Halszemmel, avagy egy bodorka élete (novella) 3. befejező rész

3. befejező rész:

A tavasz vízi hírnöke

....Azt követően, hogy jól laktunk a bedőlt fa ágairól vízbe hulló rovarok jóvoltából, folytattuk utunkat, többnyire az árral szemben. Érdekes volt a világ, hatalmas csapatokba verődve pásztázták a part menti sekélyes vizeket a jászok, vízbehulló csemegére várva, túrták az aljzatot éhes márnák, nyomukban a csipegető dévérek rajával. Néha egy-egy beteg, sérült társunk a nagybajszúak, vagy a csukák prédájává vált, de hozzászoktunk, hogy ez a világ rendje, így nagyon nem is foglalkoztunk már ezzel. 

Élveztük a nyár adta bőséget, s az első hűvösebb napok után nagyobb lakomákat csaptunk, csapatba verődve vörösszárnyú keszeg testvéreinkkel, hogy felkészüljünk a hidegebb időszakra. S a tél nem várt kegyetlenséggel, zord erővel csapott le. A metsző idő több hullámban támadt Szigetközre. Öt alkalommal csapott le tél tábornok, s minden esetben vastag hóval, jeges északi széllel vette birtokba a tájat. Az emberek ebből az ötödik támadásra emlékeznek talán a legjobban, mikor a tavaszt várva március idusán pofon verte őket a tél, s annak hadnagya az északi viharos szél.....

Hóba fulladt a Lajta-part

Számomra fontosabb volt, ami azt követően történt. Alighogy kitavaszodott, éreztük, hogy valami nincs rendjén. Egy darabig melegedett a víz, majd zavarosodni és hűlni kezdett. Rengeteg uszadék jött velünk szembe, tudtuk, biztonságosabb, ha védettebb helyre húzódunk. Volt egy kisebb öböl, amely már megtelt halakkal, s egyre csak érkeztek az újabb rajok. Jöttek balinok, csukák, sőt harcsák is, ám most nem kell tőlük tartani, hisz valamiért nem az evésen járt az eszük. Behúzódott ide mindenki, aki tudott, még menyhalat is láttunk, ki riadtan kereste a helyét. Furcsa egy jószág mintás testével a téli esték vámszedője, kisebb keszegek, gébek vannak az étlapján, ám szívesebben tisztítja el az útból a dögöt. Itt találkoztunk egy rettentően öreg ponttyal. Hatalmas aranyló pikkelyes teste, tekintélyt parancsoló, szinte zord tekintete tiszteletet parancsolt a víz minden lakójától. Ő mondta el, tizenegy téllel ezelőtt átélt már ilyesmit, a víz oly méretűre duzzadt, hogy ki tudott úszni az erdő alá, a fűvel, ciheressel benőtt területre is, ahol rettenetesen sok és addig nem ízlelt táplálékkal találkozott. Ám figyelmeztetett, a mélyebb részeket az új területen kerülni kell, mert ahogy az ár visszahúzódik, többnyire gyorsan, könnyen egy-egy gödör rabjává válhat valaki, sokan jártak már így, akik nem hallgattak a szavára.

Most tőle sem kellett tartanunk

Az érkező uszonyosok közt volt olyan, akit eddig még sosem láttam. Háborgására lettem figyelmes, folyamatosan szidta az érkezőket, s idegesen cikázott közöttük. Furcsa egy figura volt, teste zöldes, háta sötét, uszonyai szépen íveltek, sötétek, feje erőteljes, szeme hasonlatos az enyémhez, narancsszínbe hajló. Nem álltam meg, hogy ne szólítsam meg:

- Hé! Koma! Mit háborogsz, s ki vagy te?

- Hogy én ki vagyok? Én ki vagyok? Hát kivagyok, az már biztos. Ez az öböl az én lakhelyem, én járom itt a hínármezőket, én tartom rendben itt az öblöt, ide jönnek hozzám a beteg, sérült halak gyógyulást keresve, bár nem tudom miért, de ebbe már beletörődtem. De ez a tömeg, ezek itt lezabálnak mindent, tönkretesznek mindent, ilyen nyüzsgést még itt nem láttam.

- Mi a neved?

- A nevem sokféle, hívnak zöldikének, dokihalnak, cigánypontynak, de legtöbben compóként aposztrofálnak. De nem ez a lényeg, nézd, mit hoztatok ide be, mi ez a sok szemét, ez a sok szenny?
- Nem mi hoztuk ide, hanem a víz, amelyen már most alig látni át, rendkívül zavaros és piszkos, mi is az elől keresünk menedéket, hátha itt megmentődünk.
- Nem érek rá veled foglalkozni, mennem kell, sok a dolog, nézd letiporja, hát mit csinál!

Mire ezt kimondta, már el is tűnt, s mi a növényzet közé húzódtunk, ahol többnyire még védve voltunk a víz által sodort uszadéktengertől. S a víz csak nőtt, folyton folyvást, a vízi lakók pedig jöttek, s egy idő után ki-ki amerre tudott, arra indult tovább céltalanul. Észrevettük, hogy olykor már kemény vastag törzsű fák között úszkálunk, hogy sűrű fűmező közt fésüli ki az áramlatból az uszadékot a sodrás, s gyűjti össze a hosszúkarúak mocskát, többnyire kemény, színes dolgokat, amelyeket ők műanyagnak hívnak. Megnőtt az élettér. bár idegen volt a környezet, kezdtük megszokni. Igaza volt az öreg pontynak. Rengeteg új eleség birtokába jutottunk! Giliszták, bogarak, vízbe fúlt szárazföldi csigák. S a többiek! Vízbe fúlt állatok tetemeit ették a márnák, s a többiek is, jobb híján. Ekkor megállt minden. Lassult a sodrás ereje, s mintha nem nőtt volna tovább a víz. Aztán egyszer csak elkezdődött az apadás....

Áradó sáros víz szúnyoghadsereggel

A víz nem tréfált, csak nőtt-nőtt, s ölelte az erdőt...

Aztán eltelt minden, elment a nagy víz is, s szépen lassan minden visszatért a régi kerékvágásba. A víz ismeretlen helyre vitt minket, mire letisztult, s visszatért medrébe, egy csendes kis öbölben találtuk magunkat a Mosoni-Duna mentén. Csodás hely volt, táplálékban bővelkedő, s mindenütt halak és növényzet, élelemmel dús terített meder. Szúnyoglárvák milliói minden felé, még sosem tapasztaltunk ilyet. Degeszre töltötte mindenki a hasát, aki nem volt rest. A nyárfaszöszért is lusták voltunk már felúszni a felszínre, pedig az igen jó csemege, nekem elhiheti bárki..::) Ám a csoda nem tartott sokáig. Megrázó élmény következett, olyan, amelyet el sem tudtunk addig képzelni.

Csendes lefűződő öböl a Mosoni-Dunán, ideális élettér

A letisztult vízben találkoztam néhány ismerős uszonyossal. Noha csapatunk is megfogyatkozott, compó doktor és egy fiatal ponty itt talált menedékre ebben az öbölben. Megnyugtató volt, mikor kérdésünkre örömmel nyugtatgattak minket, hogy itt aztán nem kell mitől tartsunk. Akkor még ők sem tudták elképzelni azt, mekkorát tévedtek.

Régen találkoztunk már velük. A hosszúkarúakkal. Ők most nem hosszú karjaikkal tértek vissza, hanem valami egészen mással. Nem tudtuk mi történt, valami szélesen mintha lenyomta volna kissé a meder alján nőtt hínármezőt. A fiatal ponttyal és compó doktorral néhányan odamentünk, hogy megvizsgáljuk mi történt. Ekkor valami alulról elindult, körbefogta testünket s kiemelt a vízből. Levegőért kapkodva ugráltunk, de a háló nem engedett. Különös hang ütötte meg a fülünket:

Mi lesz a sorsunk?

- Odanézz öreg, micsoda ponty! Van benne compó, kárász, meg néhány testes bodorka!
- Az! Látod, idén se hiába váltottam táplijegyet (Kisszerszámos rekreációs halászjegy 4x4 m-es tapogatóháló, más néven pók /"szerző"/). Ejj, lesz még itt több is, talán napokig érdemes lesz ide járni így árvíz után...
- Sándru bá' ! A faluba megin' lesz hallé meg jó lesz a keszeg ecetbe is!
- Úgy-e Jóska, kilincselhetnek a népek, már érzem a vaskos ezreseket a markomba'! Nem is engedek vissza semmit, ha má' ilyen drágán adták idén a jegyet! Hehehe

Csak azt éreztem, hogy valami két oldalról benyomja a szemem, kiemel a hatalmas hálóból, majd meglendít valamerre, s repültem néhány métert, s erősen megütöttem magam a kemény földön. Azt hittem itt a vég. Nagyon megütöttem az oldalam, a bal mellúszóm talán ki is feszítettem esés közben, lehet hogy tört is valami, mert pont arra estem. Sajgott a fájdalomtól. Így jártak társaim is, az ifjú ponty, s a compó is.

- Majd összeszedjük őket ha megyünk haza.....-hangzott mögülünk....
- Had ugráljanak, legalább nem kell bajlódni a fejbevagdosással! Hehe. 
- Te tudod Sándru bá', ahogy szoktad! De mi van ha jön valaki ellenőrizni?
- Maradj csöndbe Jóska, és figyelj! Tanulj! Ide száraz lábbal senki nem tud bejönni árvíz után, beragad még a traktor is. Te ez a mi falunk, a mi vizünk, az vót a nagyapám korába is. A ladikot messziről kiszúrom, a motorcsónak hangját nem különben. Szerinted mé' járok ide? Téged is azé' hozlak ide, ha má' jegyed sincs, mer' itt nem zaklat senki! Amúgy a táplit lassan engedd a vízbe, mint én, aztán vársz kicsit és gyorsan fel! Ami benne van az már a mienk, hallod-e kölök? Így, ahogy én, harminc éve benne van a kezemben a boogie! Hehehe

Ezt hallottuk, meg a fojtott röhögést. Baljós mondatok, ítélet, felettünk. Rémült tekintettel néztük egymást, lassan fulladozva, s egyet-egyet ugorva próbáltunk könnyíteni sorsunkon. Minden ugrás után fájdalmas volt a földre való visszaérkezés, dörzsölt a fű és a száraz föld...jajj, talán bevégeztetett, ezzel eltelik a világ. Az ifjú ponty nyugodtan tátogott, látszott, beletörődött a sorsába, néhány ugrást követően nem próbálkozott többet. de mintha a szemével üzent volna, hogy élj, ne add fel! Menj, ha tudsz!

Összeszedtem minden erőmet, s néhány ugrásnak nem nevezhető csapkodással a víz mellett voltam. Fájt minden mozdulat, s éreztem, lassan elhagy az erőm is. Ekkor hallottam meg ismét a hosszúkarúakat:

- Nehogy má'! Fogd meg baszod Jóska, az anyád keservit mer' visszaugrik!
- Hogy az anyád! Nehogy vissza menj má'! Ó, hogy az a....!

S ekkor láttam, hogy felém közeledik egy sötét árny, s ekkor erőmet megfeszítve ugrottam egyet, arra, amerre a vizet sejtettem. A csobbanás hangja felüdülésként ért, s amennyire tudtam azonnal egy víz alatti gyökérzethez úsztam, az se érdekelt akkor, hogy talán csuka, vagy nagybajúszú les onnét rám, hisz jobb a vízben bevégezni, mint kint a szárazon a lassú fulladás. Csak egy kiscsuka bújt mellettem riadtan, méretéből ítélve sem nagyon jelentett veszélyt rám, így kipihenhettem magam. Az éjszaka sokat gondoltam a társaimra, akik között voltak akikkel együtt kezdtem az életet, s most odafent fulladtak meg gyalázatosan, partra dobva, az ifjú ponttyal, és compó doktorral.

Éjjel nem mertem elindulni, arra gondoltam, hajnalban útra kelek, s elhagyom ezt a helyet. Találtam néhány társat is, kik szerint közülük is sokakat elragadott a nagy háló, s onnan csak én voltam, ki megmenekültem. Alig hitték a történetet. Azt mondták, néhány pikkely hiányzik rólam, s éreztem én is, valami nincs rendjén, de bíztam benne, komolyabb baj már nem történik velem. A délután már ismét a folyó sodrában egy szép helyen talált minket.

Itt ért a tavasz

Itt ért minket a nyár, az ősz, majd a tél is. Mikor kitavaszodott, az elmúlt év emléke már messze volt, megnőve, megerősödve kezdtünk élelem után kutatni új barátaimmal. Még a tavasz elején történt, hogy terített asztalt találtunk a parttól nem is nagyon messze, s vékony ízletes kukacok tekeregtek az aljzaton.  Édeskés illet áradt a meder fenekéről, s néha aláhullott valami a fenti világból, s az illat ilyenkor erősödött. Óvatosnak kéne lenni! De hisz korog a gyomor, előbb néhány falat, aztán majd meglátjuk! Nosza nekiestünk, s mire a harmadik kukacot nyeltem volna, valami iszonyúan belenyilallt a számba. Nem engedett, s húzott-húzott felfelé. Fémes íze volt, s erősen tartott, bárhogy is próbáltam szabadulni, sikertelen volt minden próbálkozásom. Feladtam. ...."-Itt a vég, most már biztos!"  Futott át agyamon, s már ismét szárazon voltam, kapkodtam a levegőt. Láttam, ahogy a hosszúkarú a kezébe vesz, majd matat valamit a szám körül. Megszűnt a kínzó fájdalom, s én mozdulni próbáltam, de az erős kéz nem engedett.

Csak egy fotó erejéig

"-Itt nem lesz visszaugrálgatás!" Gondoltam, mikor valami a szemembe villant. Még most is káprázik tőle. Aztán csak annyit hallottam, hogy:

"- No, ez jó kép lett, te meg nőj meg még nagyobbra, szép bodorka, eridj utadra ha már ilyen szép élményt okoztál nekem így kora tavasszal!"

Tudtam, ez nekem szól! Ezután éreztem, hogy a kéz lassan visszahelyez a vízbe, éreztem, ahogy kopoltyúmat lassan átjárja a hűvös folyó vize, el se hittem, újra úsztam és a vízben találtam magam.

Ezt a mázlit. Nem gondoltam volna, hogy ilyen is van. Hisz oly kevesen térnek vissza, kik a fenti világba kerülnek, hogy viccnek tűnik minden szavuk a szabadulásuk történetéből, de még inkább mesének. Igazuk van néhányuknak, én tudom.  Eljött az idő, mikor társaimmal én is az ívó halak csoportjába nőttem fel, s már nem csak az élelemszerzés hajtott a tavasszal...

S hogy mi minden történt már, nem is emlékszem a legelejére, rémlik valami kis patakban indult a történet, s átélve szép és megrázó pillanatokat úgy érzem megedződtem a vízi életben. Talán csak mese volt, talán az öreg ponty apó találta ki az egészet, egy este elmondta, én pedig továbbadtam nektek, szóról szóra ahogy tudtam, hol elvéve, hol hozzátéve egy kicsit, úgy formáltam, hogy értsétek! Ami bizonyos: -sokat tanultam, sokszor a magam kárán, de bizakodva nézek a jövőbe, bízva abban, hogy a dolgok nem mindig rosszak, s a mélypontról is van kiút, ám tudva azt, hogy ha minden szépnek tűnik akkor sem árt az óvatosság, mert könnyen elromolhat minden, de a remény az ott van mindig, hisz még én is itt vagyok!

Vége

Köszönöm minden kedves olvasónak azt, hogy végigkísérte novellaíró próbálkozásom három részen át, kitartóan várva a folytatást!

Mosoni Horgász

Előző két rész megtekinthető itt:
1. rész
2. rész




Kelt: 2016. év Ígéret havának 22.-ik napján

Halszemmel, avagy egy bodorka élete (novella) 2. rész

Ívás előtt élénkülnek

2. rész:
....Engedtük, hogy az áramlat végtelen szállítószalagja vezessen utunkon, úgy is esett, a kis patak rohanó vize sodor minket lefelé, olykor fel-felgyorsulva, olykor szelíden körbeölelve, s lágyan a helyes irányba terelve. Éreztük, közel a folyó, hisz egy-egy eddig nem látott figurával találkoztunk. Volt köztük ki hasonló bajusszal rendelkezett mint odahaza ponty apó, igaz, ennek a lénynek duplán adott a Teremtő belőle lefelé álló szája köré szépen elhelyezve, s hengeres, izmos teste meg-megvillant a meder fenekén néha, amelyet fáradhatatlan hévvel bőszen turkált. Pikkelyei aranylóbb színűek voltak, bár hosszúkásabbnak, keményebbnek is tűntek. Az idősebb társaim szerint őket márnának hívják, ők a folyók lovagjai, erősek, izmosak és gyorsak, senki fia nem veheti fel velük a versenyt, étvágyban sem, mert mindig éhesek, folyton az aljzatot túrják, olykor pajkosan játszanak, ilyenkor ki-kiugrálnak a fenti világba szétnézni. Néha a patak alsó torkolatába is feljön egy-kettő, igaz, a fiatalabb példányokból csak, s hencegő meséket mondanak, melynek talán a fele sem igaz. Nem tetszettek nekem ezek a figurák, harsány hencegő mivoltjuk nem tette őket túl szimpatikussá. 

Voltak csapatok a dévérekhez hasonlatosak, de mégis valahogy mások, fura megnyúlt orruk lilás színben játszott, ők szilvaorrúaknak nevezték magukat. Meg hát a küszök ezrei, csak forogtak-forogtak véget nem érő táncot járva ezüstös testük káprázatos fényjátékot varázsolt idelent ahogy a testek garmadája megtörte a beszűrődő sugarak vonalát, tündérkertbe illett volna. Ők mondták el, hogy sok-sok névvel illették őket az idők folyamán, ki lamesnak, ki lamlinak, küsznek, szélhajtónak, vagy egyszerűen csak snecinek, sneckónak becézve néhányukat, ám jobban illett volna a bohém, vagy a táncos név szerintem. A hencegés tőlük sem állhatott messze, hisz egyre csak ezt énekelték, táncukkal ezt rajzolták:

     "Hol szél hajtja a hullámokat, 

      Kecsesen a nagy álmokat,

      Évről-évre meg nem állva, 

      Mindig van kedvünk a táncra!"'

küszök tánca

S ha a táncuk véget ért, ezt mormolták mindahányan:

    - Lám, mi uraljuk a vizeket, mindenhol ott vagyunk, mindent hallunk és látunk, mi vagyunk a legértékesebb vízi teremtmények, egyben a legsikeresebbek is, nem számít, mennyien veszünk oda olykor, ha csatába indulunk, veszteségeink eltörpülnek népünk sokasága folytán.

Nem álltam meg szó nélkül, talán kíváncsi is voltam, így aztán megkérdeztem:

    - Mi az hogy ti vagytok a legértékesebbek? Nem dölyf ezt így kijelenteni? Elmagyaráznátok ezt nekem?

Egyikük hozzám fordult, majd így szólt:

  - Figyelj ide! Mi tápláljuk a csukákat, a harcsákat, a süllőket, menyhalakat, nagyobb domolykókat, balinokat. A balinokat is jól hallod, ők, kik a mi fajtánk volt egykoron, ám ravaszul becsapva mindenkit, beálltak azok közé, kik ránk vadásznak, s fogak nélkül vigyorognak, mikor egyet-egyet elejtenek közülünk. És akkor még nem beszélve a vidrákról, sirályokról, kormoránokról, mindenféle szárnyas istencsudájáról, ha mi nem lennénk, ti sem lennétek, mert benneteket falnának fel, s ti nem vagytok annyian, hogy sokáig ellássátok a vízi világ éhes ragadozóit, kik víz felett és alatt folyton bennünket keresnek, kutatnak, űznek és hajszolnak...Mire kérdeztem volna még tőle, beállt a forgatagba, s kavarogva a sok ezüstös haltest lassan odébb vonult.

Ideális élőhely a holtágakban

Most is itt vannak ezek a mondatok, megjegyeztem őket, bár sok mindent nem értettem, olyan lényekről, amelyekről szó esett, a lényege azért megmaradt, hogy miért is vannak ők ennyien, s mitől nőnek ekkorára a csukák és a nagyobb domolykók. Az hogy a balin ellenünk fordult, mikor láttam őket velünk úszni, alig nagyobbak voltak csak a küszöknél, s apró férgekre, kisebb vízipókokra, vízbe esett légyre-bogárra vadásztak. Na ezt valahogy nehezemre esett elhinni, hogy ez a fura ficánk népség oly nagyra nőjön és úgy eláruljon sok-sok barátot, hogy aztán belőlük lakomázzon. Bár a furcsa vigyor a képükön valahogy sosem hagyott nyugodni. Aztán ki az a harcsa és a menyhal, meg aztán azok a szárnyas teremtmények? Társaimmal sokat beszéltünk ezekről a dolgokról, lám még ki sem értünk a nagy folyóra, s máris világot láttunk, mennyi új dolog történt velünk, egyben bizakodva vártuk, hogy újabb kalandos beszámolók várnak ránk a néha hozzánk csapódó útitársaink jóvoltából.

Mielőtt elértük a torkolatot, egy bodorka társunkkal találkoztunk, ki igen rossz bőrben volt, furcsák is voltak az uszonyai. Fakók, s tépettek, pikkelyeinek egy része hiányzott, húsa kivereslett a bőre alól, bár nem vérzett, szeme kissé kidülledt, kopoltyúja egyik oldalán csonka volt. Valami fura, megmagyarázhatatlan érzés, talán a félelem kapott el minket a látványtól. Mogorván s foghegyről válaszolt a neki feltett kérdésre, azt is csak menetben mondta, meg se állt, így szavai elvesztek a messzeségben, s azóta is próbáljuk megfejteni mik lehettek a befejező gondolatai. Hány és hány este csendültek fülünkbe azok a rejtélyes mondatok, amelyek akkor ott a torkolat felett elültették a félelem magját szívünkben. Ezek a szavak, mondatok sokáig kísértettek bennünket:

".....-Voltam olyan botor-bodor, hogy este mentem gyomrom után, hinár szélén szedegettem, hol a nagy bajúszú kinyúlt értem. A víz is mintha ő felé, vitt engem két társammal, hol a száj bezárult ők eltűntek.....a testemen csúf sebek jelzik, alig maradtam én kívül, csak a bajúsz mint ostor rajtam, éppen csak hogy megmentődtem ..... "

Utunk lassan véget ér, hol szélesebb már a patak, vár minket a karcsú folyó

Nagy bajúszú. Vajon ki lehet ez. Hisz a küszök is megénekelték, ő a vizek óriása, azt gondolnád hogy egy fatörzs, de éber nappal, s főként éjjel, így mozogni nem tanácsos. Ezeket hallottuk még jártunkban-keltünkben, míg végre kijutottunk a folyóra. 

Itt volt, teljes erejével, tisztább, áttetszőbb víz, mit valaha is láttunk, s friss, erőt adó száguldása magával ragadott. Beleborzongtunk, annyira jól éreztük magunkat, s egy idő után különös dallam csendült fel, s mélyen, de tisztán érthetően szólt a folyó:

          "Édesanyám elhagytalak,

           Nem olyan rég Pozsony alatt,

           Messze jutok, barangolok,

           Ám egyedül én nem kóborlok,

           Lajta testvér ölemre kel,

           Rábca-Rába barátra lel,

           Találkozunk Vének alatt!"

Ezt dúdolták folytan a folyó hullámai, s ki odafigyel a világra, egy idő után maga is hallja tán a folyó tündér énekét tavaszi estéken, mikor elül a méhek zaja, s csendesül az erdő népe, nyugovóra tér a világ.

Ahol a víz sodra körbeölel

Eddig nem tapasztalt mélységek, változatos világ tárult elénk, izmos, erős halak szelték a vizet, hatalmas csapatokba verődve túrták a kavicsos medret a márnák, nyomukban a keszegnép lakmározott a feltúrt iszapban helyét kereső rákocskák csapatából, imitt dévér matuzsálemek lapátszerű teste haladt komótosan a halak országútján, s egy-két nyúlt testű aranyló pikkelyes ponty követte őket lassan. Ekkor láttuk meg a nagybajúszút, aki egy vízbe dőlt fatörzs rönkjén pihent, alig mozdulva, pici szeme szinte eltűnt a hatalmas fején, s csak bajsza játszott a sodrásban, mint mikor az áramlat fésülgeti a hínármezőket. Ösztönösen messze kerültük, biztos voltam benne, hogy méregetett is minket, de nem mozdult.

Megmaradt bennem ez az első találkozás. Néhány nap alatt megszoktuk az új világot, kezdtünk ide beilleszkedni, megszoktak minket az itteniek, márnák, dévérek, királyhalak, paducok, a csukákkal sem volt sok baj, hisz alig-alig láttunk belőlük, ők is a kisebb ifjoncokhoz tartoztak, nagyon nem is tartottunk tőlük. Egy alkalommal valami rázuhant a világunk tetejére, egy óriási fa a felszíni világról, széles lombkoronával, melyről mint égi manna hullott a víz alá a rengeteg rovar, bogár, hernyó és sok más finom táplálék. Bizony szerencsénk volt, hogy ott voltunk, hisz nem ért rá senki bogarászni, villámgyorsan összeszedtünk mindent társaimmal, s a többi arra vetődő folyólakóval úgy, hogy a később jövőknek már nem maradt semmi. Épp az utolsó vaskos hernyón vitáztam társammal, mikor a világunkba csobbant egy zömök szőrrel fedett ronda metszőfogakkal ellátott golyóbis, melynek csupasz lapos hosszú farka hajtotta e fura lényt, aki nekiesett a vízbe dőlt fa zsenge ágainak, s pillanatok alatt elrágta azt, majd szájába fogva a lerágott gallyat testéhez képest fura gyorsasággal elinalt. A többiek szerint ez a nagyfogú volt, akitől nem kell tartani, hisz ő nem ránk vadászik, de azért kellemetlen fickónak gondoltam, bár jól esett, hogy bedöntötte a fát, mert ez által jó kis lakomához juttatott minket, amelyet csak akkor tapasztaltunk, mikor a világunk felszíne megfodrosodott, odakint szél tombolt, s a szél a kinti fákról szórta nekünk az ételt......

(3. befejező rész hamarosan következik)

3. rész
1. rész

Kelt: 2016. év Szelek havának 22.-ik napján

Halszemmel, avagy egy bodorka élete (novella) 1. rész

Araki-ér ősszel

A víz enyhén zavaros volt, hisz nemrég vonult le a zöldár. Ekkor láttam meg a víz alá beszűrődő napvilágot. Furcsa volt minden, kissé homályosan láttam, bár a kép percről percre tisztult. Körbenéztem. Mellettem hasonló lények próbáltak apró mozgással helyben maradni, egy zsombékos gyökérzetének szálai közt. miután fura gömbszerű otthonukat gyors mozgással elhagyták. Éreztem, többen vagyunk, s ez némi nyugalommal töltött el. Valahogy késztetést éreztem arra, hogy a többiekkel együtt mozogjak, megtanultam feljebb, lejjebb, jobbra, balra is úszni, bár ez eleinte kissé fárasztó volt. Amikor sötétedett, behúzódtunk a gyökérzet közé. 

Néhány nap múlva már nagyobb távolságokat is megtettünk, voltunk párszázan, az biztos, bár sosem tudtam mennyi is a létszám. Ekkor éreztem először azt az érzést, hogy valami arra késztet, élelmet kell keressek. Az első napokban termetes pocakom nehezen viselte a mozgást, de most hogy néha a gyökérzethez értem, nem éreztem olyan nagynak a hasam, sőt. Egyesek szikzacskónak nevezték a pocakot, ám mire gyönyörködni kezdtek volna benne, eltűnt. A társaim is hasonló helyzetben lehettek mint én, többen csipkedni kezdték ajkaikkal a víz alatti növényzet szárát. Így tettem én is. Nem is volt rossz. 

Később újabb, s újabb lények csoportjai érkeztek, s nem maradt sok ennivaló. Egyre nagyobb távolságokat kellett megtennünk, hogy elegendő élelemhez jussunk. Néha egy-egy elpusztult csiga, bolharákocska vetődött elénk az enyhén mozgó vízben, s adott bőséges reggelit a csapatnak, majd ahogy melegedett az idő a szúnyoglárvák terített asztala várt minket nap mint nap. Csatlakoztak hozzánk mások is, nekik vörösebb volt az uszonyuk, ám vékonyabb testalkatúak voltak nálunk. Ők bodorkának, búzaszemű keszegnek neveztek minket, bár fogalmam se volt, mi az hogy búzaszem, s milyen is az. Hozzám hasonló társaim szemét fürkésztem, s megjegyeztem, ez lenne a búzaszem. Középen fekete, körülötte narancsos szín. Bodorka? Nem tudom mi volt rajtam bodros, vagy ki után nevezhettek így minket, de tetszett a név. Voltak sötétebb uszonyú, annál is véknyabb csoportosulások. A világot, ahol éltünk, pataknak mondták egyesek. Tetszett ez az élet, egész nap úszkáltunk, igaz, a növényzet mindig a közelünkben volt, valami megmagyarázhatatlan erő mindig a közelében tartott.

Egy nap történt valami... Hirtelen az egyik gyökérzet alól egy hatalmasnak tűnő uszonyos elképesztő gyorsasággal tört ki, krokodilszerű száját hatalmasra tátotta, s elragadott a csoportból valakit, aki gyakran lemaradozott, kissé setén úszott velünk, s hamar el is fáradt olykor, na őt fejjel a szájába forgatva pillanatok alatt elnyelte egy hatalmas száj, amelyben fogak sorakoztak tűhegyesen. Később azon gondolkodtam, nekem nincs is ilyen fogam, sőt egyáltalán nem rendelkezem ilyen fegyverzettel, igaz minek is, anélkül is megvagyok. Ilyet sohasem láttam, mire ezt végiggondoltam, a csapat néhány megriadt tagjával egy olyan helyre rebbentünk szét, ahol azelőtt még soha nem jártam. A nagyobb uszonyosok szerint ez a patak közepe volt, ám figyelmeztettek, itt nem maradhatunk soká, a víz is erősebben nyomott minket lejjebb, s lejjebb, el kell érni a túlparti nádast. Nádas? Sosem hallottam róla. Egy új világ lehet. Néhány mozdulatot követve meg is érkeztünk, friss, eddig nem tapasztalt illatot hozott a víz, s én nagyokat tátogtam, hogy magamba zárjak belőlük minél többet. Az új hely csodálatos volt, többen is voltunk, s a víz alatti erdőben vígan bujócskázhattunk, senki nem háborgatott. Mennyi finomság, élelem, növényi moszatok, apró rákok, lárvák, vizibolhák, csigák, terülj asztalkám volt mindenfelé. S a játszótársak, mennyien voltak, mind erőtől duzzadó egészséges uszonyos, karikák, vad jászok, akik sokat meséltek a víz színén levő világról, az égből érkező rovarokról, a táncoló vizipókokról. Aztán testes robosztus kárászok, karikák, kicsiny dévérek, kisebb tömpefejű telények, s a gödörben pihenő öreg ponty apó. Esténként sok mesét mondott, miközben kétoldalt lefittyenő bajsza mozgott szavai súlya alatt, ami oly mókásnak tetszett, bár derülni nem mertünk rajta, meghatva hallgattuk a történeteket. Akkor még nem sejtettük, hogy az öregnek mennyire igaza van, s milyen sokat tud nem csak a víz alatti, hanem az afölötti világról is.

Tél az Araki-éren

Így telt az idő, napközben játszottunk, eszegettünk, úszkáltunk, esténként pontyapó meséit hallgattuk, s az sem zavart, ha néha egyikünket, általában a betegeket, gyengéket elragadott egy éles fogakkal ellátott csíkosfarkú foltos csuka, mert ponty apó az ő nevét is tudta, s mi megtanultuk sorra minden vizi lény, s a víz feletti lények nevét, ahogy azt ponty apó mondta volt, esténként az öreg lassú beszédét hallgattuk. Eljött az első tél, s a gyökerek közé bújtunk, kedvünk sem volt annyit játszani, az élelem is megcsappant, csak néztük egymást dideregve megbújva az ágak között. Aztán egyszer valami történt a fénnyel. Ponty apó, aki ilyenkor nehezen és csak néha szólalt meg, s a gödre mélyére költözött, ő mondta, hogy a világunk teteje megkeményedett, a jászok, domolykók sem járnak már fel, hisz rovar sincs, s a fejük amúgy is nagyot koppanna odafent. Na ezt nehezen tudtuk elhinni, de erőnk, s kedvünk se volt erről megbizonyosodni, s hittünk ponty apónak, hisz nem volt okunk kételkedni szavaiban.

megdermedt vízfolyás

Néhány hét múlva hangos zaj, remegés futotta végig a világot, hatalmas árnyak jelentek meg a világunk felett. Nagyobb társam szerint, aki megélt már vagy két telet, vízfeletti hosszúkarú lények jöttek, hogy összetörjék a világunk tetejét. Ő látta őket, hisz néha feljárt a vízfelszínre a jászokkal vizipókokat csipegetni. Így is történt, valami éles szürke tárggyal egy négyzet alakú ablakot nyitottak felettünk, ahonnan erősebb, tisztább fény érkezett, s mintha jobb lett volna kopoltyút mozgatni is. 

Hirtelen édes illatot éreztünk, s a meder fenekére finom falatok hullottak....Ekkor jutott eszembe, hogy éhes vagyok, néhányan kimerészkedtünk a nádtorzsák biztonságából és megvallom, igencsak belaktunk az édeskés mennyei mannából, amelyek között itt-ott vörös szúnyoglárvák, s vaskosabb ismeretlen férgek tekergőztek. Az iménti társam, aki néhány telet már megélt itt, rájuk vetette magát, majd a negyedik elfogyasztása után meglátott egy szép kövér férget, amely épp a meder felett tekergőzött. Hogy lehet az, hogy ez a féreg nem merült le a többivel, s a fenék felett lebeg? Erre nem tudtuk a választ, ám a társam épp hogy elkapta a férget, valamit meghúzott, de lehet, csak a fény játéka volt, .. ebben a pillanatban társam furcsa tekergőzésbe kezdett, ide-oda próbált mozdulni, de valami láthatatlan erő egyre feljebb húzta az ablak felé, s eltűnt a fenti világban. Bemenekültünk a torzsák közé....

lék a patakon

Néhány pillanat múlva társunk újból megjelent, rémülten, vérezve, s a hátából valami fényesen csillogva meredt felfelé, azon egy hosszú-hosszú fémes színű nádszál, mert mi más is lehetett, s társunk riadt mozdulatai arra késztettek minket, hogy meg se moccanjunk. Nem tudtuk mi fog történni, csak vártunk, öreg pontyapót pedig senki nem merte felkelteni, hogy választ adhasson kérdéseinkre. Ekkor történt az, hogy a közelből szép lassan előjött a csíkosfarkú csuka, s néhányszor megkerülte az egyre jobban vergődő vérző társunkat. Néhányszor mintha megszagolta volna, megböködte orrával, de hegyes fogait nem mutatta meg. El-elúszott mellette. Dermedten figyeltük mi fog történni, mikor egyszer csak nagyra nyílt a száj, s társunk félig eltűnt a csuka szájában. A csuka lassan elindult áldozatával a zsombék felé, ami előtt megállt, s teljesen elnyelte szegény társunkat. De ekkor történt valami, akárhogy akart, a csíkosfarkú nem tudott visszatérni búvóhelyére, mintha egy láthatatlan erő folyton visszahúzta volna onnan. Mindent bevetett. Forgott, pörgött, ide-oda cikázott, kifliformára hajlított testtel próbál valamitől szabadulni, s ekkor láttuk, hogy fogai közt ott az a fényes valami, ami imént még a társunk hátát díszítette. No csak nem összevesztek ezen az ékszeren, a csuka fáradt, s egyre feljebb került a fényesebb ablakhoz, majd egyszer csak eltűnt a világunkból. Ekkor hallottuk meg a hosszúkarúak beszédét: "De szép csuka, épp méretes, érte jöttem ide az Araki-érre"...

lesben állva

Néhány nap múlva pontyapó mesélni kezdett. Néha eljönnek ide a hosszúkarúak, akiknek láthatatlan karjaik végén elrejtve fínomnak tetsző falatba rejtve egy hegyes kis görbe fémes tüske van. Azzal szájba akasztanak, majd másik karjukkal, amely nagy, öblös háló, kiragadnak ebből a világból. Így járt pontyapó nagynénje, aki hosszú-hosszú ideje élt már itt, s néhányszor megküzdött a hosszúkarúakkal, míg egyszer csak el nem ragadták. Pontyapó csak egyszer találkozott velük, azóta óvatos, majd elvigyorodva meg is mutatja a sebhelyet a száján, amit a hosszúkarúak okoztak neki. Csodálkoztunk, s mélyen az eszünkbe véstük a hallottakat, bár megesett, hogy néhány társunk, aki járt a fenti világban elmondta, vannak, akik olykor visszajönnek, a hosszúkarúak néha visszaengednek ide le valakit. Pontyapó szerint vannak hosszúkarúak, amelyek hálószerű házakat raknak le a zsombék mentén, élelemmel megszórva, s az óvatlan uszonyosokat a házzal együtt ragadják ki. Vannak kör alakú házak, melyekbe befelé igen, kifelé már nem vezet út. Van olyan is, amelyen mi még át tudunk bújni, de idősebb társaink menthetetlenül beleakadnak, s onnan nincs visszaút. Vannak a mederre terülő kisebb négyzet alakú hálók, s vannak nagyok, melyek a patak legnagyobb lakóit is foglyul ejtik. Onnan nincs menekvés. Ponty apó szerint a legrosszabb, mikor egy sötét árny kerül a világunk tetejére, hosszúkás, s két fémbotból idelent is szikrát vet az élet, s beleszédül idelent mindenki, s aki időben nem búvik be a növényzet közé, az a felszínre sodródva könnyen a hosszúkarúak karmaiban találja magát. Rémmesék voltak ezek, pedig hol volt még ez ahhoz képest, ami a való életben eztán következett csak.

Néha kitekintek a fenti világra

Néhány napig eszünkbe voltak ezek a dolgok, aztán elfeledtük. Ahogy megjött a tavasz, s eltelt a nyár is, majd még egy tél, s újra tavaszodni kezdett. gyakran felnéztem már én is a víz színére, vizipókokért, na meg a kíváncsiság is hajtott, milyen lehet az a rejtélyes világ odafent. Lassan szűknek éreztük mi nagyobbak a patakot, új helyek után kezdtünk sóvárogni.
Ekkor jött az ötlet, hogy a nagyobb társaimból álló csapat keljen útra, s keressen egy nagyobb világot, amelyet a hosszúkarúak csak Mosoni-Duna néven neveznek......

(folytatás következik)

2. rész
3. rész

Kelt: 2016. év Szelek havának 7.-ik napján