A horgászszezon szikrázó ékköve

Horgászszezon. Fura kifejezés. Van kinek meghatározott időintervallumon belül mozog, s van kinek nem. Vajon kinek milyen a horgászszezon? Kinek mettől-meddig tart? Van ki télre parkolópályára helyezi a felszerelését, s számolgatja a napokat tavaszig kínkeservvel, tehetetlenségében nyolcszor áttisztítja, átpakolgatja minden eszközét. Eközben észrevétlen megfosztja magát kedvelt hobbijának művelésétől évente hónapokkal. Téves rögeszme, hogy télen nincs értelme horgászni, hogy a halak téli álomba merülnek a medvéhez hasonlóan, s iszapba süppedve éhkoppon guvadt szemekkel várják a kikeletet. Igaz, ilyentájt nehezebb eltalálni a ritmust, hogy mikor állnak neki tömegesen táplálkozni az uszonyosok, nehezebb megtalálni azt a folyószakaszt, ahol nagyobb a halak sűrűsége, de nem lehetetlen. Miért is sopánkodjon, sóvárogjon a horgász az ablak mögött a hóesést lesve, miközben a folyókban rejtettebben ugyan, de rendületlenül zajlik az élet?? 

A horgászszezon mindenkinél mást jelent. Nálam egynéhány éves koromtól, mikor horoggal, nádbottal megfogtam az első vízi élőlényt, egy békát, nálam a szezon akkor kezdődött. Ez addig tart majd, míg az Égi Magvető azt nem mondja elég volt, záróra.  Addig viszont kihasználom az emberöltőnyi szezont teljes egészében télvíz idején is. Ha lehetőségem adódik rá, s időm is akad.

Januári bő kettes..

Kihívás! Télidőben vár rám odakint az igazi kalandpark. Gyerekkoromban "kalandpark" volt a világ, mely egyre csak tágult, szélesedett, akárcsak az univerzum. Maga a szó ismeretlen volt, ez egy újabb találmány. S nem kellett fizetni azért, hogy fára másszunk, patakban gázoljunk, kötélen csimpaszkodjunk, a csalitban fogócskázzunk, a füvön birkózzunk, csapatokba verődve megküzdjünk télen a hógolyókkal, nyáron a bőrlabdával. Hová lett pár évtized alatt ez a kép? Alig látni gyerekeket az utcán, grundokon, vízpartokon. Ha mégis, lehajtott fejjel, mobil fölé görnyedt háttal zárják ki a való világot egy virtuális (Mátrix) kedvéért. Manapság olyan a világ mint a kifordított birkabendő...

Jegelve a havon

Megannyi élmény van a télben is. Igaz, nem kényes mimózáknak való, kalandparkban sisakban függeszkedő halál fehérre rémült orcájú nyenyeregyerekeknek, hanem valódi embert próbáló idő, férfiúnak való! S ki dacol az árral, szemben állva büszkén a széllel, olykor elnyeri jutalmát télvíz idején is. S igaz, felértékelődik egy tenyeres keszeg is, hatványozva az örömöt, ha azt -5 fokos levegő által ölelve az alig +2 fokos folyóból piszkálja ki az elvetemült pecás. A halfogás ősi örömét érzi, mely felmelegíti a parton didergőt. Elfeledi az ember a deresre fagyott botra gémberedett ujjakat, elfeledi a metsző dermesztő északi fuvallatot, s didergés is kiesik a gondolatból messze elgurul, mikor felsír az orsó, hajladozik a bot, s keményre fagyott merítőszákot tol a kéz a folyó sodrában küzdő pikkelyes, vagy esetenként bőrös hal alá.

Kisebb paduc a Lajtáról januárban

Kisebb vésettajkú a télben

A téli keszegezésnél kevésbé tudok jobb szórakozást. Talán az esti menyhalazások űberelhetik csak, hisz a magyar tőkehalak túl vannak ilyenkorra az íváson, lelapult hassal korgó gyomorral vetik magukat a zsákmány után. S a gondolat kihajt a jégvirágos mezőkre, a dérrel, s zúzmarával borított folyópartra, amely csendes, néma magányában teszi a dolgát évezredek óta. Milyen nyugodt minden. Még hódát is látni a kacsák mellett. Ritka látvány, mielőtt megszaporodtak a motorcsónakok, előtte százával éltek a Lajtán, a Mosoni-Dunán. Ma már ritkaságszámba mennek...

Lajtalakó ollós, télen is aktív

Királyhal (Leánykoncér) a Lajtából

A téli halvány nap néha megmozdítja a Lajta paducait, a koncérokat, kisebb szilvaorrú keszegeket, karikákat. Szép élményeket ad a tél akár egy röpke másfél óra alatt is. A nap sietősen hanyatlik, s zuhan a hőmérséklet, s alábbhagy a békés halak kapókedve is. A csónak orrán felfreccsenő víz azonnal jéghártyát húz a lemezre, vigyázni kell majd a kiszállásnál, nehogy a vízbe suppanjak. Legfeljebb páncéllá keményedik a vizes ruha rajtam mire felérek a gáton. Fura hangot ad a zsinór, miközben bedobás közben lefut az orsóról, lomhán teszi a dolgát, vaskos jégcseppek telepednek a bot gyűrűire. Hejj nehéz a finom szerelékkel úsztatók élete a zimankóban. De nem lehetetlen, bár hazamegy ki tehetetlen, lógó orral ötlettelen.  Elő az 5-ös begumizott spiccet, s mehet tovább az úsztatás, hisz a keszeg eszik rendületlen....

51 + -os menyuci a Mosoniból ívás után, színpompás

Kisebb 40 cm-s januári menyuci, túl az íváson

Szikrázik az alkony, alattomos ködöt vet az est. A fázós csillagok haloványan kacsintgatnak. Fülre húzott sapka, orrig tekert vaskos sál, toporgó árnyalak, ködlehellet, letaposott hó a part mentén.

A betonkeményre fagyott havas földbe nem lehet bottartót leszúrni, kell a szükségmegoldás -9 fokban

Didereg a hold kalácsképe, elbúvik a fák égre meredő csontvázujjai közt. Halványzöld kristály pislákol a patron belsejében, halkan mocorgó esti folyó, aludni készülő récék egy-egy loccsantása is tűnőben. A túlparton egy hód koptatja fogait egy öreg fűz törzsén, megpecsételve annak sorsát örökre. Rávilágítok, kinevet. Bosszúsan lekapcsolom a fejlámpám. Szemtelen szőrgolyó. A part mentén éppen fehérleni kezd kétujjnyi jéglemez teteje. Magasan fent vadlibák diskurálnak. Tova tartanak a Fertő-tó felé. Súlyos a csend, ólomlábakon cammog halkan a sodrással. A szürkületet gyorsan felfalja az est korgó gyomrú sötétje.

Gyakori a januári estéken is a bucó

Ismerős szag csapja meg az orrom. Gyerekkoromra emlékeztet, a télhez tartozik ez a szag. Valahol szénnel gyújtottak be, s a kéményen kiáramló füst a föld közelben marad. Ott éreztem ezt a szagot a Sajó völgyében, szülőföldem kisvárosában. "Széngáznak" mondták az öregek. Megkondul a harang alig egy kilométerre, s mint jeladás, hajlong a bot, rúg a hal a horog hegyibe, vízben a szák, s parton tekereg egy majd másfeles tőkehal. Zúzmara fedte be bajszom, szakállam, mégis kimelegedtem a küzdelem izgalmában jobban, mint annak erejében. Meg kell hagyni, ez férfias munka volt. Ebben a zimankóban.

Január. Horgászat. Élmények. Csendes esték, s nem alvó, igenis ébren levő, élő természet. Január. Nekem a horgászszezon szikrázó ékköve, akár a lámpafényben megcsillanó menyhal kékes pillantása....

Kelt: 2019. év Fergeteg havának 24.-ik napján

Csikorgó

Itt volt már az ideje, mégis oly meglepően hirtelen érkezett, hogy megtorpantak tőle egy pillanatra a gondolatok. A minap még a faleveleket számolgattam egy felettem szétterült faágon ahogy a vízparton ültem. Azon elmélkedtem, vajon az a pár csenevész levél ugyan véd e még az esőtől, vagy mint nyitott ujjak között akadálytalanul hullhatnak a vízcseppek, s monoton dallamot kopoghatnak a fejemen.  Ám most, most tapadó hó súlya alatt hajladoznak az erdő fáinak ágai a hűvös szélben. Alig koppintott egyet az ajtón, s mire az ősz fáradtan botjára támaszkodva öregesen az ajtóhoz botorkálva megkérdezte volna hogy "-Ki az?", addigára a tél egy rúgással beszakította az ajtót, melynek vaspántjai hirtelen kiszakadtak a tokból, s torz mosollyal az arcán, recsegve-ropogva átdübörgött a küszöbön...

Vajon a víz alatti világ mit észlel ebből? A vízre hulló hópihék nem ingerlik-e a halakat? Mozdulatlan. Érdektelen?

D i d e r g ő . . . 

A havazás elálltát követően megmozdult a vízi világ, imitt-amott karikákat rajzoltak a halak a víz felszínére. Én a parton voltam az alkonyban, hogy megszólítsam a tőkehalakat, vajon köszöntik e ők is a telet? Azt hiszem  így utólag, észre sem vettek aznap este...

A szombati pirkadat csillámló zúzmarát lehelt a tájra, s a mínusz hét fokban bizony tartósnak is bizonyult a műalkotás. A déli nap sápadt erőtlen próbálkozásai is csak arra voltak elegendőek, hogy jobb kedvre derítsenek, a fagy szorítását csak kismértékben tudták gyengíteni. Mindenesetre a napsugarak kicsaltak a vízpartra.

Az azért figyelemre méltó volt, hogy a küszök mégis megmozdultak a napsütés hatására, s alig észrevehetően a víz felszínét kezdték vizslatni. Talán mintha valami meg is hajtotta volna őket. Lehet hogy csuka, vagy sügér, esetleg domolykó éhezett meg december elején az enyhe visszaforgó nyugalmasabb vizén?

Az apró műcsali a parttól majd nyolc méterre, egy víz főlé hajló fa ágai alatt alig észrevehetően csobbant a víz felszínén, majd elmerült, ahogy lassan magam felé húztam. Első dobás semmi, bevontatás, nincs követés. A kis wobbler fázósan sietett a botspicc felé, remegve, talan a hideg víztől...Vajon van e itt hal egyáltalán? A következő dobás egy méterrel messzebb ment, s amint beletekertem az orsóba, alig tört le úgy 80 centit a kis wobbler a mélység felé, kemény rávágással jelentkezett valaki, s belém hasított a gondolat, hogy ez most itt bizonyára csuka lesz, én meg nem tettem fel előkét, így talán másodpercek alatt végezhet a csuka fogsora a fonott zsinórral is. A bot tette a dolgát, mint érett búzakalász, úgy hajladozott amíg tartott a fárasztás, a tettes mind közelebb került hozzám, ám meglepve tapasztaltam, hogy nem csuka küzd a horgon, hanem balin. Sosem fogtam még decemberben pergetve balint. Nagyon megörültem neki. Igaz, csak kicsi volt, de így is jó kedvre derített.  Balin ilyenkor??? Ha sejtettem volna hogy....

K u r i ó z u m

Naívan abban a hitben ringattam magam, hogy a napsütés az elűzi a fagyot. Nem így történt. A másik pergető botot kellett volna kihozzam, amelyiken monofil zsinór van fent, s nem a fonott, amely három négy dobásonként annyi vizet hordott fel a gyűrűkre, hogy azok teljesen befagytak. Hiszen ez itt a .....

Z i m a n k ó . . . . 

Néhány gyors fotót követve az őnöcskét útjára engedtem. Dobáltam még vagy húsz percet a környéken, minden eredmény nélkül. Csuka sem jött. Hogy is jönne, mikor elhordták már őket. Még egy nyamvadt bicskacsuka sem maradt a környéken. Ahogy hallottam azok is asztalra kerültek....
Gyalázat. 

Majd kétszáz méterrel lejjebb mentem a folyó partján. Olyan szép téli tájon sétáltam a napfényes zimankóban, hogy el is feledtem, hogy horgászni vagyok. Tündöklően varázslatos volt a világ. A nap sugarai mutatták az utat. Egy apró víztörés kis visszaforgóján álltam meg. A vízen rengeteg fűzfalevél úszott, őket a fagy segítette le végleg az ágakról. Tőlem húsz méterrel feljebb, mintha fordult volna valami a törésvonalon. Megriasztva a kishalakat. Talán rá kéne dobni. Ahogy a nap erőtlen sugarai elérték a partot....

C s i l l á m l ó . . . . . . 

Közben csalit váltottam, s egy nagyobb, színesebb, agresszívabb kinézetű wobblert pöccintettem az iménti fordulás irányába. Alig két métert húztam a wobblert, mikor leverte valami. Titkon reméltem, hogy ez is balin lesz. Az volt! Alig pár centivel nagyobb, mint az előző, de szép, egészséges éhes decemberi pergetett balin. Meg a vízben lőttem róla pár fotót, kint a parton egy gyorsat, s mire feleszmélt, újra a vízben találta magát.

B o r z o n g ó . . . . . . 

Apropó. A levegő hőmérséklete -3 fok volt, a víz pedig 5 fokos. A 8 fok különbséget bizonyosan megérezte az éhes őn, fázhatott is kissé, így hát nem kínoztam, alig másodpercekig érezhette csak a téli világ hűs leheletét....

Az este az öreg Duna partján talált. Egy barátommal próbáltuk megszólítani a vizek népét. Közbe eszembe jutott, hogy milyen jól tettem, hogy júniusban nem voltam rest hársvirágot gyűjteni, hisz igen jól esett a dermesztő parton forró mézes hársteát kortyolgatni termoszból, s érezni a hársvirág s a méz gőzölögve terjedő illatát. 

A nyugati szél sóhaja elvitte gyorsan a havat. Sűrű őszre hajazó köd ereszkedett a tájra, s alig engedett a hajnali fagy is. Gondoltam egy sarkantyú mögött megpróbálom a csukák étvágyát. Aznap ők a jóllakottság dicsfényében pöffeszkedhettek, ám az éhes kis őnök ismét elemükben voltak. Megint sikerült kettőt is elcsípjek, s jóval lejjebb is láttam hajtani őket, csak épp ők is az ifjoncokhoz tartoztak. Nagyobb nem nagyon akart a közelbe jönni. 

Nem akartam zavarni őket tovább, ezért, mivel az alkony gyorsan közeledett, néhány kilométerrel odébb álltam, hogy megkérdezzem a tőkehalakat mit is ennének vacsorára. Aznap estére vastag giliszta volt a fő fogás. Pedig volt küszfarok frissen,  volt dippelt (saját fejlesztésű szmötyi) küszdarab, bodorkaszelet, friss és fagyasztott is, szóval volt miből válogatni. Mégis csak a vastag esőgiliszta. Az kellett. Pedig mióta bejöttek a fagyok kincs minden egyes vaskos szál, mert szedni már nem lehet, csak ha esetleg megenyhül majd....Sokat nem időzhettem, mert gyatra egy havas eső zúdult váratlanul a nyakamba, így arra jutottam, talán erre a napra elég is volt a horgászatból.

Útközben azon gondolkodtam, miközben az ablaktörlő lapátja egyre nehezebben küzdött meg a szélvédőre tapadó lucskos havas pacnikkal, hogy hova is lett ily hirtelen a nyár, vagy az imént még oly szelíd ősz. Megváltozott. Most minden inkább olyan.....

C s i k o r g ó . . . . . 

Kelt: 2017. év Álom havának 11.-ik napján

Hajnali sajt businness

Egy nap szóba elegyedtem velük. Nem voltak sokan, ám én értettem a mondatokat, melyeket a víz felszínére rajzoltak. Mint mondták, megelégelték a hosszúra nyúlt ívási időszakot, s napjában többször is átkutatták a folyó medrének fenekét. Módszeresen szűrték az apró kavicsokkal tarkított kemény iszapos medret, s a melegedő víz csak fokozta az étvágyukat.

Napkelte előtt

 - Hajnalban gyere, amikor minden csendes, hajnalban, mikor nem veri fel motorcsónak a víz felszínét, hajnalban, mikor madárdallal ébreszt majd a reggel, mikor az éj szőtte felhő foszlányokká szakad majd, mikor Holdanya nyugovóra tér, s sápadni kezd az arca!

Egy sóhaj ébresztette a reggelt, egy sóhaj, amely búcsút is intett a virradatnak. Ami nem bú miatt fakadt, hanem a felismerésnek, hogy végre, végre eljött négy óra, mikor menni kell, mert korai találkozóról volt szó. Apró mosolyt csalt az ajkak szegletébe a tudat, hogy hamarost találkozunk, a forró kávé kortyolgatása közben jutott eszembe az ígéret, hogy vinnem kell valamit. Valamit, amiben megalkudtunk. Az üzlet, az üzlet, zsebbe raktam a kért dolgot, s nyakamba vettem a várost. Hogy az ilyenkor mennyire kihalt, és csendes! Csak az tudja, aki hétvégén, mikor mentes minden a munkába igyekvő tömegektől, látja, hogy csak itt-ott ténfereg az esti bulik maradéka, néhány szédült szeszkazán, kiket cserben hagyott az éjszaka. Ők most céltalanul bojongtak utat keresve hazafelé. Kisebb nagyobb sikerrel járva, bukdácsolva.

Valami ráfogott

Eközben kiértem. Alig száz méterre tőlem némán ásítva izzadt egy dunaparti kocsma. Este még nagy volt a zsivaly, a helyi alkeszok vizenyős tekintettel, szerelmespárok remény csillogásával szemükben, megfásult költők keserűségükben, lecsúszott egzisztenciájú figurák merengve, pökhendi papagájok vigyorogva szürcsölték a kétes eredetű borból készült fröccsöt. Zárás előtt tetőfokára hágott a hangulat, s a mutatvány csúcspontja a hazafelé elénekelt "akácos út" című nóta volt, mikorra rég összemosódtak a társadalmi különbségek, ha voltak egyáltalán. A Holdanya torz mosollyal az arcán halkította le a várost, melynek eredményeként elfoszlott az utolsó énekhang is. Aztán az éj veszteni kezdett erejéből. Előkerült néhány vérszívó is. A szúnyogok seregeiből a korábbi napokhoz képest hírmondó is alig maradt, hisz a héten irtás volt. Néhány túlélő azonban gyenge próbát tett az alkaromon, de óvatlanul meglibbentették a karszőrzetet, amely jelezte a támadót, s a hajnali csendben robajként hangzó csattanás nyomán csak egy elmosódott massza emlékeztetett arra, hogy egy szúnyog akart vért csapolni suttyomban, kéretlenül.

Alakul a méret

Kint voltam. Meg kell jegyezzem, egy kedves barátom botépítésbe fogott. Még a tél végén ajándékozott meg egy a folyóra tervezett bottal, hogy nyúzzam, húzzam, teszteljem, tegyem ki az elemek csapásainak, ne kíméljem, feszegessem a határait, hisz neki minden információ szükséges a továbblépéshez! No rajtam nem múlt. A halakon is csak néha. Jó kis bot folyóra! Noha a gyors folyást nem szereti, a Mosoni közepesen, vagy gyengén sodró szakaszain nagyon is megállja a helyét. Bizonyított már menyhal, ponty, márna, kárász, másfeles jász kapásánál, fárasztásánál, de igazán nagy hal még nem érkezett rá, hogy megmutathassa mit is tud valójában. Mint mondtam, rajtam nem múlott a dolog. Most is őt vetettem be, s a horogra a megalkuvás részét képező füstölt edami sajtból vágott dobókocka méretű darab került akkurátusan feltűzve. Féltem, hisz elég friss sajtot kaptam csak a boltban, ami azt jelenti, hogy az ügyesebb próbálkozók simán le tudják venni a horogról, anélkül, hogy bármi jelét adnák annak hogy a sajt körül ólálkodnak. Pedig egy napot szikkasztottam is az erkélyen. No mindegy, lesz, ami lesz. A parttól talán még tizenöt métert se dobtam, egy enyhe törésre, ahol némi fodrot vetett a víz, s apró örvények mutatták a víz felszínén a vonalat, amely alatt bizony ott lehetnek a folyó korán kelői, s a törésre szállított élelemből próbálnak lakomázni. Robi! Üzenem, a bot megszerette a Mosoni halait!

Szilvórium

Néhány napja vettem egy bolognai-t is. Hétméterest. Hétmérföldes csodacsizma- hehe. Le kell tesztelni. Más ez, mint a 4,5-ös match bot. Nehezebb, kétkezes. Ide pont tökéletes. A parthoz kötött csónakok mögött megtörő víz a maga 2,20-as mélységével ideális az úsztatáshoz. Végre fel tudtam tenni a levélúszókat, amelyek eddig vártak a bevetésükre. Velük sem horgásztam még. Nincs itt senki ilyenkor, nem baj ha szerencsétlenkedek. Alsó dobás, felső dobás, rontott kapás... még rímel is. Majd a következő versbe beépítem. Na nem a botot. Mire emberek jelennek meg a parton, talán bele is tanulok a bolognai és a levélúszó használatába. Egy próba, s az úszó áll mint a cövek a sodrás ellenében. Körbeöleli a majd húsz fokos folyó az úszót, enyhe fodrot vetve mögé. Szépen mutat a szerelék, ám mielőtt bedobnék, etetőanyagot kell keverjek. Igaz, a sajtkockát csak csúszóólmos szerelékkel dobtam be a tesztboton, de hát az alku az alku, anélkül is meg kell hogy találják.

Mosoni karika

Tehát kint voltam. A sajt a mederfenéken várta az éhenkórászokat. Valami egy aprót ütött is, vagy csak a hajnalban még ébren levő pajkos tündérek játszanak velem? Netán a keremetek akarnak tréfát űzni? Nem, a fenekező bot spicce már meg is indult a víz felszíne felé a 40°-os szögből hirtelen, hajlik. Ült a bevágás, s hirtelen erősnek tűnő legény próbált meg utat törni a sodrástól felfelé. Csakhamar elfáradt, s kézbe vettem őkelmét....

Márna törpicus

Az akciót követően visszatértem az úsztatáshoz, amint új sajtkockát kínáltam fel a mederfenéken. Pellet, meg bojli, meg ilyen-olyan csodacsali. Ja. A lőtéri veszett rüthös kutyának a fülebojtját! "Hagggggyad má'!" (sok 'g'-vel). Lassan elkezdtük szokni egymást a bolo-val is, s néhány kisebb keszeg jelezte azt, hogy talán lesz jövője a kapcsolatunknak. A fenéken felkínált sajtra ismét volt egy jelentkezőm, ám néhány pillanat múlva feltehetőleg egy kagyló jóvoltából véget ért a mutatvány, az előke a felénél megrövidült. Pedig nem kismiska volt a horog végén, éreztem. Na majd holnap.

Újonnan kialakított sóderes jó márnáknak adhat otthont

Reményekkel ébresztett a másnap! Most a fenekező bot mellett a már hozzám nőtt matchbotot vittem ki, nehogy megsértődjön, hogy csak az új bolognai bottal járok a közös horgászhelyünkre. Ilyen ez. Lelkük van a botoknak. Ápolni kell őket. No, ahogy rózsaszínre festette meg a felhők szégyenlős alsóját a pirkadat, mikor felfalta a homályt a hajnali szellő, már hajlott is a bot a víz főlé. Persze hogy a négybajszos fenegyerekek! Ismét korán keltek ők is. Nem baj, csak most már szólhatnátok a nagyszülőknek, hogy elbeszélgetnék velük is. Nem gondoltam arra, hogy szót fogadnak. Ilyen hamar....

Erőteljes kapásba kapaszkodtam bele. Szinte fel se fogtam mi történt, egy kis pöcc után durrant egy nagyobb ütés, s rutinból nyúltam bele a mozdulatba. A bevágásnál a bot csak a kívánt hossz feléig suhant, éreztem, most emberére akadt. Karikába hajlott a bot, s keményeket rúgott a horgon a sajtevő. Egy ideig ment a huza-vona, aztán megkönnyebbülve vettem ki a szereléket, amelyről csak a sajt hiányzott, no meg a hal. Nem tudom mekkora volt, de összeakasztottam már a bajszom nagy márnákkal, ez jóval 3 kiló feletti erős négybajszú lehetett. Ki tudja ezt? Bajusz szélét foghatta a horog. Nem egyszer történt ilyesmi. Majd máskor. S hogy elment? Fene se érdekli.

Megadta a fárasztás élményét, s végre a bot is bizonyított, hogy legény a gáton, akarom mondani a folyóparton!

Mosoni idill

Ahogy álmosan nyújtózkodni kezdett a nap, s első sugarai végigsimították a fák lombjait, megelevenedett a víz. A sajtot egy nagyobbacska szilvaorrú keszeg is megkívánta, az úsztatott szerelékre. Karika, pár paduc, néhány kis szilvaorrú tüsténkedett még az úszó körül még egy ideig, aztán elcsendesedtek. Érdekesség, hogy idén nem először botlottam bele a védett sujtásos küszbe. Öröm, hogy megtalálták itt a számításukat, ha szélesedik a halfauna.

Sujtásos....

A nap vége felé, mikor elfáradni látszott a fény, meggyűltek a felhők Pozsony felől. Komor sötétbe tömődtek, s viharos széllel szórták villámaikat nagy robajjal. Ami utána következett, nem volt épp kedvemre való. Közel húsz centit áradt másnapra a Mosoni, a Lajta még többet. Zavaros vizük letört ágakat, fél lombkoronákat cipeltek magukkal, s a víz alatt is hoztak ezt-azt alattomosan....

Néha egy sütésre való folyami keszeg hazakerül

Nincs okom elkeseredni, ilyen a folyóvizi peca. Köt az ígéret, hisz nálam az adott szó mindennél többet ér. Tudják már az uszonyosok is, kire lehet számítani. Arra, aki tartja a szavát! Jó mértékegység, ha mérni kell az embert! A mai világban nagy szó ez.  A megállapodás értelmében viszem a sajtot. A halak pedig adják a fotót, az élményt, s néhány hajnali történetet. Mindenki elégedett lehet! Ez a tisztességes sajt businness!

Sajtevő Mosoni betyár

Kelt: 2017. év Napisten havának 10-ik napján

Huszonhét - Nem feledem

Egy:

Alig töltötte be a lila orgona virágának illata az áprilist, alig kapott üde zöldes színt az erdő, életet lehelt a tavasz a világba. Nemrég még kavargó havat hordott a szél, eltakarva a friss zöld vetést, vizes súlyával húzva le ágakat, törve ki fákat, várva, hogy a kikelet végleg elseperte útjából az északi szél által idehordott hideget. 

Megapasztotta a nap a hegyek levét, s néhány napon belül átfolyt a víz a szigetközi zárásokon, hidakon, megközelíthetetlenné téve sok helyet. Lassacskán a vizek is melegedni kezdtek, nem oly gyors ütemben mint szoktak, ám biztosan, megállíthatatlanul. 

Utam egy hullámtéri tóhoz vezetett, amelyet pár éve csatornákkal kötöttek össze a nagy Dunával. A halak a nagy vízről bejöttek! Olyan ramazurit csináltak az éppen zöldellő nádban és sásban, hogy el sem hittem, hogy a világtól elzárt csendes kis tisztáson levő tó hogy fel tudja verni a csendet. Végre, van hol ívniuk, a két gát közé szorított nagy folyamban így is kevés hely maradt a fajfenntartáshoz. Keszegezésre készültem. Oly csend vett körül, amire régen volt példa. Sem ember, sem az autók zaja nem volt sehol. A tó közepén egy hattyúpár fészkelt, néha szürkegém hasított át a tó felett, néha küszvágó csér csapott le áldozatára, s mókus is futkozott egy fa törzsén. Az úszó antennája lassan elindult a sás irányába, s ült a bevágás. Jöttek tenyeres, majd 60-70 dekás kárászok is. S megérte erre a helyre jöjjek, hiszen csodás kárászok, húszdekás vörösszárnyú keszegek buktatták víz alá az úszó vékony tollát. Élt a tó, nagyon is. 

Hattyú fészkel a hullámtéri elvadult tó közepén

Fain zsákmány keszegből, kárászból

Szedem a halat. Megtörik a romantika. Reccsen a ciheres mögöttem. Talán egy állat. Hátranézek a széken ülve, s két sötét bojtos fület látok csak a gazos felett. Biztos mackó, nyugtatom magam... Mi????? Hiszen itt nem élnek mackók! Hogy a fenébe jut ilyen az eszembe? Hol járnak a gondolatok? Vissza a valóságba de azonnal Felállok, s nyolc méternyire tőlem mázsás vaddisznó néz rám a sötét szemével. Morog, hörög, röffent felém. Mit tegyek? Elfutni nem tudok, hisz gyalog sem volt egyszerű bejöjjek ide, kidőlt fákon átlépkedve. Ez felkoncol, ha elesek futtomban. Ugorjak a 14 fokos vízbe? Akkor a hattyú támad rám a fészkét védve! Egy másodperc alatt lefutnak a gondolatok, s már hujjogatok, tapsolok és mintha szárnyaim lennének csapkodok kinyújtott karral. A vadkan lassan somfordál a tőle öt méterre levő sűrű erdő felé. Lassan, meg-megtorpanva, közbe morog felém, fújtat. A torkomban dobog a szívem. Mégha itt lenne a fejszém, homlokon koppintanám, de semmi nincs, csak a hitem, hogy elzavarhatom. Bent az erdőben hallom, összesúg a társaival. Többen is vannak! Atya ég. Ez segítséget hoz. Ha látott még valaki gyors pakolást..... Közben szétnézek, hát mögöttem a vacka pár méterre, s az út amelyen bejöttem a tóhoz, nem kitaposott ösvény, hanem vadcsapás. Értem. Itt én vagyok a behatoló..... Uccu haza! Azt a pár keszeget azért hazavittem, s fenséges vacsorát varázsoltam egy részükből.

Egy vacsorára való kárász

Kettő:

Alig pár nap alatt megszépítette a május a Mosoni-Dunát. Kedvem támadt sétálgatni a parton, majd hamarosan úsztatni is ki-kimentem egy-két órát. Szépen meggyűlt a hal a part menti sávban, bagolykeszeg, koncér, szilvaorrú, paduc volt az, amely megmerítette az úszó antennáját. 

Festménynek is elmenne

Hajnal, napkelte előtt

Típuskeszeg

Találkozunk júniusban

Izmos kis koncér

A balinok ifjai néha lusták még vadászni, el-elkapkodják a csonti csokrot, kicsit eljátszadoznak vele, aztán hazaszaladnak, s nem értik, mi is történt velük néhány pillanatra.

balinifjonc

Tintafosónak is nevezik

Gyerekkorban megtanulják az úszót kikerülni

Három:

Tilalom lévén etikátlan lett volna ha annyit úsztatgatok a Mosonin, hisz az esetek 70%-ban tilalmi idő alatt levő halfajok jöttek a horogra, ezért úgy döntöttem, megcélzom a kárászokat fent a Szivárgó legfelsőbb szakaszán. Bizakodva cuccoltam ki. Nem kellett csalódjak....

Nem a széltől fodrozódik a víz

Kiló környéke

Jöttek szépen a folyóból. Merje nekem valaki azt mondani, hogy a kárász a lassú, álló, mocsaras, iszapos vizek hala. A nagy lópikulát azt! A legvadabb sodrásból is csak hébe-hóba néztek ki. Volt lehetőségem szabad szemmel is látni a kárász rajokat, amint ki-kinyúltak két összefolyó víz határán a zavaros sodró vízből, az áttetsző, lassú tiszta vízbe a hinaras széléig, élelmet remélve. Méghogy iszapízű, halak. A fenéket Ennél finomabbat ritkán eszem halból. Mert én eszem ám a halat!!! De eszem ám! 

Nem vagyok C&R Matyi, noha lehet hogy súlyban több halat engedek szabadon mint a C&R nagy szószólói, de ez más kérdés! Csak annyit viszek, amennyit megeszek.  

36 cm / 1425 gramm az alsó kárász...a felette levő sem kutya ;)

Amúgy pedig ha már itt tartunk, megmondom én, hova tegyék a szakirodalmat! Egy valami számít a természetes vizeken! A kintlét, az üzemóra, a tapasztalat! Csúcsmárkás feeder? Ilyen-olyan pellet? Fenetudjamibőlösszerakott etetőanyag? Hagggggyad má'! Kutyának a vérvörös....na az! 

Egyszerű bot, megbízható horog, vastag harmatgilu! Etetőanyag? Hehe. Terményboltban kapható malactáp, folyóparti föld, főtt búza, csemegekukorica, kis kenyér, csonti, kevés vaníliás aroma... és....Hmmm. A folyami halaknak ez bejött. Legalább is nálam. S ez itt Szigetközben is vizenként más! S vizeken belül is függ attól hogy zúgó vízen, langóban, sodorvonal szélén, reggel, este, délben, mivel, mire mely időjárási viszonyok közt, miféle halakra horgászunk!

Napkelte

Testes domi

Virágba borult délután

Még a holdfény is csíkot rajzol a vízre, de a nap már feljövőben

Nem gyenge

Csak egy fotóra ugrottam ki, meg egy mérlegelésre 41 cm / 1495 gramm

3 db / 3 kg, a másfeles flakon viszonyítás....

Hídról nézve nem nagy a jász, valójában bő kilós lehet

Jön kifelé a zaccos sodróból......

Találkozunk júniusban veled is! Harmadik darabos jászkó aznapról...

Huszonhét:

Alig kezdődött az év, s már ennyi féle hal nézte meg, ki fogja a parton a bot végét. Huszonhét halfaj! Vajon idén meglesz-e a negyven? Vajon jövőre hányféle hallal akadok össze? S mi lesz tíz év múlva? Száz év múlva majd csodálkoznak a halfajok sokszínűségén? Vigyázzunk rájuk, bánjunk kíméletesen velük, hiszen érző lények ők is, társaink, velünk élnek, kötődnek hozzánk, s mi is hozzájuk! Adjanak sokáig örömet mindenkinek! 

Nem feledem

Túl sok a gondolat, mikor egyedül vagyok, 

Úgy sétálok köztük, hogy nem is akarok.

Sodródva a gondolat országútján

Figyelek, hallom a természet szavát

Úgy érzem elvesztem, itt valahol

Esőben ázó eltévedt temetés, elment.

Fülembe súgja mély gyászdalát

Elszakítva keresem azt a hangot

Azt amely oly megszokott volt, rég

mikor meséket mondott esténként.

Elvesztettem én oly sokat,

Felmérni is képtelen vagyok,

A simítás, csók és a mosoly, 

A szeretet ereje úgy elillant tova.

Elvásó emlékezet, két marékkal tartom, 

Kicsusszan lassan ujjaim közül

Életem, félve nyúlnék utána,

Eltűnő ürességbe kapkodok.

Túl sok a gondolat, mikor egyedül vagyok,

Elfutni előlük, bár próbálnám, de nem tudok.

Folyóparti szél vigasztal dalolva,

Felemel, megforgat, fentről mutatja,

Szép a világ, kacag a felhő, könnyezve

nevet a zápor! Nagyon szerettem.....

Kelt: 2017. év Ígéret havának 20-ik napján