Ákom-bákom, rémálom

Úgy hiszem, csak álmodtam. Rémmesét, rémeset és rémeket. Bizonyos. Ébredek és éledek majd én is, ahogy a tavasz. lassan pőcölődve, nyújtózkodva. Álmodtam a márciusi havazást, vad szelek táncát, s jégbe fagyott virágokat. Álmodtam a villanypózna tetején didergő gólyák fancsali reszkető mosolyát. Álmodtam a ringlószilva virágát, mely súlyos hó terhe alatt nyögött nagyokat, mielőtt elhullajtotta volna barnásra fagyott szirmait. Álmodtam a gólyahírt a folyó partján, melynek sárga virága mélyen besüppedt a hóba.

Nem hiszem hogy ébren lehettem, mikor a város dideregve némán magára húzta vastag hótakaróját, s a nemzeti színű lobogókba beletépett a zimankó leheletének jeges vaskarma. Vacogott a foga a tavasznak is. Szél sodort havas szemfödelet...

Rákok, gyíkok, koránkelt békák, fülsértőn károgó iszonytató varjak, behorpadt oldalú koszlott szőrű kóborló vadkutyák, széltől óvott sutban vicsorogtak mind a hirtelen hidegben.

Fagyos királyhal az alkonyból

Álmodtam arról, hogy idén (is!!!) lemérgezték a Malom-Ági Lajtát, s minden hal mely ott élt egykor hassal felfelé meredten mázsaszám hagyta hogy a szennyezett lé elvigye porhüvelyét lassan Győr felé az éjszaka leple alatt. Véletlenül igaz?  Álmodtam, hogy emiatt kilométerekig eltűnt minden hal olyan helyekről is, ahol hetekkel ezelőtt tömegével fürödtek, s kellemes pillanatokkal jutalmazták a horgászt télen is! Engem is, másokat is. Amelyeket féltőn visszaengedtem a folyóra bízva sorsukat, most nincsenek. Álom volt ez is! Reménykedem.

Hány, s hány tetemet hoz még a folyó a termál alól?

Fel kellett ébredjek. Az én álmom, ákom-bákom, rémálom. Akárhogy dörzsölöm a szemem, belém hasít a tudat, ébren vagyok, nem álmodtam. Megvannak az emlékek, a rossz élmények. Épp ébredezik. Lassan, óvatosan tér vissza az élet a Lajtába.. apró keszegek.....

Újra benépesítik a Lajtát

Rajta múlik az új nemzedék, vissza is suppant gyorsan 

Lélegzet visszafojtva surran tipegve-félve a tavasz, cseppen, csurran halkan a mocskos hólé, fehér abrosza éppen kopik a tetőknek, izzad a jégcsap, engedi az ereszt, ott törik szét hegye a betonon. Összetörik, akár a rossz álom ébredéskor. 

Végre nem hótól fehérlik az erdő alja

Megsínylették a hosszú telet, nem csoda, ha éhesek

Megszorít a fagy jeges bilincse most is reggelente. Amilyen nehezen jött, oly nehézkesen tirhul el a tél. Lábnyoma ott fehérlik még az árokparton, de zöldellik az erdő alja pár napja a medvehagymától....

Kelt: 2018. év Kikelet havának 28.-ik napján

Mit jelent március?

Meg tudja mondani valaki, merre tart a világ? Születnek-e még versek, vannak-e még irodalmi remekek, melyek emberek tömegeinek lelkét mozdítják meg, s rázzák fel a tespedt langyosan bűzölgő posványból? Éled-e még az irodalom, vagy oszló hamvai felett kesereg, s a dicső múltjának emlékfoszlányaiból próbálja fenntartani magát, romjain pipiskedve bizonygatva hogy igen, létezem, vagyok még, de közben észrevétlenül elmerül lassan az ingoványban? Bírja-e még, vagy lassan csatát veszt, s elbukik, a médiákon s a neten át képünkbe ömlő nyelvgyalázó giccsáradattal szemben? Vagy időlegesen a túlélésre játszva kortárs irodalmunk hozzákorcsosul napjaink torz szlengjeihez, szembeköpve magát, ripacsként ordítja tele a világot rothadó szavaival, mik szertefoszlanak a szélben, hiszen súlytalanságuk, gyökértelenségük nyilvánvaló? Van-e vágy még az igényességre, vagy az igénytelenség züllötten vicsorgó harsogó csordái vágják röhögve sutba az irodalom egykori remekműveit szánt szándékkal, homályos erők által vezérelve, melyeknek céljai egyre tisztábban kivehetők? 

Vajon léteznek e még ifjak, kik nem váltak mobiljuk, s a közösségi oldalak, a gépek (a nagyon is valós, csak más nevű "Skynet") rabjaivá, kiket felszabadíthat korunk igája alól néhány mondat, kik a verssorokkal felszabadítókká válnak maguk is talán, s példaképeinkként kilépnek a XXI. századi "Mátrixból"? Vajon vannak-e még, akik az új evolúció görnyedt hátú folyamatát elunva, felnéznek mobiljuk képernyője felől, kiegyenesedve ragyogó szemekkel, asztalra ütve, felszabadultan határozottan kiáltanak fel, hogy ELÉG! Elég a homályból?

Akadnak e még, kiknek mond valamit Petőfi neve és március idusa, vagy azt jelenti számukra az ünnepi hosszú hétvége, hogy wellnessben áztassák maguk önfeledten, feledve a nap, az ünnep jelentését? Efelé viszi a lelküktől lefosztott masszaemberek zombi tömegeit az új sodratú kötelező haladási irány? Mit jelent nekik az ünnep?
"- Megyünk szállodába, all inclusive, masszázs, jakuzzi, borkóstoló, ilyen-olyan mindenféle kis valami apróságra is kitalált mindegyhogymianevefesztiválra!"

S eközben eltűnik maga az ünnep. Elrobog mellettük évről-évre lassan, észrevétlen. Elszürkülnek, kopottá, avittá válnak az ünnepek, melyekre a nagy többség legyint, s csak azért tartja észben a munkaszüneti napot, mely az ünnepet tisztelné meg, hogy rekreációs kényeztetésre fizessen be valahol, még időben, hogy legyen hely, persze odafigyelve az esetleges akciókra! Ugyan ezen embereknek van-e még egy cseppnyi kíváncsiság lelkük megmaradt morzsáiban az irodalomra, versekre, novellákra, hősökre, poétákra, ideálokra? Néhány idősebb megemlékező őszülő haját meglibbenti a márciusi szél, egy-egy csoport kivezényelt kisiskolás papírzászlókkal többnyire kényszerből ott álldogál az emlékművek tövében havas esős szélben is ha kell, s eközben a többség koktélt szürcsöl a meleg vizes medence szélén valami szálloda wellnessrészlegében, s nem valószínű, hogy közben a Nemzeti Dalt motyogja el két korty között. Torz, elpuhult, elkorcsosult langyvilág.  Gyökereitől elfűrészelt, megfosztott, a levegőbe kapaszkodó. S ami nincs erősen rögzítve a honhoz, mely önmagát fosztja meg gyökereitől, azt felkapja, s szétszórja a márciusi szél, nyom nélkül eltűnik, mintha ott se lett volna sohasem. Vajon '48 hősei ezért a képért, ezért a világért harcoltak? Szabadok vagyunk-e, vagy szabadnak hisszük magunk, s valójában rabok vagyunk a szabadságnak hazudott  világban önként nyakunkba vett rabiga láthatatlan súlya alatt önfeledt vigyorral?

Talán ezért csorbítják folyamatosan az irodalom szablyájának az élét, hogy rozsdaette pengéje ne tudjon sort vágni korunk leprája, az irodalminak csúfolt giccs áradata közt, ne égethesse be igaz, izzó sorait a hazugság vaskos poros könyvébe.

Van alternatíva.
Az alábbi sorokkal tisztelgek egy magyar ember emléke, s az irodalom, melyet annyira szeretett, a nagybetűs IRODALOM, s a nemzet legszebb ünnepe előtt:

"Mert ott tanult Petőfi éneket,

Ahol a vad pusztai szél dalol,

Vagy a derengő nyári reggelen

Pacsirta szólt rózsabokor alól!

S mikor a nagy március hívta őt,

Mikor lerázta láncát a magyar,

Petőfi zengett izzó éneket,

S felharsant ajkán a nemzeti dal!

Népek ezrei hallták a szavát

És véle zúgták a dalt. Esküszünk,

És elzokogták, mint egy nagy imát,

Hogy rabok tovább nem leszünk!

A költő teste porlad valahol,

Fújó paripák zúgtak rajta el,

De lelke, ez a nagy szabad madár

Örökkön él, örökkön énekel!"

Darnyi Béla

Nagyapám emlékére

Keelt: 2018. év Kikelet havának 15.-ik napján

Elismerés

A minap egy általam hosszú ideje figyelemmel kísért és olvasott horgászblogger, Fogarasi Gábor, a Streamfun horgászblog írója úgy döntött, hogy méltónak talál arra, hogy a betűkkel, szavakkal, mondatokkal, képekkel zajló kirakósjátékom díjazza. A 2017-es év végén az általa vezetett horgászblog lett az év horgászblogja. A "Pupa" által alapított elismerést  a díjazottnak meg kell osztania további két bloggerrel, s ennek folyamodványaképp megosztotta a díjat velem, s még másik két horgászbloggerrel Szobapeca és a wobblermánia blog írójával. Köszönöm Gábornak, s engedtessék meg, hogy gratuláljak a másik két díjazott blog írójának is.

Nehéz a mai világban átadni valamit, amit esetleg, hangsúlyozom esetleg a későbbiekben netán az utókor értékes alkotásnak minősít kis eséllyel. Kevesen vagyunk, akik még nem adtuk fel, s próbálunk ilyen-olyan módon ismereteket átadni a horgászat területén embertársainknak. De vagyunk! S igény is mutatkozik ennek a tevékenységnek a míveléséhez. Elismerés a díj, ám az olvasók szeretete, az igény, hogy folytassa az ember ezt a hobbit, ha úgy tetszik, az az igazi elismerés. Sok jó blogíró van. Mindenki más. Stílusban is, mely maga az ember, s más egyébben szintúgy. Vannak, akik olyan értékeket közvetítenek számomra is, mely mély tiszteletet ébreszt irányukban.

S én írogatok. Köszönöm mindenkinek, aki felkeresi az oldalt. Kik a novellák, kik az élménybeszámolók, a receptek, a riportcikkek, vagy csak a képek miatt, vagy a stílus végett. Köszönöm nektek!

Feszes zsinórt!

Kelt: 2017. Év Kikelet havának 4.-ik napján

A fagy hercegei, orsósiratók és a sznob

Többször megfogalmazódott bennem a gondolat, ha közvéleménykutatást tartanék a horgásztársadalomban, arra a kérdésre, hogy mit csinálnak télen a halak a horgászok 90%-a, ha nem több, azt válaszolná, hogy elvermelnek, alig mozognak, s alig, vagy egyáltalán nem esznek. Hallottam, hogy októberben a domi leáll, aztán majd tavasszal kezd el enni, addig nem is érdemes utánuk kajtatni. Tegyük hát félre a botokat, téli álomra hagy szenderüljenek.... "-Na nemá'!" Mindez tévedés, álhír, kacsa, nem megalapozott, hiányos ismeretekből fakadó tévisme leginkább, amelyet most kétség kívül eloszlatok....

Meg kell mondjam, sokan rossz irányból közelítik meg a dolgot. Elmennek a boltba, vagy valami fővárosi híres-neves horgászkiállításra, s ott kitalálják, hogy ők például domolykót akarnak fogni. El nem tudom mondani, mennyi csalit, botot, orsót, zsinórt...stb. kínálnak nekik erre a mutatványra. S a spori meg is veszi a domolykózó felszerelést, hightech UL botot, spéci pergetőorsót, csúcskategóriás zsinórt, s műcsalik kavalkádját a twistertől a wobblerig, amit rátukmálnak, csak úgy görnyed hazafelé a sok kacattól, mint annak idején a hajlott hátú szebb napokat megélt rőzsehordó asszonyok. Teszi ezt mind abban a hitben, hogy most aztán majd a domik közé csaphat eredménnyel... Vicckategória. Komikum. Valójában tragikomikum.

De útbaigazítást a domolykókhoz nem adnak a boltokban, sem a kiállításokon. Ahhoz ki kell menni a folyópartra. Tavasszal, nyáron, ősszel és télen egyaránt. Útbaigazítást a folyó adja. Ha akarja. Sokszor el kell látogatni az öreg csordogálóhoz, hogy kiadja a titkait. S kiadja, ha kellő tisztelettel, s alázattal vagyunk iránta. Nyitott szemmel járva, figyelve minden apró rezdülésre, érezzük a vizet, s nem csak nézünk, látunk is...

Volt aki a folyócskát anno lepatakozta, "- Patakpeca engem nem érdekel!"..... Hm. Érdekes. Erre csak egy válaszom van: "- Ülj a befagyott telepített tavad partján s keseregj az idő gazsága miatt, amely kitold veled hogy nem tudsz horgászni. Én addig olvasok a folyók írta könyvekből, fogom a halakat, s vigyorgok. Rajtad is. Jó?"

Meg kell ismerkedni a halakkal is. S ha sikerül, akkor sikerül majd a peca! A "patakon" is akár....

A halak ismeretének hiánya okozza, hogy gyakran jön a koppp! Igen három "p"-vel, mint tó jegén az ólom....  kipp-kopp, betli, kopp, most semmi.... hehehe nyenyere, elmehetsz te messzireeeee!...

Többen vették a fáradtságot  és szakosodtak egy-egy halfajra, s nem voltak restek kiismerni a fajok jellemzőit, viselkedésüket, életmódjukat. Legyezők, bojlisok, versenyhorgászok. Közülük néhány megértette. Igaz, némelyikük csodabogárnak tűnik, sokuk sznobnak, arcnak is, ám tudni kell a dolgok mögé látni, sorok közt olvasni. Magát az elvet érdemes tőlük átvenni, eltanulni, s alkalmazni. Nem minden a felszerelés. Tudni kell, mire is akarunk horgászni, az adott szakaszon vajon milyen fajta halak állnak be, s őket mivel tudjuk a leginkább horogra csalni. Gondoljunk csak bele, egy válogatott versenyen, szinte azonos minőségű felszerelésekkel horgásznak a versenyzők. Majdnem homogén pályán. Persze kell szerencse is, de a lényeg, a halak ismerete! "Mit, hol, miért, megmondja most a PIÉRT" (sicc, ez reklám...)

Ez az, ami elengedhetetlen, az élőlények kellő megismerése, amely csiszolja a horgász elméjét, s sarkallja a további fejlődésre. Igen. Itt van például a fejes domolykó. Télen is eszik.  De még mennyire! Bármily hihetetlen azok számára is ez, akik nem így tudták ezt idáig. Idáig!!! Egészen biztos vagyok abban, ha a szövegnek, amelyet itt leírok nem is, a képeknek annál inkább hinni fognak a kétkedők ezután....

-"Ne mondj má' hülyeséget! " -hördülnek fel ezen sokan. Hallom is, s látom a legyintést..... De nézzük csak a tényeket. Nos. A domik a folyókban előszeretettel keresik fel a víz lehűlésével a mélyebb, lassabb részeket, zsombékok, bedőlt fák, környékét, ahol nem árt, ha van egy kis törés is, egy forgó, limány.... A víz felszínén, vízközt ilyenkor vajmi kevés sikerrel keresnénk őket. Nem is igen mutatják magukat. Legfeljebb a koncérok buknak ilyentájt. Persze a koncérok gyűrűzéseire horgászkiállításról hazatérő felbuzdult pergetőhorgászok bőszen dobálják a felszíni csalikat, s elkeseredve konstatálják, hogy nincs hal a vízben, nem eszik. Vagy átverték őket a műcsalikkal. Eszükbe sem jut sokaknak, hogy a meder feneke közelében kéne keresni a fejeseket, mert a karikákat nem a nem létező rovarok után kapkodó domik rajzolják a felszínre, hanem a koncérok csalfa tánca teszi lóvá a pecást...... Esetleg más módszerrel kéne próbálkozni. A legegyszerűbb úszóssal, s nem kell hozzá hightech cucc, űrruha, polár napszemcsi, amely mögött ott az arc, amíg le nem töri róla a mosolyt a februári fagy, s a betli..........

A sznob a cuccaival páváskodik, ám én túl teszek ezen is, én pedig akkora és olyan sznob vagyok, hogy én rég a halakkal teszem ugyanezt... hehe. Letisztult sznob. Sallangmentesen. egy szál úszó, horog, ólom, s egy sima bokorugró bot, s a halak, csak a halak...... Mint anno a Horgász a pácban film főszereplője Blaireau (Blöró) / Louis de Funès, aki értette a vizek nyelvét, s kenterbe vert mindenkit a versenyen...Lám már akkor is 1958-ban.... Persze ez csak film. De van benne valami...

Olyan éhesek, hogy igazán nem válogatnak a felkínált táplálék tekintetében. El kell csípni azt a rövid órácskát, vagy még annál is rövidebb időt, amikor a hideg téli napon hajlandóak enni. Ehhez viszont próbálgatni kell az időszakokat. A nap állása, derült, vagy borult, front, vagy nyugalom, szél, vagy hó..... sok minden befolyásolhatja a táplálkozásuk milyenségét, időszakát. Természetesen nyáron, tavasszal, ősszel sokkal könnyebb megfogni, megtalálni őket. De!
Ilyenkor igazán kihívás. Télen. Ekkor fejlődik a horgász is legjobban, improvizáció, fejtörés, sok-sok próbálkozás. S milyen jó is a siker dicsfényében fürdeni, miközben ....

Persze szögezzük le, szívesebben fogom a domolykót pergetve, hiszen nagyon vehemensen ront rá a kis wobblerre, vagy twisterre, akár kis körforgóra a tömpe fejű, ám ilyenkor télen (igen, végre tél van) match, vagy spiccbottal is igazi élvezet egy szebb példány megfogása, fárasztása. Nem mellékesen szerintem eredményesebb is, mint pergetve, legalábbis átmenetileg. A domi éhes. S az izgő-mozgó csonti csokornak, vagy az édeskésen ízletes csemegekukorica szemnek, vagy az egyik lajtai horgász által használt csirkemájdarabnak bizony nehezen áll ellen. Pici etetés, ami helyben tartja ideig-óráig a kevesebb, ám annál nagyobb testű domikat. Nem kell félni a csemege kukoricától. Imádják a domik. Egy marék a meghorgászott területre, s öt percen belül ott is vannak érte. Jelen esetben jó kétméteres vízben a mederfenéken pattogtatott csonti csokorral, vagy egy szem csemegekukoricával próbáltam kapásra bírni az uszonyosokat az alig +0,7 fokos Lajtán. a kukoricaszem szépen lassan követte a mederfenéken a sodrás irányát, kissé visszatartottam, amikor apró pöccintést követve majd kiszedte a kezemből a botot a fejes.......Első alkalommal a matchbot még működött, de amikor a legmelegebb déli órákban is csak -3 fok volt a levegő hőmérséklete, jobb döntésnek bizonyult a spiccbot. Annak ugyanis nincsenek gyűrűi, amik befagyhattak volna.

A kapások vagy hirtelen úszót lerántósok, vagy éppen megmerítősek voltak. A horog mindig szépen szájszélbe akadt. A domik pedig meglepő erővel küzdöttek a sodrás erejét segítségül hívva. Néha jött egy-két küsz, királyhal, illetve egy paduc is betévedt, jelezve, más fajok is megkívánták a csemegekukoricát az aljzaton. Aztán az úszó szinte pukkanó hanggal hirtelen merült a víz alá. A bevágás során a spiccbot vége szinte helyben maradt. Éreztem, nem semmi ellenféllel lehet dolgom. A hal előbb a meder közepe felé tört, majd próbára tette a felszerelést. Egy pillanatra eszembe jutott, talán rövid lesz az 5 méteres bot, s a szintén 5-ös zászló, nem ártott volna begumiztatni a cuccost, de nem sok időm maradt ezen morfondírozni. Az uszonyos fejrázásából sejthettem, hogy testes domolykóval akadtam össze. S megtörtént az, amitől féltem. Hirtelen felém indult, s a lábam alatt levő zsombék alá tört, majd egynyolcvanas víz húzódott a zsombékos alatt, ahonnan nem tudtam kivezetni. Hamarosan engedett a cucc, hal nélkül lazán kijött a zsombék alól. Leakadt. Pedig láttam a mohos hátat is. A hónap domija lett volna, bő 40 centi felett lehetett. Nem csoda, hogy megpattant.

Telény

Úton...

...vissza a többiekhez,....ez a.... 

...szabadság!!!

Az egyik legszebb hal a domolykó. Olyan igazi hal formája van. Erős, sportos, vagány kis fickó. S nem is olyan gyengék ezek a halak így télvíz idején. Kétséget nem hagytam afelől, hogy egész évben horogra csalhatók. Mondom egész évben. Igen, télen is. Nem alszik októbertől márciusig. De nem ám! Ha éhes, eszik, ha éjjel -15, nappal meg csak -5 fok van. Akkor is. Lehet hogy jég mellől is. Vajon sznobizmus, hogy mire a többség nekikezd a domolykózásnak addigra én már alaposan kidomiztam magam? Pergetve, úsztatva? S az esélytelenek teljes nyugalmával megyek ki a folyókra tavasszal, s kenem hol vannak a halak? Az. Beképzelt sznobizmus. Arcoskodás. Igaz, van némi háttere. Hehe. De ennyit azért megengedek magamnak, s néha lerázom magamról a szerénységet. Miért is ne?

Ha kell, a testesebb pikkelyes szépen meghajtogatja a spicc, a match, a feeder, esetleg a pergetőbotot. Fogható sokféleképp, sokféle csalival, valójában meg kell találni, mikor éppen melyik a legmegfelelőbb módszer. Válasszuk ki azt, amely az adott pillanatban épp a legmegfelelőbb arra, hogy elcsípjünk néhány szebb halacskát. Ne féljünk próbálkozni a legzordabb időben sem, a legegyszerűbbnek tűnő felszerelést pedig ne becsüljük le, lehet épp az a legeredményesebb! Erről szólt ez a bejegyzés is. S a megakasztott telény küzd. Visszahúz. Meg-megszalad a felszereléssel..... Ha szerencsém van, s komolyabb harcos jelentkezik, az még az orsót is simán megsiratja......

Kelt: 2018. Év Jégbontó havának 28.-ik napján

Kacérkodás februárral, azaz matchbottal a havas Lajtaparton

Az ablakon beszűrődő felkelő nap fénye sokat javított az ébredést követő gyatra kedélyemen. Süt. Hétágra. "Téli nap". Téli? Tél se volt. Megbillentem az ablakot. A pacsirták javában zúgják mindenfelől a réges-régi dallamot: "Nyitnikék-nyitnikék..." 

Nekem meg menni kék. Ilyen szép időben a Lajta partra. Napról-napra közelebb jön a kikelet. Ki tudja, hátha meglepnek a keszegek. A lelkesedés hamar összeszedette velem a horgászcuccot. Na nem. Nem talicskányi felszerelésre gondolok. Mi vagyok én bohóc? Nem. Nem is fél napos peca lesz. Ez egy tömény másfél-kétórás mutatvány úttal együtt. Igaz, hogy a helyszín az csak egy kilométer otthonról. Kevés szabadidővel is megéri kijönni, az a másfél-két óra.....

Egy matchbot, egy vödör. Emlékeztek még a Nagy Ho-hohorgász csetlő-botló figurájára? Egy  bot, egy veder. Kell még valami a halfogáshoz? Télvíz idején ennyi is elég, nyáron szinte még kevesebb...

S hogy én vele ellentétben fogok-e? Van amikor igen. Veder alja. Benne két maréknyi etetőanyagnak való őszről megmaradt dara, kb. egy deci csontival, aminek a fele belemegy majd a keverékbe. Kap egy kis földet is közvetlenül a partról. Kb. 5-6 gombóc lesz így. Kettő elég alapozni, húsz percenként pedig megy majd egy-egy, csakhogy ne feledjenek el. Egy bot elég. Minek is több.

Szóval kilépve az ajtón meglepetés. Csak bentről volt oly szép, s csábító a február. Idekint hűs szél ad pofont, hogy ne feledjem, tél van még. Jókora fülest csavar le északról. Nem vagyok egy nyámnyila horpadtmellű nethuszár kis nyenyeregyerek, simán fogadom az orv ütést is, mosolyt rajzol arcomra a tél ilyen próbálkozása. Na még hogy én meghátráljak? Kinek? Egy ilyen nyamvadt télnek mint ez a mostani? Ugyan....

Perc múltával a Lajtán vagyok. Szomorú fűz likas sátra alatt, hátamat támasztja a meredek part, figyiszt mutatva az északi szélnek. Itt már varjak is vannak, sőt a harkály is sűrűn kopogtat. Vadkacsák kísérik egymást a zsombék alatt. Itt-ott mutatják magukat a halak. Fel-s lefelé is loccsan a víz partszéleken s a meder közepén. Jó helyen vagyok. Hamar bekeverem az anyagot. Majd lefagy a kezem. Sebaj. Majd bemelegszik.

Loccsan a gombóc, s mire kitapogatom a mélységet, beborul. A tél megmakacsolja magát, újfent próbálkozik. Hózápor kavarog, két percre elszürkül szembe a táj, majd újra ragyog odatúl a napsugár.  Csillámlik a táj. Szép. Ez az amit szeretek a télben. a szépséget. Mindent elfedő szépséget.  Közben beállítgatom a szereléket. Majd egyhatvanas víz. Előtte a part mentén törés, néhány vékony faág a mederfenéken, kemény iszapos meder. Jónak tűnik. A meder felett centire vezetem az úszót. Néha meglassítom, meglibbentem, s mikor újra indulna, alig két centit...egy pillanatra megtorpan a sebessége, s talán merül is pár millimétert. A bevágás sikerét a bot hajladozása mutatja.

Dehogy vannak legyengülve. Alig 30-50 dekás keszegek hívják segítségül a sodrást, s közülük a domik, leányhalak, szilvaorrúak bizony vissza is húznak. Van, ki rögvest a meder közepe felé indul. Na ők komolyabbak. Két lefordulás is van. Pedig érzem, jó halat ütöttem fel. Pár pillanat múlva megvan egy kis paduc. Lehet a csapat nagyjai tréfáltak porcos vésett ajkaikkal.

Akad bagolykeszeg, karika, s hébe-hóba egy bodorka. Ez utóbbiak nem kedvelik ezt a sodrósabb pályát. Köszönnek a hátam megett. Megcsillan a fény a mellény fényvisszaverő sávjairól. Rendőrök. Ellenőrzik a parton a pecásokat. Nagyon helyes. Gyertek többször. Elbeszélgetünk. Megnézik a szákban levő halakat. Szép zsákmány. Mióta vagy kint? Másfél órája. Dupla ennyi hal jött, a kisebbek meg a leányhalak visszamentek, velük teljes a paletta. Mennek tovább. Sok szerencsét...

Hétköznap. Nem adja fel. Havazik. Két napon át. Ahhoz képest látszatja alig. Karácsonykor kellett volna. Februári hó. Vizes, lucskos olvatag semmi. Az épített hóemberek is megrogynak két nap múlva, mint fizetés napon a hazaténfergő alkoholisták. Elázva, földrerogyván, alig támaszkodva, málé tekintettel...

Rég láttam a Mosonit. Meg kéne nézzem. Megsértődik, s átkeresztelteti a blogot Lajtai Horgásszá... igaza lenne. Teszek ellene. Rápróbálok este a menyusra, marcira egy olyan helyen, ahol tapasztalatból tudom hogy ilyenkor mindkét faj csapatokba verődve összegyűlik. Egy fonnyadt bucó ment meg a betlitől. Ősz óta üres itt a meder. Elköltözhettek a jobb halak.

Maradok az úsztatásnál. Néhány nap múltával jobban felkészülve, kevés búzával, kukoricával megspékelve az etetőt. Csak a folyó. Ugye nem csatorna, nem tó.... sosem ugyanaz. Kissé tisztult a víz, hűlt két fokot, s apadt vagy húsz centit. Alig bírok kapást kicsikarni. Kevesebb, ám darabosabb halak. Küzdenek. Kézbe veszem. Majd hozzáfagynak a tenyeremhez. Több a királyhal. Feljebb megyek száz métert.

Autó fékez. Ismerős arc. Van vagy nyolc éve hogy ő jár fel Komáromból, a vizirendészettől. Járőrtársai cserélődnek olykor, de a parancsnok nem. Elbeszélgetünk. Örülök az ellenőrzésnek. Csónakkal is jönnek, a Móváriak is kaptak csónakmotort, idén ők is beszállnak! Még pár szívélyes mondat, miközben átlapozzák a friss engedélyt, majd távoznak. Másfél hetes engedély. Kétszer látta rendőr! Szuper. Halőr viszont évek óta se...

Domolykók, s királyhalak rántják mélybe az úszót. -5 fok van reggel. Az ígért napsütés alig tör át a felhőkön. A bot gyűrűi befagynak. Ujjaim végei fájnak. A hideg szúrkál bele tüskét. Minden úsztatás után lehelem. Készültem. Nálam az ötméteres spiccbot. Úsztatok. Semmi. Nem jó az ereszték. Húsz centit kéne mélyíteni. A kétponton rögzített úszó szilikongyűrűje, amely a zsinórhoz rögzíti az úszó szárát a fagytól szó szerint eltörik. Nem szerelek ebben a hidegben. Marad a matchbot. Majd lehelek. Jön még pár darab izmosabb domi, aztán elunom a zimankót. Na majd a hétvégén újra!

Még egyszer erőt gyűjtött a tél. Mintha pár nap alatt akarná bepótolni azt, amit januárban elszalasztott. Zordon észak felől futó széllel nyirkos havasesőt, majd havat hord a folyók felett. Egy pillanatig azt hittem, megérinthetem kinyújtott kezét a kikeletnek, de az északi szél messze elsodorta, s nem tűnik úgy, hogy hamar visszatalál Szigetközbe a várva várt tavasz.....

Kelt. 2018. év Jégbontó havának 17-ik napján

Nem halatlan, csak havatlan

A szekrény mélyén porosodó botok, mély álmukban halakkal viaskodó orsók, rájuk tekert fáradtan ásítozó zsinórokkal elképzelhetetlen kontrasztot nyújtanak számomra. Hacsak vastag jégtakaró alá nem bújnak a környék folyói, hacsak viharos szél nem űz el a partról jégesővel verve, bizony nálam tart a szezon, s gyakorta horgászom télen. Csak nevetek azon a tézisen, amely arról szól, a vizek népe Csipkerózsika álmát alussza, s vár a kikelet első langymeleg ébresztő csókjára. A jó másfeles koncérok is ezen kacagnak a havas part felett...

A tél. Beteg. Gyengélkedik. Erejét összeszedni képtelen. A vírus neve, mit elkaphatott, maga az ember. Ki legyengíti, olykor tébolyult fenevaddá, majd nyájas szelíd öregúrrá változtatja januárt. Könnyebb a dolgom? Meglehet hogy nem. Hol jégpáncéllá fagyott úton araszolok, hol bokáig sárban cuppogok, hol a nap melege olvasztja rólam a kabátot, majd hirtelen jeges szél támad, s szemembe húzom a vastag sapkámat. Viaskodik a tél a vírussal. Az ember fertőzte meg vele a világot.

Horgászom. Ha már nem riaszt el  hó, s a zimankó. Viaskodom én is magammal. Hol a finomszerelékes pálca, hol a pergetőbot, hol pedig az erős fenekezőbotok dobbantják meg a szívem, s táplálják a halfogás reményét. Az év kezdete emlékezetes. Pergetek a Lajta egy alig ismert (járatlan) szakaszán. Alig ismert? "Ez a kettőnk helye, senkit nem hozunk ide, megőrizzük a titkot!" Hányszor hallottam, s a vége az lett, hogy a "titok" őrzője mással is megosztotta a hely paradicsomi mivoltát... igaz a mondás, amit két ember tud, az többé nem titok. Pfff. Van a horgászatban komikum is! .."elpártol tőled, ha nem kellesz már" S annak tanulsága szintúgy. "..Csak egyedül, nincs más úúút, csak egyedül....!"

Hó csak az ágakra jutott

Szóval pergetek a január elejében, pár nappal újév után. Eredménytelenül. Előttem zsombékos vizifű, mely majd másfél métert foglal el a parttól kezdve a folyómederből. Talán lakja csuka a helyet. Gumit fel, s kezdődhet a zsombék előtti mártogatás, emelgetés. Sejtelmem sincs jól csinálom-e, nem figyeltem meg ennek a módszernek a lényeges elemeit, csak úgy érzésből tapogatok. Érzem ahogy koppanna meder fenekén. Beleemelek. A francba. Akadó. Emelem, s lassan jön a felszínre úgy két méter mélyről iszapos vizet felkavarva egy vaskos faág. Hehe. Legalább akadt valami.  Kiszabadítom a gumihalat, majd jó öt méterre újra próbálom. Megint akadó. Ez is jön fel. Jó nehéz.... Lassan előtűnik a formája. Az arcom lesápad, érzem, hogy a döbbenet gyökeret ver a lábamba, talán a tekintetem is megmered, nem tudom, ezt nem látom, de azt igen, hogy a gumihalat egy méter feletti combvastagságú már-már krokodilra hajazó csuka fogja épp a horog mögött.... Két fejrázás, két kis reccsenés az orsó fékjén, s csak a hatalmas színes farokúszó eltűnő sziluettje ránt vissza a valóságba. Remegő kézzel tapogatom az elharapott gumi megcsonkolt torzóját.....

Na neeee

Még három alkalommal mentem ki, hogy megtaláljam ezt a bestiális fenevadat, ki így elbánt a gumival, de mindössze egy bicskacsuka jelezte, hogy nem teljesen üres a terület.

Sodrófa

Így történhetett, hogy fenekező botok nyerték legközelebb az otthoni versenyt, melynek az volt a tétje, vajon kit is vigyek magammal a folyópartra. Az enyhe, betegesen gyenge január engedélyezte, hogy feltöltsem vastag harmatgiliszta készleteim.  Fontos a fehérje utánpótlás. Etetni nem kell. Csak ólom, horog és azon a giliszta. S alig üti el a közeli falu templomának harangja a kora esti öt órát, a szigetközi ágrendszer egy télen is pompázatos szakaszának partján táncrakél a fénypatron a szürkületben, s bólogat a botspicc böcsülettel. Rúg a horgon valaki. Nem nagy. Jön. Megérzi a padkát a parttól tíz méterre, s kitör árral szembe. Csak egyvalaki lehet. Márna. Rövid, ám annál ádázabb küzdelem után a szákban piheg a folyóvizek királya, a csupa izom, erő, s a kecsesen hosszúkás testű majd kétkilós márna. Bezzeg ha nem árral szembe, hanem árral lefelé használná erejét! Sokkal több márna megszökhetne. Addig jó, míg nem váltanak taktikát.

Egy ismerősöm (nem a fent említett pergetős) fellelkesülve a beszámolótól korábban érkezik egy csütörtökön az általam megadott helyre. Alig egy órával. Még két falura vagyok, mikor kétségbeesve hív, siessek, mert nem bírja a rohamot, legyalázzák a márnák. Hm. Odalépek a gázra. Mikor kiérek, groteszk látvány fogad.

Esti vendég

Ismerősöm épp a botjába kapaszkodik, az perecben hajlong, a hal pumpál, a kínnal gyötört arcon izzadtságcseppek szaladnak le a nyak felé, miközben meg-megszalad a zsinór az orsó dobján, hisz valaki húzza azt.  A lába mellett szanaszét szaggatott merìtőszák hanyagul ledobva, látszik, valami igencsak megcsúfolta, a másik fenekezőbot a bokor aljába hajítva, elszakadt zsinórral. Közben ez a hal is akadóba húzza a cuccost, s szakad.... 

Megdolgoztatott

Kiderült, a szákot bő hetven centis, ha nem nagyobb márna csúfolta meg, mielőtt lelépett. Egy szakított simán, egy másfeles forma kijött, majd fotó után vissza, a negyedik pedig akkor nyert csatát mikor érkeztem. Az aznapi ötödik folyami lovag nyakát azonban én fogtam meg, s beköszönt egy kisebb menyus is. Nyugtatom ismerősöm: "Revansot veszünk szombaton! Neked is sikerül majd!"

Leívott...

S úgy is lett. Felszerelkezve, a tárban lapuló vastag giliszták csapataival érkeztünk a helyszínre. Alig negyed óra múlva zenét kezdett a damil a szélben, mint citerahúr, s a muzsikus ki nem átallott gilisztára fanyalodni, pózt állt egy fotóra a délutáni napsütésben. S mire ránk esteledett, ismerősöm bosszúra szomjazó lelkét is megnyugtatta egy szákba terelt jó hatvan centis márna...

Hengertest

Nappal is..

Pár nap múlva egy csapat horgászt találtam a helyen. Négy autó, tábortűz. Márnáztak.  Itt. Méterre pontosan. Érdekes. Roppant érdekes. Állítólag hallották, hogy itt lehet fogni. Hogy kitől? Hisz ide a bagoly is ritkán jár. Aztán az egyikük megkérdezte hogy én vagyok e az ismerősének az ismerőse. A név hallatán leesett, ki volt az útbaigazító.... Pffff.. "Nincs, már nincs vigasz, ne remélj!"

Rideg kép

Egy darabig nem jövök. Így is több darabos márnát fogtam két hét alatt, mint tavaly egész évben. Még hogy ősszel van a szezonja. Meg hogy hideg vízben nem eszik, meg nincs ereje. Na hagyjuk már ezt az óhéber dumát......

A fák felfogták a hópelyheket

Kicsattanó egészség

Láttam ilyen terepszínű ruházatot, már értem mi ihlette

Szólít is a matchbot. Itt az ideje a finomszerelékes szórakozásnak. Láttam a Lajtán pergetés közben, hogy igencsak forog a keszeg. (Vermel télen mi? A lópikulát!) Úsztatás a vasárnap délutánban. Későn érek ki. Az etetés, valami maradék etetőanyag és vakondtúrás keveréke, némi csontival, bábbal vegyítve. Nyüzsög a hal. Minden dobás, kapás és hal. Alig halad valamit az úszó. Sokszor csak centiket viszi a folyó sodra. Domolykók, karikák, kisbalinok, bodorkák hajtogatják a botspiccet, merítik az úszót. Izgalmas, mozgalmas, élvezetes peca. Kár hogy hamar sötétedik. Lanyhulnak, majd szűnnek a kapások.

Néhány keszeg

Van időm gondolkodni. Legközelebb az új engedéllyel jövök ki. Tanulság is van. Télen is eredményes a horgászat, csak az ember mozdul ki nehezebben otthonról, a fűtött lakásból. S milyen széles a paletta.... Pergetés, úsztatás, fenekezés......Ráadásul színes a folyók halfaunája is. Az ember ha kimozdul, új helyet keres, tegye azt egyedül. S tartsa meg az új helyek titkát magában!

Januári lajtai bodor

Izmos királyhal

Csak a Kárpát-medencében előforduló bucó

Kelt: 2018. Év Jégbontó havának 2-ik napján.