Előszó:
"Hálás vagyok azért, hogy olyan korban voltam katona, amikor nem kellett kényszerből, vagy parancsra életeket kioltani, s a három évtizede történt bevonulásomat követő időszakból sok kedves, s kevésbé kedves emlékem maradt meg, melyeket alább elevenítek fel azok kedvéért is, akik ugyanazt élték át akkoriban, mint én. Sokaknak ismerősek lehetnek a leírtak, a kialakult élethelyzetek, karakterek. Olyan barátságok, jó ismeretségek alakultak ki akkor, melyek három évtizeden át is tartanak, s az egykori surranótársak az együtt átélt eseményeket mindörökké megőrzik emlékezetükben...."
ELSŐ FEJEZET
BEVONULÁSTÓL AZ ESKÜIG
I. Vége a civil életnek
Töppedt forróság ölelte szorosan keblére augusztus utolsó napjait. A nap, a kedvesen símogató hajnal által feladott pulóvert gyorsan leszedette, majd kínzóan erősen szorongatta sugaraival az útra kelőket. A megállóban könnyed nyári ruhákban várakoztak az emberek, vaskos izzadtság cseppeket törölgetve homlokukról. Buszra vártak. Augusztus huszonnegyedike délelőttjén.
 |
| Megőriztem, akár csak az emlékeket |
A beérkező buszról néhány fiatal szállt le nagy táskákkal. Talán nyaralni voltak valahol, elsőre úgy tűnt a laikus szemével, de csak elsőre. Szemük riadt, mozdulataik nyugtalanok, feszültséggel telve voltak. Néhány napja rajtuk volt egy feszültséggel teli nyomás, egy aggály, amelyet a nemzetiszínű csíkkal áthúzott papír okozott, melyen nagy betűkkel, felkiáltójellel ott virított a felirat:
B E H Í V Ó P A R A N C S!
S most itt vannak mind a fiúk, kezükben szorongatva a behívót. Rövid tanakodást követve heten egyfelé indultak. Büszkék voltak, hiszen egy fiatal férfi életében nagy dolog az, ha katonának mehet. Komolyabb munkahelyen rögvest megkérdezték: "-Volt katona?", ha nem, akkor azt mondták, jöjjön vissza, ha már leszolgálta az idejét. Több szempontból is hasznos volt ez. Aki letudta a szolgálatot, megtanulta a rendet, megtanult csapatban együtt dolgozni, megtanulta az alá/fölé rendeltségi viszonyt, de fejlődött a logikai, a problémamegoldó, improvizációs készsége, tudta, mit jelent az egymásra utaltság, életrevalóbbá, egymással szemben empatikusabbá vált. Mindenesetre aki leszolgálta a katonaidejét, sokkal alkalmasabbá vált bármilyen munkakör betöltésére, mint az, aki közelébe se ment a seregnek. Aki alkalmatlan volt katonának azt akkoriban "hycomat"-nak, selejtes gyászhuszárnak gúnyolták, társaik lenézték ezeket, de nem csak nekik, a lányok szemében is csak másodrangú férfinak, futottak még kategóriájúaknak számítottak a "hycomatok" . Szóval a legények büszkén, mégis izgalommal telve indultak el korán otthonról, a változástól való félsz viszont megacélozta elszántságukat. A megállótól egy cigarettányira egy hatalmas épület állott, középen nagy tölgyfakapuval. Az épületet magas betonkerítés övezte, tetején szögesdróttal. A tölgykapu mellett festett ovális bádog, amelyben középen szépen festett címer, felette fekete felirattal.
L A K T A N Y A
A fiatal fiúk, kik alig tizennyolc telet láttak, megálltak a kapu előtt. Előző nap talán a barátokkal koccintottak még egyet, s reggel édesanyjukat ölelték meg utoljára, ki könnyes szemmel integetett a távozók után. Most itt álltak a nagy, komor épület előtt. Cigarettájukat eloltották, mielőtt egy utolsó mély slukkot szívtak volna belőle, majd nagyot nyelve remegő térdekkel felléptek a kapu előtti kopott lépcsőfokon, s kissé habozva az egyikük megnyomta a csengőt. A kapu szinte azonnal kitárult, majd pillanat alatt elnyelte a fiatalokat az épület, amely mintha csak kitátotta volna percnyire öblös nagy száját, hogy elnyelje a friss falatokat, jól összerágja, majd hat hét múlva kiköpje őket. De ez még messze volt.
A fiúkat már várták. Személyi igazolványukat, behívóparancsukat elvették, majd egy katona odaszólt nekik:
- Na uraim, vége a civil életnek, az kint maradt a tölgyfakapun kívül! Fogják a szánalmas motyójukat, s kövessenek! Szaporán, ne szüttyögjenek, sok a dolgom!
A fiúk megszeppenve, szótlanul követték a katonát, aki átvezette őket egy hatalmas komor udvaron (mint később kiderült, alakuló térnek hívják), majd egy kétszintes épülethez érkezett velük. Ott egy másik katona vette át az újoncokat, s az épület földszintjére vezette őket. A folyosón egy széken, nyitott terem előtt ücsörgött gondolataiba mélyedve egy törzsőrmester. Szinte fel sem pillantott az érkezőkre, csak foghegyről vetette oda a katonának:
- Vidd a kopaszokat a 206-osba, rakják le a cuccukat, aztán 2 perc múlva sorakozó itt!
A katona vigyázzba vágta magát, majd az újoncokat szapora mozgásra biztatva felzavarta a 206-os körletbe! A körlet előtt elordította magát:
- Motyót lerakni, mindenki válasszon egy ágyat, egy szekrényt, egy perc múlva a körlet előtt várom magukat, aztán irány a törzsőrmester!
A fiatalok miközben lepakoltak a megszokott életükhöz képest sivár körletben, gyorsan bemutatkoztak egymásnak. Szegő Tibor (Buggsy kutya / ejtsd: Báxi kutya) a Csongrádból,, Slenker László (Spexi) Szabolcsból, Bodros Zoltán (V43) a Jászságból, Kunosi Zoltán (Dagó) a Mecsekből, Fördő Zoltán a Bakonyaljáról, Seregesi Csaba a Vértesből, Kemencei Rudolf a Balaton partjáról. Az ország több szeglete képviseltette magát. Mire ezzel végeztek, a katona az ajtó előtt ordítani kezdett, mire az újoncok eszeveszett gyorsasággal pattantak ki a körlet ajtaja elé.
A katona levitte őket a törzsőrmesterhez, aki közölte velük, hogy ők ezentúl a 9. Kiképző Század 7-es szakasz újoncai, s hamarosan megérkezik a kiképzőjük, de addig is megkapják a ruházati felszerelést. Mindenki átvette a méretének megfelelő ruházatot, gyakorlót, köznapit, molinót, bakancsot, szíjakat, csajkát, sisakot, gyalogsági ásót (gyalásót), kulacsot, evőeszközt (kanálgépet), kobakot, bocskait, málhagyíkot, szimatszatyrot, vegyvédelmi ruhát, gázálarcot... Eközben megérkezett a kiképző őrmesterük, aki korban talán két évvel lehetett idősebb náluk. Vékony, hosszúkás arcán két sötétebb szem ült. Hirtelen határozottan, pattogó parancsokat osztott:
- Irány a körlet, a nevem Csíkos Antal! Én leszek a kiképzőjük! Katonát faragok magukból, ha akarják, ha nem! Magukon múlik, ez mennyire lesz könnyedebb, vagy nehézkesebb! Most pedig elkezdjük, várjanak rám, fogadom még a leendő szakasztársaikat, s hamarosan érkezem.
Az őrmesterre (akit az újoncok neve után, s mert cigarettája ritkán volt, mindig az újoncoktól kunyerált, =Csikk Antinak= neveztek) majd fél órát kellett várni. Eközben a körlet ablakából láttak, hogy újabb, s újabb csoportokban érkeztek a bevonuló újoncok. Egy teljes századot kívánt a hadsereg felállítani. Halkan az újoncok beszédbe elegyedtek, s néhány szóban mindenki elmondta, az ország melyik részéről érkezett, milyen iskolát végzett, ki kinek a fia borja, van e szeretője, aki vár rá...stb.
CSIKK Anti őrmester hamarosan megérkezett, még egyszer bemutatkozott, majd mindenkitől megkérdezte a nevét, s hogy ki honnan érkezett. Bár kétséges volt hogy ezt akkor ott meg is tudta volna jegyezni. Kiosztott egy kis füzetet, amelyben váll lapok rajza volt, majd parancsba adta, a rendfokozatokat estére mindenki betéve tudja, mert fel fogja kérdezni. Emellett elmagyarázta, megmutatta, hogy kell a ruhát behajtogatni a szekrénybe, hogyan kell stokizni. Közbe kacsintott egyet, s közölte, 3 nap múlva jobban csinálják majd ezt bárkinél, erre ő garanciát ad.
Az első este álmatlanul forgolódtak az ágyban, mindenki gondolataiban a hátrahagyott otthon, a család, a barátok, barátnő járt, s az előttük álló ismeretlen. Sokára tudtak elaludni az új környezetben, s mintha csak egy szemvillanás lett volna, a századszinten máris dörgedelmesen ordított az alegységügyeletes:
"-Kilencedik százaaad! Ébresztő föl! Reggeli tornához öt perc múlva sorakozó"
Az első nap ruhahajtogatással, öltözet átvizsgálással, a szolgálati szabályzat néhány passzusának ismertetésével kezdődött. Századszintet elhagyni, csak engedéllyel, épületet elhagyni, csak engedéllyel, cigarettázni, csak engedéllyel lehet. Ahogy azt mondták, "-Ez itt nem játszótér, vagy züllött iskola, ez itt a hadsereg!" Ebédet követve megvolt az első századsorakozó. Majd 85 ember. Névsorolvasás. Hangos "Parancs!' válaszokkal. Valaki határozottan, valaki halkan, valaki megremegett szinte síró hangon mondta azt, hogy "Parancs". S ahogy ott az újoncok kinéztek... Némelyiken úgy állt az egyenruha, akár tehénen a gatya, úgy ácsorogtak ott bamba, fancsali képpel, hogy azt még Rejtő Jenő is megirigyelte volna valamelyik légiós ponyva regényében. De ez itt a valóság volt. Itt nem voltak hanyag Fülig Jimmy-k, sem Piszkos Fredek. Voltak viszont hórihorgas bamba képű alakok, szikkadt vézna legények, kövér pufók arcú megszeppent fiúk, s alattomos tekintetű törpék, csupa izom alföldi csibészek, mokány bakonyi fiúk, összességében szedett-vedett söpredék ágyútöltelék horda, ahogy azt a századparancsnok első látásra megjegyezte. Nem csoda hát, hogy Seregesi Csaba és Bodros Zoltán alias V43-as összenéztek, s Csaba csak odaszisszentette V43-nak, hogy "- No pajtás, ebből se kalapálnak össze egykönnyen egy díszelgő elit századot!" Erre V43-ból feltört a visszafojtott röhögés, amelynek hallatán Csaba sem fogta vissza magát, s a nevetés kezdett átterjedni a szakaszra is. V43-as onnan kapta a nevét, hogy szakmája szerint villanymozdony szerelő volt, s többeknek a V43 kék MÁV mozdony jutott róla eszébe. De ezen tudása itt nem mentette meg. Poroszky Sándor századparancsnok, aki épp felolvasást tartott a századnak, amely amúgy pisszenni se mert, a 7. szakaszban kitörő röhögésre először belezavarodott a napi parancs felolvasásába, majd egyre izzó tekintettel és fertelmesen elveresedő fejjel felhorkant, akárcsak egy angol buldog, majd iszonyatosan, s torkaszakadtából ordítani kezdett, hogy hangja visszhangzott az épületekkel körülvett alakulótéren:
"-Micsoda rohadt csürhe! Mit képzelnek maguk? Lépjen ki az a két humorista!". Zoltán és Csaba kissé megszeppenve kilépett. A századparancsnok tajtékzott! Zsíros tokája úgy mozgott, miközben ordítozott, akár a pelikán csőrén az alsó bőrlebeny.
-Őrmester! Tanítsa rendre az újoncait, tudassa velük, ez itt nem a pesti kabaré, hanem a hadsereg! Rázza gatyába a kopaszait, megjegyeztem a vigyori képüket, gondom lesz rájuk a jövőben!
Az őrmester vigyázzba vágta magát, bakancsának sarkának csattanása betöltötte az alakulóteret.
- Vissza a helyükre! -adta ki dühösen a parancsot. Zoltán ment elől, őt követte Csaba. Nem mertek a század katonáira nézni, hisz oly szedett-vedett pofákból állt, hogy félő volt, ismét felnevetnek.
Egy óra múlva mindketten a közös WC-t súrolták, s hogy kellemesebben teljen a munka, folyamatosan viccekkel szórakoztattak egymást, s olykor a szemük is könnyezett az éktelen vihogásuktól. Elsajátítottak a "fóka" (felmosófa) megfelelő kezelését, s az őrmester szigorú parancsára ezt be is gyakorolhatták nap, mint nap. Az őrmester pár nap elteltével közölte velük, hogy gyakrabban találkoznak majd a helyettesével, Magyarosi József tizedessel, akinek a parancsait úgy kell majd végrehajtani, mintha azt egyenesen ő adta volna ki. Akkor még nem sejtették, ez lesz a legnagyobb büntetés a szakasz számára, egy ilyen izgága aljas vamzer kis pióca a nyakukba.
A gond az volt, hogy ez a Magyarosi egy alávaló kis gonoszsággal átitatott gyomorbajos gnóm törpe volt, s ha ez nem lenne elég baj, még rusnya képe is volt az istenadtának, hosszú vékony orra kis gomb szemei, fordított háromszög, elsőbbségadás táblára hajazó pofázmánya torzszülöttként hatott, a vihogása pedig egy kísérleti egér cincogására hajazott. Igencsak lagymatag kedvében lehetett a sorozóbizottság, ha ezt az alakot alkalmasnak találták harcosnak. Valószínűleg "csókos" volt, hisz meg csontcsillagai is voltak mindezek ellenére. Rikácsolásban viszont túltett az anyósviccek címszereplőin is. Talán testi adottságai miatt érzett frusztrációja okozta azt, hogy velejéig gonosz alávaló alakká vált. Ki tudhatta...
III. Kezdetek
Az első napok a ruhahajtogatásról, a takarításról, csiszatolásról szóltak. Fél óránként bejött a körletbe az őrmester, vagy a helyettese a Magyarosi tizedes, kinyitotta a szekrényajtót, majd felordított, hogy kosz van, disznóól, cigány putri. Aztán a teljes szekrény tartalmát kiszórta a földre. Mindenkinek. Tanulják meg a rendet, fel óra múlva újra körletellenőrzés. Így ment ez három napon át. Közben mindenkit megnyírattak a helyi fodrásznál, mert hiába nyiratkozott meg mindenki bevonulás előtt, a kiképzők szerint loboncosak, kócosok voltak, s igazi kopasszá kellett válnia mindenkinek. Mindeközben előbb szakasz, majd századszinten is gyakoroltatták az alakít jobbra át, balra át, hátra arc, vigyázz, pihenj, menetelj, tisztelegj. Ide-oda csuklózni. Egész nap meneteltek a laktanyában. -"Egy, egy, egy-kettő, egy-kettő, egy, egy...." számolt hangosan a kiképző őrmester. A bakancs feltörte a lábukat, annyit meneteltették öket. Éjjel is ezzel álmodtak., hogy - "Egy, egy, egy-kettő, egy-kettő, egy, egy...."
A sok szerencsétlenen Csaba és V43, valamint Kunosi Zoli, azaz Dagó hatalmasakat kacagott. Súrolták is ezért jutalmul a folyosót, a lépcsőt, s természetesen a budoárt. Az esték is jól teltek. Kivezényelték az újoncokat a körletekből, a folyosóra. Az ajtók mellett kellett állni vigyázzállásban. Ezzel nem is lett volna gond. Hanem a szembe levő körlet katonái épp a 206-os legénységével szemben álltak. Próbálták kerülni egymással szemben a szemkontaktust. Mert a mókamester V43 nem fért as bőrébe, s Louis de Funes nagyhírű színészhez hasonlóan, grimaszokat vágott. Egy alkalommal felvonszolta magát a századparancsnok az elpunnyadt tohonya zsíros testével a másodikon levő századszintre, majd izzadva lihegve megpihent egy percre. Az újoncok eközben vigyázzba álltak, s pisszenés se hangzott. A századparancsnok egyesével nézte át a körleteket. Minden szekrényt kiboríttatott, mert egyik sem tetszett neki. Amint elvonult nagy szuszogva a nyakatlan irdatlan tokájával a 206-os körlet, s a szemben levő körlet legénysége előtt, a két körlet újoncai nem bírták tovább az egymás szemébe történő rezzenéstelen tekintet megtartását, valamint a felhízott Döbrögi alkatú századparancsnok megjelenése által kiváltott szürreális helyzetet, no meg V43 a helyzetre adott grimaszait, s mint az izlandi gejzír, kitört belőlük a könnyező vihogás. Persze a főkolomposok megint V43-as Zoltán és Csaba voltak. Ezt követve az egész újonc századnak esti testnevelés órát rendeltek el, 15 kör futás az alakuló tér körül, majd 50 fekvőtámasz, 50 felülés, majd ezt követően jött a mozaikcsempe fugáinak fogkefével való módszeres megtisztítása. A században egy páran ennek nem igazán örültek.
Másnap délben miközben az ebédért álltak sorba szándékosan Csaba elé beállt egy hegyomlás. Csaba odaszólt neki:
"-Hé! Koma! Nem ám itt a sor vége!"
Az izomkolosszus hátrafordult, mutatóujját a szája elé tette, s csak ennyit mondott:
"-Psszt! Kussolj! Este is kussolhattál volna!"
Csaba elvörösödött, szeme szikrákat szórt. A század újoncai a sorban visszafojtott lélegzettel figyelték, most mi lesz. Csaba teste megfeszült, szeme beszűkült, előrelépett majd kirántotta az óriás kezéből a háromszögformájú alumíniumtálcát, s akár egy diszkoszt az étkező közepe felé hajította. A tálcán levő alumínium villa, kés kanál csörömpölve hullott a padlóra, a műanyag bögre pattogott egy darabig, majd egy asztal alatt megállt. A hirtelen beállt csend hasítható volt. Az óriás Csaba felé fordult, aki ekkor már higgadtan, kínos, fenyegető nyugalommal félig halkan vetette oda neki:
"-Megmondtam! Nem itt van a sor vége! Ha meg nem érted a humort, rád is fért egy kis testedzés az este! Ne kelljen még egyszer elmondjam! Tudd, hol a helyed!" -ezeket a szavakat egyre felemelőbb hanggal mondta ki, hogy az étkező lépcsőjén feljövők is meghallják.
Az óriás nem szokott hozzá, hogy nála majd 20 kilóval csenevészebb emberek így beszéljenek vele. Talán ez volt Csaba szerencséje. Kockáztatott, s nyert. Az óriás egy pillanatig eltöprengett Csaba bátor kiállásának okain, majd enyhén megrántotta a vállát, s elindult a tálcáját összeszedni, majd visszament Csabához, s csak annyit mondott:
"-Bocs haver!"-majd beállt a sorba közvetlen Csaba mögé. Meg volt nyerve a csata. Ettől a pillanattól senki nem mert vele ujjat húzni, mert nem csak a látszólagos határozottsága, kiállása, az is rémisztő volt, hogy az óriás ezt követve a cimborájának számított. Persze a patkány Magyarosi tizedes rendbontás miatt sakkozós folyosótakarítást rendelt el. Az arról szólt, hogy a járólap kockákat lólépésben kellett takarítani, majd pedig a futó bábu lépéseinek megfelelően átlósan, cikk cakkban.
A következő napokban V43-as honvéd angol nyelvleckéket vett. Történt ugyanis, hogy az esti sorakozónál az elmaradhatatlan vihogás nyomán az őrmester szokatlanul feldühödött, de hamar mosollyá alakult az ábrázatja. Odament V43-as elé, majd megkérdezte:
"-Bodros honvéd! Tud maga angulul?
-Jelentem nem!
-Akkor ma este magáé az angol WC! Gyakoroljon!"
Bodros azt csiszatolta egész este.
A következő nap az őrmester megismételte ugyanezt a kérdést:
"-Bodros honvéd! Tud már angolul?"
"-Yes sir! Sir! Jelentem már igen!" -Húzta ki magát büszkén, peckesen megemelve az állát. Vékony drótkeretes szemüvegének lencséje mögött hamiskásan villantak meg a szemei!
"-Az dícséretes, jó! El ne felejtse, gyakoroljon, magáé az angol WC!"
És Bodros honvéd szorgalmasan tanulta az angolt két héten keresztül, s mikor a budit csiszatolta, Beatles zenét dúdolt, s ha készen volt egy csészével, hangosan felkiáltott: "-Ó-oh yes!"
 |
| V43, Buggsy kutya és Csaba |
IV. Lőkiképzés
Eközben folyt az alaki kiképzés, ruhahajtogatás, körlettakarítás. Kemencei Rudi sokat sápítozott. "-Életemben nem volt ennyit rongy a kezemben, keményebb szerszámokhoz szoktam!" A többiek ilyenkor némán bólogattak. Addig a csupasz fegyvert csak wc papírral tisztogatták, hisz azzal lehetett a legtökéletesebbre suvickolni, aztán szét, majd összeszerelték. Tetszett nekik, ahogy csattant a závár, a tár, csillogott a gépkarabély. De ki tudja, mit is tudhat valójában. Csillogott a bakancs is, a légynek meg kellett látnia a tükörképét a bakancs orrában, nem elég volt azt bagarollal kibokszolni, a surranónak csillognia kellett, hogy a nap sugara is elcsússzon azon, harsogta a kiképző őrmester, s szavainak súlyt adott Magyarosi tizedes a ki gonosz apró szemeivel a legapróbb hibát is képes volt kiszúrni, s akkor aztán az egész szakasznak jött a büntető egrecíroztatás. Eljött egy nap, amikor ponyvás Ural teherautókra pakolták az egész századot, s végtelennek tűnő poros úton az Alföld egy kietlen pontján leparancsoltak mindenkit a platóról. Jött a lőkiképzés. Fegyverismeret, majd durrogtatás vaklőszerekkel, majd pedig élessel is. A puskapor illata, a 7,62 mm-es lőszerek csillogása feltüzelt mindenkit. A fegyverolaj szaga, az, hogy végre fegyvert foghattak a kézbe felmosófa helyett, büszkévé tette őket.
Ismertették a szabályokat. A fegyverrel nem forgunk, célra tartunk, lövünk. Ne feledje senki, a lőtéri őrtoronyban kibiztosított puskával mesterlövész ül, aki a fegyverrel hátrafordul, netán emberre fogja, azt azonnal kilövi! Hittük is, nem is ezt, de a toronyra felnézni azt hiszem senki nem mert akkor. A lőkiképzés jól sikerült, a 8 db lőszert sikeresen ellőttük fejenként. Ebédre a magunkkal vitt hideg konzerv vagdalthúst (gyíkhúst) ettük. Ha az ember éhes, nem válogat. Egy idő után megszokja. Ebédkor az alumíniumcsajkákba valami meghatározatlan nevű és állagú levest kaptak, benne fagyasztott zöldségdarabokkal. Majd ízetlen rizst, tépett főtt sózott csirkecombdarabokkal. Mint megannyi kolomp a hegyvidéki dús lejtők legelőin, úgy csörömpölt mindenki a konzervdobozban a kanálgéppel. Rettenetesen éhes volt mindenki. A fiataloknak enniük kellett. Az ellátással nem volt gond, hiszen kenyér mindig volt. S nem hinné el senki, a fiúk mindenhez kenyeret ettek. Még a túrós tésztához is.
Ebéd után kiválasztottak a századból 5x2 embert ők lesznek a géppuskások. A szakaszból a nagy darab Tibor, alias Buggsy kutya lett a lőszeres, Fördő Zoli a géppuskakezelő. Ők ellőhettek a hevederből vagy 25 lőszert.
Ezt követve egy órás pihenőt kaptak, amelyet Magyarosi tizedes arra használt, hogy alakiztassa, csuklóztassa a szakaszt, míg a többi szakasz pihenhetett, noha a szakasz teljesített a legjobban a lövészet során. Vicsorgott is mindenki, s magában mindenki bosszút esküdött. Kemencei Rudi szerint összedőlhetett volna az a trágyakupac, amely alatt megszületett ez a kis féreg. V43 is sziszegett a fogai közt: "-Egyszer ha ezt a törpét kint elkapom, de elhúzom a gambáját!" Némileg könnyített a lelkén eme gondolat. Dagó és Csaba a cigarettáját szívta, s a füstöt kifújva, helyeseltek V43 szavaira. Csaba elnyomta a csikket, Dagó még egyet beleszívott, s közölte, "-A koleszban mi mindig csutkáig szívtuk!" S valóban, szinte ráégett a cigaretta a körmére.
V. Megedződve
A hetek egyhangúan teltek. Ébresztő, reggeli torna, futás, tisztálkodás, alaki, sorakozó, körletrendezés, s néha terepgyakorlat. A szikkadt, fonnyadt legények lassan megizmosodtak, a pufókok lefogytak, hamarosan mellüket kihúzva kezdtek úgy kinézni, mint az igazi katonák. Az alaki is kezdett alakulni, már csak néhányan nem tudták, hátra arcnál merre kell fordulni, s egyre kevesebben tévesztettek ritmust a meneteleseknél, amelyet olykor-olykor mát nótára gyakoroltak. Menetelés. Dagónak nem volt kifejezetten operába való jó hangja, s meneteles közben szinte mégis mindig ez volt a parancs, amit Csikk Anti őrmester kiadott: "-Kunosi! Nó-óta!"
S Dagó rázendített:
"Budapesten hagytam én a szívem. (S ekkor becsatlakozott a szakasz is) . Elrabolta tőlem egy lány. Azóta oly bánatos a szívem és az arcom oly halovány. Ha még egyszer Budapestre megyek, én a szívem visszaveszem. Máskor jobban vigyázok, kevesebbet cicázok. Édes szerelmesem. Amikor az est leszáll. Szívünk csak egymásra vár. Valahol a vén Dunánál. Csókra vár egy lány. Vár a f@szt!" (Az utolsó mondatot hangosabban, keményebben harsogták, miközben csattogtak a bakancsok az aszfalton)
Az egyhangú napokat néha különös események törték meg. Egy alkalommal sorakozón Slenker Laci (Spexi) borostásnak találtatott. A törpe Magyarosi tizedes árgus szemekkel nézegette az újoncok ábrázatát reggelente, majd sorakozón egy műanyag telefonkártyával növésiránynak ellentétesen végighúzta azt Slenker állán. Közben odahajolt, mintha fülelne, s elvigyorodott. Törpe termetéhez képest nagy, hosszúkás arca, hosszú orra különösen gnóm gonosz törpévé tette, s amilyen kárörvendően megszólalt, még inkább undort keltett az újoncokban. "-Serceg a sörte! Serceg!"- jelentette ki kajánul! Slenker honvéd! Ez a hanyagság megengedhetetlen! Takarodjon borotválkozni! Toporzékolt s visította cérna hangján kárörvendően. Így aztán szegény Spexi feliramodott a körletbe, s újra megnyúzta az arcát. A többiek addig kint aszalódtak a napon, s csak a foguk közt sziszegték, hogy ezért még megfizet ez az alávaló törpe.
Egy másik alkalommal Buggsy kutya hanyag eleganciával a falnak dőlve zsebre dugott kézzel ácsorgott a századszinten, mire ez a gnóm Magyarosi bevarratta vele a zubbony, az ing, s a nadrág összes zsebeit. Bodros V43-as sem járt jobban, hiszen ő is szerette a lazaságot, s olykor az inge legfelsőbb gombját nem gombolta be. Mintha csak erre várt volna a tizedes, megjelent egy Gilette pengével, s V43-as ingének az összes gombját le kellett vagdosnia, majd újra felvarrnia. Az alapkiképzésen ez néhányszor megismétlődött, szítva az ellenszenvet a tizedes felé. Fördő Zoli egy este takarodó után megjegyezte:
"-Az ilyeneket nagyapám korában a Don-kanyarban a saját katonái hátulról agyonlőtték!" Erre mindenki elégedetlen helyeselt. Megfogadták, hogy alkalomadtán ha nem is agyonlövetéssel, de valahogy törleszteni fognak neki.
 |
| A bolondozás hozzátartozott a mindennapokhoz |
Számolták a napokat, mennyi van mg az eskütételig. Akkor ugyanis mindenki hazamehet. Hiányzott az otthon, a család, a barátok, baratnők. Megszokták az újoncéletet, volt aki megtört, volt aki beállt a sorba, de a legtöbben a túlélésre játszottak. Megtanultak mi az, hogy egymásra utalva lenni, egymást segíteni, kiállni egymásért. Azt hiszem alapvetően ez volt a cél. Egységbe forrni, hisz egyenként árvák, elesettek voltak, együtt viszont erő, s határozottság.
A szeptember a szokásos arcát mutatta. Hajnalban hűvös, délután tikkasztó meleg. A századot Ural teherautókra ugrasztották, majd a poros alföldi kiképző központba szállították. Teljes menetfelszerelésben ugrottak le a katonák a platóról. Hamar alakzatba rendezték őket, majd a századparancsok eligazítást tartott. Többek homloka már ekkor gyöngyözni kezdett, pedig a java még csak ekkor következett. Elhangzott a parancs! "-Kunosi! Nó-óta!"
S Dagó rázendített:
"Szél viszi messze a fellegeket, fölöttünk lángol az ég. Nyújtsd ide édes, a kis kezedet, ki tudja látlak e még? Ki tudja ölel e a két karom, ki tudja csókol e szád galambom? Ki tudja, mely éjnek, mely hajnalán, indul a század tovább? Bármerről néz le a csillagos ég, nevetve tekint le rám. Bármerre fordul a kormánykerék, mindenhol te nézel rám. Járhatok úton, vagy havas hegytetőn, süvíthet száz zivatar, vagy orkán. Te vagy a szívemben az örök remény, tehozzád száll ez a dal!"
Minden szakasznak megvolt a helye. Teljes menetfelszereléssel kellett indulni, megrakott málhagyíkkal, szimatszatyorral, tártáskával gyalásóval, gépkarabéllyal. A menetfelszerelés súlya egyre nehézkesebbé vált. A század menetoszlopba fejlődött, elől egy BTR-ben helyet foglalt, pontosabban bepréselte magát az elzsírosodott századparancsnok, mögötte könnyített felszerelésben (csak egy gépkarabéllyal tártáska nélkül) a tisztek, s mögöttük a szakaszok, szakaszparancsnokok vezényletével. Így kezdődött meg a gyalogmenet. Alig egy kilométer után elordította magát egy hadnagy, aki a menetet vezette:
"-Légitámadás!"
Ekkor a század katonái az árkokba ugrottak, s lehasaltak. De nem volt pihenés. Újabb parancs dörrent: -"-Felállni futás!"
A futás nem ment mindenkinek jól. A századtól lemaradozókat néhány őrmester hajtotta antantszíjjal csapkodva a menet végen, s aki kihullott, azt feldobták egy a századtól lemaradva poroszkáló teherautóra, melyet szégyenkordénak neveztek, minek a sofőrje bárgyú vigyorral konstatálta az eseményeket. A szakaszokat gyakran cserélgették a menetoszlopban. Az első helyen levő szakasz a felderítők szerepet vette át, nekik rajokra bontva a menetet megelőzően szinte végig futniuk kellett, hogy "felderítsék" a terepet. Aztán a menetoszlop végére rotálták őket 2 kilométerenként. Egy örökkévalóságnak tűnt. Egy óra múlva vánszorogni kezdtek, egymást támogatva. "-Tartsd azt a kurva alakzatot!" Ordították folyamatosan.
Gáztámadás, álarcot fel. Gázálarcban futni nem egyszerű, még ha csak 300 métert is kell így megtenni. Sokan az ájulás határára jutottak. Az izzadtság patakokban folyt mindenkiről. Egyszer csak feltűntek az objektum körvonalai. Meglett lassan a 18 kilométeres táv. Már csak 500 méter volt hátra, mikor dörrent a parancs. "-Ellenség! Feküdj, lapos kúszás előre!" Az utolsó 100 méteren felállították az addigra elég toprongyossá vált századot.
Támolygott mindenki. "Alakzatba! Sorakozó! Vigyázz! Pihenj!"
Akik végigcsináltak, nekik aznap pihenőt rendeltek el, akiket a teherautóról húzkodtak le, azok számára konyhai munka, rosszabb esetben az angol wc takarítása jutott. Bőséges ebédet kaptak akkor, a legjobbat, a legendás babgulyást gulyáságyuból. Aki akart, repetázhatott is. Friss, ropogós héjú kenyérrel ették meg. Elfáradva a fák alá feküdtek, s nézték a faleveleket, a vonuló bárányfelhőket. Kemencei Rudi szólalt meg. "-Mintha csak odahaza lennek, csak ott a szél orromba hozza a Balaton illatát!" Mindenki hazagondolt ekkor.
Néhány nap múlva újra menetelt a század a tikkadt alföldi tájon, s a bakancsok által felvert port szívta be mindenki. A torkok kiszáradtak, de inni senki sem mert engedély nélkül. A parancsot alig várta Dagó, aki rögvest rá is zendített:
"Százados úr sej-haj, százados úr ha felül a lovára, visszatekint sej-haj, visszatekint az elfáradt bakára! Ugyeee fiúk szép élet, a katonaélet, csak az a baj sej-haj, csak az a baj, hogy nehéz a viselet!"
Annál a résznél, ahol úgy hangzott a nóta hogy =szép élet a katonaélet=, páran a szakaszból azt énekelték, hogy =s z a r= élet, a katonaélet, de ez akkor fel sem tűnt senkinek, kivéve Magyarosi tizedesnek, aki fürkészve kereste a gaz latrokat szemével, de nem jött rá, kik voltak a tettesek, ezért aztán csak az orra alatt morgott valamit..
Vagy 200 méterre egy erdősáv húzódott. Egyszer csak felkelepelt benne néhány géppuska. Torkolattüzüket is látni lehetett. Abban a pillanatban dörrent a parancs!
"-Szétszóródni! A századot támadás érte kelet felöl! Feküdj, gyalásót elő, fekvő, térdelő, majd állógödröt áss!'
Egyik kézzel a fegyvert kellett markolni, míg a másikkal a homokos talajt kellett hason kilapátolni. Aki egy pillanatra is elengedte a fegyvert, az csúnyán megjárta, a kiképzők ugyanis árgus szemekkel figyeltek, s azonnal elragadták a gazdátlanul heverő fegyvert. Így járt Csaba is, vagy 20 méterre dobták le a fegyverét előtte, s dörrent a parancs!
"-Gázálarcot fel, ingujjat feltűrni, lapos kúszás előre a fegyverért!" Persze a leginkább tövises kórókon keresztül. Ezek vaskosan vámot vettek bőrből, s vérből is. '-Hogy az ördöng nyuvasztotta volna meg azt a napot, mikor világra jöttetek!"- gondolta, miközben a mellvéden át fegyverével visszakúszott a kiásott gödörbe.
Bajtársiasság. Csaba kulacsa rosszul zárt, a kúszásnál minden vize elfolyt. Kunosi Zoli, Dagó, aki a szomszéd árkot ásta, ezt észrevette, összenézett a mellette ásó Kemencei Rudival, aki felismerte a drámai helyzetet, s egy kis biccentéssel jelzett Dagónak, megoldják a kialakult problémát. Dagó nem tétovázott, halkan szisszentett egyet, majd áthajította a saját kulacsát. Csaba jót húzott belőle, majd visszadobta a félig kiivott kulacsot. Ez a bajtársias segítségadás örök életre Csaba emlékezetébe vésődött. A százados nem messze állt, felügyelte az újoncok kiképzését, s pont látta a jelenetet, s némi mosollyal az arcán odaszólt a hadnagynak:
"-Összeszoknak ezek a hitvány gazemberek látja? Csak katonát faragtunk belőlük valahogy, lassan alakul ez a század!"
VII. Eskü
Egy hét volt hátra az esküig. Minden nap csuklózás. Menet, vigyázzmenet, jobbra át, balra át, hátra arc, fegyvert vállhoz, lábhoz, súlyba, stb.... Gyakorolni, gyakorolni addig, amíg nem ment, miközben a hangszórókból századjára is harsogott a Rákóczi induló.
Egy nap postaküldemények kiosztása volt . Volt aki örült neki, volt aki nem. Aki kapott levelet, türelmetlenül tépte fel a borítékot, hisz mátkája majd mindenkinek volt. Volt aki boldog volt, volt aki miszlikbe szaggatta a szakító levelet, s volt, aki hiába állt sorba, az írnokok a nevét nem szólították, hogy kapott-e levelet otthonról. Az emberi sorsok, érzelmek tárháza mutatkozott az arcokon. Akkoriban szinte az egyetlen kapcsolattartási forma a levél volt. Telefonálni az alapkiképzés alatt nem sokszor lehetett. S aki levelet kapott, az újra és újra elolvasta az abban foglaltakat.
A hadsereg odafigyelt a katonák lelki fejlődésére is. A Helyőrségi Művelődési Otthonban, a HEMO-ban egy színi előadásra terelték be kötelezően a századot. Az előadás, és a hetek óta először látott nők feltüzelték az újoncokat, akik kocsányon lógó szemekkel kísérték az előadást. Az első felvonás végén néhányan felugrottak, hisz azt hitték vége a műsornak, s hangosan hujjogtak, fütyültek, tapsoltak. Kemencei Rudi, Dagó, Csaba, s még néhányan a szakaszból felálltak, s elindultak kifelé a színházteremből. Ott a kijárati ajtóban egy tiszt szétvetett lábakkal útjukat állta, s kérdőre vonta az újoncokat. Kemencei Rudi feldúlt ábrázattal az alábbiakat mondta: "- Ilyen parasztokkal én nem égetem magam, akkor inkább a bezárás!!!" A tiszt mélyen a fiúk szemébe nézett, majd szó nélkül félreállt, s szabad utat adott nekik.
Az esküt megelőző este a bevonulás óta először ihattak a fiúk sört. A század kiképző őrmesterei kihirdették, az alapkiképzésnek vége, a következő naptól hivatalosan is katonának nevezhetik magukat az újoncok! Felszólították a századot, hogy aki a kantinba szeretne jönni, alakzatban, a parancsokat végrehajtva megteheti azt. Mindenki vállalta, hiszen hallották, a kantinban van sör. Hat hét eltelt alkohol nélkül, de most végre ihattak. Az első körnél egy őrmester áldomást mondott, a második korsó megszédítette az újoncok egy részét, a harmadik kanyart követően pedig kiderült, hogy milyen is a magyar baka, ha iszik, hát nótázni kezd. Bizony, előkerült némi irredenta nóta is, s ahogy ez lenni szokott a rendszerváltást követő pár év még nem gyomlálta ki teljesen a régi rendszer híveit, s embereit, egyszer csak megjelent, vagyis berúgta a kantin ajtaját az ÜTI (ügyeletes tiszt) hat fegyveres őrkatona kíséretében.
"-Mi van itt! Fasizmus? Nácizmus? Őrség! Mindenkit fogdára! -ordította vörös fejjel magából kikelve.
Egy kiképző őrmester az ügyeletes tiszt előtt termett, majd gyorsan, pattogósan jelentett: "- Őrnagy elvtárs - s itt az elvtárs szót erősen kihangsúlyozta- a század létszáma 85 fő, ebből gyengélkedőn 5 fő, a fogda kapacitása 15 fő!" Az őrnagy elgondolkodott, majd kiparancsolta a századot a kantin elé, Csaba és V43, valamint Dagó szándékosan lemaradva kiitták a maradék sörüket, s elszívták maradék cigarettájukat, miközben Dagó halkan megjegyezte: "-Nem pazarolok, a koleszban is mindig csutkáig szívtuk!" A század alakzatba állt, már aki tudott. Volt aki úgy szédelgett, mint a chemotoxos légy. Eközben megjelent a század, sőt maga az ezredparancsnok is, mivel az ÜTI riasztotta őket is. Hamar rájöttek mi a helyzet, s rövid tanakodást követve az ezredparancsnok megszólalt.
"-Idehallgassanak, ez itt nem a Horthy hadserege! De nem is a Néphadsereg már." -s ekkor szemrehányón az őrnagyra nézett. "Ez itt a Magyar Honvédség! Ezt véssék az eszükbe! Holnap eskü, azt lemondani nem lehet, akkor hazamehetnek, de ha visszatértek, egy hét helybe topi, se eltávozás se kimaradás! Őrnagy, maga meg le van váltva a mai ÜTI szolgálat alól! Jöjjön az irodámba!
Vagyis egy hét laktanyafogság, kimarcsi, eltáv nélkül! A fene essen ebbe a komenizmusba, amely meg itt ólálkodik alattomban. Szép kilátások, bár ezt az őrnagyot az esetet követően soha többé nem látták...
Másnap a laktanyába megérkeztek a családtagok, barátok, szerelmek. A négyszögletes alakulótér környéke megtelt civilekkel. Az újoncok teljesen elszoktak a színes ruhák látványától. Mindenki szíve a torkában dobogott. Itt van anyám, itt van apám, itt a szerelmem, a testvérek, barátok. Hagy lássák, a fiuk milyen délceg katona. Úgy verte mindenki a vigyázzt a csöpörgő szeptember végi esőben, hogy csak úgy csattogott a sok száz bakancs a betonon. A bakancsok, a fegyverek csillogását csak a szemek ragyogása múlta felül. Az eskü szövegét büszkén dörögte a sok száz torok. Sokan megkönnyezték fiaikat, mikor végre megölelhették őket az ünnepség végén, az apák pedig büszkén szorongatták, rázták fiaik kezét. Két nap eltáv jutott mindenkinek. Az élmények mesélése kifogyhatatlan volt a hazafele vezető úton. Boldogan ugrott mindenki egy kicsit újra civilbe, bár ott motoszkált a gondolat, hogy a kurta szabadság hamarosan véget ér....
(Folyt. Köv.)
Kelt: 1994. (2024) év Augusztus 24.-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése