2018. február 2., péntek

Nem halatlan, csak havatlan

A szekrény mélyén porosodó botok, mély álmukban halakkal viaskodó orsók, rájuk tekert fáradtan ásítozó zsinórokkal elképzelhetetlen kontrasztot nyújtanak számomra. Hacsak vastag jégtakaró alá nem bújnak a környék folyói, hacsak viharos szél nem űz el a partról jégesővel verve, bizony nálam tart a szezon, s gyakorta horgászom télen. Csak nevetek azon a tézisen, amely arról szól, a vizek népe Csipkerózsika álmát alussza, s vár a kikelet első langymeleg ébresztő csókjára. A jó másfeles koncérok is ezen kacagnak a havas part felett...

A tél. Beteg. Gyengélkedik. Erejét összeszedni képtelen. A vírus neve, mit elkaphatott, maga az ember. Ki legyengíti, olykor tébolyult fenevaddá, majd nyájas szelíd öregúrrá változtatja januárt. Könnyebb a dolgom? Meglehet hogy nem. Hol jégpáncéllá fagyott úton araszolok, hol bokáig sárban cuppogok, hol a nap melege olvasztja rólam a kabátot, majd hirtelen jeges szél támad, s szemembe húzom a vastag sapkámat. Viaskodik a tél a vírussal. Az ember fertőzte meg vele a világot.

Horgászom. Ha már nem riaszt el  hó, s a zimankó. Viaskodom én is magammal. Hol a finomszerelékes pálca, hol a pergetőbot, hol pedig az erős fenekezőbotok dobbantják meg a szívem, s táplálják a halfogás reményét. Az év kezdete emlékezetes. Pergetek a Lajta egy alig ismert (járatlan) szakaszán. Alig ismert? "Ez a kettőnk helye, senkit nem hozunk ide, megőrizzük a titkot!" Hányszor hallottam, s a vége az lett, hogy a "titok" őrzője mással is megosztotta a hely paradicsomi mivoltát... igaz a mondás, amit két ember tud, az többé nem titok. Pfff. Van a horgászatban komikum is! .."elpártol tőled, ha nem kellesz már" S annak tanulsága szintúgy. "..Csak egyedül, nincs más úúút, csak egyedül....!"


Hó csak az ágakra jutott
Szóval pergetek a január elejében, pár nappal újév után. Eredménytelenül. Előttem zsombékos vizifű, mely majd másfél métert foglal el a parttól kezdve a folyómederből. Talán lakja csuka a helyet. Gumit fel, s kezdődhet a zsombék előtti mártogatás, emelgetés. Sejtelmem sincs jól csinálom-e, nem figyeltem meg ennek a módszernek a lényeges elemeit, csak úgy érzésből tapogatok. Érzem ahogy koppanna meder fenekén. Beleemelek. A francba. Akadó. Emelem, s lassan jön a felszínre úgy két méter mélyről iszapos vizet felkavarva egy vaskos faág. Hehe. Legalább akadt valami.  Kiszabadítom a gumihalat, majd jó öt méterre újra próbálom. Megint akadó. Ez is jön fel. Jó nehéz.... Lassan előtűnik a formája. Az arcom lesápad, érzem, hogy a döbbenet gyökeret ver a lábamba, talán a tekintetem is megmered, nem tudom, ezt nem látom, de azt igen, hogy a gumihalat egy méter feletti combvastagságú már-már krokodilra hajazó csuka fogja épp a horog mögött.... Két fejrázás, két kis reccsenés az orsó fékjén, s csak a hatalmas színes farokúszó eltűnő sziluettje ránt vissza a valóságba. Remegő kézzel tapogatom az elharapott gumi megcsonkolt torzóját.....

Na neeee
Még három alkalommal mentem ki, hogy megtaláljam ezt a bestiális fenevadat, ki így elbánt a gumival, de mindössze egy bicskacsuka jelezte, hogy nem teljesen üres a terület.

Sodrófa
Így történhetett, hogy fenekező botok nyerték legközelebb az otthoni versenyt, melynek az volt a tétje, vajon kit is vigyek magammal a folyópartra. Az enyhe, betegesen gyenge január engedélyezte, hogy feltöltsem vastag harmatgiliszta készleteim.  Fontos a fehérje utánpótlás. Etetni nem kell. Csak ólom, horog és azon a giliszta. S alig üti el a közeli falu templomának harangja a kora esti öt órát, a szigetközi ágrendszer egy télen is pompázatos szakaszának partján táncrakél a fénypatron a szürkületben, s bólogat a botspicc böcsülettel. Rúg a horgon valaki. Nem nagy. Jön. Megérzi a padkát a parttól tíz méterre, s kitör árral szembe. Csak egyvalaki lehet. Márna. Rövid, ám annál ádázabb küzdelem után a szákban piheg a folyóvizek királya, a csupa izom, erő, s a kecsesen hosszúkás testű majd kétkilós márna. Bezzeg ha nem árral szembe, hanem árral lefelé használná erejét! Sokkal több márna megszökhetne. Addig jó, míg nem váltanak taktikát.

Egy ismerősöm (nem a fent említett pergetős) fellelkesülve a beszámolótól korábban érkezik egy csütörtökön az általam megadott helyre. Alig egy órával. Még két falura vagyok, mikor kétségbeesve hív, siessek, mert nem bírja a rohamot, legyalázzák a márnák. Hm. Odalépek a gázra. Mikor kiérek, groteszk látvány fogad.

Esti vendég
Ismerősöm épp a botjába kapaszkodik, az perecben hajlong, a hal pumpál, a kínnal gyötört arcon izzadtságcseppek szaladnak le a nyak felé, miközben meg-megszalad a zsinór az orsó dobján, hisz valaki húzza azt.  A lába mellett szanaszét szaggatott merìtőszák hanyagul ledobva, látszik, valami igencsak megcsúfolta, a másik fenekezőbot a bokor aljába hajítva, elszakadt zsinórral. Közben ez a hal is akadóba húzza a cuccost, s szakad.... 

Megdolgoztatott
Kiderült, a szákot bő hetven centis, ha nem nagyobb márna csúfolta meg, mielőtt lelépett. Egy szakított simán, egy másfeles forma kijött, majd fotó után vissza, a negyedik pedig akkor nyert csatát mikor érkeztem. Az aznapi ötödik folyami lovag nyakát azonban én fogtam meg, s beköszönt egy kisebb menyus is. Nyugtatom ismerősöm: "Revansot veszünk szombaton! Neked is sikerül majd!"

Leívott...
S úgy is lett. Felszerelkezve, a tárban lapuló vastag giliszták csapataival érkeztünk a helyszínre. Alig negyed óra múlva zenét kezdett a damil a szélben, mint citerahúr, s a muzsikus ki nem átallott gilisztára fanyalodni, pózt állt egy fotóra a délutáni napsütésben. S mire ránk esteledett, ismerősöm bosszúra szomjazó lelkét is megnyugtatta egy szákba terelt jó hatvan centis márna...

Hengertest

Nappal is..
Pár nap múlva egy csapat horgászt találtam a helyen. Négy autó, tábortűz. Márnáztak.  Itt. Méterre pontosan. Érdekes. Roppant érdekes. Állítólag hallották, hogy itt lehet fogni. Hogy kitől? Hisz ide a bagoly is ritkán jár. Aztán az egyikük megkérdezte hogy én vagyok e az ismerősének az ismerőse. A név hallatán leesett, ki volt az útbaigazító.... Pffff.. "Nincs, már nincs vigasz, ne remélj!"

Rideg kép
Egy darabig nem jövök. Így is több darabos márnát fogtam két hét alatt, mint tavaly egész évben. Még hogy ősszel van a szezonja. Meg hogy hideg vízben nem eszik, meg nincs ereje. Na hagyjuk már ezt az óhéber dumát......

A fák felfogták a hópelyheket


Kicsattanó egészség

Láttam ilyen terepszínű ruházatot, már értem mi ihlette
Szólít is a matchbot. Itt az ideje a finomszerelékes szórakozásnak. Láttam a Lajtán pergetés közben, hogy igencsak forog a keszeg. (Vermel télen mi? A lópikulát!) Úsztatás a vasárnap délutánban. Későn érek ki. Az etetés, valami maradék etetőanyag és vakondtúrás keveréke, némi csontival, bábbal vegyítve. Nyüzsög a hal. Minden dobás, kapás és hal. Alig halad valamit az úszó. Sokszor csak centiket viszi a folyó sodra. Domolykók, karikák, kisbalinok, bodorkák hajtogatják a botspiccet, merítik az úszót. Izgalmas, mozgalmas, élvezetes peca. Kár hogy hamar sötétedik. Lanyhulnak, majd szűnnek a kapások.

Néhány keszeg

Van időm gondolkodni. Legközelebb az új engedéllyel jövök ki. Tanulság is van. Télen is eredményes a horgászat, csak az ember mozdul ki nehezebben otthonról, a fűtött lakásból. S milyen széles a paletta.... Pergetés, úsztatás, fenekezés......Ráadásul színes a folyók halfaunája is. Az ember ha kimozdul, új helyet keres, tegye azt egyedül. S tartsa meg az új helyek titkát magában!
Januári lajtai bodor


Izmos királyhal

Csak a Kárpát-medencében előforduló bucó












Kelt: 2018. Év Jégbontó havának 2-ik napján.




2018. január 13., szombat

A fűz mellé - Szigetközi kalandok 3.

Az ifjú legény visszafojtva várta hogy megszólaljon a csengő. Rekedtes hangja mikor töri már szilánkokra a vágyakozás kristálytükrét? Napok óta tartott a visszaszámlálás. Még kettőt kell aludni, még egyet, aztán.... Végre eljött. Itt a vakáció. Ideje volt az érkezése. Oly nehéz volt az iskola az utóbbi napokon, s megnehezedett minden óra, súlyosan sűrűvé, nehezen emészthetőkké váltak a tanítók szavai, miközben az osztályterem ablakán túl vígan nótáztak a madarak, a vöröslő pipacsmező zengte a tücsökhadak által komponált akkordokat. S a mező, ameddig az iskolaablakból látható volt, izzott a júniusi napsütésben, felette remegett a levegő. Valósággal csalogatta, csábította a legényt a mező. Annak túlfelén zöldellő bársonyszalagként futott a füzes, amögött a gát, s ott a kéklő hűs folyó. Mint a legkisebb királyfi, aki útra kél az Óperenciás tengeren túlra! Itt a mező jelképezte a tengert, s az álmai világát a fasoron túl maga a folyó, az ágrendszer. Hányszor is képzelte hogy útra kél, miközben a tanórák unalmas perceiben gondolatai elkalandoztak az osztálytermi ablakokon túlra. El fog oda menni. Mert nagyapa megígérte neki hogy elviszi. Nagyapa tartja a szavát, mert nagypapa adott szava olyan, mint a kőszirt, melyet hiába ostromolnak tajtékos hullámok, az sziklaszilárdan úgy van ott, ahogy azt egykor odahelyezte jókedvében az Isten, hogy bosszantsa vele a dühödt hullámokat. Úgy tartja a szavát is nagyapa. Onnantól kezdve, hogy nagypapa ígéretet tett, a legényke csak vonszolta magával az iskolatáskát, mint gályarab maga után láncon a súlyos vasgolyót. De most! Eljött az idő, amelyre oly régóta várt a "csepp inas", ahogy őt a nagyapja nevezte születésétől fogva. S most itt van. Mire az éktelen hangú csengő elhallgatott, kitárult a szabadság kapuja, s futott, futott a legény hazáig, észre sem véve, hogy becsapódott mögötte egy másik kapu, az iskoláé...

Nagyapja meghagyta, hogy pirkadatkor, mikor a kakas először köszörüli meg a torkát, kelni kell, mire kettőt harsan a tarajos rekedtes hangja, addigára pedig készen kell állnia, mert az idő drága, gyorsan telik, s aki lemarad, az biza csak pocsékolja utána a percet. Időben kint kell lenni a folyóparton. Ennek tudatában nehezen jött álom a szemére. Kétszer is átnézte a másnapra összekészített holmit, majd elégedetten hunyta le szemét annak tudatában, hogy minden megvan. Valójában elaludni sem mert, vagy nem tudott, félt, hogy elalszik, s lemarad a várva várt kalandról. Gondolatai messzire vitték, képzeletben méteres csukákat, öles harcsákat fárasztott. Pontyok vigyorogtak a bajszuk alatt. Rázkódott alatta a csónak is úgy húzta csónakostól a hal. Rázkódás. Nagyapja rázta fel gyengéden a vállát fogva, s a szürkülettől búcsúzó hold fénye épp megrajzolta csak az öreg bajsza végét. "-Elaludtál csepp inas! Sejtettem! Sebaj, a kakas még csak kétszer szólt! No, ki az ágyból! Egy-kettő!"

Mire a kakas harmadjára is megcsiszolta rekedtes gigáját, épp vízre lökték a ladikot, s nagyapja tüstént egy hosszú csáklyával tolta azt előre a vízen, nesztelenül. A ladik orrában fázósan húzta össze magát az ifjú. Az öreg lapátot ilyenkor nem használt, mint mondta, félig még alszik a vizivilág, s nem célszerű felriasztani senkit. Halkabb azt csáklyával tolni, vigyázva, meg ne koccintva a ladik oldalát. Megtanulta rég... Majd húsz perc után a faladikot egy korábban letűzött karó mellé kötötte nagyapja hangtalanul. Egy rozsdától barnává avult konzerves dobozból szál gilisztát szedett ki az öreg, s apró horogra tűzve mutatta unokájának a helyes műveletet. Szó nem esett köztük. A libatoll úszó halkan foglalt helyet egy zsombék mellett, s csónakból úsztatva, néha visszahúzva megkezdte ide-oda útját, melynek során 5-7 métert bukdácsolt, sétált le a sodrással, majd az öreg óvatosan visszahúzta a szereléket, s kezdődött minden elölről. Két maréknyi áztatott búzát eresztett be, nem dobott, eresztett az öreg a csónak végéről hangtalanul. Lassan világosodni kezdett, bár a nap még nem mutatta meg álmos, ásító arcát, csak a fák tetejét festette aranyra éppcsak. A nagypapa amennyire halkan csak tudta, odasúgta unokájának: "- No csepp inas, A sodorvonalon vezesd a libatollat, ahogy mutattam, meglásd, az első éhenkórászok hamar elkapják a gilisztád! Hanem aztán résen légy, komoly harcosok lakják ám az ágat, megeshet hogy megtréfálják a zöldfülű horgászt!"

Így is történt. Mire a pirkadat párájától a legénynek dideregni támadt volna kedve, egyszer csak belehasított a felismerés, nagyapjának igaza volt! A libatoll úszó hirtelen megmerült, alig két centit, aztán újra, s a sodrásról tudomást sem véve megállt, majd elindult a meder közepe felé! Egy pillanat alatt elmúlt a didergés, megszűnt minden körülötte. Hiszen ez kapás a javából! A bevágás sikerült, a bot erősen meghajlott, a damil citerahúrként zizgett, s bizony a legénynek minden erejét latba kellett vetnie, hogy a halat megállítsa, ami nem is volt könnyű úgy, hogy a tárolóorsóról határozottan, folyamatosan szökött le a zsinór. -"Ne engedd jobbra csepp inas, tartsd el onnét, mert megeszi a kagyló a zsineged!" -hallotta a nagyapja tanácsát, ám mintha távolról észlelte volna csak foszlányokban a szavakat, erei lüktetése, szíve verése elnyomta az intő hangokat. Szája kiszáradt, az erőlködéstől alsó ajkaiba harapott, lábával erősen megtámaszkodott a csónak palánkján, ám akárhogy is próbálta, sajnos nem sikerült eltartani a kagylópadtól a halat,  a zsinór feladta, s a legényke a ladikban majdnem hanyatt esve bosszankodott az elveszett halon, s az elvágott szereléken. "-Nagyobb márna lehetett! Kifogott rajtad biz'a. Na add azt a botot, újrakötöm neked, s míg megnyugszol, elmondok neked valamit.... valami fontosat, amely miatt valójában itt vagyunk!" - mondta megnyugtatólag az öreg a sírás határán egyensúlyozó, a fárasztás izgalmától még mindig remegő lábú unokájának, miközben a kis botot a tárolóorsóval együtt az ölébe fektette, s nekiállt helyrerakni a felszerelést. Lassan, halkan csúsztak ki a szavak a száján, ám azok annál mélyebb nyomot hagytak maguk után...

"-Látod ott azt az öreg vastag törzsű vénséges fűzet? Amelyiken ott tanyáz a bagoly éjjelente? Amelynek árnyat adó hosszú karjának ujja a víz felszínét fésüli egyre? No csepp inas! Története van annak. Micsoda története! Nagyanyád csak családi legendának tartja, legyint, ha szóba kerül a dolog, de hidd el nekem, nem az, nem legenda.! Csöppet sem az. Az én dédnagyapám ültette ott azt a fát. Övé volt a  fa históriája, mígnem rám bízta azt, én meg terád testálom most,  így innentől  kezdve a te történeted is! Viselj rá gondot eztán te magad! Akkoriban, mikor a lánglelkű költő szabadságra szólító szavára megmozdult a nemzet, bizony az én dédapám sem tudott megmaradni a családi fészekben. Jó lovas révén a huszárokhoz csatlakozott, anyja hiába kérlelte, hogy maradjon otthon, s segítsen a ház körüli teendőkben az öregedő apjának. Nem lehetett akkor a fiatalokat otthon tartani. Tűz izzott mindegyikük szemében, s táncra sóvárgott, osztrák sisakot akart lékelni a fokos, csillagot rúgott minden paripa, s még a rozzant gebék is harcba vágytak lovasukkal, olyan lázban égett akkor a haza. Hanem aztán a dicső hónapok gyorsan elszaladtak, a  '48-as december-i Mosoni győztes csata, mikor Görgei a Miklós huszárokkal megállította az osztrák előretörést, az is elhalványodott, hanyatlóban volt a felkelők csillaga. A vesztett harcok bujdosói megszaporodtak itt, nálunk a folyóközben is. Köztük volt a dédapám is. Alig pislákolt már csak a szabadság lángja a Temes vidékén, majd az is kihunyt Világos után, mikor a dédapám először kimerészkedett a zsombékosból a faluba. Kerestették már akkor őket. Azt a pár fiatalt, ki '48-ban huszárnak állt. Alig váltott pár szót párásodó szemű édesanyjával, szorított kezet apjával, inalni kellett, zsandárok hajszolták. Hajszálon múlt csak. Alig páran vették be magukat a zsombékba hogy megmentődjenek. Ott az üldözők nyomukat vesztették.

Két év. A ciheres, az ágrendszer folyói ölében. A vadonban, árván, folyton résen, figyelve, csendben bujdosva, nádasokban kusshadva. A zsombékban is csak hárman maradtak. A többi nem bírta, feladta magát, hazament, vagy Kufstein várában, vagy kényszer sorozottként rágta valahol a császár penészes kenyerét. De dédnagyapám nem adta oda a szabadságát. - Afelett csak a magyarok Istene rendelkezhetik, senki más, se pandúr, se zsandár, se császár, senki! Garast se érnék, ha feladnám!- Mondotta még évek múltával is. Egykori huszárkardjával helyet vágott magának az ingoványban, gunyhót tákolt, ladikot faragott, megtanult halat fogni, madarat hurkolni, nyulat csapdázni. Néha, egy-egy éjszaka meglátogatta megőszült sírdogáló anyját, hajlott hátú szomorú bajszú apját. Halat, gombát, s vadat vitt nekik olykor. Valamikor másnak is, ruháért, dohányért cserébe. A vadon nagyon szerette a ruhát. Rozsdája, gyökere megette a kardpengét is. Hamar elnyűtte a rend ruhákat, mivel megkérte így az árát igencsak Szigetköz mélye, de leginkább az ágas-bogas rejteke. Két év nagy idő. A legkeményebbek is megtörnek az idő alatt. Dédnagyapám sem bírta tovább a remeteéletet, fiatal volt ahhoz. Egy nap úgy döntött, útra kel. Messze, ahol harcolhat még a szabadságért. De mielőtt elindult volna, egy fűzfából csinált keresztet leszúrt ócska nádgunyhója előtt, egykori huszárcsákóját rátette, hagy higgyék, az odatévedő zsandárok, hogy megtért őseihez. Messzi országokban kereste a szabadságot, míg valamikor 1859 táján Taljánföldre, Garibaldi trikolorja alá vetődött egykori huszár bajtársaival, s oda csak a sokat látott fokosát vitte magával. 


Az évek megették közben a csákót, a gunyhónak se volt már sok nyoma, mire dédnagyapám visszatért némi kis vagyonnal onnan a messzi Taljánországból. Megegyezett addigra a császár és az a bizonyos Deák Ferenc. Dédnagyapám meglett ember volt akkor, visszavásárolta az addigra eladósodott családi földecskét, s kis gazdaság beindítására is jutott valamicske, családot is alapított hamarost. Évek múltán egy nyári nap kihozta ide az unokáját az én apámat úgy, ahogy én kihoztalak téged most. Akkor látta, hogy fűzfa eredt a leszúrt keresztből. Szép, egyenes törzsű fűz. Ágai táncoltak a tavaszi fuvallat ritmusára, vidáman üdvözölve az öreg bujdosót, ki egykor életet adott neki. Egy bagolycsalád is helyet talált az ágak közt. Könnyes szemmel mesélte el dédnagyapám a fűz történetét apámnak, később nekem is, s látod megnedvesedett nekem is a szemem sarka most, hogy ezt elmondhattam neked. Dédnagyapám tanított minket halat fogni, apámat, s alig szekéralj fölé nőtt mivoltomat, igaz, akkor még nem bottal, csak hálóval, kassal, vészával, varsával, csukázó szigonnyal, tapogató hálóval, más néven pókkal. Azt mondta, előbb ismerd meg, értsd meg a halakat, mielőtt meg akarnád fogni őket.  Tiszteld az életet! Melyik hol él, mit szeret enni, hol lustálkodik a napfényben, mi a kedvenc csemegéje, mekkora az ereje. De ne feledd, szabadnak született mind, s amelyikre nincs szükséged, azt ne tartsd rabságban, s engedd szabadon ha teheted... Kicsi voltam még, mikor az öreg kihozott ide először. Azt mondta: -Elvész, elvásik a fonal, mert apád nem köti erősre, ezért én még sodrok rajta egyet, hogy kitartson az akkor is, ha én már nem leszek! Aszott, szikár, s ősz volt akkor már az öreg huszár -ahogy csendben összesúgva neveztük a háta megett-, ám oly erővel tolta a ladikot a csáklyával, kérges tenyerébe oly simán beleillett a csáklya nyele, hogy azt el nem feledem. A kard, s a fokos is így nyugodhatott a markában, mikor lova hátán nyargalt a császáriakat hajtva. Az öreg a ladik végében, szemébe húzott kopott kalappal, szálegyenest ülve, mint a jegenye, pipával a szája szegletében, vállig érő fehér ritkuló hajával egyenletesen tolta a ladikot, amely elől udvariasságból szinte maguktól nyíltak szét a nádfalak, s elhúzódott útjából a töklevél is.



Aztán mindig itt álltunk meg. Itt a fűz alatt. Órákig nem is szólt.  Talán el is aludt közbe-közbe a fűz árnya alatt. Kevésre fonta a a mondatot pipája mellől. Mikor eltelt felette az idő, lepergett homokórájának utolsó szemcséje is, ide temettük egy nyáron. Abba a sírba, melyet magának jelölt ki egykor, a fűz tövébe, bujdosó idejében. Ahol végig őrizte a szabadság lángját, ahol önnön maga jelölte ki saját nyughelyét. S most te is tudod immár a történetet, a fűz és az őseid történetét s te is el tudod mesélni majd a fiadnak, vagy az unokádnak akkor, amikor én nem leszek rég veled, mert érzem, eltelik az én időm is. Az iskolában nem sokat tanítanak folyóközi életről meg a szabadságról igaz-e?
- Nem nagyapa, erről nem beszélt a tanító úr!-felelte meghatottan a legény.
- Vagy csak nem merte mondani, fél az igazgatótól, meg a párttitkártól, tudom én, hisz nemrég jöhetett csak haza szerencsétlen a szibériai fogságból, ahová mint tartalékos főhadnagyot hurcolták el pár éve a második nagy háború végén. Ismertem a szüleit is, rendes, jóravaló emberek voltak. Nem szeretne a muszkákhoz visszakerülni. Ki szeretne? Nem dolgod neked ezt számon tartsd, csepp inas vagy még, ezt nem értheted. Majd később talán.... Nosza, itt a bot, újrakötöttem, próbáld meg kézre keríteni azt a márnát.!"

Néhány keszegen kívül aznap reggel ezután senki nem jelentkezett. Azt is mind szabadon engedte az öreg. - Nehezebb életet adni, mint elvenni! Ne feledd! Én már csak tudom ezt! - mondogatta ezt gyakran, s egy pillanatra elkomorult az arca, összébb húzódott apró barna szeme. Soha nem beszélt arról, mi történt vele az Isonzónál. Csak mordult egyet ha valaki kérdezett efelől, s más irányba vitte a szót . Bizonyos, hogy okkal tette. Nem firtattuk. A nyár hosszú volt, s bizony sok-sok reggel, illetve alkony találta a fűz alatt nagyapát és az unokáját. S a legény aki gyakran csatákról álmodott, ahol a huszárok győztek mindig, s nem kellett senkinek bujdosni, az anyák is csak örömükben sírtak, elképzelte ahogy ott lovagol a huszárok mellett. Most ló helyett ladikkal járta a vizet. Az ellenséget a széthajló nád jelképezte, ahogy csatában képzeletében rendet vágott az ellenen, úgy dőltek előtte, s valóban, úgy hajlott szét a nád is az útjából. Lassan kitanulta a folyókat, ágakat, morotvákat, öblöket, átfolyásokat, megismerte folyóköz népét is alaposan, nyár végére ismerte a madarakat is nótájuk szerint, s az alkonyban a bagoly sem félt fölé telepedni, megszokták a fűz alatt, talán befogadták a legényt.

Horogvégre kapta a nagy márnáját is egy júliusi hajnalon, igaz nem sok híja volt hogy a kagylópadra szaladjon megint, de végül is meglett az ágvíz királya, amely majd öt kilót mutatott az otthoni mázsálón. Milyen büszkén feszített mellette, s könnyének cseppjét a büszkeség, s nem az elkeseredettség csalogatta ki szeme sarkából. Hirtelen a nyár lassan veszteni kezdett erejéből, hajnalonta ködpaplanba takaródzott folyóköz, nagyapa se járt már ki a ladikkal. Mosolygós bajsza megfakult, s levegőt is egyre nehezebben vett. Az öregség nehéz kórsága lassan őt is maga alá gyűrte. Az orvos is csak a fejét csóválta az öreg ágya mellett. -"Tudják a kor teszi. Az Isonzó völgye se tett jót neki fiatalon, onnan maradhatott valami a tüdején. Meg kell békélni a helyzettel! Szép kor ez!" Beszélni nagypapa napok óta nem tudott. Szemével intett olykor. Egy szeptember eleji napon nagymama kisírt szemekkel riasztotta a családot, hogy baj van. Nagypapa ritkán, percekre tér csak magához. Gyorsan ketyegett az idő. Sietve ágya köré gyűlt a család, szorongva, hangtalan, kalapot, ingujjat gyűrögetve, szorongva. Az öreg nem szólt. Szemeit kinyitotta még utoljára, kedvenc unokájára nézve valamit mondani akart, de hang nem hallatszott nyíló ajkai közt. A "csepp inas" közel lépett, s nagyapja fölé hajolt, s az öreg ajkai még egyszer szavakat formáztak halk suttogással: "-A fűz mellé, csepp inas,...oda vígy engem dédatyámhoz,.... a huszárhoz..!"


Utolsó szavak. Régen volt, mégis tisztán itt vannak. Hogy eltelt az idő. Mintha egy nagy tárolóorsóra tekerték volna az éveket, melyek rendre ott sorakoztak szép sorban az orsó dobján. A sírhant fölé borított öreg ladik, amelyben nagypapa mesélt huszár dédapjáról, s amelyből az első márnáját fogta a "csepp inas", az is elkorhadt tán rég, vagy elvitte az ár, ki tudja. Az unoka, a "csepp inas" is nagypapa lett jó ideje, a szél is egyre több ősz hajszálat fésült fején olykor. Megkopott a legenda, a családi történet. Ki emlékszik mostanság ezekre a dolgokra. Hogy hol van az a fűz, él e még, vagy annak emléke is lepergett valahol az idő acélrostáján? S lakja e bagoly még az ágak sűrűjét? Ő emlékszik. Tudja az utat is. A vizen, zsombékon át. Megjárta azt gondolatban sokszor. Gondolataiból a rádióból jövő hangok szakítják ki. Éppen híreket olvastak be, amelyből csak egy mondatot ragad ki elméje: A következő nap lesz az utolsó tanítási nap, véget ér a tanév..... Hirtelen eszébe jutott a gyerekkora. -.... Holnap ismét utoljára szól a csengő az iskolákban! Ma sem tanítanak a tanítók semmit a folyóköz-Szigetköz életéről. Ma is csábítja a fiatalokat a nyár, a mező, az erdő, a szabadság...

Egy barna nyelű kopott fokosra támaszkodva lassan felkelt az ócska, de még recsegő rádió mellől a fotelből,  s elgémberedett tagjai lépésenként pergették le róla az évek rozsdáját. Mire az ajtóhoz ért, szálegyenes termete tekintélyt parancsoló szikár arca büszkén ragyogott. Markába belesimult a fokos feje amelyen megcsillant a kinyitott ajtón beszaladó napsugár..... A következő mondatokat egyre csillogóbb szemekkel, szinte félhangosan mondta maga elé: -"Talán nem is baj hogy nem tanítanak semmit. Csak összekuszálnak mindent. Holnapután kiviszem én is az unokám a vén fűz mellé, mikorra harmadszorra szól a kakas, csónakban leszünk. Elég nagy már a legény, tizenkét nyarat is megélt csepp inas ő is. Meg fogja érteni a fűz meséjét, a fűz, s ősei szavát."








Ui: Szigetközben játszódó korábban írt novelláim itt tekinthetőek meg:

Szigetközi kalandok 1.

Szigetközi kalandok 2. - Sztornó



Kelt: 2018. Év Fergeteg havának 13.-ik napján

2017. december 22., péntek

Finomszerelékes úsztatás télen

Egészen bizonyos, hogy vannak a téli időszakban olyan fagymentes napok, amikor simán használni lehet a kis gyűrűkkel ellátott match botokat, nem kell attól tartani, hogy azok befagynak. Régen megdőlt az a tézis, hogy a folyami keszegnép gödrökbe húzódva tetszhalott állapotban várja a felmelegedést, s nem lehet horogra bírni őket. Ki talált ki ilyet, s ki terjesztett ilyen ostobaságot egyáltalán?? Évtizedekig...
Nehezebb feladat igaz, nagyobb tudást igénylő, de egyáltalán nem lehetetlen! De nem ám...

Kifejezetten élvezem ilyenkor a békés halazás valóban finom szerelékes módszerét. Akkor, amikor egy három órás peca során feederbottal talán néhány kapást ki tudok csikarni, esetleg pár darab fonnyadt kis keszeget meg is fogok, addig matchbottal úsztatva van hogy 15 másodpercet se kell várni a kapásra, s a halra, s van hogy minden eresztésnél (úsztatás) kapás van, s van, hogy szinte egy métert is alig megy az úszó a sodrással, máris a mélybe rántja valaki. Nem mellékesen pedig kuriózum ilyenkor friss keszeget hazavinni, s a kedvencemet, a paprikás lisztben forró olajban kisütött keszegeket ropogtatni este a televízió előtt....

Ehhez viszont.....

Néhány gondolattal szeretnék segíteni azoknak, akik kacérkodnak a téli folyóvízi keszeghorgászattal. Ha még tudok újat mondani.....

Jéghártyás a visszaforgó sarka
Helyszín:

A leges legfontosabb a megfelelő helyszín kiválasztása. Ne sajnáljuk feltérképezni az ismert, vagy a kevésbé ismert folyószakaszt. Nem kell kilométereket menni. Érdemesebb meglassuló, mélyebb szakaszt keresni, esetleg visszaforgóval, sekélyebb platóval. Nem árt olyan helyet keresni, amelyet azért a téli nap több órán át is simogathat. Még ha csak sétálni is megyünk ki a fagyos időben, akkor sem árt tekintetünkkel végigpásztázni az esetlegesen szóba jövő helyeket, mivel a halak gyakran elárulják ottlétüket. Én a küszök gyűrűzését szoktam keresni. Ahol télen ott a küsz a felszínen, ott lesz vele a keszeg is a folyó fenekén, vagy éppen kicsit felette. Vagy sajnos azt is árulkodó lehet, hova járnak azok az átkozott kárókatonák. A hely amelyet legutóbb választottam, egy kövezés mögötti törés, ahol 2-2,7 méteres mély volt a víz, de a part felé gyorsan sekélyedett. Kis örvények, enyhe visszaforgó is jellemezte a kiválasztott helyszínt. és ami a legfontosabb, láttam gyűrűzni a küszöket!

Szélborzolt letisztult vízfelszín
Etetőanyag:

Enyhén aromásított folyóvízi etetőanyagot használok, vörös, vagy fekete színben. Nem szabad túletetni őket. a 2-3 fokos vízben elég ha épp az aroma odavonzza őket. Sokan túlzásba viszik ezt is. ilyenkor is kilószám dobják a gombócokat, literszám szórják a csontit. Egy 2-3 órás pecára nekem elég max. 3  gombóc és kb egy, másfél deci csonti. Ha paducot sejtek a vízben, nem hagyok ki egy kis pékárut sem, de itt is legfeljebb egy zsemle szolgáltatja az ínyencséget. 



Felszerelés:

Nem szeretek extra finom cuccal horgászni, mert ha bejön egy komolyabb játékos, amire azért jó esély van, nem biztos hogy sikerrel megfogom. 18-as főzsinór, 16-os előkezsinór, s a végén 14-es kis horog. Ennél kisebbet nem kötök, tapasztalataim szerint a horog esetében a túlfinomítás sok esetben a nagyobb testű halak lefordulását eredményezte nálam. Egy időben 12-es előkezsinórral és 16-os főzsinórral toltam. Nem jött be. Sokszor elfeledkeztem a vékony előkéről, s reptettem a halat, így elő-előfordult hogy leszakadt a halacska, s ekkor még nem beszéltünk a beeső testesebb márnákról, koncérokról, amelyek hűűűű. Téptek böcsülettel. A sodrás erejétől függően két ponton rögzített folyami cseppúszót használok 3-5 grammos méretben. 5 gramm fölé itt sem megyek. A 2 grammos úszó pedig már kicsi, nehezen tudom lassítani, vagy meg-megállítani a sodorban. A szereléket úgy súlyozom ki, hogy az úszónak csak az antennája legyen a víz felszíne felett. Helytelen, s sok horgásznál látom hogy az úszót nem súlyozzák ki eléggé, s az úszótest egy darabja is a víz felett van. A szerelék így durva marad, a hal megérzi a nagyobb ellenállást, s a kapások elmaradhatnak, vagy ritkábbá válnak.

Komolyabb keszeg
Csali:

Többnyire csontkukacot használok. Megfigyeltem, legjobb a három szem. A négy sok, a kettő meg kevés. A három csonti frissen feltűzve eláll, három irányba mutat, s kellően izeg-mozog, ami nem kerüli el a halak figyelmét. Nagyon oda kell figyelni a csontik állapotára. Ha egy hal meglapítja, de nem viszi el a csalit, le kell cserélni, mert csökken a következő kapásunk esélye. Ne sajnáljuk a gyakori csonti cserét. Ha jobb az idő, én szoktam egy szem csemegekukoricával is úsztatni, a téli időszakban a bodorka, a jász nagyon szereti, ám tudni kell, hogy a többi keszeget lehet hogy szelektálom ezzel, azért is maradok inkább a csontinál, bár néha megpróbálom a kukoricát is, hátha....
Pinkivel is érdemes horgászni, de nálam nem hozott több halat, sőt kifejezetten a kisebbek serénykedtek a pinki körül. Télen meg szúnyoglárvához jutni.. pffff. Szóval maradok inkább a jó öreg csontinál. A hidegben eléggé leállnak, alig-alig mocorognak, a hideg vízben pedig két úsztatást követően szinte már mozdulatlanok. Ez nem baj. A sodrás jó barát ilyenkor, meg-meglibbenti a kis horgon levő csontit, s az kellőképpen felhívja magára a halak figyelmét, amelyek a letisztult téli vízben messzebbről is meglátják a csemegét.




A horgászat megkezdése:

A horgászat kezdetekor, amíg egy kicsit összeáll az etetőanyag, egy szem csemegekukoricát tűzök a horogra, s letapogatom a meder alját, a horoggal, milyen mély az a szakasz ahol az úszót kívánom vezetni, van e hirtelen törés, mélyülő, vagy sekélyülő szakasz, esetleg akadó, valamint merre dolgozza a sodrás a cuccost. A szereléket úgy állítom be, hogy a horog a fenék felett 1-3 centire legyen, esetleg enyhén érintse azt, s a sodrás belső, lassabb része enyhén pattogtassa azt a meder fenekén. Ha szerencsénk van és a sodorvonalon vezethetjük a szereléket, ne essünk kétségbe, a halak kifejezetten szeretnek ráállni a sodorvonalra, vagy annak külső és belső részére, egy kisebb visszaforgó szélére, egy padka mellé. (méghogy gödrökben alusznak, telelnek, na ne máááá')  El fogja kapni az eléje sodródó táplálékot.

Deres part
Ami a lényegét adja ennek a típusú módszernek az az, hogy a halnak nincs ideje kóstolgatni, szagolgatni, mammogni a csalit, gyors döntést kell hoznia, ha meg akarja tömni a hasát. Vagy azonnal elkapja a feléje sodródó csalit, vagy hagyja maga mellett elmenni, s akkor éhen marad, vagy a társa kapja azt el. Többnyire nem kockáztatják meg az éhen maradást! Ezért is sikeresebb nálam ez a fajta peca, mint a feederezés. El is gondolkodtam azon, hogy megválok a feederbotjaimtól. (van kettő). Nem igazán használom ki őket. Minek porosodjon akkor.....

Szóval lényegesen eredményesebb a finom szerelékes úsztatás, s a Mosoni-Dunát kedves blogíró barátom szerint pontosan erre a módszerre találták ki. S milyen igaza is van. Örömmel vettem, most már nem az első horgászatot, melyet közösen merényeltünk meg a folyó partján...


Etetés:

A horgászat tervezett időtartama határozza meg a mennyiséget. Télen sosem dobok be két egykezes gombócnál többet a horgászat kezdetén. Amíg az első keszegek nem jelentkeznek, addig meg nem is etetek rá. Akkor etetek rá, ha lanyhulnak a kapások. Akkor is csak "aromásítok", nekem elég egy-egy fél gombócnyi. Van, hogy egy egykilós etetőanyag 2 horgászatra is elég. Ha nagyobb tömegben érkeznek a halak, akkor azért elfogy a kilós is, de ez ritka....

Az érkezők:

Az első jelentkezők általában a küszök. A fenék közelében nem sok van, ám ilyenkor le-letévedhet belőlük néhány darab. Később, amint megérkeznek a komolyabb keszegek, a küszök a felsőbb vízrétegekbe húzódnak. Érdemes figyelni, ha a keszegek szerepét átveszik a snecik, akkor nem árt bedobni egy gombócot, esetleg fél marék búzát, egy marék csemegekukoricát, hogy a jobb halak visszataláljanak a meghorgászott szakaszra. Folyószakasztól függően jöhetnek karikakeszegek, bagolykeszegek, dévérek, kárászok, bodorkák, szilvaorrú keszegek, jászok, paducok, kisebb domolykók, valamint királyhalak (leánykoncérok), amelyek főleg nálunk igencsak elszaporodtak. Esélyes hogy beugrik egy-egy márna, vagy ponty, bár az utóbbi hónapokban igencsak megapadt mindkét bajszos populáció a Mosonin. A telepített zsírgombóckákat hamar kiszedegették, a marcik pedig érthetetlen okból igen csak megritkultak.


A halak nyüzsije odavonzhatja a ragadozókat is, egy-egy csuka bizony gallyra vághatja a horgászatunkat, ha megjelenik az etetés környékén. Ezt kiküszöbölendő egy úszós csukázót közel az etetéshez mindig elhelyezek. Általában megóvja az etetést ez a módszer, ugyanis ha van kroki, az rástartol a könnyű prédára. Bizony ha szerencsénk van beugorhat a márna is. Az úszó sokszor nem merül el, csak épp irány vált, megtorpan, egy fél centit megmerül, ilyenkor érdemes bevágni, mert a halak finomabban is ehetnek, nem biztos hogy úszóelhúzós kapással jelentkeznek. Én a klasszikus kapást szeretem, mikor éppen megtorpan az úszó, aztán elindul a mély felé szép lassan. Ez a mutatvány általában nagyobb testű halra vall.

Az úsztatás

Az úsztatás a legkönnyebb a sarkantyú végéről. Ez végül is majdnem ugyanolyan, mintha nyáron benn állna az ember a vízben, s szépen maga alá úsztatgatna. De nem mindenütt találni sarkantyúkat. Nehezebb a partról végezni a műveletet, hiszen ha feszesen tartjuk a zsinórt, a szerelék egy félkört ír le, s épp az etetésünk alján szedegető nagyobb testű halak elől úszik ki a partra a csalink.

Egy kis zsákmány
Úgy kell a parttal párhuzamosan vezetni az úszót, hogy feszes maradjon a zsinór, hogy a felszereléssel mindvégig kontaktusban maradhassunk, hiszen a gyors kapásra azonnal reagálni kell. Nincs idő arra várni, hogy a hal majd szépen elindul, meg húzogatja egy kicsit, tologatja az úszót. Ne feledjük, folyón vagyunk, nem tavon, itt teljesen máshogy vezetik elő a halak az attrakciót. A parttal párhuzamosan az etetés vonalán ereszteni az úszót bizony nem egyszerű feladat. Én úgy csinálom, hogy végig kontaktban vagyok a felszereléssel, s a kinyitott felkapókar alól vezetett zsinór a jobb kezem közt ereszkedik, miközben a bal kezemmel finoman adagolom a dobról a zsinórt, úgy, hogy az úszóig ne jusson el a rángatás, mozgás, az mindvégig egyenletesen haladjon. Ha kapás van, a zsinórt a bothoz fogva azonnal megy a bevágás, s a másik kéz már vissza is lökte a felkapókart, így már dolgozhat az orsó, amint elindul a hal. Nem egyszerű, de bele lehet jönni. Itt is van több lehetőség. Eresztjük a szereléket a sodrással, ami néha a partról úsztatásnál azt eredményezheti, hogy az úszó beelőzi a szereléket. Ez nem jó. Ezért azt javaslom, egy nagyon picit fogjuk vissza a cuccost, éppen lassabban mint maga a sodrás. Igaz, ilyenkor érdemesebb egy kicsit hosszabb mélységet hagyni, hisz a visszatartott úsztatásnál a teljes szerelék nem merőlegesen halad a vízoszloppal, hanem egy kicsit ferdébb szögben, így a hosszabb eresztékkel megtarthatjuk a csalit a horoggal éppen a meder felett. Meg-megállíthatjuk kissé a szereléket, valamikor ez is eredményt hoz, hisz ilyenkor a csali néhány centit el-elrugaszkodik a mederfenéktől, s a hirtelen megtorpanás, vagy elindulás jobban felkeltheti a halak érdeklődését. Én a horgászat során minden variációt kipróbálok, s amelyik a leginkább beválik, azt alkalmazom.

A fárasztás:

Ne higgyük azt, hogy a hideg vízben a halak gyengék. Igaz hamarabb kifáradnak, de a megakasztáskor, s közvetlenül azt követően bizony megmutathatják erejüket. A testesebb karikák, szilvaorrúak bizony becsülettel beleállnak a sodrásba, s akkor még nem beszéltem a koncérokról, izmosabb paducokról, beeső márnákról. A matchbot bizonyos mértékig kidolgozza a halak ellenállását, én mégis a féket úgy állítom be az orsón, hogy egy hirtelen kitörés ne okozhasson meglepetést. 

Loccs

Loccs 2 


Hideg vizi jász

Hangulatos a kint lét. Nincs nagyon ember ilyenkor a parton. Csendes a természet, legfeljebb a vadkacsák pocsolnak néha. Hideg párát lélegzik ki az ember, s rávörösödik az ujjak vége a parafamarkolatra. Szállingózó hódara csiklandozza a vörösre fagyott orrhegyet. Leülni nem jut eszébe a horgásznak, hisz kissé toporogva éppen bírja a hideget. Rocsog a deres fű a talp alatt, s imákat mormol az ember egy kis napsütésért, örül, ha épp átdereng egy kis fény a szürke felhők mögül. A kis keszegnek is hogy tud örülni az, aki a zimankóban is horgászatra adja a fejét.....

Meg még egy kis zsákmány
A minap egy új helyet kerestem. Örömmel vettem, hogy a hószállingózás közben, -1 fokos levegő hőmérséklet és 3 fokos vízhőmérséklet ellenére hal is loccsant a folyóban. Kicsit lassabb, ám mélyebb szakaszt találtam, 3-3,2 méteres vizet a parttól 7-8 méterre. Szép, közepes sodrású szakasz volt, 20 méteren át egyenletes mélységben, akadó nélkül úsztathattam. Etetést követve fél órán belül jött is az első hal. Kevesebb, ám testesebb, izmosabb halakkal akaszkodtam össze a két óra hosszúra tervezett horgászat alatt. Volt harminc centi feletti szilvaorrú, néhány nagyobb 70-80 dekás koncér, bodorka és paduc, sőt egy kisebb jász is. Aztán beütött a királyhalak királya. Szinte kihúzta a kezemből a matchbotot. Át is rohant a túlpartra, miközben sírva fakadt az orsó. Volt negyed óra is, mire szákba tereltem, fotó, mérlegelés, majd uzsgyi vissza.... Nem jutott eszembe hogy fázzak.....

48 cm faroktőig, 1,905 gramm Királyhal a javából

S a mély vízben kedves barátaim a domolykók is meglátogattak. Igazi harc vette kezdetét, mikor a majd negyven centis domik megharcoltak az apró horoggal, s a három szem csontival. A bot is dolgozott becsülettel. ..






Nem mindennapi élmények, ám annál inkább emlékezetesek, s milyen jó is visszagondolni a délutánra este, a meleg szobában......

kezdenek kijönni a nászkiütések, az úgynevezett királytüskék

Testesebb szilvórium

Ezzel a bejegyzéssel kívánok minden kedves régi és új olvasómnak egyaránt Áldott Békés Karácsonyi Ünnepeket és sikerekben gazdag vidám, szerencsés Új Esztendőt!

Feszes zsinórt!






Kelt: 2017. év, Álom havának 22-ik napján






2017. december 11., hétfő

Csikorgó

Itt volt már az ideje, mégis oly meglepően hirtelen érkezett, hogy megtorpantak tőle egy pillanatra a gondolatok. A minap még a faleveleket számolgattam egy felettem szétterült faágon ahogy a vízparton ültem. Azon elmélkedtem, vajon az a pár csenevész levél ugyan véd e még az esőtől, vagy mint nyitott ujjak között akadálytalanul hullhatnak a vízcseppek, s monoton dallamot kopoghatnak a fejemen.  Ám most, most tapadó hó súlya alatt hajladoznak az erdő fáinak ágai a hűvös szélben. Alig koppintott egyet az ajtón, s mire az ősz fáradtan botjára támaszkodva öregesen az ajtóhoz botorkálva megkérdezte volna hogy "-Ki az?", addigára a tél egy rúgással beszakította az ajtót, melynek vaspántjai hirtelen kiszakadtak a tokból, s torz mosollyal az arcán, recsegve-ropogva átdübörgött a küszöbön...

Vajon a víz alatti világ mit észlel ebből? A vízre hulló hópihék nem ingerlik-e a halakat? Mozdulatlan. Érdektelen?



D i d e r g ő . . . 

A havazás elálltát követően megmozdult a vízi világ, imitt-amott karikákat rajzoltak a halak a víz felszínére. Én a parton voltam az alkonyban, hogy megszólítsam a tőkehalakat, vajon köszöntik e ők is a telet? Azt hiszem  így utólag, észre sem vettek aznap este...


A szombati pirkadat csillámló zúzmarát lehelt a tájra, s a mínusz hét fokban bizony tartósnak is bizonyult a műalkotás. A déli nap sápadt erőtlen próbálkozásai is csak arra voltak elegendőek, hogy jobb kedvre derítsenek, a fagy szorítását csak kismértékben tudták gyengíteni. Mindenesetre a napsugarak kicsaltak a vízpartra.

Az azért figyelemre méltó volt, hogy a küszök mégis megmozdultak a napsütés hatására, s alig észrevehetően a víz felszínét kezdték vizslatni. Talán mintha valami meg is hajtotta volna őket. Lehet hogy csuka, vagy sügér, esetleg domolykó éhezett meg december elején az enyhe visszaforgó nyugalmasabb vizén?

Az apró műcsali a parttól majd nyolc méterre, egy víz főlé hajló fa ágai alatt alig észrevehetően csobbant a víz felszínén, majd elmerült, ahogy lassan magam felé húztam. Első dobás semmi, bevontatás, nincs követés. A kis wobbler fázósan sietett a botspicc felé, remegve, talan a hideg víztől...Vajon van e itt hal egyáltalán? A következő dobás egy méterrel messzebb ment, s amint beletekertem az orsóba, alig tört le úgy 80 centit a kis wobbler a mélység felé, kemény rávágással jelentkezett valaki, s belém hasított a gondolat, hogy ez most itt bizonyára csuka lesz, én meg nem tettem fel előkét, így talán másodpercek alatt végezhet a csuka fogsora a fonott zsinórral is. A bot tette a dolgát, mint érett búzakalász, úgy hajladozott amíg tartott a fárasztás, a tettes mind közelebb került hozzám, ám meglepve tapasztaltam, hogy nem csuka küzd a horgon, hanem balin. Sosem fogtam még decemberben pergetve balint. Nagyon megörültem neki. Igaz, csak kicsi volt, de így is jó kedvre derített.  Balin ilyenkor??? Ha sejtettem volna hogy....

K u r i ó z u m


Naívan abban a hitben ringattam magam, hogy a napsütés az elűzi a fagyot. Nem így történt. A másik pergető botot kellett volna kihozzam, amelyiken monofil zsinór van fent, s nem a fonott, amely három négy dobásonként annyi vizet hordott fel a gyűrűkre, hogy azok teljesen befagytak. Hiszen ez itt a .....

Z i m a n k ó . . . . 

Néhány gyors fotót követve az őnöcskét útjára engedtem. Dobáltam még vagy húsz percet a környéken, minden eredmény nélkül. Csuka sem jött. Hogy is jönne, mikor elhordták már őket. Még egy nyamvadt bicskacsuka sem maradt a környéken. Ahogy hallottam azok is asztalra kerültek....
Gyalázat. 



Majd kétszáz méterrel lejjebb mentem a folyó partján. Olyan szép téli tájon sétáltam a napfényes zimankóban, hogy el is feledtem, hogy horgászni vagyok. Tündöklően varázslatos volt a világ. A nap sugarai mutatták az utat. Egy apró víztörés kis visszaforgóján álltam meg. A vízen rengeteg fűzfalevél úszott, őket a fagy segítette le végleg az ágakról. Tőlem húsz méterrel feljebb, mintha fordult volna valami a törésvonalon. Megriasztva a kishalakat. Talán rá kéne dobni. Ahogy a nap erőtlen sugarai elérték a partot....


C s i l l á m l ó . . . . . . 






Közben csalit váltottam, s egy nagyobb, színesebb, agresszívabb kinézetű wobblert pöccintettem az iménti fordulás irányába. Alig két métert húztam a wobblert, mikor leverte valami. Titkon reméltem, hogy ez is balin lesz. Az volt! Alig pár centivel nagyobb, mint az előző, de szép, egészséges éhes decemberi pergetett balin. Meg a vízben lőttem róla pár fotót, kint a parton egy gyorsat, s mire feleszmélt, újra a vízben találta magát.



B o r z o n g ó . . . . . . 






Apropó. A levegő hőmérséklete -3 fok volt, a víz pedig 5 fokos. A 8 fok különbséget bizonyosan megérezte az éhes őn, fázhatott is kissé, így hát nem kínoztam, alig másodpercekig érezhette csak a téli világ hűs leheletét....


Az este az öreg Duna partján talált. Egy barátommal próbáltuk megszólítani a vizek népét. Közbe eszembe jutott, hogy milyen jól tettem, hogy júniusban nem voltam rest hársvirágot gyűjteni, hisz igen jól esett a dermesztő parton forró mézes hársteát kortyolgatni termoszból, s érezni a hársvirág s a méz gőzölögve terjedő illatát. 

A nyugati szél sóhaja elvitte gyorsan a havat. Sűrű őszre hajazó köd ereszkedett a tájra, s alig engedett a hajnali fagy is. Gondoltam egy sarkantyú mögött megpróbálom a csukák étvágyát. Aznap ők a jóllakottság dicsfényében pöffeszkedhettek, ám az éhes kis őnök ismét elemükben voltak. Megint sikerült kettőt is elcsípjek, s jóval lejjebb is láttam hajtani őket, csak épp ők is az ifjoncokhoz tartoztak. Nagyobb nem nagyon akart a közelbe jönni. 




Nem akartam zavarni őket tovább, ezért, mivel az alkony gyorsan közeledett, néhány kilométerrel odébb álltam, hogy megkérdezzem a tőkehalakat mit is ennének vacsorára. Aznap estére vastag giliszta volt a fő fogás. Pedig volt küszfarok frissen,  volt dippelt (saját fejlesztésű szmötyi) küszdarab, bodorkaszelet, friss és fagyasztott is, szóval volt miből válogatni. Mégis csak a vastag esőgiliszta. Az kellett. Pedig mióta bejöttek a fagyok kincs minden egyes vaskos szál, mert szedni már nem lehet, csak ha esetleg megenyhül majd....Sokat nem időzhettem, mert gyatra egy havas eső zúdult váratlanul a nyakamba, így arra jutottam, talán erre a napra elég is volt a horgászatból.





Útközben azon gondolkodtam, miközben az ablaktörlő lapátja egyre nehezebben küzdött meg a szélvédőre tapadó lucskos havas pacnikkal, hogy hova is lett ily hirtelen a nyár, vagy az imént még oly szelíd ősz. Megváltozott. Most minden inkább olyan.....


C s i k o r g ó . . . . . 







Kelt: 2017. év Álom havának 11.-ik napján