák, csigák, terülj asztalkám volt mindenfelé. S a játszótársak, mennyien voltak, mind erőtől duzzadó egészséges uszonyos, karikák, vad jászok, akik sokat meséltek a víz színén levő világról, az égből érkező rovarokról, a táncoló vizipókokról. Aztán testes robosztus kárászok, karikák, kicsiny dévérek, kisebb tömpefejű telények, s a gödörben pihenő öreg ponty apó. Esténként sok mesét mondott, miközben kétoldalt lefittyenő bajsza mozgott szavai súlya alatt, ami oly mókásnak tetszett, bár derülni nem mertünk rajta, meghatva hallgattuk a történeteket. Akkor még nem sejtettük, hogy az öregnek mennyire igaza van, s milyen sokat tud nem csak a víz alatti, hanem az afölötti világról is.

Tél az Araki-éren

Így telt az idő, napközben játszottunk, eszegettünk, úszkáltunk, esténként pontyapó meséit hallgattuk, s az sem zavart, ha néha egyikünket, általában a betegeket, gyengéket elragadott egy éles fogakkal ellátott csíkosfarkú foltos csuka, mert ponty apó az ő nevét is tudta, s mi megtanultuk sorra minden vizi lény, s a víz feletti lények nevét, ahogy azt ponty apó mondta volt, esténként az öreg lassú beszédét hallgattuk. Eljött az első tél, s a gyökerek közé bújtunk, kedvünk sem volt annyit játszani, az élelem is megcsappant, csak néztük egymást dideregve megbújva az ágak között. Aztán egyszer valami történt a fénnyel. Ponty apó, aki ilyenkor nehezen és csak néha szólalt meg, s a gödre mélyére költözött, ő mondta, hogy a világunk teteje megkeményedett, a jászok, domolykók sem járnak már fel, hisz rovar sincs, s a fejük amúgy is nagyot koppanna odafent. Na ezt nehezen tudtuk elhinni, de erőnk, s kedvünk se volt erről megbizonyosodni, s hittünk ponty apónak, hisz nem volt okunk kételkedni szavaiban.

megdermedt vízfolyás

Néhány hét múlva hangos zaj, remegés futotta végig a világot, hatalmas árnyak jelentek meg a világunk felett. Nagyobb társam szerint, aki megélt már vagy két telet, vízfeletti hosszúkarú lények jöttek, hogy összetörjék a világunk tetejét. Ő látta őket, hisz néha feljárt a vízfelszínre a jászokkal vizipókokat csipegetni. Így is történt, valami éles szürke tárggyal egy négyzet alakú ablakot nyitottak felettünk, ahonnan erősebb, tisztább fény érkezett, s mintha jobb lett volna kopoltyút mozgatni is. 

Hirtelen édes illatot éreztünk, s a meder fenekére finom falatok hullottak....Ekkor jutott eszembe, hogy éhes vagyok, néhányan kimerészkedtünk a nádtorzsák biztonságából és megvallom, igencsak belaktunk az édeskés mennyei mannából, amelyek között itt-ott vörös szúnyoglárvák, s vaskosabb ismeretlen férgek tekergőztek. Az iménti társam, aki néhány telet már megélt itt, rájuk vetette magát, majd a negyedik elfogyasztása után meglátott egy szép kövér férget, amely épp a meder felett tekergőzött. Hogy lehet az, hogy ez a féreg nem merült le a többivel, s a fenék felett lebeg? Erre nem tudtuk a választ, ám a társam épp hogy elkapta a férget, valamit meghúzott, de lehet, csak a fény játéka volt, .. ebben a pillanatban társam furcsa tekergőzésbe kezdett, ide-oda próbált mozdulni, de valami láthatatlan erő egyre feljebb húzta az ablak felé, s eltűnt a fenti világban. Bemenekültünk a torzsák közé....

lék a patakon

Néhány pillanat múlva társunk újból megjelent, rémülten, vérezve, s a hátából valami fényesen csillogva meredt felfelé, azon egy hosszú-hosszú fémes színű nádszál, mert mi más is lehetett, s társunk riadt mozdulatai arra késztettek minket, hogy meg se moccanjunk. Nem tudtuk mi fog történni, csak vártunk, öreg pontyapót pedig senki nem merte felkelteni, hogy választ adhasson kérdéseinkre. Ekkor történt az, hogy a közelből szép lassan előjött a csíkosfarkú csuka, s néhányszor megkerülte az egyre jobban vergődő vérző társunkat. Néhányszor mintha megszagolta volna, megböködte orrával, de hegyes fogait nem mutatta meg. El-elúszott mellette. Dermedten figyeltük mi fog történni, mikor egyszer csak nagyra nyílt a száj, s társunk félig eltűnt a csuka szájában. A csuka lassan elindult áldozatával a zsombék felé, ami előtt megállt, s teljesen elnyelte szegény társunkat. De ekkor történt valami, akárhogy akart, a csíkosfarkú nem tudott visszatérni búvóhelyére, mintha egy láthatatlan erő folyton visszahúzta volna onnan. Mindent bevetett. Forgott, pörgött, ide-oda cikázott, kifliformára hajlított testtel próbál valamitől szabadulni, s ekkor láttuk, hogy fogai közt ott az a fényes valami, ami imént még a társunk hátát díszítette. No csak nem összevesztek ezen az ékszeren, a csuka fáradt, s egyre feljebb került a fényesebb ablakhoz, majd egyszer csak eltűnt a világunkból. Ekkor hallottuk meg a hosszúkarúak beszédét: "De szép csuka, épp méretes, érte jöttem ide az Araki-érre"...

lesben állva

Néhány nap múlva pontyapó mesélni kezdett. Néha eljönnek ide a hosszúkarúak, akiknek láthatatlan karjaik végén elrejtve fínomnak tetsző falatba rejtve egy hegyes kis görbe fémes tüske van. Azzal szájba akasztanak, majd másik karjukkal, amely nagy, öblös háló, kiragadnak ebből a világból. Így járt pontyapó nagynénje, aki hosszú-hosszú ideje élt már itt, s néhányszor megküzdött a hosszúkarúakkal, míg egyszer csak el nem ragadták. Pontyapó csak egyszer találkozott velük, azóta óvatos, majd elvigyorodva meg is mutatja a sebhelyet a száján, amit a hosszúkarúak okoztak neki. Csodálkoztunk, s mélyen az eszünkbe véstük a hallottakat, bár megesett, hogy néhány társunk, aki járt a fenti világban elmondta, vannak, akik olykor visszajönnek, a hosszúkarúak néha visszaengednek ide le valakit. Pontyapó szerint vannak hosszúkarúak, amelyek hálószerű házakat raknak le a zsombék mentén, élelemmel megszórva, s az óvatlan uszonyosokat a házzal együtt ragadják ki. Vannak kör alakú házak, melyekbe befelé igen, kifelé már nem vezet út. Van olyan is, amelyen mi még át tudunk bújni, de idősebb társaink menthetetlenül beleakadnak, s onnan nincs visszaút. Vannak a mederre terülő kisebb négyzet alakú hálók, s vannak nagyok, melyek a patak legnagyobb lakóit is foglyul ejtik. Onnan nincs menekvés. Ponty apó szerint a legrosszabb, mikor egy sötét árny kerül a világunk tetejére, hosszúkás, s két fémbotból idelent is szikrát vet az élet, s beleszédül idelent mindenki, s aki időben nem búvik be a növényzet közé, az a felszínre sodródva könnyen a hosszúkarúak karmaiban találja magát. Rémmesék voltak ezek, pedig hol volt még ez ahhoz képest, ami a való életben eztán következett csak.

Néha kitekintek a fenti világra

Néhány napig eszünkbe voltak ezek a dolgok, aztán elfeledtük. Ahogy megjött a tavasz, s eltelt a nyár is, majd még egy tél, s újra tavaszodni kezdett. gyakran felnéztem már én is a víz színére, vizipókokért, na meg a kíváncsiság is hajtott, milyen lehet az a rejtélyes világ odafent. Lassan szűknek éreztük mi nagyobbak a patakot, új helyek után kezdtünk sóvárogni.
Ekkor jött az ötlet, hogy a nagyobb társaimból álló csapat keljen útra, s keressen egy nagyobb világot, amelyet a hosszúkarúak csak Mosoni-Duna néven neveznek......

(folytatás következik)

2. rész
3. rész

Kelt: 2016. év Szelek havának 7.-ik napján