Duna-parton (novella)

A Duna mindig megnyugtat

Nem mondhatni, hogy fülbemászó az a dallam, amely belehasít az éjszaka csendjébe, oly váratlanul, hogy a kabócák éji koncertje is hirtelen abbamarad, az, amely eddig lágyan beszűrődött a nyitott erkélyen, s lágy ritmusával őrizte álmom. Ébredés. (-mint az összenyomott rugó, mely pattan, úgy röppenek ki az ágyból-) Csíkosra gyűrött arccal, torzan, -iszonyatosan torzan- résnyire nyitott szemmel egy mozdulattal megszakítom azt a dallamot, amit cefetül rühellek, amit csak azért állítottam be ébresztő hangként, hogy biztosan felébredjek rá, s elnémítását gyorsan meg is teszem, még mielőtt a család többi tagja is felriad álmából. Kitántorgok a konyhába, bizonytalan lépésekkel szinte ide-oda pattogva az előszobafalon. Hunyorogva, csak a kis lámpának adok lehetőséget, hogy némi fénnyel elárassza az apró konyhát, ahol az előző este bekészített kávéfőzőgép piros gombja várja türelmetlenül, hogy bekapcsoljam...... A kávé illata betölti a teret.

A hajnali kávé elfogyasztása hirtelen felpöccinti két szemhéjamat, s lázas sietséggel öltözöm, hogy mihamarabb autóba ülhessek, hisz vár rám kint: Duna Papó. A Mosoni Duna nálunk a Lajta folyamatos áradása miatt majd két hónapja horgászhatatlan, nevezhetnénk a "kici kínai szárga folyónak" is, ám nem is ez a baj, hanem a sok uszadék amit magával hoz, s a halak kapástalansága. Ezért nem maradt más, mint a jó öreg Duna Papó. A hajnali képek nem mindig állnak össze egyetlen, folyamatos filmmé, olyan, mintha szakaszosan villannának be kockák, részletek....

Páratlan látvány

Vállamat húzza a botzsák, amelybe talán egy vessző sem férne el, hisz minden eshetőségre felkészülve spiccbot, matchbot, bolognai, két feeder, sőt egy süllőző bot is helyet foglal. Ahogy megyek a parkolóba le a dombon, két kezem tele, szerelékes láda, etetőanyagos vödör, tele cuccal, beleerőszakolva némi ivóvíz, ujjaim helyével fogva haltartó szák, kisszék, bottartó villák, egy pulóver. Mint Planchet a három testőrben, akár egy málhás ló megrakodva. A sötét. Mert a parkoló nálunk sötét. Rohadt sötét. Valahol van fejlámpám is, de tuti, hogy a vödör alján, persze hogy egy ujjam sem szabad. Áááá. Nem baj, megtalálom a kocsit. Minek is a parkolót kivilágítani, hisz olyan mókás, mikor a hajnal sötétjében botladozik a szerencsétlen alkoholista, aki épp hazafelé vette útját a krimóból, ahol utolsóként tették ki az elázott szerencsétlent, vagy a búcsúzkodó szerelmespár, kíváncsi szempároktól rejtve lop még egy-két csókot az éjszakában, vagy az autók tetején ugrándozó nyest, a vadászat közepén tartó kivert koszlott szőrű rohadványos kóbor macska. Meg a horgász, felpakolva, botladozva, csörögve, elgondolkodik a világon, miközben szidja azokat, akik az adóforintjaiból annyit sem hagytak, hogy egy ócska lámpával bevilágíthassák a nyáron amúgy is csak néhány órára elsötétülő parkolót. 

A komp keltette hullámok gyakran hoznak márnát a horogra

Végre bepakolok. Minden a helyén, időben is vagyok, indulhatok. Hopp. Az este olyan közel állt meg mellettem valaki, hogy az ajtót csak résnyire tudom kinyitni. Ez nem igaz. Na mindjárt lepetézek!!! Hát itt engem nem passzíroz be senki, az biztos. Marad az anyósülés felőli megközelítés, kommandózás. Közben a kocsisok, taxisok, Mucsi Zoltán által is felkapott művelt magyar nyelv egyes válogatott szavainak megfelelő szóösszetételbe történő rendezése alatt átküzdöm magam az anyósülésről a vezetőülésbe. Na ha ezt hallotta volna Párizs legelőkelőbb lokáljának művésznőiből álló társulata, bizony még ott is lett volna szemlesütés, pirulás!!! De nem hallották, az autóval pedig már kitolattam, s lassan elindultam a Nagy-Duna irányába, amely cirka 15 kilométerre található a lakhelyemtől. Valahol két méter magasan megülő hajnali párafelhőn haladok keresztül s szembesülök azzal, jönnek autók szemben is, mennek horgászok velem egy irányba motorral, s biciklivel, beburkolózva a pára elől. Nem vagyok egyedül.... 

Van, hogy a Duna nem csak halat ad, nyitott szemmel kell járni

Néhány kisebb még alvó falun haladok át, ahol már érezhető, hogy hamarosan felszakítja a hajnal az éjjel sötétségét. A falvak főútjai mentén a központokban lustán helyet foglaló, még zárt kocsmaajtók előtt áll már néhány "muslinca", abban reménykedve, hogy a bent még pislákoló fénynél nyitásra készülő korcsmáros talán megszánja őket, s néhány perccel hamarabb kitárja az ajtót, hogy aztán remegő kezükkel elfogyaszthassák a nap első felesét, fröccsét. De most még idegesen izzik fel a cigaretta parazsa, melynek felvillanása szépen kirajzolja a behorpadt arcokat, ez az, mellyel finoman jelzik befelé a tulajdonosnak, vagy alkalmazottjának, hogy ideje nyitni, hiszen itt állnak már ők, a napi biztos bevételt hozó, olykor hitelbe szivornyázók, a hajnal első ébredői.

Mivé lesz, és mivé lehet az ember. Én is korán kelek, engem is hajt valami. Függőség netán ez is, az agy ugyanazon területe követeli magának a fröccsöt és a horgászatot, a cigarettát? Lehet hogy van összefüggés. Mindenesetre szerencsésebbnek érzem magam, hogy a horgászat hajt, s nem a maligán.

A kis pöccintést követve bólint a bot, s jön a bevágás (milyen szűk itt a Duna, 1818 fkm.)

Már a gáton járok, előttem néhány szarvas, róka, esetenként vaddisznó tör a susnyásba a reflektorfénytől megijedve. Már látni a fák körvonalait, ahogy átmegyek az első zárás hídján, kiveszem a víz körvonalait. Majd megérkezem. Minden csupa harmat. Be kell cipekedjek pedig. Ismét jön a málhás ló effektus, ám most a vizesen belém kapaszkodó ciher, a bőrömet ruhán keresztül felhasító szederinda, vadrózsa karja próbál visszatartani, vagy megfosztani néhány terhemtől. Kifulladva, átázva, véresen érek a partra, amely illata hamar orron ver, s szinte el is feledteti az út megpróbáltatásait. Cipőm átázva, érzem a nyirkosságot a zoknin keresztül, a ruhám szintén megadta magát a víznek, s összerezzenek a hirtelen rám törő hidegleléstől. De bepörgök, teszek, veszek, mozgok, s a fázás a múlté....

A következő kép, mikor bent van a két bot, két feeder, vagy egy feeder, s a match, vagy bolognai bot mellette. Ébred a víz, megszólalnak a madarak, s loccsan itt-ott egyet a víz is. Meg sem rezzenő spiccekre meredek, miközben gondolatok jönnek és mennek, s kibillenek a gondolataim világából, mikor két kisebb csippentést követően a ferdén felállított feederbot spicce a víz színe felé tör. Bevágás, s szinte hátra esem, hisz egy pillanatra éreztem a halat, de az az átkozott kagylópad már megint ellenem furmányoskodott, s persze hogy segített a márnának szabadulni... Ahogy az lenni szokott, persze hogy a másik botra akkor érkezik kapás, mikor éppen újrakötöm az elszakadt szerelést, mindkét kezem tele, bot a térdemen, egyik kezem a zsinór egyik végét, a másik a másikat, fogam a zsinór végét fogja, épp csomót húznék.....
Mire minden kihullik a kezemből, már késő, jót röhög rajtam az uszonyosok serege a víz alatt. A kacaj bejárja a Dunát Dunaremetétől Bősig, szinte beleremeg a víz, talán jelez is a műszer az Országos Szeizmológiai Intézetben.......Na hogy az a....

Miért az aprók, miért, miért, miért????

Feljön a nap. Miért mindig a vízről az arcomba veri fényét? Miért kellett kivágni tavaly az összes fát a parton? Hogy megvakuljak? Ha a bokor mellé húzódom szúnyogok százai várnak széles mosollyal. Áhhhh....A napszemüveg jól jönne, de nem viselem el gyerekkorom óta a szemüveget az orromon, idegesít. Most még jó lehetne egy sildes sapka is, de persze mindig az van otthon, ami épp kellene. Aztán mégis megtalálom, a vödör alján gyűrötten, talán egyszer biztonsági okokból betettem, hogy ne marják a fejem a szúnyogok, csömények..... 

Közben kapás, bevágás, megvan. Szépen húz, ereje is van, mire part közelbe ér, elfárad. Kismárna. Kis szilvaorrú, kis karika, kis bagolykeszeg, kétnyaras potyesz. Mindenből a kicsi. Nahát igen, ahogy öregszenek a halak, annál aluszékonyabbak, biztos, még most nyújtózkodnak. Csak ez lehet. Mindig morfondírozok azon, most miért nincs kapás, miért ez a halfajta jön és más nem, miért a kicsik jönnek, miért csak egy kettő jön, miért nem jön, miért jön, miért nem tudok két bottal horgászni mert annyira jön.......

Adj Isten szép reggelt! Nagypapód itt lakik vajon? beszélnék vele is. Szólnál neki?

Lassan átjár a víz

Indulhatsz is te víz alatti torpedó....

Aztán csend. Tűz a nap, pedig még csak reggel hat óra van. Kapás nincs. Van a kocsiban egy tiszta vödör. Láttam a gátoldalban egy vadszeder bokrot, fürtökben csüngött róla a semmivel össze nem téveszthető ízű zamatos valódi bio gyümölcs. Persze hogy szedek belőle. Mint száz darab suttyó kis tigris. Úgy védi gyümölcsét a szeder bokor. Százezer karma mind arra vár, hogy magához húzzon, ölelve....A természetben semmi sincs ingyen. Agyonkarmolva, véresen, izzadtságtól csípő hosszú sebekkel, de büszkén mérve a halmérlegen a két kiló gyümölcsöt állok a Duna parton... Büszkén, hogy akkor is van már két kiló zsákmányom, ha halat nem is adsz te folyó. 

Dunai harcos...szó szerint harcos....

De ad. Megrezzen kissé a spicc, majd határozottan bólint a bot. Ül a bevágás, s hosszú fárasztás veszi kezdetét. Milyen jó is a folyami vadponty. Igazi ellenfél. Mindig kíváncsi vagyok az összeállított felszerelés határaira. Hát ez a ponty most megdolgoztatja a könnyű feeder-t. Néha átvillan az agyamon, hogy talán könnyelműség 25-ös főzsinórral, 20-as előkezsinórral 10-es horoggal csatába indulni folyón, de ami mer az nyer. Lehet hogy igen....de az is lehet, hogy nem. Igazi harcos. Lehúz a mélybe, kitör jobbra, balra, a víz alatti kövezés is vonzó számára. A végletekig terhelem a felszerelést. A sodrás sem nekem dolgozik. A kitörések egyre kisebb távolságokra mennek már. Az ellenfél fárad, de botorság lebecsülni. Aztán már a szákban piheg. Engedelmesen hagyja, hogy partra emeljem. Elkészült az erejével. Igaz, a mérlegen csak négy kilót mutatott, de szerintem a súlycsoport korláttal el nem látott pontyok olimpiáján aranyérmet akasztanának a nyakába, hisz küzdelemmel telt az egész élete a folyón és igencsak megedződött. Én így látom őt.

Márna távozóban

Még egy kapás. Még egy bevágás. Ez is megvan, húzom, kicsit könnyebben jön, majd fordul szákolás előtt, s eltűnik az opálos mélységben a bő negyven centis vésett ajkú paduc, a horog meg üresen villan a víz tetején. Nem számít már. Van élmény. Mire felcsaliznék, keményen odavág valami a másik botomnak. Megakasztom. Azonnal sodrásnak felfelé indul, persze hogy márna. Hamar elfárad, kell még neki egy nyár hogy erősebb, s méretes legyen, most még csak alulról súrolja a negyvenet centiben. Lassan nyolc óra, s a nap már leizzasztotta rólam a pulóvert, s majdnem a pólót is. Indulnom kéne lassan. Összepakolás. Ó de utálom. Cipekedés. Már vigyorogva vár a gát oldalában a szeder bokor, a vadrózsa, a ciheres. Vigyorogva dörzsölik össze kezüket, hogy most aztán nem szabadulok, örökre fogollyá tesznek. Még hogy idehaza nincs húsevő növény... A francokat nincs. Ó, hogy az anyátok ne sirasson! Nekirugaszkodom. Áttörök rajtuk olyan hévvel, elszántsággal, mint a várból kitörő Zrínyi Miklós a törökön, s már zihálva, tépetten nyitom a kocsit. De én nyertem... Emlékszem, a seregben az ócsai pusztában könyék felé feltűrt ingben kúszattak, ahol az alkart igencsak megviselte a királydinnye.....Mi volt az ehhez képest......

Kedves barátom ajándék orsója is adja már a paducot a márnák, pontyok, szilvák mellett....

Hazafelé a hajnali rezignált arcok már jó kedéllyel ülnek a szebb napokat is megélt lepukkant kricsmik előtt az árnyékos oldalon falnak döntött székkel, s kiguvadt szemekkel fel-le mozgó borostás gigával nyelik a savanykás bort, s méregetik az úton elhaladó autókat, a sofőrök arcát. Némileg nőtt a tiszteletre méltó közönség. A helyi muslincákon kívül, az idetévedt turisták, lecsúszott, az éjszakai bulit meghosszabbító fiatalabb, kerti munka előtt nekirugaszkodó öregebb helyiek foglalnak helyet az ivó elé kihelyezett ülő alkalmatosságokon. Együtt nézik az elhaladók arcát. Az enyémet is, amely karikásan beesett fáradt, de mosolygó, büszke, végigkarcolt arcú horgászt takar, akinek a Duna szolgáltatta aznap a felest és a fröccsöt, azaz szedret és halat......

Kelt: 2016. év Újkenyér havának 28.-ik napján

Kishalak és nagyhalak, avagy relatív gondolatok

Kicsi, vagy nagy? 

"Fogtam egy nagy halat!" - hangzik sokszor a mondat. Nekem ekkor egy gondolat villan be mindig: - Tudja azt mindenki, hogy a halak a horgászok emlékezetében nőnek csak a leginkább, a leggyorsabban és a legnagyobbra!

Nagyhal, kishal 
Ki dönti el, mi alapján bélyegezzük meg a horog végén tátogó pikkelyest? Súly, hossz, átmérő, vagy éppen a fajta átlagméretéhez képest határozzuk meg a jelzőket? Ki-ki a maga módján dönti el ezt. Relatív. Ha hetekig esténként csak sörösüveg méretű harcsák rázzák a botvéget, akkor akár az ötvenöt centis harcsa is nagynak számít, holott még az is csak kölök, retúrhari. Egy kisebb patak, csatorna adta másfeles ponty már nagynak számít, hisz ritka, noha a "lavórhoz" (agyontelepített pocsolya bértavak) szokott "horgászok" lenézik ezt a zsákmányt, hisz ők hozzá vannak szokva a napi 10-30 darab, 5-10 kilós tenyésztett pontyokhoz. Közismert az is, mindig az volt a legnagyobb hal, ami leakadt, megtépett..stb. Arról lehet regényeket mesélni, bátran, hisz ugye se kép, se semmi nem marad utána, csak a legenda.....Ismerős. Igaz?

Pár fonnyadék keszeg

"-Na vót valami?
- Ja.
- Ponty?
- Á, csak pár fonnyadt keszeg!"
Hallani sokszor. De hányszor készült finomabb étel a dunai, vagy a balatoni természetes szaporulatból származó keszegekből, mint a gyorsan felturbózott tenyésztett, iszapízű, zsírpacni pontyokból? Miért mindenkinek a ponty jut rögtön eszébe? Miért nem jász, domi, márna, vagy akár koncér? Mert a horgásztársadalom túlnyomó többsége a pontyra szocializálódott, s ez kivetül a környezetükre is! Hányszor legyintenek ilyenkor, hogy ja, ponty nem volt, akkor semmi, kókler horgász lehetsz, ha nem fogtál pontyot, ja hogy mit hoztál haza? Az Lufasz.....

Az ilyen csodás Mosoni nyári hajnalokért érdemes korán felkelni

Ismerős lehet az, amikor az ember hozzászokik a tenyeres, vagy épp kicsit nagyobb dévérekhez, aztán beüt egy három kilós lapát dévér, hát az már katarzis. De mi ez a három kiló egy tízes pontyhoz, hatos csukához, süllőhöz, húszas harcsához? Viszonyítás és felfogás kérdése leginkább. 

Kisiskolás marci is tud becsülettel küzdeni, főleg ha sajtról van szó

Házi sertés kontra vaddisznó
Sokan nem érzik át a természetes vízen becserkészett, sok figyelés, etetés, kijárás során fogott 2-3 kilós hal okozta valódi örömöt. Mert megszokták, hogy a telepített vizeken, bértavakon, lavórokban eléjük szórják a több tonna pikkelyest, amelyek megtalálása, megfogása nem igényel túlzott előkészületet, utánajárást, tudást..stb. Értékelhető egy háromkilós ponty fogása, ha az már a huszadik aznap??? Szerintem egysíkúvá, élvezhetetlenné, kihívás nélkülivé degradálódik ilyenkor a horgászat. Az én értékrendem szerint.
Durva hasonlat, de nem mindegy, hogy házi sertésre, vagy vaddisznóra vadászunk golyós puskával, magunk cserkeljük be a fácánt, vagy előnevelt, előttünk felreptetett több száz szárnyas közé puffogtathatunk a sörétessel, amelyek emberhez szoktatottak, ember által neveltek.....

Természetes környezet a lényeg, a fogás ilyenkor másodlagos (Szivárgó-csatorna / Rajka)

Méret, vagy egészség?
Sokszor nem a hal súlya hoz örömöt, hanem a tökéletes szépsége, egészsége, ereje, a hit, hogy jó a természetes vizek utánpótlása akár keszegekből, akár pontyokból, márnákból, harcsákból. S ami a fontos, nem a tógazda kegye dönti el, hogy van-e a vízben hal, s mi az ami ott fogható. Az ember itt, a folyón lehet igazán természetközelben. Itt érezheti át leginkább az ősi ösztönt, ami miatt botot fog a kezébe.

Becsületes bodorka, fajtájában már kapitális is lehet, (26,5 cm  41dkg)

A felszerelés és a halak viszonya
Ismét egy érdekes kérdés. Egy durva bojlis bottal vastag mono, vagy erős fonott zsinórral egy három-négy kilós hal kihúzása nem jelent semmi erőfeszítést, se örömet nem okoz, se igazi horgászati élménnyel nem kecsegtet minket. Egy match, vagy picker bottal, folyón sodrásban kifárasztott és kifogott kétkilós márna viszont emlékezetes csatára késztethet minket, s már látszik is, hogy itt is relatív a kis hal, nagy hal viszonyítása. Megmutatkozik a vízre járó emberek összetételében is sok minden, amiből le lehet vonni következtetéseket. Hol vannak a "sztár" bojlis horgászok? Hát én még a folyón nem nagyon találkoztam eggyel se! Pedig itt is vannak ám kapitális halak! Megnézném, az agyonreklámozott, felmagasztalt felszereléseikkel, a már-már Michelin csillagos éttermi színvonalon legyártott golyóikkal itt mire mennének!

Folyóparton gyakran találkozni más életformákkal is

A természetes szaporulat biztató a jövőre nézve

Kinek dicsekszünk?
Miért is törekszünk a minél nagyobb és nagyobb halak megfogására? Önmagunknak akarunk bizonyítani, vagy a társadalom, a horgász ismerősök irányába próbálunk minél nagyobb és jobb eredményeket felmutatni, hogy igen, én jobb vagyok, ügyesebb, okosabb, mert nagyobbat és többet fogtam mint ti. Nekem is fel kell tenni kényszeresen valamit a "foschbúkra, vagy az insta(deka)grammra", vagy az Isten tudja hová, ahol mintha kényszeres verseny űzné a horgászokat a minél nagyobb és nagyobb halakról készült pillanatképek feltöltésére, s ezért olykor többet megtesznek, mint ami egészséges lenne. Hogy minél több "éljen" jelet kapjunk, mint az ókori Róma arénájában? Hogy az arra tévedő lássa, mekkora ászok vagyunk, hisz van pár száz, ezer égre mutató hüvelykujjunk!!!! Mi ez a baromság? Gyűjteni az ujjakat mint Lutra albumba a matricákat? Aztán mire váltjuk majd be? Min változtat ez, vagyis, pontosan MIVÉ VÁLTOZTAT? Az lesz a főnyeremény, hogy megváltoztat. Más kérdés, hogy ez jó e. Hát most csak azért is töltök fel kishalakról készült képeket, hogy görbe tükröt tarthassak a "trendi" elé. Mert nem szégyen kis halat fogni, még ha nem is mutat olyan jól a fotón.......Érdemes ezen elgondolkodni.
Az ember gyarló, hisz ember. Beleestem én is már a csapdába. Mikor folyamatosan fogtam a 3 kiló feletti dévéreket, mikor beütött egy 4,5-ös is, akkor hajlamos voltam "lenézni" a kétkilós dévéreket, amelyeket győztem akkor visszadobálni. Lenéztem őket, s később rájöttem, ez hiba volt. Az ellenfelet, jelen esetben a sport ellenfelet, lenézni hiba, amely megbosszulja magát. Úgy is lett. Idén meg még nem fogtam másfelesnél nagyobbat....Ilyen ez. Az ember ilyenkor megtanulja, hogy becsülni kell az olykor kicsi kategóriába sorolt zsákmányt is.

Holtág természetes szaporulata, néhány év és komoly ellenféllé válhat

Sokat fotózom. De nem minden horogra került hal akad lencsevégre. Nem vagyok mániákus csattogtató. Magamnak, a blognak fotózok olykor, s nem csak halakat, hanem az engem körbeölelő természet pillanatnyi mosolyát örökítem meg néha, s egy-egy jobb pillanatot megosztok itt a blogon.

Az öreg Dunán bármi megeshet

Szépek a reggelek, nappalok, az esték, ha azt a Duna partján tölthetem azt. Még szebb, sőt parádés is lehet az időtöltés, ha egy-egy jobb hallal összeakaszkodhat az ember bajsza ezen az ősi folyón. Sokszor győztek már a halak. Túl sokszor. Robosztus márnák húzzák a zsinórt neki a kagylópadnak, farönknyi amúrok metszik el játszi könnyedséggel az előkét mint a cérnát, csukák ragadják el vigyorogva a balinoknak felkínált wobblert. Aztán van hogy sikerül belőlük valakit partra terelni, van, hogy csak az utódaik esnek el időlegesen...

Nem kicsi jászkeszeg (39 cm / 1160 gramm) a Dunáról,  sok ponty megirigyelhetné a harciasságát

Mit ad a természet
De nem számít a veszteség, mert többet ad a természet, mint amit elvesz. Beszakadó horgok, előkék, kosarak, ólmok, eltört bot, elvesző tárgyak, vízbe guruló lámpa, vízbe dőlő kisszék, amit örökre elragad a sodrás, kint felejtett merítő, mind, mind fizetség, áldozat, amit a folyó olykor elkér. S amit ad: Egészséget, feltöltődést, örömet, élményt és nem bosszúságot. Kishalat, nagyhalat, a fárasztás élményét, egy kis adrenalint, kibillenést a monoton urbanizált, felpörgetett világból, kilépést a mátrixból....

Ártérben szedegető gólya is gyakori látvány Szigetközben

Kishalak, vagy nagyhalak? 
Döntse el mindenki saját értékítélete szerint. Egy biztos, szép és egészséges folyami halak, melyek megfogása igazi élmény, a természet ajándéka, így ne felejtsük megbecsülni őket, akár fotózzuk őket, akár csak írunk róluk pár sort.

Folyami kárász, igaz, "csak" 1,3 kg-s, de ez fajtájában már nagynak számít

Kell még egy-két év, majd akkor újra találkozunk

Ember nem járta helyeken sok lehet a meglepetés, igazi vad környezet

Bodorkák nagyapja, ereje teljében (28 cm / 470 gramm)

Mosoni királyhal (leánykoncér) kicsattanó egészségben

Kihívásokkal teli környezet, nem "lavór"

Minden csak nézőpont és viszonyítás kérdése. Mi jellemzi az embert.
Az embert!


Kelt: 2016. év Újkenyér havának 7.-ik napján

Miért is vagyok itt? Sajtért!

Nem egyszer feltettem már ezt a kérdést magamnak, s időnként hosszan elgondolkodtam azon, mi is a válasz. Több lehetséges indok is megfogalmazódott bennem. 

A felkelő nap nyáron az 1824-es fkm-nél

Írhatnék naplót magamnak, a fényképek mellé miket készítek, s téli estéken a meleg szobában ülve örömmel felidézném a nyár, a tavasz, s az ősz emlékezetes pillanatait. Írhatnék magamnak beszámolókat, de nem célszerű, ugyanis az égi gondviselés olyan memóriával áldott meg, hogy erre talán nincs is szükségem. 

Magamutogatás lenne a tevékenységem? Nem hinném, hisz nem ez jön vissza a hozzászólásokból, s igyekszem az önzést elkerülni. Magamon kívül szívesen írtam másokról, értékes emberekről is, riportcikkek gyanánt, amelynek lesz még folytatása. Magamnak írok, vagy a nagyközönség kegyeit keresem? Talán mindkettőben van egy kicsi igazság, de teljesen egyiket sem fedi, s ez nem is fedheti a valóságot. Hisz még facebook-om sincs, hogy teleszórjam bejegyzéseimmel a közösségi oldalt, hogy pörgessem a látogatottságot. Akkor hát miért? Mondhatnám, ez a bejegyzés riport saját magammal, egy kérdés, kilenc lehetséges válasszal.....:-)

1. A horgásztársadalom sokrétű, az utóbbi évtizedekben robbanásszerűen fejlődött főleg a felszerelések gyártása, azok reklámozása, reklámoztatása terén. Ennek van nagyon sok pozitív, illetve negatív oldala is. Sajnos úgy érzem, túlsúlyba került a negatív oldal. Sorra születnek a nyomtatott horgászsajtó különféle heti, vagy havi lapjai, sorra indulnak különféle internetes horgászportálok, felületek. Ami engem aggaszt, a reklám iszonyatos mennyiségben rámászik az emberre mindenhol, kiszorítva az értékes írásokat, az igazán olvasmányos magával ragadó beszámolókat. Az egyik célom az, hogy betöltsem azt az űrt, ami keletkezett, s lehetőséget adjak az embereknek, hogy a horgászatról, s ne a reklámokról olvasgassanak, ha egy horgászoldalra tévednek. Bemutatom, azt, hogy eredményesen lehet horgászni, s aki ismeri a vizeket, ismeri a halfajták viselkedését, életét, az biztos lehet a sikerben, ez nem a pénztárcától függ, s nem is a "most ez a legújabb, a legjobb, a régebbi sz@rt se ér már" felfogás vezet eredményre. A jó írások sorra elmaradtak, a korábbi jó írók a gyártók markaiba kerülve rákényszerültek írásaikba egyre nagyobb mértékben becsempészni a hangzatos elnevezéseket, szlogeneket, reklámdumát, ezáltal maguk rombolták le nívójukat, s váltak a cégek szolgáivá (kiszolgálóivá)....

2. Sok horgászoldalon én magam is regisztrálva vagyok, voltam, s előbb utóbb mindenhol tapasztalható volt, hogy az emberek irigységből, unalomból, pökhendiségből nekimentek másoknak, érdekcsoportok alakultak, s az egykor oly színvonalas oldalak így váltak az internet pöcegödrévé, elűzve a kevés normális horgászt onnan. Nem mondom, hogy bánom azt, hogy jelen voltam ezekben a dolgokban, mert nagyon sok jó embert ismertem meg, sikerült az ország minden tájáról jó ismerősöket, nem egy esetben barátokat is szereznem. Csak sajnos a sok ocsú közt kevés az értékes búzaszem. Megismertem az érem mindkét oldalát. S próbáltam megérteni a dolgok mozgatórugóját. Néha sikerült, néha nem. Onnan is kiveszőben vannak a normális írások. Sokaknak nem is volt kedve már felmenni a gyalázkodásoktól hemzsegő oldalra, így a még itt-ott fellelhető kiváló írásoknak is jelentősen csökkent az olvasóközönsége.

Festménynek se lenne rossz (Mosoni-Duna Mosonmagyaróváron)

3. Az értelmetlen viták olvasása helyett áttértem a blogok olvasására! Sok blog nekem is megtetszett,  a teljesség igénye nélkül felsorolva Kenyeres László, Halászi Horgász, Szigetközi Pecás blogja magával ragadott s Schmidt Bence egy szintén kiváló blogíró javaslatára én is belevágtam. Bence nagyon sokat segített, hogy elinduljak, s sok tanáccsal is ellátott, hogy felépülhessen a blog. Köszönöm neki ezt még egyszer. Lassan megfogalmazódtak a céljaim a bloggal kapcsolatban. Nem akartam senkit sem koppintani, kicsit mást akartam, mint a legtöbb blogíró, szerettem volna egyedivé tenni az oldalt. Ez sikerült.

4. Olyan írásokat szerettem volna közzétenni, amelyeket én is szívesen olvastam régebben, amiért megvásároltam az egykor szebb éveket is megélt horgászújságokat, amelyek miatt bekapcsoltam a számítógépet, amelyekkel kicsit a parton érezhettem magam én is. Hogy ez sikerült-e, így kilenc hónap távlatából visszatekintve, talán igen. Akkor igen, ha az ember akár többször is szívesen elolvassa. Szerettem volna bemutatni olyan horgászokat, akiket nem fertőzött meg a reklámhadjárat, s a mai napig sem restek maguknak elkészíteni olyan horgászfelszereléseket, amelyek elkészítésében már-már maguk mögé utasítanak több gyártót is. 

5. Szerettem volna megmutatni a horgászoknak, olvasóknak, hogy a horgászat nem csak a ponty és a csuka megfogásából áll. Nem csak a ponty a hal!!! Szerettem volna olyan halakról is írni, amelyeket sokan nem is ismernek, nem is láttak, vagy ha igen, nagyon nem érintette meg őket. Kicsit megérintve ezen halak életmódját, a mellékhadszíntérre terelt bodorkáról szóló novellám sok más halfajra is kivetíthető, amely mellett elmennek a pecások. Nem célom a maximalizmus, nem törekszem a még nagyobb, még több hal megfogására. Maradok annál, amit mindig is szerettem, a horgászat nekem kikapcsolódás és nem görcsös sikerre éhes tevékenység. Néhány halétel recepttel talán újdonságot is mutattam néhány olvasónak, akik kedvet kaptak a gasztropecához!

Nekem valahogy jobb egy 80 dekás mosoni paduc, mint egy tavi 3-as zsírpotyesz

6. Szerettem volna megmutatni Szigetköz szépségét azoknak is akik ismerik, akik csak hallottak róla, vagy talán még sosem látták, nem jártak ebben az édenkertben. Már megérte, ha az írásaim, a képeim által csak egy ember is úgy döntött, hogy személyesen is megnézi azt a csodát, ami nekünk szigetközieknek itt megadatott.

Velünk együtt él ő is a városban, vajon hányan ismerik?

7. Szerettem volna írásaim által megmutatni, hogy a magyar nyelv igenis a legszebb a világon, a választékos szép fogalmazás, a vers, a novella, a monológ, vagy egyszerűen csak a megfoghatatlan dolgok méltó leírása nem bűn a mai világban, hanem erény, s érdemes ápolni azt a nyelvet, amelyet őseink hagytak ránk. Vigyázni is kell rá. A gondolatokat át kell adni, csak az a nem mindegy, ezt hogyan teszi az ember! Ha ez átment sok embernek, nekem már az öröm és büszkeség.

8. Van blogíró, akit kiráz a hideg ezen szavak hallatán, kacifántos, cikornyás, giccses dolognak tartja a néha tényleg már-már nyelvész vizsgálat alá utalandó bejegyzéseim némelyikét, de én úgy vagyok vele, ki így, ki úgy. A blogokról a véleményem az, hogy minden blogírót becsülök valamiért, mert igen is van vér a blogírásra vállalkozó pucájában, hogy a nyilvánosság elé tárja nézeteit, élményeit, tapasztalatait, s színesíti ezáltal is a horgásztársadalmat. Van aki azt mondja, csak magának ír. Mekkora hülyeség ez már? Akkor miért nyilvánosan teszi? Érdekes gondolat. Vannak szerény, s álszerény írók is. Jobb szeretem azokat, akik őszinték, bátran vállalják magukat, még ha olykor betlis nap is akad a hal helyett. Nagyon sokat tanul az ember különféle blogokat olvasva.

9. Szívesen olvasom a legyezőket, a pergetőket, de legjobban a folyami horgászatokról szóló bejegyzések fognak meg, hisz én is ebben a cipőben járok. A műtavas, halneveldékben történő pontyhorgászatok, a bojlizás, nem érdekelt, nem érdekel, és nem is fog érdekelni soha. Az nekem nem kihívás. Számomra legalábbis nem az. 

Bojli helyett inkább a sajt

Hogy meddig folytatom? Amíg lesz miről írnom, amíg igény lesz rá! S ahányszor Szigetköz a keblére ölel, mindig ad témát, mindig ad írnivalót, mert mindig más, mindig más arccal mosolyog rám.

S a kérdésre a válasz, miért is vagyok itt? Hát SAJTÉRT!

Vagy épp ezért, hogy ezt láthassam és láttassam:

Aranyhajnal az Öreg-Duna ágon

Kelt: 2016. év Napisten havának 26.-ik napján

Nyári hajnalok

Óvatosan, lassan pirkad, bár néhány csillag pislákolva lesi még a készülődést, a hold sápadó arccal vonul a láthatár felé, de keleten halvány kék mosoly vigyázza már a nyugovóra térő csillagokat. Felcsendül a madárdal, s mintha varázslatos jelszó lenne, szinte mindenfelé egyszerre kezdődik a nóta, így köszöntve a hajnalt.

Egy ijedt tekintet

Látom már a fák, az erdő kontúrjait is kivenni, homályosan látni a folyót, de csobbanás még nincs, egy-egy álmos vadkacsa töri meg csak a vízfelszínt, ahogy helyet cserél a nádfal előtt két őrszem. Sajnálom megtörni az idillt, nem akarom szétrombolni a csendet, ezért várok. Amúgy sem látok még sokat, nagyokat szippantva a hajnali folyó illatába figyelem az ébredést. Itt-ott zümmögni kezd a szúnyog, ébren már a küszvágó csér, egy szürkegém is rikkant egyet, miközben menekül előle a kormorán. Utolsó köreit rajzolja a bőregér, megszólal egy varangy is a párját keresve, ekkor halkan loccsan a víz, ébredeznek a halak is. 

Itt-is, ott is megtörik a vízfelszín, pajkos márnák, paducok nyújtózkodnak, s a szilvaorrú keszegek is beleásítanak a víz tetejébe. A part mentén egy éhes balin kezdi meg ellenőrző útját, miközben belehasít a kishalak rajába. Ilyenkor egy-egy küsz néha kifröccsen a partra, ahol elégedetten mosolyog a helyi kóbor macska, ingyen reggelit nyel nagy gyakorlattal. 

Tarkón fogva kis időre

Az etetőgombócokat kisebbre gyúrom, ne csobbanjon akkorát, s szépen megszórok egy szakaszt, terített asztallá varázsolva a meder alját. Embermagasságú a vízoszlop, amelyet lassan pásztáz a kétgrammos úszóm, s meg-megpattanva az aljzat kavicsán táncot rop a csonti a horgon. Megtorpan az úszó, megy már a bevágás, s a hajladozó bot megsiratja a féket, kezd éledni a világ. Izmos márna harcol az emberrel, hogy ki győz, az még kétséges pár pillanatig, de aztán a parti levegőtől kissé szédülten fényképnek pózol, mielőtt visszatérhet reggeliző társai közé.

A csendet veszekedő récék lökik le a földre, szilánkokra hullva csörömpölnek darabjai a parton, ezen gondolkodok, miközben ugrik a kezemből a bot. Testes vésettajkú teszi próbára a zsinórt, becsülettel küzd, s örömmel veszi a szabadságot, melyet eltűnő arca mosolya jelez csak. 

Kiló feletti vésett ajkú mosolya

Egy ifjonc királyhal a következő, ki belecsíp a pinkivé változott előkevégbe, s ügyes mozdulatokat bevetve mutatja meg a folyó őshonos lakosainak kitartását. Lesz mit mesélnie a társainak.

Ifjonc királyhal

S jönnek a hajnalok, hol a napsugár símogat reggelente, hol könnyező felhők szitálnak nyári záport, hol enyhe szellő tömi orrom a virágok illatával. Ökörnyál fénylik a kelő nap sugarai közt, harmatcseppek csillognak milliónyi gyémántként a bokrok ágain, egy álmos teknős vonszolja magát egy napsugártól melegített zsombékra, mely alól egy sikló menekül rémülten a túlpartra. 

Bő hármas súlyban, de erőben verhetetlen volt vasárnap hajnalban

Jönnek harcos, kemény márnák, jászok, kik szívesen játszanak az úszóval, húzzák azt ide-oda a táncoló hullámok között, eközben mind azt üzenik, itt a nyár, él és erős a vízi világ.

S dícsérik a sajtkészítő mesterek munkáját kemény harccal a folyami torpedók, versengve veszekedve falják a sajtot, s citerázik a damil, miközben perecet formáz a bot. 

Dunai őslakó

A kezdődő nyár naponta éhes uszonyos sereget mozgat a vizek mozgó országútján, s megesik, olykor, nem mindenki kerül vissza a vízbe, néha komoly a halhad veszteséglistája is. 

Amikor eszik a keszeg a folyón

Nyár. Kedves évszak nekem, akár csak a többi, ám a nyári hajnal fel nem cserélhető semmivel, a hajnal, a pirkadat, a kelő nap első sugarai, az ébredő világ, elrepít oda, ahová a mai ember ritkán jut el már, a természet ölelésébe.

Kelt 2016. év Napisten havának 5.-ik napján

Ébredező harcsák

Amilyen bizakodva vártam a tavaszt a februári enyheség után, olyan nehezen akar megjönni az igazi jó idő. Bizony a hónap közepén sem ért meglepetésként hogy félnapos havaseső és metsző szél nehezítette az ünnepi megemlékezéseket.  

Épp szájszélben a kis horog

Tűnődöm, miért is nem eszik még igazából a keszeg. Többen is próbálkozunk, de nem igazán indultak még be. Maradtak az esték. A nappali viszonylagos enyheség tovatűnik a lemenő nap sugaraival, s bizony elkél még a meleg öltözet, a sapka. Tűnődöm, hogy nappal miért is nem eszik a márna, miért nem megy a keszeg, csak egy-egy fordulás jelzi hogy ott a hal a vízben, na meg a folyó túlpartján halászgató tapogatóhálós táplis hálójában locsognak szép halak, olykor két kilós jászok is. A napi 5-10 kiló hala neki megvan. Még jó hogy betiltották a természetes vízeken a halászatot....Mekkora átverés....

Besötétedik. Haverom mellettem áztatja a zsinórt, majd hirtelen bevág, fáraszt, én szákolok neki. Ez a menetrend. Esténként négy öt márna akad neki, mind kicsik, 30-40 centisek. Csak a harmatgilisztát eszik, más nem kell nekik. Én 7 méterre horgászom tőle. Kapásom sincs. Teszek fel érlelt füstölt edami sajtkockát. Semmi. Aztán kapás, késik a bevágás, a hal győz, lelopja a sajtkockát, s elinal. Jobb, ha hazamegyek.

Eltelik egy nap, újra kint vagyunk. A menetrend hasonló, haver fogja a kismárnákat, nálam pöccintés sincs. Újradobok. Csali vastaggiliszta, szerelék 70 grammos tányérólom, csúszóra szerelve, gyöngy, forgókapocs, 70 centis 22-es előkezsinór, kisebb 6-os pontyozóhorog, 25-ös GBN főzsinór, 3,6 méteres heavy feederbot. Bedobok, a folyó keskeny szakaszán, féltávnál kicsit tovább. Érzem, hogy az ólom lágy iszapba merül. Megemelem kétszer a botspiccet, mire az ólom koppan, jelezve,a márnák által kifürdött szakaszra ért a szerelék. A sodrás megfeszíti a zsinórt. Eltelik néhány perc eseménytelenül. Hamarosan eljön a hazamenetel ideje ám ekkor történik valami. Valami megcsípi a csalit. Majd még egyszer. A negyedik apró húzásra bevágok. Az orsó felsír, a bot perecre hajlik, az ellenfél megindul lefelé. Haverom hamar kiszedi a másik botom, majd az ő két botját is. Közben a hal lehúz vagy 40 méter zsinórt, mire megállítom. 

Lassan tudom visszanyerni a zsinórt, közben erősen eltartva a víz alatt már korábban kitapasztalt akadóktól, szikláktól. Néhány kitörést követően felhozom a felszínre, a még most is keményen harcoló halam. A sötétben a fejlámpa fényében ér a meglepetés, amit csak sejtettem a fárasztás során, hogy a horog végén harcsa küzd. Nem is kicsi, nem is óriás, de nekem nagy öröm, hogy fáraszthatom.  Persze semmi harcsázó felszerelés nem volt nálunk, a merítőszák is kicsinek bizonyult, így ronggyal a szájába nyúlva sikerült kiemelni a partra a faroktőig 90 centi hosszú szép Mosoni ragadozót. A horog a szájszélbe, vékonyan, ám az ínban erősen tartva akadt, biztosítva a hal megfogását. A felszerelés is jól vizsgázott. Hát ezért nem fogtam én márnát, mert "ott kóborolt, csavargott egy -zsivány-":-)

Kiváló szezonkezdet

Biztos vagyok benne, hogy nem egyedül volt a márványmintás nagybajúszú, tűnődöm, a társai is horogra kerülnek-e a közeljövőben......

Kelt: 2016. év Kikelet havának 25.-ik napján

Kora tavaszi próbálkozások

Lassan, nagyon lassan akar megjönni a tavasz, a kikelet, ellenben a tél, amely itt se volt igazán a közelben ólálkodik, hol fehérre szórja hegyeink bérceit, hol visszahúzódik, s halkan acsarkodik a bokrok alja alól. Néha érzem már, ahogy a nap sugarai simogatják arcom séta közben, a madarak kórusa újabb és újabb dallamot próbálgat, ámde óvatos, gyenge próbálkozások ezek még, hiszen javában tart még a cívódás a tavasz és a tél között. 

Tavaszra várva

A hónap közepén úgy alakult, jutott egy kis idő horgászni, több alkalommal is kijutottam a partra, hogy szerencsét próbáljak. Ám a szerencse az most valahol másfelé járt, ügyet sem vetve rám, mert halat nem igen fogtam, rendre elkerült az uszonyos népség tábora. Mivel az utóbbi időszakban többnyire az esti órákban horgásztam, nagyjából semmit nem tudtam, hogy nappal hol, pontosan mikor eszik a hal. Nem estem kétségbe, összeállt a terv, volt benne reggeli, ebéd utáni, délutáni és kora estére tervezett zsinóráztatás is.

A sarkantyú alatti törés mindig tart halat

Az első alkalommal egy sarkantyút szemeltem ki meghorgászandó területként, némi etetéssel, egy feeder és egy matchbottal vágtam neki szerencsét próbálni, amely akkor valahol másutt járt, de én erről még akkor nem tudtam.  Finom cucc, kis horog, csalik változatos tárháza, némi etetés. Néhány gyenge úszótologatáson kívül határozottabb kapást nem sikerült kicsikarnom, ám közben bizakodóan bámultam a túlparti fűzfát, amelynek ágait már megszínezte a közelgő kikelet. Néhány küszt fogtam csupán, amelyeket hazavittem egy kis vödörbe, hogy jók lesznek majd menyhalazni. Tapasztalat, hogy a horoggal fogott kishalak arányaiban jobban pusztulnak, ennek legjobban az otthon tartott teknősöm örült, aki megkapta a szerencsétlenül járt halacskákat....

Emberi kéz okozta sebek a folyón

A következő napon egy sekélyebb részt kerestem, ahol legutóbb a domolykót és a bodorkát csíptem nyakon, ám a kacsákon kívül semmi nem mozgott a vízen, nagy bánatomra azalatt sem. A felhők közül elő-előbukkanó nap viszont már éreztette erejét, s birokra kelt a fel-feltámadó széllel is. Szomorúan láttam, hogy valaki "megtisztelte" a természetet egy hűtőajtóval, amely már félig "belegyógyult" az iszapba. Sajnos vannak rossz tapasztalataim a szemetelőkkel, ökölbe szoruló kézzel némán dühöngök, hogy miért is nem vagyok tanúja annak, mikor valaki szemetet dob el a vízparton.....lenne "féreg" úsztatás azon nyomban......Nem egyszer szedtük össze más szemetét, s volt, hogy a kocsi csomagtartója megtelt a mások által otthagyott ganéval......

A következő horgász alkalom már ismét egy másik időpontban, egy másik szakaszon talált. A módszer, csali, etetőanyag ugyanaz, kivéve a sajtos csontit. Igen, nem tévedés, sokszor csinálom azt, hogy egy darabka sajtot bedobok a csontis dobozba, s pár nap múlva a csontik szépen átveszik a sajtszagot, s ki tudja miért, a márnák megőrülnek ezért.. A víz tisztuló, hűvös, normál vízállású. A madarak nótája keresztbe-kasul betöltötte az erdőt, néhol harkály koppant a még alvó fák törzsén, odébb egy kormorán húzott el a csupasz ágak fölött, apróvad zörgette a száraz gallyakat az aljzaton, eközben hóvirágmezőtől illatozott az erdő, élt a természet.

Napfényes vízpart, s az erdő alja fehérlik szemben a hóvirág tengertől

Néhány kisebb kapás a fenekezőn elég is volt, hogy felkeltse a reményt, itt hal lesz ma, az biztos. Az első komolyabb húzás azonban a matchbotra érkezett. Vagyis inkább elakadásszerűen jelentkezett, miközben az úszó a sodrással araszolt egyre lejjebb, s mikor hirtelen megállt, kissé megsüllyedt, a bevágás nem késett. A harc váratlan hevességgel kezdődött, s ellenfelem ellentmondást nem tűrve megindult a túlpart irányába. A bot, a zsinór, a horog, valamint az előkezsinór határait ismerve próbáltam feltartóztatni ellenfelem, ám még csak módosítani sem tudtam az általa megkezdett út irányát, vagy sebességét. A hal a túlparton járt már, szorosan a mederhez ragaszkodva, töretlen erővel oda húzott, ahol bőven van akadó, bedőlt fa, s ami ilyenkor lenni szokott, belevetette magát a víz alatti sűrűbe... Nem igaz. Nem akarom elhinni. Elvesztettem.... Vigasztal, hogy legalább megvolt az év első komoly fárasztása. Hogy ki lehetett az ellenfél? Talán az a ponty, akit tavaly ősszel sem sikerült innen kifognom, aki hétszer húzott a túlpartra, s én ugyanannyiszor vissza...., talán valaki más, de hogy jó erőben volt, az teljesen bizonyos. 

A történet nem ért véget, eljött egy következő nap estéje. Naplemente idején érkeztem. Most vagy soha, hisz a következő napra havas esővel, viharos széllel jelzik, hogy előbújik még a tél, hogy fogait villogtassa, hogy megrémissze a tavaszra váró természetet. Megszületett a döntés, használjuk ki a jó időt. Próbálkozásom következő állomása egy megszűkülő, mély középmedrű szakasz, amelynek mindkét partja víz alatti köveket, akadókat rejt, de a halak országútja itt van! Az aljzat többnyire iszapos, ám vannak foltok, ahol keményen koppan az ólom, jelezve azt, hogy márnacsapatok fürdik ki néhol keményre a meder fenekét. 

Megszűkülő szakasz, mély középmederrel

Még januárban nagy volt itt a nyüzsgés, a márnák a menyhalakkal versenyeztek, ki kapja el a zsíros harmatgiliszták tekergő falatjait, s halszelettel sem kellett szégyenkeznie a szerencsét próbáló horgásznak. Más taktikát kell találjak. Nincs etetés, másképp próbálom meg, hátha így végre sikerrel járok. Csúszóólom, 60 centis előkezsinóron harmatgiliszta, valamint kis süllőzőhorgon küszfarok. Ám az este néma volt. A hőmérséklet gyorsan zuhant, s a csillagos ég a hold keskeny sarlójával kíváncsian várta, vajon megbólint-e a botspicc, elkapja-e valami a vastag harmatgiliszta csokrot.

Talán méret körüli

Már-már a hazainduláson gondolkodtam, illetve a kudarc miértjén morfondíroztam, mikor a bal oldali botomon határozott kapás jelentkezett. A bevágás jól ült, az ellenfél becsülettel harcolt, ám az ereje hamar elfogyott, nem is csoda, hiszen egy kismárna volt csak a tettes, talán megvolt a méret is, talán nem, ez már nem derül ki. Végre halszagú lett a kezem. Végre szákba terelhettem a folyó egy lakóját. Hamar a hátam mögötti rézsűs part füvére fektettem egy fotó erejéig, azt követve pedig visszaadtam őt a folyónak, hogy évek múlva talán újra megtisztelhessen erejével.

Ha addig elkerüli majd a halászok hálóját. Igen, nem tévedés, a halászat nem szűnt meg Szigetközben, hisz a vizek új kezelője elődjéhez hasonlóan a napokban elkezdte árusítani a kis szerszámos halászoknak (táplisok) a vízparti, valamint a csónakos jegyeket (http://www.horgszovgyor.hu/halasz-teruleti-jegy-ertekesitese/). Azt hittem rosszul látok, mikor a kezelő honlapján megláttam az adatokat. Azt hiszem, ezt inkább nem kommentálom, hisz eddig is megőriztem a blogom a trágárkodástól és a jövőben is szeretném ezt tovább fenntartani. (megjegyzem, tisztelet a kivételnek, a becsületes táplisoknak).

Hogy is fejezhettem volna be a hosszú hétvégét, mint horgászattal. A nemzeti ünnep havas esőt hozott Szigetközbe, mint annak idején Pestre, hol egy lelkes hazafi elszavalta a Nemzeti Dalt, s a nemzet tagjai átérezve a sorok fontosságát, vele szavalták azt esernyőik alatt, s teszik ezt azóta is minden évben. Az időjárás eloszlatta minden reményemet, hogy aznap még horgászom. Aztán dél körül kiderült az égbolt, a nap is sütni kezdett, a levegő is melegedett néhány fokot. Talán mégis, talán meg tudom próbálni az estét. A délután szitáló esőt hozott aznapra, megingatva terveim, de nem tántorodtam, ellátogattam ismét egy sarkantyú mögé a Mosoni-Dunán, hogy az alkonyban próbát tegyek. Megérkezésemkor gyengén szitáló eső csapkodott, hűvös északi szél fújt. Két nappal korábbról maradt etetőanyag annyira volt elég, hogy három gombócra valót bedobjak belőle a sarkanytú mögötti langóba. Könnyű úszós szerelékkel kezdtem meg a horgászatot, ám néhány kisebb keszegkapáson kívül sajnos nem történt más.

Kárász a Mosoniból, medvehagyma ágyra fektetve

Hiába, a természetes vízen nem egyszerű kora tavasszal megtalálni, kapásra bírni az uszonyosokat. Unalmamban körbenéztem magam körül. A mindenhol tömegével növekvő medvehagyma tengerben még megvillant egy-egy hóvirág lassan hervadó szirma, integetve, hogy lassan eltelik az ő idejük is. Néhány csokorra való medvehagymát begyűjtöttem, majd fél szemmel az úszóm felé lesve azt láttam, hogy a rugany mögötti csendes öbölben lassan merül és távolodik a parttól. Mindent eldobva kezemből megkapaszkodtam a nyélbe, majd megakasztottam a tettest, amely komoly harcba kezdett. Egy termetes kárászt sikerült szákba terelni, amely becslésem szerint is kiló feletti volt. Bár maradtam még húsz percet, más jelentkező nem volt, s az este is rám borította sötét leplét. Talán megtört a jég, talán már hamarosan tavasz lesz, a természet is ébredőben már, csak kell még egy kis türelem neki, hogy teljes valójában pompázhasson, nem tartva a visszatérő téltől..

Kelt: 2016. év Kikelet havának 16.-ik napján