Mély álmából még nem kelt fel a nagyváros. Némi mocorgás a pályaudvar mentén tapasztalható csak, a munkába igyekvők még nem jelentek meg az utcán, de már talán álmos szemekkel a hajnali forró kávéjukat szürcsölgetik otthon. Egy vibráló neonfény reklámja idegesen néha megvilágítja a szemközti bérház évszázados málladozó vakolatát. Az útpadkához simulva az előző napi vizes hó latyakja az éjjel keményre fagyott, rálépve csikorgóan roppanó hangot ad. A sorházak kéményei lágyan eregetik a füstöt, amely időlegesen laza fátylat von a város, s a szikrázó csillagos ég felé. Pirkadatnak még nyoma sincs. Kakas itt nem szól, talán pár évtizede még ők köszöntötték a hajnalt, mostanra azonban csak a legelsőnek induló buszok melegítése során zakatoló dízelmotorok jelzik, hamarosan pirkad. Eldübörög az első villamos is, vezetője hatalmasat ásítva pillant rám.
A világ örökké változik. Semmi sem ugyanaz, mint tegnap. Ezek a gondolatok is idejétmúlttá válnak, ha papírra vetődnek. Pillanatnyi korkép, mint egy fotó, egy részlet mutatja egy aktuális időpont külső jegyeit. S a világ változik, vagy csak mi emberek? Ki tegnap még mosolyogva barátként veled koccintott, ma már acsarogva a torkod szorongatja, feledve az előző nap egymásra ivott áldomást..Van e állandóság, mely nem változik máról a holnapra?
A hajnali széngáz szagú levegőben születő gondolatok az orromon kifújt fagyos pára pillanatnyi ködével oszlanak szét, s csak egy részük marad meg időlegesen csillámló fagyott harmatként szakállamon. Keményre fagyott pocsolyákat kerülgetek, melyek tunyán pöffeszkednek az ócska járdába általuk vágy kátyúkban, tovább feszítve, tágítva azt. Némelyekbe belefagytak a cigarettacsikkek, melyek eldobálva szanaszét szinte mindenhol fellelhetők a nagyváros mellékutcáiban. A külváros felé haladva halványabbak a kandeláberek szemeiként funkcionáló lámpák, s van, hogy foghíjas is némelyik utcában az égősor.
Egy kiskocsma öreg fakapujának egyik szárnya éppen kinyílik, s máris hárman beosonnak a melegre. Időm van. Benézek magam is, hajt a kíváncsiság. Na nem a kricsmi belseje megismerése utáni vágy, hisz láttam már eleget. Tipikus helyek. Ismer mindenki hasonlót. Lepusztult szocreál "Italbolt", "Italmérés" feliratok díszelegnek még ezen kocsmák kapuja felett, mintegy, mementóként emlékeztetve az arra járókat az elmúlt évszázadra.
Engem az emberek érdekelnek, kik ezekre a helyekre látogatnak. Sokszínűbbek, mint a puccos kávéházak egyenforma sznob pénzzel kitömött Janus arcú törzsközönsége. Itt nem divat a képmutatás, sosem volt az. Nem kell kólába rejteni a vodkát, itt őszintén gördíti azt le mindenki a gigáján.
Ahogy sejtettem, a kricsmibe belépve, mindhárom árnyalak emberi formát ölt, s kezüket melegítve cigarettaszagúan állnak a kopott pult előtt.
Egyikük, egy vasúti pályamunkás sötétkék gúnyájában fogvacogva halkan megszólítja a pultost, kinek kifejezéstelenen beesett kialvatlan, fáradt, guvadt szemeivel egy pillanatra néz csak össze. Az szó nélkül kiönti a fel decinél hajszálnyival kevesebb kevertet, s másik kezével gyorsan elmarkolja a pultra tett aprót. Guvadt szemeivel egy pillanatra felém néz, idegen vagyok neki, ezért egy, tizedmásodpercig szikra gyúl szemében, s blokkot nyomtat, melyet az értetlenül felé néző vasúti pályamunkás elé rak. Gondolom, amúgy a törzsvendégeknek ritkán jár blokk. De mindenki úgy alakítja a sorsát, ahogy akarja. Nem ettől fog megrottyanni az ország gazdasága, s nem ettől fog holnaptól a pultos az előkelő kávézóban tejeskávét szürcsölgetve feszengeni az új Armani öltönyében.
Egy halvány mosoly húzza meg a szám szelét egy pillanatra. Ide még nem tört be az elmúlt évtized trendje, itt még öt centben és nem négyben mérik a felest!!!
Ez a jelenet megismétlődik még kétszer. A különbség annyi csak, hogy a másik két alak közül az egyik, akit leginkább újságkihordónak tudnék beazonosítani öltözete és kinézete alapján, ő cseresznyepálinkát kér, a harmadik, aki foglalkozását tekintve húsfeldolgozó egy vágóhídon, vodkát iszik. Csendesen félrehúzódnak, s csak szófoszlányok jutnak el hozzám, miközben a pulthoz támaszkodva meg sem lepődöm, hogy a tenyerem szinte odaragad. Fél deci unikumot kérek. Szinte megáll a levegő, a pusmogás is abbamarad. A sarokban elrohanó egér apró neszei is hangos dübörgésnek tűnik, melyet csak a pultos által keltett pohárcsörömpölés tör meg. Mintha kissé megreszketne a keze. Attól tart, valami revizor akadt rá az ivóra, s jajj lesz neki, ha barmi kifogást is találnak a működésben. A kis feles poharat majdnem színig tölti, majd harmad ujjnyival az öt centet mutató csík fölé, biztos, ami biztos alapon. Miközben némi borravalóval kikövérített aprópénz halmot csörrentek a kezeibe, a cigarettafüsttől elsárgult bajsza alól, elrebeg egy elnézést a koszos pult végett, amelyet még csak most fog majd megtisztítani, hiszen az imént nyitott. Ahogy elnézem kezében a csutakot, inkább rontana a pult állagán, de hát ő tudja.
Meglepően poros volt az unikumos üveg, ki tudja, mikor került az megnyitásra, s ki tudja, mikor fogy ki belőle az ital. Az itteni betérő vendégek nemigen isszák, nekik az drága, fényűző ital. A véletlenül idebotlók, mint amilyen magam is vagyok, azokból meg amúgy sincs sok. Szóval híre kerekedik, ha ilyen esemény megtörténik a kocsmában, de másnapra már a feledés szeszgőzös homályába merül úgyis az egész. A valóság mellbe ver az ilyen helyen. Itt nincs mellébeszélés, a szavak őszintén jönnek. Hangosan megcsikordul az üvegezett bejárati ajtó. Ráférne az olajozás. Egy sötét ruhás fejkendős asszony lép be rajta egy tejeskannával. Vele tisztább, ám ridegen hűvös levegő szökik be, pillanatnyi ideig emlékeztetve a bent levőket, hogy odakint tél van. Az asszony odasántikál a tejeskannával a pulthoz, majd így szól: "-Holnap később jövök Dodikám!"- majd válaszra se várva, felkapja a pultos által átadott, az előző nap otthagyott immár üres tejeskannát, zsebébe csúsztatja az aprót, amit a tejért kapott, s amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt a nyikorgó bejárati ajtón keresztül, ismét egy kis hideget eresztve a helyiségbe...
Hamarosan továbbállok magam is. Félhangosan elköszönök, a sarokban diskuráló trió ügyet sem vetve rám tovább tárgyalja a világ ügyes bajos dolgait, a pultos, akit Dodinak nevezett az iménti tejes öregasszony valamit morog vaskos bajsza alatt, s talán hangyányit biccent a fejével is, de ezt már csak a szemem sarkából látom, mert féllábbal épp kiérek az utcára. A váratlan hideg szél azonnal könnyet csavar ki a szemeimből. Még mindig sötét van, a közeli buszmegállóba épp megérkezik a hajnali első busz. Gondolkodom, fellépjek e rá vagy folytassam utam tovább, gyalog. Négy álmosnak tűnő hajlott hátú ember lépked fel a busz első ajtaján a lépcsőkön, bérletüket mutatva a sofőrnek, majd unott gépies mozdulattal helyet foglalnak.a hideg üléseken. Pfff...szzzztthhh.... szisszen fel a busz, s felhangosodó motorja dolgozni kezd, s lassan megiramodik. A kipufogó füstje lassan felszáll, s egyesül a közeli házak kéményének széngáz szagú füstjével. Mire a gyárhoz ér a busz, tele lesz emberrel, s az ablakai belülről vaskosan bepárásodnak majd. Láttam sokszor.... a téli hajnalok velejárója.
Magam mögött hagyva a buszmegállót néha megcsikordul talpam alatt a keményre fagyott hó. A hangra egy a semmiből előtörő kutya vad csaholása hozza rám a frászt. A kutya olyan vehemens, hogy a lemezkapu belső oldalának nekifut, s hatalmas csattanással állítja meg őt a lemez, ahogy az állat habzó szájjal nekicsapódik, de rutinból iszonyatos elszántsággal tovább ugat vicsorítva. Talán mert megijesztett, talán, mert pillanatnyilag feldühített hatalmasat rúgok a lemezkapuba, miközben a kutyára mordulok. Az rögvest nyüszíteni kezd, s behúzva fülét-farkát néhány méterre eliszkol, majd erőt vesz magán, s újra éktelen ugatásba kezd. Ettől felbátorodik az utca összes kutyája, s véget vetnek az idilli csendes hajnalnak. Talán mégis busszal kellett volna menjek.
Két kerékpáros tűnik fel a sarkon. Nyugodt tempóban eltekernek mellettem, s az ütemes nyikorgás mellé friss kenyérillatot hagynak maguk után. A közeli pékségből jöhettek. Közelebb érve a friss kenyér illata egyre erősödik, s ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy belépve, vásároljak valamit. A gyomrom is megkordul. A helységbe lépve meleg párássággal tömény illat tódul az orromba, a friss pékárú tömör illata. Nagy levegőt veszek, miközben hangosan megkordul a gyomrom. A piciny pult mellett egy ajtó, ott hordják előre a friss pékárut, a hátsó helységben levő péküzemből, ahol most is szorgosan sütnek. A kis polcon rendre sorakoznak a friss barna héjú kenyerek, alantabb zsemlék, kiflik, egyéb divatos pékáruk. Gyorsan veszek egy kiló kenyeret. Kifizetem, s alig várom, hogy az utcára lépjek. Kint hűvös szél csap arcon. Nem bánom, a kezemben még a langyos kenyér. Vékony papírba csomagolva. Óvatosan kitakarom, s letörök a dumójából egy darabot. Hangosan roppan a héja. Nem bírom tovább, hamar befalom a maroknyi kenyérdarabot. Az jóleső érzéssel csúszik le torkomon.
Máris vidámabban nézem a világot. Kelet felől pirkad, s lassan megébred a város. Buszok, villamosok, kerékpárok, gyalogosok. Mint felbolyduló hangyaboly. Mozgásba jön a világ, s az illékony hajnal, annak meghitt csendessége lassacskán tovatűnik...
2022. Jégbontó havának 5.-ik napján
