Döcögősen, artistákkal a folyón

Döcögősen rázkódik a göröngyös földúton idén nyáron a horgászat szekere. Hol az idő hiánya, hol a forróság, hol az áradó saras víz, hol pedig a rengeteg uszadék nehezíti a horgász életét. Néha kis időt csippentve viszont van, hogy meghajtogatja valami a bot spiccét. Folyók népe hejj..... de sokszor elcsalt tőletek az erdők gomba népe, s csak néha éreztem meg a folyók illatát, mikor távolról letépve orromba zavarta azt a pajkosan nevető kósza északi szél.

Iszákos paducok

Hajnali sajtevő ifjonc...

...meg a kisöccse

A sodrás mémiképp erős...

Többnyire béleshal horgászat felé orientálódtam, az zajlott az elmúlt időszakban, s augusztus elején kezdtem inkább csak kacsintgatni a harcsázás irányába. Nem mondom, hogy sikerült nagyok azt fogjak, de szépeket azt igen, talán majd egyszer írok valamit ezekről az estékről is..

Átéltem a nyári hajnalok semmihez sem hasonlító hangulatát. Mikor az elsőnek ébredő madarak dalra fakadnak, mikor a hajnal hasad kelet felől a túlparti fák mögött, s az emberektől elcsendesült a világ. Mikor a kakas még épp csak köszörüli a torkát, s a szúnyog még olyan álmos, hogy nem találja elsőre a bőröm, s kótyagosan fennakad a karszőrzetemen...

Mindenhol mohón horogra akasztja magát a telepített "gumiponty"...Tényleg a folyókba kell rakni ezeket?

Ott ásítozik a nap, nyújtózkodva a túlparti fák mögött lustán....

A viz csendes. Épp néhol loccsan egy-egy keszeg. A vadkacsák is csak elkezdenek tollászkodni éppen. Nem messze tőlem két hazafelé tartó súlyosan ittas legény egymást támogatva keresi a hazavezető utat. Kétségbeesetten rogyadozó lábakkal próbálnak előhozni valami emléket szivaccsá ázott agytekervényeik mélyéről, s mikor rátalálnak a helyes útra, boldogságukban dalra fakadnak, felcsendül az "Akácos út ha végigmegyek rajtad én..." Tétova léptekkel, széles görbéket leírva lassan távolodnak. Hamarosan elvész a hangjuk a messzeségben. A dallam itt marad, egy darabig még én is dúdolgatom, fütyörészem. Az ébredő madarak értetlenkedve hallgatnak. elcsendesedek magam is. Pirkad. A homályosan előttem levő erdő, a fák, a folyó, a fű, a bokrok, a távolabbi házak levetik szürke egyhangú gúnyájukat, s színbe öltöznek. Ki zöldbe  ki sárgába. Ahogy halványodnak a csillagok, úgy halkul el a kabócák éneke is... Dolmányos varjú ül a közeli villanypóznán. Éktelen hangon acsarkodik bele a hajnali romantikába. Ennél talán még az akácos út is jobban hangzott.

Gondolataim már nem követik rekedtes hangját.  Halkan csobban az alapozó etetés. Folyóvízhez állítva agyagos földdel és némi sóderrel nehezített golyók hajszálpontosan ugyanoda esnek. A sodrás majd megdolgozza őket kicsit, s a szétterülő sáv lesz a szerelék útja a fenék felett.... 

Plottyan az úszó, antennája épp vízfelszín fölé ér. Néha pattan egyet a mederfenék kavicsának köszönhetően, majd határozott két gyors lerántást követve ül a bevágás, s hajlik a bot, megreccsen a fék, küzd a paduc, harcol a koncér, vigyorogva birkózik a márna, s a fárasztás vége felé locsog a víz... kedvenceim közé tartoznak ezek a nyári hajnalok.

Alakulgat a sajtevők mérete...hiába, a füstölt edami a kedvencük

A nap túljutott a delelőn, s vizet facsar a homlokomtól le egészen a bokámig. Marja a csalán a lábam szárát, én balga, rövidnadrágban indultam túrázni egy kis folyó partján, s onnan vizslatóm a vizet. Belém kapaszkodik a gyalogszeder, s a csalán a kétfoltú pőcsikkel versengve mar rendületlen elszántsággal. Nem egy parkosított telepített műtő, az biztos. Itt meg kell küzdeni az elemekkel is, de épp ez a szép benne. Ereszkedek le a gátoldalon. Persze, hogy megcsúszok a vaskos füvön. Miközben tomporral tompítva földet fogok,  a kezemből a pergetőbot majd 2 métert repül, s lágyan elfekszik a vaskos fűben. Nekem kissé robusztusabb a becsapódás. A mutatványra a túlparton felkapja a fejét egy őz. Összetéveszthetetlen hangon riaszt, majd néhány szökkenéssel eltűnik. Na megjöttem. Elefánt a porcelánboltba....

Alig 15 méter széles, sok helyen még annyi sincs a folyócska. Lassú sodrú, fákkal, nádfalakkal szegélyezett meredek parttal. Szemben egy terebélyes fa nyúlik be a víz fölé. Szinte alágondolom a domolykót, mely arra vár, hogy a szél egy-egy bogarat pottyantson a vízbe a fáról...

Óvatosan egy kis 2 centis wobblert illesztek a forgókapocsba. Vigyázva dobok, s a repülő wobbler alig pár centire halad el a fa alsó ágainak levele alatt, s hamar vízbe ér ott, ahol a fa ágai árnyékot rajzolnak a vízfelszínre. Nincs időm átváltani a felkapókart sem, alulról egy száj nyúlik fel a wobblerért, de elvéti. Lassan elindítom, megállítom, de nincs akció. Új dobás kell. Nyilván, csak a vízbe eső vált ki támadási ingert. Dobok, most a wobbler épp súrolja a fa alsó levelét, de így még élethűbben plottyan a vízbe! Félelmetes gyorsasággal veti rá magát a telény! Keményen küzd, de a bot, s az orsó teszi a dolgát. Néhány pillanat múlva egy fotó idejére levegőzik kicsit a hal, majd visszatér otthonába...

Darabosabb domolykó a Lajtából

A pergetésnek hamar véget vetnek az augusztus végi áradások, a sárga koszos víz nem éppen a domolykók kedvencei. Na de annál inkább a harcsáké. El is határoztam, teszek néhány próbát a márványtestűekre is. Kis folyók, kis harcsák. Van nagy is, de még nem sikerült a szemébe nézzek, noha jó párszor megszaggatott valami bitang...

Ott a nutria....de régen találkoztunk...

Lassabb, mélyebb szakasz. A part mentén sziklák. Egy kedvelt mélyre törő wobblert teszek fel. Hátha valami a mélyből rákívánkozik. Enyhén, már-már túl lassan húzom a wobblert árral ellentétesen. Hamarosan a part közelébe ér, s kezd emelkedni a víz színe felé...

Irtózatos gyorsasággal, iszonyatos erővel kapja el valami, a bot spicce a vízig hajlik, az alá is kissé, az orsó fékje, mely keményre állított, felvisít, igazi füstölős kapás, feszül a zsinór, ne, ne a szikla felé! "Csett...."  Megkönnyebbült szerelék, pá-pá wobbler... utolsó útját körbeveszi a némaság...

A zsinór meggyalázott végén ott tesznyül a harcsa nyálkája....

Új kötés. Van még ebből a wobblerböl. Szeretik a halak. A pisztrángon kívül mindenféle ragadozót fogtam már vele a folyókon. Majd 40 méterrel lejjebb próbálkozom. Átdobom a túlpartra. Lassan elindítom. Talán 30 centit ha jön, kemény rávágást kapok. A hal, szájában a wobblerrel kiugrik a vízből! Atyám, mint a filmeken.. Csuka szokott ilyet csinálni. De ez nem csuka. Darabosabb domolykó, amely megmutatta, hogy jól képzett artista maga is, s bizony a nézőket elkápráztató mutatvánnyal bizonyítja is ezt. Egy gyors fotó, s távozhat is.

 

Ejj, a következő nap is de jó móka lesz. Gondolom, miközben hazafelé bandukolok. Sajnos tévedtem. Másnapra sárga Jangce folyónak képzelte magát minden folyó felsö-Szigetközben, így a pergetést bizonytalan időre el kellett halasszam. Esett is...talán eszik a harcsa

A nagyok eddig mind megtréfáltak. No igen, partról nem egyszerű a harcsapeca, főképp, ha éles sziklákkal szórt kövezés van az ember lába előtt. De van még időm, talán akasztok végre egy szebb márványtestűt is. Ha elunom a harcsázást, egy kis csatornán kárászozom, ahol az áradás megkíméli az uszonyosokat, s bizony mozgalmas úsztatós horgászatban lehet része az embernek. Na meg az ember keresztlányának is! 

Vérében a peca!

Eltellett lassan a nyár. Volt némi pecaélmény, már amennyire időt hagytak a gombák. Nyári laskák, júdásfülgombák, harmatgombák, gévagombák......De ez más lapra tartozik! Most itt van az ősz, s újabb reményekkel kel a nap.....

(S.Cs.)

Kelt: 2020. Év Földanya havának 5.-ik napján

Csoffadék keszegek és fonnyadt pipafüst

Egyre csak bámulta maga előtt a víz partján felejtett a rozsdás fazekat. Ott hevert a kavicsos fövenyen hanyagul. Talán egy hajóról eshetett nemrég a folyóba, amely egy ideig görgette az aljzaton, majd megunva a játékot partra vetette. Fura kinézetű leveses fazék. A meder kavicságya néhol lekoptatta róla a veres zománcot, s alatta a vaslemezre kiütött a rozsda. Hiába, az idő vasfoga és maga a víz ereje kikezdi a legerősebb hegyeket is, elkoptatja meredek sziklák éles ormait is, ha kell. Őt sem kímélte a kegyetlen égi fogaskerék, a Perpetuum Mobile, az örökmozgó. Magát is olyannak vélte, mint azt a fazekat. Az egykor vízen járó hajóst, akit jó ideje partra vetett a folyó, mint ami már nem kell, ami elaggott, s csak haszontalan lom, melyet nem cipel tovább. Egykor ragyogó mivolta megkopott, megrozsdált itt-ott. S most itt ült a Duna partján, s érezte a víz felől fújó szellő illatát, s maga elé nézett a megviselt fazékra. Szája sarkában az elmaradhatatlan pipa, amelyből lassan szállt fel a pipadohány aromás kékes füstje. Elmerengett így egy darabig pipafüstbe burkolózva. Bizalmatlan kinézete miatt régóta kerülték őt az emberek, ám ez cseppet sem zavarta. Kopott zsíros hajóskapitányi sapkája alatt fürtjei őszébe bele-belekapott a játékos folyó felől meg-meglóduló pajkos dunai szellő. Bárnára cserzett arcán kemény vonásokat vájt az évek súlyos acélekéje. Markáns tekintete tiszteletet parancsoló volt. Vaskos szemöldöke alatt szeme hideg szürkéje némiképp rémisztőlég hatott, s egykor fekete bajsza most liszt fehéren kétoldalt lefittyent szája szegletén, mintha sirályt nyelt volna le, melynek szárnyai még kilógtak volt ajkai két sarkán. Többnapos borostáján vetélkedtek az őszülő, s még fekete szőrszálak. Izmos nyaka elbújt a molyrágta fekete garbója alatt, s koszlott keki szín lódenkabátja köpönyegként burkolta kövön gubbasztó testét. Vásott orrú bakancsa még a seregből való volt, s bizony jó pár kilométer volt már benne, s itt-ott magán viselte a megpróbáltatások nyomát. Fekete hajósnadrágjának alját rojtosra taposta, jobb oldali zsebe lyukas volt, s ha megfeledkezett erről, néha megcsappant az aprópénz mennyisége, melyet olykor belecsusszantott hanyagul, mert a ravasz kis forintok utat találtak maguknak a szabadulásra. 

Visegrád hajóról nézve

Fiatalon egykor a dunai flottillánál szolgált matrózként egy "AN" aknaszedő hajón, majd úgy megszerette a vízi életet, hogy leszerelését követően is maradt a folyó hátán, elszegődött egy teherhajóra. Mivel a végzettsége általános gépésztechnikus volt, így először hajógépészként dolgozott néhány évig. Kiismerte, megtanulta a nagy teljesítményű hajómotorokat, s egy idő után szinte nem volt olyan mechanikus szerkezet, amelyet ne tudott volna helyrepofozni, megjavítani, meghegeszteni. Emellett képezte magát, rengeteget olvasott, művelődött, mert a kultúrát, az irodalmat igencsak kedvelte, később levelezőn az érettségit is megszerezte. Amíg mások könnyed szórakozással ütötték el az időt, ő olvasott, s tanult. Letette a hajóvezetői vizsgát, majd miután volt némi sütnivalója,  néhány év múlva kapitányi posztig emelkedhetett. Teherhajókon, tolóhajókon, önjáró teherhajón, bárkákon megjárta a nagy folyót a Fekete-tengertől Passau-ig s három évet lehúzott egy nagy teherhajón az Atlanti óceánon is, de az nem tetszett neki, igaz, jobban fizetett állás volt, de neki a folyó volt az, ami a hazát jelentette. Ismerte valamelyest minden Duna parti ország nyelvét, s szót váltott szinte mindenkivel, kit arra érdemesnek tartott. Nem veszett el sem a német, sem az osztrák, sem a román, sem a bolgár dunaparti városokban. Ez utóbbiakat nagyon szerette. Véleménye szerint a bulgáriai Russe városában a Duna jobb partján élnek a legszebb nők Európában, s tévedés, hogy minden bolgár nő bajuszos. A vándorélet miatt családot viszont nem alapíthatott. Nem is lett volna értelme. Egyszer majdnem megnősült, menyasszonya volt már, az is onnan  a bolgároktól való, de a több hetes, hónapos hajóutak aláásták a kapcsolatot, s nem lett semmi a tervezett közös életből. Később már nem is látta értelmét, hogy újra belevágjon. Beletemetkezett a hajósok életébe.

Az évek, évtizedek oly gyorsan peregtek, hogy mire észbe kapott, jócskán benne volt a korban. Szolgált tolóhajon, tankeren, önjárón, Ro-Ro hajón, de minduntalan visszatért a MAHART motoros hajókhoz, azokat kedvelte leginkább. Egyedül volt. Zord, magányos szótalan hajós. Kiismerte a folyó minden kanyarulatát, olvasta az örvények, zátonyok, gázlók szavait, sok-sok nyelven beszélt de nem értette meg mégsem az embereket. Ettől még zárkózottabbá vált. Nem kereste senki társaságát, a hajón is csak akkor szólt valakihez, ha muszáj volt. Gyakran összesúgtak a háta megett, de őt ez sem zavarta. Mivel nem volt senkije, minden idejét a hajón töltötte. A teherhajó szűk öreg kabinja volt az otthona. Rozsdás, olajszagú. A kis rezsón főzött olykor magának a kabinban, egyszerű ételeket, amelyben sok-sok szerepet kapott a szalonna és a tojás, na meg a hagyma is. 

A fagylaltot viszont mindennél jobban szerette. Főleg a puncs fagyit mazsola és étcsoki darabokkal kevés tejszínhabbal. Sokszor csak azért lépett partra, hogy egy jó tölcséres fagylaltot ehessen. Sok-sok helyen kóstolta a hűs csemegét, de csak néhány olyan hely volt, amely szerinte megérte a szárazföldi talpalást. 

Noha sok földet bejárt, sokat látott, mégis egy kis saját világban élt. A maga hajós, vízi világában. Tudniillik a vízi hajós emberek külön kasztot alkotnak a társadalomban. Saját írott, s íratlan törvényeik, szabályok, hagyományok szerint élnek évszázadok óta, s ezen szabályok, törvények szerint élnek, viselkednek. Nem számít kinek mi a nemzetisége, vallása, világnézete, az egymásra utaltság, az egymás segítése, tisztelete, a folyó és a hajó iránt érzett szeretet az, amely erősebben köti össze őket a "szárazföldi" embereknél. Ha kell segítik egymást, az áskálódást, ellenségeskedést, széthúzást nem tűrik. Összetartó, zárkózott világ. Így volt ez annak előtte évszázadokon át, így van most is, s így lesz ez az elkövetkezendőkben is. 

A motoros hajóval rendületlen toltak az uszályokat fel a Linz-i acélműbe, majd hazafelé völgymenetben lefelé pöfögve újra és újra megcsodálhatta a dévényi kaput. Ez a hely lenyűgözte. Sosem hagyta volna ki, hogy meg ne nézze a büszke erődítményt az ormokon, mely egy évezredig védte nyugatról magyar hon kapuját. Elmúlt dicsőség, elmúlt fiatalság. Saját élete jutott eszébe. Az is az alkony felé járt már. Hiába, az idő nagy fogaskereke nem áll meg, s egyre-másra mélyebb barázdát szánt nem csak az arcára, hanem vaskos munkában edzett tenyerébe is. Egy alkalommal, mikor épp elhagyták a Hainburg-i hegyet, s közeledtek a Morva-Duna összefolyása felé völgymenetben, az alkonyatban a kormányállasból figyelte Dévény büszke várát, egy fiatal matróza jelent meg mellette, ki szintén tátott szájjal bámulta a feje fölé tornyosuló sziklákat. Meglepte, hogy mást is lenyűgöz a látvány. Nem tudott sokáig ezen elmélkedni, hisz be kellett jelentkezzen. Rádión beszólt a pozsonyi toronynak először a hajósok dunai hivatalos nyelvén németül, majd szlovákul, végül magyarul:

"-Kapitanát Bratislava, Kapitanát Bratislava, hier motorboot MAHART-MAROS stromkilométer tausend achthundertachtzig zu tal! Kapitanát Bratislava, Kapitanát Bratislava tu je tlačný motorový loď MAHART-MAROS po prúde kilometer rieky tisícosemstoosemdesiat! Pozsony Kapitányság, itt a MAHART-MAROS tolóhajó, völgymenetben az ezernyolcszáznyolvcvanas folyamkilométernél!"

A pozsonyi kapitányság nyugtázta a rádiós bejelentkezést, majd a hajó elhaladt lassan a Dévényi vár alatt. Szimpatikus volt neki a legény, aki ugyanolyan érdeklődéssel, ámulattal nézte a csodás építményt, mint amikor ő azt egykor először meglátta. Szóba elegyedett vele. Az a fiatal matróz volt, ki változást hozott az életébe. Ez a szigetközi legény volt, ki rávette, hogy szabad órait horgászással töltse el. Eleinte nem fűlött a foga az általa unalmasnak vélt hobbihoz, jobb szeretett a kabinjába húzódva olvasgatni, de végül is engedett a túlontúl is agilis fiatalnak. Nem bánta meg. Ugyanis az első szebb harcsa megfogása után feltört benne az igazi horgász szenvedély. Onnantól kezdve gyakran lógatták lábukat a motoros hajó oldalán, mikor macskán álltak (lehorgonyozva) várakozva, s áztatták a zsinórokat a hajó mellett pipafüstöt eregetve. A zsákmányt együtt dolgozták fel, s a fiatal matróznak köszönhetően elmélyedhettek a halakról szóló gasztronómiában. Jó pár éve már ennek. A matróz is elment más hajóra szolgálni, ő pedig idővel nyugdíjba került, s a megtakarított pénzéből vásárolt egy kis öreg házat az egyik szigetközi faluban, kis kerttel, ahol muskotály körte, rétes alma, s néhány szilvafa adta a gyümölcsöt pálinkának s az árnyékot nyáridő alatt. A kertben paprikát, paradicsomot, hagymát nevelgetett, másra szüksége nem volt.  A kis ház alig egy kilométerre volt a nagy folyótól, s onnan járt le a Duna partjára néha hajókat nézegetni, s horgászni is. 

Jó ideig tartott, hogy belesajdult a szíve, ha ismerős hajókat látott, melyek hegymenetben küzdöttek a sodrással, vagy völgymenetben csorogtak Budapest felé. Az ő idejében még klasszikus radarral, iránytűvel próbáltak navigálni, az újabb időkben már GPS segítségével haladtak a hajók, többek közt ez is megváltozott, mint nagyon sok minden más. Csak a Duna maradt olyan, mint egykoron. Sok hajó kapitányát ismerte névről, s a teherhajók jó részének személyzete is ismerős volt neki. Aztán ahogy az évek teltek, megkopott a tudása, s valószínűleg cserélődtek a kapitányok, matrózok is a hajókon. Új szállodahajók is megjelentek a színen, kecsesen szelték a hűs Duna vizét, zsíros bukszájú turistáknak mutogatva az út menti látnivalókat. Amiket ő is láthatott évtizedeken át. A képek belevésődtek az emlékeibe, átszőtték álmait is. Az alföldi síkságok búzaillata, az éles szélű sziklák ormairól letekintő lovagvárak, Passau, Linz, Bécs, Pozsony, Esztergom, Visegrád, Budapest, Belgrád, a Vaskapu, a Duna-delta...  mint megannyi kép s hívó szó, mely csalja, csalogatja, hogy még egyszer megláthassa a csodát, melyet csak hajós ember tapasztalhat. Nyugdíjazása óta még csónakba se ült. Félt az emlékektől. Nem találta a helyét a szárazföldön sem, idegenül mozgott egy eddig tőle idegen vidék idegen társadalmában. 

Dunakanyar, Nagymaros

Noha a kis faluban hamar megkedvelték, mert mint valami ezermester, szinte minden mechanikus szerkezetet meg tudott javítani, s ügyesen hegesztett, több acélszerkezetet is összeállított, kerítést javított, fűnyírókat pofozott helyre, régi mosógépeket, centrifugákat, szalagos videomagnókat, rádiókat bütykölt, s keltett életre, miközben szája sarkából ki nem mozdult a füstölgő pipa. Mióta csak partról csodálhatta a vizet, azóta minden évbe elszánta magát  hogy egy hétre kiköltözik a Duna partjára, s élvezi a kint létet, horgászik, s pihen. Így tervezte ezt most is, a következő naptól. A sátornak keresett megfelelő helyet, s a vizet nézte, hol ugrálnak a halak, hova is lenne érdemes leköltözni az idei egy hétre. Aznap egy horgászbotot vitt csak magával, úgy tervezte, legfeljebb délig marad, hiszen be is kell még aznap vásárolnia, s pakolni valója is akad. Szóval hajnalban érkezett, s azonnal megtalálta a megfelelő helyet. Néhány éve már sátorozott itt. Jó lesz az idén is, megfelelő hozzá a vízállás is. Ha már kint volt, gondolta, horgászik is egyet, s ha halat fog, majd az öreg kopott rozsdás fazékban megfőzi egy kis halászlének. 

Négy keszeg volt hajnal óta a szákjában. Négy csoffadt, fonnyadt keszeg. A felkelő nap korgatta meg a gyomrukat, régi üvegbotjával parafaúszóval eresztve kenyérbéllel fogta őket. Négy csoffadt keszeg. Jóllakni kevés, éhen halni sok. Van só nála  fokhagyma, zsír egy kevés egy dunsztos üvegben, némi pirospaprika egy zacskóban, egy fej hagyma a zsebben. Talán fog meg mellé valamit. Ha nem, hamarosan tüzet kell tenni, nyársat faragni, s tűz felett keszeget pirítani vagy csak füstölni, mert halászléhez ez kevés. Úgy is szerette a halat. Sőt, mindenhogy szerette. Sülve, főve, párolva, vagy éppen füstölve. Most itt van előtte a fazék. Jó lenne egy pontyocska, vagy egy márna, s már rotyoghatna is a halászlé. De nem jött, csak ez a négy csoffadt keszeg. Már-már azon volt, hogy elengedi a halakat, mikor történt valami, ami kizökkentette a gondolataiból.

Dudaszó ütötte meg a fülét. Egy teherhajó közeledett völgymenetben, annak a hajókürtje törte meg a hajnali ásító vidék nyugalmát. Egy a sok közül. Ki tudja, kik szolgálnak rajta? Svájci lobogó alatt. Mi köze Svájcnak a Dunához? Valószínűleg valami ottani cég tulajdonában van a hajó, mely újszerű állapotban tetszelgett a Duna hátán, s egyre csak lassult. A hajó nem sokkal felette  vagy 150 méterre lemacskázott, közel a parthoz, a hajózóúton kívül. Na ennek is épp itt kellett megállnia. Kisebb hullámok érték el lába előtt a fövenyt, apróbb kavicsokat görgetve ki a partra, majd elcsitult a viz. Vagy tíz perc múlva hangos lánc csörgés, zúgó csörlőmotor hangja verte fel a csendet ismét.  Gémek húzódtak el a környékről, szárnyra kapva hirtelen. A hajó oldalán egy zöldes lemezcsónakot engedtek a vízre, s egy ember mászott le a hajó oldalán lógatott kötéllétrán, be a csónakba. Kapitányi sapkát viselt. Tisztát, fehéret, nem olyan szürkévé koszlottat mint ami az ő fején volt.

A motorcsónak hamarosan elindult, s közeledett felé. Vajon mit akarhat ez az ember? Eltévedt volna? Vagy seftelni akar? Gyors gondolatok jártak az gyában, de nem volt idő soká morfondítozni.  Egy szempillantás alatt az ember mellé ért, s a csónak orra kifutott a fövenyre. A motor megállt, s a csónakot vezető alak egy pillanat alatt kiugrott a csónakból, s mellette termett nagy széles vigyorral. 

"-Adj Isten bátyja! Megismertem ám a távcsőből! Hát kend megismer-e?" -kérdezte szikrázó szemeivel a kapitányi sapkát, divatos a hajósok körében elterjedt pofaszakállt viselő délceg férfi. Ekkor hasított bele a felismerés! A matróz fiú, akivel évekkel ezelőtt a dévényi várat lesték a hajóról! Hát persze, ki más is lehetne! Kapitány lett belőle! Évekkel ezelőtt is derék, szorgalmas eszes legény volt. Most igen csak megemberesedett, s a koszos matrózgúnyát vasalt kapitányi egyenruhára cserélte. Hogy eltellett az idő...

"-Megismerlek hát!"- fakadt ki belőle, majd percnyi szünet után megkérdezte: 

"-Van vagy négy csoffadék keszegem, ma hajnalban fogtam őket, kiszálkázzuk-e?" -kérdezte. A kapitány bólintott, majd helyet foglalt a kövön, az öreg mellett, s pillanat múlva a tűz felett megsütötték, megfüstölték a keszegeket, majd jót ettek belőle. Evés után pipát tömtek, s a világ minden nyugalmával nézték a Dunát, s füstöltek némán, élvezve a pipadohány kellemes aromáját. Sok szó nem esett köztük. Mikor kialudtak a pipák, a kapitány egy idő múlva felállt, s határozott hangon megszólalt:

"-Mennem, mennünk kell bátyja, reggelre Pestre kell érjünk. Három nap múltán jövünk vissza erre hegymenetben, Melk-be megyünk uszályokért. Odafelé Bécsben megállunk. Nyílt ott nemrég egy cukrászda, világbajnok olasz fagylaltokat készítenek. Van puncs is, mazsolával, csokoládéval. Meg kéne kóstolni, Ha kedve lenne, elvinném, s hazafelé megnézhetnénk Dévényt, a sziklákat, a várat is. Még mindig játszik rajta a lenyugvó nap sugara! Ha ideje adná, eljönne?"- kérdezte, miközben csónakba szállt. Az öreg nem szólt, csak nézett a kapitányra, majd egy könnycsepp jelent meg szeme sarkában. Szeme szürkesége, hideg mivolta a múlté lett, az most a meghatódottságtól megfátyolosodott. Ajka szóra nyílt, de hang nem jött ki száján. Lábai megremegtek, tenyere izzadni kezdett. Nehéz pillanat volt. Majd végül megszólalt, de hangja távolinak, idegennek tűnt ott a Duna partján.

 "-Itt leszek három nap múltán napkeltével, szerintem mehetünk!" -húzta ki magát ragyogó szemekkel az öreg. A kapitány elmosolyodott, bólintott, majd elindult a motorcsónakkal a hajó fele, ahol várták az emberei. Mire a hajó horgonyt vont fel, feldübörögtek a dízelmotorok, elindult útjára lassan, addigra a part üres volt már, csak a parázs füstölgött még egy kicsit, s sirályok veszekedtek a csoffadt keszegek alkotta reggeli maradékán egy kopott rozsdásodó fazék mellett. A fiatal kapitány elmosolyodott a kormányállásban, majd két hangos dudaszóval köszönt el az öregtől, akiről tudta, hogy hazafelé tart az erdőn át, s bizony hallja a hajókürtöt, tudja, hogy neki szól...

Dévényi vár a partról nézve

Dévényi kapu alatt hegymenetben közlekedő szállodahajó

Utóirat:

A novella kitalált történet, nevek nem szerepelnek benne. A hajó az létezik, s minden bizonnyal ma is vígan szeli a hűs Duna habjait, s hasonló, ha nem érdekesebb sorsú emberek fordultak, fordulnak meg rajta, s a többi hajón. Ezzel az írással tisztelgek kicsit a magyar hajóstársadalom előtt. 

(S.Cs.)

2020. Év Áldás havának 10. napján

Mosoni "pucucok", avagy paduchorgászat kisebb folyókon úsztatva

Cápafejű kisfickó

Nyilván méltán kapja fel a fejét a kedves olvasó a bejegyzés címe hallatán. Mi a fene az a "pucuc"? Bevallom, a nyelvújítás eme remekbe szabott mozzanatát az idei nyár alkotta, s formálta a nyelvem hegyibe. A "pucuc" nem más, mint a folyóvízi kedves, mosolygós cápafejre emlékeztető vigyori keszegfajunk, a paduc becézett alakja. Az ember azt becézi, amit szeret. S én megvallom őszintén, igencsak megkedveltem ezt a halfajt. Virgoncsága, heves kapása, rövid ideig tartó, de emlékezetes küzdelmei, szépsége okán.

Legkedvesebbik horgászmódszerem a folyóvízi finom szerelékes úsztatás során nyaranta a paducok kényeztetnek el leginkább, s okoznak örömteli hajnali horgászatokat. Hajtogatják a bot spiccét az álmosan ásítozó még erőtlen nyári nap első fénysugarában, a hajnalt jelző kakasszó adja a zenei aláfestést a víz loccsanásához, mely a szákba terelést megelőzően járul hozzá a hajnali szimfónia zenei részletéhez. 

Besörözött paducok és szilvák

Feltűnő oldalvonal jellemzi

Van hogy az alkonyat indítja be a rajt

Sorsára várva

Betyárosan csibészek ezek a Mosoni Pucucok. Nem olyan nagyok, mint az öreg, nagy dunai társaik, viszont jóval többen vannak, s az étvágyuk szinte csillapíthatatlan. Feeder bottal nehéz elcsípni őket, s megvallom, nem is az én műfajom órákon át bámulni az égbe meredő botspicceket. Jobb szeretem a folyamatos, ujjkeletű szóval az interaktív mozgalmas pecákat, kézben tartott matchbottal úsztatva folyamatosan dobni, ereszteni, visszatartani, ereszteni, visszahúzni, azonnal bevágni, fárasztani. A ravasz pucucok villámgyors két odavágást csinálnak általában a szereléknek, s ha az ember nincs résen, s a második odavágásra nem ránt be, bizony a pucuc lerámolta a csontit, vagy épp a kenyérrózsát a horogról. Igazi figyelmet, ügyességet, kitartást és éberséget követel ez a horgászmódszer. 

Itt nem működik a bedobom a botot, úgyis húzza, majd visít a kapásjelző, megakasztja magát, részegen a sátorban fetrengek típusú elterjedt horgászmódszer...

Bizony itt "ott kell lenni a szeren"! Sokunk véleménye megegyezik abban, hogy a kisebb folyókat nálunk azért teremtette a jó Isten, hogy ezt a horgászmódszert tökéletesíthessük, finomíthassuk folyamatosan. Halat is pakolt hozzá bőséggel. Na itt nem a betelepített zacskós pontyokra gondolok. Azok amúgy sem bírják azokat a húzós sóderes szakaszokat, ahol a vad pucucok elemükben érzik magukat. Én nem is tartom semmire ezeket a halakat, annál inkább a természet adta vad szaporulattal a folyókban jelen levő halfajokat.

A Mosoni-Dunában élő paducok igazi harcosok. A komolyabb 40 cm körüli példányok szépen megdolgoztatják a matchbotot, amihez igencsak profi módon kihasználjak az erős sodrás adta lehetőségeket. Azt mondom, bevágás után, ha a halak 50%-a merítő közelébe jut, az már jó arány, hisz tudvalevő a pucucok porcos alsó ajakkal rendelkeznek, s a horog nem mindig üti át bevágáskor a hal szájat  s bizony vannak halvesztések. Lehet próbálkozni nagyobb, hosszabb szárú horgokkal, amelyek kiküszöbölik ezeket a problémákat, ám ez a kapások gyakoriságának a rovására mennek. Tudom, hiszen hosszú évek óta próbálkozok, próbálkozunk a legideálisabb felszerelést összeállítani a pucuccsapatok ellen...

Egy ideig használja az erős sodrást, aztán felfeküdve a víz színére, hamar feladja

No essen szó egy kicsit a szakmai dolgokról is. Megszokhatta az olvasó, hogy írásaim nagyrészt a szépirodalom felé hajlanak, legalábbis próbálkoznak, s kevés információ esik a technikai háttérről. Legyen most ebben a bejegyzésben ez is, az is. 

Nagyon fontos, hogy megtaláljuk a folyó azon szakaszát, ahol számíthatunk a paduc csapatok jelenlétére. Egy fenekező botot új hely keresésekor mindig magammal viszek. Csak végólmot kötök fel, s letapogatom a medret. Érdemes olyan részeket vizsgálni, ahol a part is sóderes, vagy épp a parttól, 10-15 méteren belül hosszabb törés,elvágó rész húzódik, ahol meg-megforog a víz. Jelzik ezt a kisebb burványok, pici kis örvények. Szóval ólommal bedobok, s hagyom, hogy az ólom a meder fenekére érjen. Lehet azt erezni, amikor iszapba merül, vagy koppan a meder alján. Na az jó, ha koppan. Aprókat emelve végigkopogtatom, végigtapogatom így a medret, nagyjából le is vizsgálom az úsztatni kívánt 15-20 méter hosszú távot. Ha kavicsos, sóderes az aljzat, nyert ügyünk van. 

Az etetés összeállításával kezdeném, mert talán annak van a legnagyobb jelentősége. Köztudott, hogy a folyólakó népség igencsak megkedvelte az emberek kenyerét. Hiába, a sok vízi féreg, rákocska, csiga, s moszat mellé elkél egy kis kenyérke is. Szóval, kenyér nélkül nagyon ki se megyek paducra horgászni. Ha idő, s mód van rá, a klasszikus kenyeres zsákos megoldást is alkalmazom. Sőt, egy régi drótszák is ma már csak ebben a szerepben tetszeleg. Egy kilós kenyeret darabokra török, belerakom a zsákba, követ teszek mellé, hogy a meder alján maradjon, majd hosszú kötélre kötve a meghorgászni kívánt szakasz fölé.dobom nagyjából 7-10 méterrel. 

A sodrás szépen elkezdi megdolgozni a kenyeret a kisebb halak próbálnak hozzájutni a csemegéhez, a sodrás is bontani kezdi az anyagot. A meghorgászni kívánt sávot így terülj-terülj asztalkává varázsolja. Beállnak rá szépen a halak.

A másik módszer a klasszikus gombócólós etetés. Mivel a mennyiségnek jelentős szerepe van, nem elhanyagolható szempont, hogy mennyire is nyúlunk bele a bukszába. A horgászboltok polcai roskadásig telve vannak mindenfele aromásított etetőanyaggal. Van, amelyiknél vastagon fogott az árazás. Nem kell megijedni. A halak nem válogatnak. Éhesek. Nem leszek a gyártók kedvence, de most egy kicsit ellenük beszelek.

 

   

Terményboltokban kapható a süldő, valamint a malactáp, amely nem más, mint aromásított kukorica és búzadara keveréke. Ideális, s olcsó 1200-1500 ft közt áll meg 10 kg. Tájegységenként változhat az ár, de így is lényegesen olcsóbb, mint a horgászboltokban kapható etetőanyag. No de ez meg nem elég. Szóval. Malactáp. Ehhez keverek egy kis áztatott búzát, kukoricát, áztatott kenyeret, sőt, van hogy 5-10 deka sajtot is belereszelek. Néha azért adok hozzá egy kevés bolti színezett tápot, de ez nem jellemző. Ami a legfontosabb, mivel húzós vízen horgászunk, meg kell nehezíteni a gombócokat, s nemiképp meg is kellene ragasztani. Jobb forrázott csontit adni hozzá, mint élőt, mert az élő szétrúgja a gombócot. A legjobb ragasztóanyagként tudom ajánlani az étkezési búzadarát. Olcsó, és nagy mennyiségű etetőanyagot tudunk így összeállítani. Agyagos földet apró sódert szoktam még hozzátenni, nehezítés végett. Ennyi a titka az egésznek. A folyami halak nem finnyásak megesznek mindent. Nem válogatósak, mint tavi társaik. Az etetőanyaghoz hozzáadott szemes takarmány odavonzza a paducon kívül a márnákat, s a nagyobb  nyurga (nem a telepített zacsis) pontyokat  is. 

A szerelék összeállítása nem bonyolult. Magam 18-as főzsinórt használok, s 16-os előkezsinórt kötök. A GBN zsinórcsalád vált be nekem erre a célra. Két ponton rögzített hosszú szárú cseppúszót alkalmazok, 3-8 gramm közt. Télen 14-es, tavasszal 12-es, a nyári időszakban 10-es gamakatshu keszegező horgot használom. A súlyok elosztását úgy végzem, hogy az előkén a horog felett kb 8-10 centire van egy egygrammos sörét. Valaki jelzőólomnak nevezi, én inkább kényszerólomnak, hiszen a fenek felett tartja az úsztatott szerelék leglényegesebb pontját, a horgot a csalival. Tudniillik a paduc fenéklakó hal, elsősorban a kavicsok közt élő kisebb puhatestűekkel, valamint a kavicsokra  kövekre rakódott növényzettel táplálkozik, tehát elsősorban itt lehet őket kapásra bírni, mikor táplálkoznak.

 

Természetesen feljön a hal a víz színére is, sokszor úgy tűnik, ki is néz a víz fölé, ilyenkor mondják nálunk, hogy bukik a paduc. Ha nagyobb rajban van jelen, csodálatos látványt nyújt a virgonckodásuk.

Egyszerűen nem tudok betelni a látványhoz párosuló érzéssel, mikor a paduc rárongyol a csalira. A bevetett szerelék kecsesen megkezdi útját a víz sodrával, az úszó antennája lassan döcög a folyóval, majd egyszer csak egy pillanatra megtorpan, alig két milliméternyit megmerül, majd vad táncba kezd, hisz villámgyorsan érkezik a bevágás, s a horog végen küzdő hal meg, megmeríti az úszót a fárasztás közben. Van, hogy kényesen kap a paduc. Az úszót, s a szereléket nem elég rábízni a folyó sodrára. Lassítani kell folyamatosan, vagy szakaszosan, esetleg meg-megállítani, ekkor.meglibben kissé az aljzat felett bukdácsoló csonti csokorral, vagy kenyérrózsával csalizott horog, s ekkor érkezik a kapás. Van, hogy a meghorgászott szakasz végén megállítom a szereléket, majd néhány centit magam felé húzom lassan. Sokszor ekkor érkezik a kapás. Itt már gyakrabban előfordulhat az etetés alját óvatosan kóstolgató testesebb márna is.

A paduc kapása úszós szerelékre egyedinek mondható. A gyakorlottabb folyami úsztató horgászok a kapások jellegéből szinte 90%-os pontossággal meg tudjak mondani, milyen hallal is van/lesz dolguk. Tapasztalataim szerint a paduc két villámgyors húzást végez az úszón, amely a kapás hevességet tekintve lehet úszómerítős, vagy épp csak milliméternyit merülős, de mindig dupláz. Megakasztást követően főleg a darabosabb paduc hajlamosabb a fejrázásra, hasonlóan a domolykóhoz, s többnyire vízközt harcol a szabadulásért. A márna ugye próbál ragaszkodni a fenékhez, a koncér viszont rögvest a víz színéig tör. Szóval a paduc vízközt szeret harcolni, s a nagyobb példányok még ki is futnak olykor, de erejük hamar elfogy, s engedelmesen megadjak magukat a sorsnak. 

Néha becsúszik a leánykoncér is (Királyhal)

Van, hogy a testesebb márna is kijön a partszélre kíváncsiskodni

Tipikus úsztatós zsákmány

Paducportré

Alig öt perc alatt három is kiugrik olykor

Igazi egészséges halak a folyóból

Kismárna is be-beesik úsztatva

Mit is mondhatnék még? Itt a nyár! Úsztatásra fel!

(S.Cs.)

2020. Év. Áldás havának 5.-ik napján

100 év - monológ

Mint árva porszem az élet nagy sivatagában, csupán egy villanás az univerzum hosszú élete során, egy mozzanat, az emberiség történetében. Mégis, mégis mily gyötrelem, kínzó fájdalom ez a magyar nép lelkében? Száz év. Száz kör a földnek a fénylő nap körül. Mi az neki. Ám mi lehet ez a meggyötört testű nemzetnek?

Atyai nagyapám lenne épp idén száz esztendős. Mennyi mesélni valója lehetne, mennyi kis történet állhatna össze egy mozaikká, s illene be a magyarság nagy kirakós arculatába egy elemként. Revízió, háború, hadifogság, diktatúrák, s mindenek előtt az élet. Mert élni kell. Élni kellett. Küzdött, hogy élhessen, s örült a legkisebb sikernek is. Örült, hogy élt, megélt és túlélt, hogy hazajött a messzi fogságból, hogy családja lehetett, gyermekei, majd unokái. Vajon elvesztette a reményt akár egy pillanatra is? Talán ősei által örökölt hittel, s reménnyel lépett egyet előre újra és újra? Tudja e valaki, mennyi egyéni történet gyúrná meg a nagy nemzeti enciklopédiát csak ebből az eltelt száz évből, melyet átadni az új kor torzult kultúrával szándékosan bombázott ifjúságának oly nehéz feladat, s csak halovány a remény, hogy sikerülhet. De ott van a remény, ahogy ott volt a legnehezebb időkben, mikor csak egy dolog volt fontos: Élni kellett!!! S ha nagyapáink ültette mag szárba szökken, ha az élet csírája növekszik, s a gaztenger fölé emelkedve büszke terebélyes fává cseperedik, ha üzenetük, szavaik nem múlanak el nyomtalanul, akkor már megérte. Megérte, mert lesz ki őrzi a lángot, annak üzenetét, s ez az üzenet oly egyszerű, tiszta, egyenes és soha nem múló, hogy érzem azt, ebben rejlik az erő.

Tisztelet, becsület, erény, meghajolni ha kell, de megtörni soha! Elfeledni, azt amiért életük áldozták maga a bűn, s ki ősei elvei ellenében az új rend műanyag hamis oltárán áldoz, feledve azt, kitől az életét, hazáját kapta, az szembeköpi magát, s ősei vérrel-verítékkel végzett munkájának gyümölcsét hajítja szemétre, s tudtán kívül ássa meg önnön maga sírját, mert gyökerei nincsenek már, melyekkel megkapaszkodhatna, ha jön a vihar, s a szél elfújja majd nyomtalanul, a föld még a nevét is elfelejti majdan, lelke, ha van egyáltalán, ősei közé sem nyer majd bebocsájtást, jeltelen semmiként foszlik szét az idő kerekén. Sírján, ha lesz sírja valahol, csak az elmúlás hangos gúnykacaja tesz majd csak látogatást.

Hogy mennyit mondhattak volna el még nagyatyáink, mit 100 év sem törölhetett el soha, érzi azt, ki emlékszik rájuk. Egy pillantásra, egy sóhajra, egy legördülő könnycseppre, egy megkezdett, de be nem fejezett mondatra, egy fájdalommal kimondott szóra....

Atyai nagyapám idén lenne 100 éves. Születése reményt adott a családjának egy reménytelenül súlyos és komor évben. Reményt, a megújulásra, reményt az életre, hogy van, s lesz magyar jövő. Ezernyi sorscsapás ellenére is szikrája az életnek, az újrakezdésnek. Ez lenne a legfontosabb üzenet.

Gyerekként búcsúzott atyai nagyapám e földi küzdelmektől, de szelleme most is él bennem. S ifjúként mennyiszer hallottam másik, anyai nagyapám dalait, verseit, melyek összefonódtak a szellemmel, az emlékekkel, az őseim révén örökölt génekkel. Csak finoman csepegtette belém a hazaszeretetet, táplálva apránként a soha ki nem hunyó lángot. S ma is hallom a hangját, látom mosolyát, szavai éle ma is éles, mint a frissen fent borotva. Ma is hallom, ahogy csendben dúdolja....

"Édesanyám ablakára rászállott a bánat,

Mióta az udvarában cseh katonák járnak.

Ablakában cselák rongyot fújdogál a szellő,

Hogy nézheti, hogy tűrheti ezt el a Teremtő?

Ne sírj, ne sírj édesanyám, elmúlik a bánat,

Majd ha újra udvarodban magyar fiúk járnak,

Bujdosó fiaid a nagyvilágot járják,

Verje meg a magyar Isten, a büdös cselákját!"

Kelt: 1920-2020.

A rapsic

Fáradt volt. Nagyon fáradt. Az örökös éjszakázás lassan sorvasztotta az élete lángját. Ha visszagondolt rá, megállapította, hogy mindig is éjszakázott. Míg dolgozott, a helyi TSZ telepén volt éjjeli őr. Váltásban. Mikor aztán más szelek fújtak, próbálkozott nappali műszakkal is, de a szokás nagy úr, nem tudta magát rávenni a nappali munkavégzésre. Maradtak az éjszakák. Néhány évtizede már, hogy átvette apja örökét, a halászatot. Apja, ki a falu részere halászott, mindenre kitanította. Hálót kötni, varsát helyezni, csáklyával harcsát, csukát döfni, s a halat jókor, jó helyen keresni, s eladni a megfelelő helyen. Tulajdonképpen az alapokat.

Ebben hiba nem volt. Mindig kellett a hal, s télen is, nyáron is megfelelő bevetéli forrásra tehetett szert imigyen. Ha kevés volt a zsákmány a folyóból, egyszer-egyszer megkockáztatta az egyesületi vizeket is megdézsmálni. Nagy óvatosság kellett, ehhez, viszont kihívás is volt számara. Tudta, s nem a telepítések alkalmával kellett akcióba lepni a tavakon, hisz akkor mindig éberebb volt az őrzés. Kivárni türelemmel egy hetet, kettőt, mikor lankadt a figyelem, rutinszerűbbé vált az őrzés...Hanem aztán itt is rés akadt a pajzson..... 

A türelem, itt is rózsát, s inkább halat termett. Jobban is el tudta adni a kövér pontyokat, mint a szálkas márnát, vagy keszeget. Jó fogást rejtett minden ilyen akció. Egy alkalommal örömmel vette, hogy a halat szállító autó sofőrje a nagynénje fia, akivel megbeszélte, hogy az egyesületi tavakba történő szállítás előtt olykor találkoznak, s néhány pontyocskával emberünk némi pálinka fejében megkönnyíti a teherautót. Körülményes, de ritka alkalmak voltak ezek. Annál kecsegtetőbbnek bizonyultak azok a régi ismeretségek, barátságok, amelyek nyomán kamatoztathatta ezeket. Némely egyesületi tavon olyan emberek váltak halőrökké, akik annak idején az egykori TSZ-ből hozhattak ki ezt azt, míg emberünk némi apanázsért elfordította a fejét. Immár fordult a kocka, s az éjszaka a tó sásos, erdős végét valahogy kihagyták az őrök az ellenőrzések alól, ahelyett inkább a becsületes horgászokat zrikálták, míg emberünk a varsáit intézte üggyel, bajjal.

Volt neki is engedélye, horgászatra, s kis szerszámos halászatra (tápli) is. Ez utóbbinak télen a vermelőhelyeken, s tavasszal ivás időben vette a legnagyobb hasznát. Akárhányszor is ellenőrizték, mindig, mindent a legnagyobb rendben találtak nála. Szeme mint a sasé, füle mint a nyúlé, esze, mint a rókáé. Messziről meghallotta autó, vagy csónak közeledtét. Meglátta, ha valahol halőr búvik a zsombékban, a nádban, s túl járt az eszükön, mire odaértek hozzá, soha, semmit nem találtak nála. Vaskos bajsza eltakarta ilyenkor a mosolyát is, csak a szemével kuncogott..

Csónakja furmányos volt, az első légkamra egy átalakított rekeszébe több kiló halat tudott eldugni. A csónak farában levő másik légkamra rejtette a villanyozás kellékeit. Emellett, dupla falú vödre, bevarrt aljú botzsákja, autója csomagtartójának bővített eldugott raktere a hátsó ülések alatt mind azt a célt szolgálta, hogy haza csempészhesse a tilalmasban fogott halat. S haza is csempészte azt kiló, mázsa, s tonnaszám az idő járásának arányában.

Munkája januárban többnyire a felszerelései karbantartásról szólt. Februárban viszont már javában csáklyázta csónakból a szervizekbe húzódott hatalmas ívó csukákat, sokszor metsző szélben, havazásban. A vermelő helyekül szolgáló gödröket is sűrűn hálózgatta, s nem egyszer nem birta kiemelni a táplit, mert annyi hal volt benne. S ez így ment decemberig, amikor is menyhalcsapdák tartalmának kiürítésével fejezte be az évet. "-Annyi mocskosság van ebbe' a világba, csalók, gazemberek jutnak hatalomra, nyakkendőben fosztják ki az embert mézédes szavakkal, hitelek véget nem érő kamatjával nyomorítják meg embertársaikat, miért nekem kéne etikusnak lenni? Nem csinálok én rosszat, annyi halat hozok csak el, amennyit el tudok adni. Marad elég. Baja nem lesz senkinek ettő'!" - bizonygatta saját igazát sokszor efféle mondatokkal.

Mit számított neki a tilalom? "-A törvényt emberek hozták, emberekre, az a halakra nem vonatkozik. Aztat az Isten igazgatja. Ha a hal el akar kerülni, el is fog. Ha ívni akar, ívik, ha enni, akkor eszik. Akkor csalira kaphatom magam is."

A laikusoknak mindig el.tudta adni a halat. Azoknak fogalmuk sem volt, emberünk mi úton-módon, esetleg illegálisan jutott-e hozzá a pikkelyesekhez. Mit számított ez? Mindenki tudta, hogy miből.tartja fenn magát a vén csibész, mégsem tettek ellene semmit. Miért is kellett volna? Örült mindenki a bolti árnál olcsóbban vett friss halnak, amiért nem is kellett a városba menni. Így aztán nem is firtattak a halak eredetét.

Néhányszor az irigyei ráküldték a megyei halőröket is, de azok sosem találtak nála semmi kivetnivalót, nyilván a rejtekhelyekről fogalmuk sem volt, s az ötödik fülesre már.rá sem mozdultak, hisz szerintük valaki csak rossz indulatból zrikáltatja az öreget. Nekik meg semmi kedvük nem volt a nyirkos hidegben az öreget várni, a zsombékosban kuksolni, s lesni, mikor jön az öreg a faladikjával, s lecsapni hatodszor is a semmire. Fogtak így is elég szabálytalankodót, s a statisztika így rendben is volt részükről kevesebb vesződséggel. 

A vén rapsic télidőben rendkívül kedvelte a megszaporodó koncér zsákmányt. Finom annak a húsa, majdnem mint a pontyé. Majd 3 kilós példányokkal több zsákot is meg.tudott pakolni.

"-Mindég ezek a védett halak, meg a tilalmak. Szembe a tótoknál nincs tilalom a koncérra. Vihetik haza. S a vidrának, kormoránnak ki mondja meg, hogy mely halfajra van tilalom, s abból nem ehet? Vagy a harcsának, csukának balinnak, ki parancsol, hogy mit ehet, s mit nem. Ugyan már... Na ugye hogy itt érdekes a mutatvány..!"

Nevette el magát, miközben pipája füstjét vastagon eregette dohányfüsttől megsárgult amúgy őszes színbe hajló vaskos bajsza alól..Elvitt bizony mindent, amiről tudta, hogy eladhatja. A kis harcsákat ugyanúgy, mint a kis márnát, a gyerekpontyot. "-Bé fogja aztat a liszt, jó az! Macskának is kell valami..." Nyugtatgatta magát oly sokszor.

Az ágrendszerben ügyesen lerakott varsái pedig bőven ontották a halakat. Jó pénzért egy-egy magántavat üzemeltető vállalkozóval is megegyezett anyapontyok élve történő átadásával kapcsolatban. Ez volt a legnehezebb, a legkockázatosabb, de a legtöbb pénzzel ez a mutatvány kecsegtetett. S meg is szaladt a bevétele ettől. A '13-as nagy árvíz után sok kubikgödörben visszamaradt pontyot tudott így kimenteni. Egy alkalommal majdnem.megégette magát. Két 15 kiló körüli pontyot vitt egy műanyag ládában, mely félig volt vízzel, megvolt rá a vevő is, egy bojlis tó gazdája, aki kemény százezreket ígért a halak darabjáért élve. Már éppen az ágrendszerből tartott kifelé, amikor hirtelen a gáton észrevette a rendőröket. Visszafordulni késő volt, kockáztatott hát, s mire majd 100 méter megtételét követően a rendőrök elé ért, akik leintették a kis haszongépjárművet, melynek hátsó kis platóján ott volt a műanyag ládában a két ponty, addigra meg is volt a legenda...

"-Mit csinál azokkal a halakkal bátyja?" - kérdezte egyikük.

"-Az apadó víz miatt a kubikgödrökbe szorultak, a megyei halászati termelőszövetkezetnek segítek a halmentésben, kiszerszámos halászként felkértek engem is, mint többeket, s nekik segítünk a halmentesben. Itt az engedélyem, onnan megláthatja." -nyújtotta át az okmányokat rezzenéstelen arccal.

A rendőr kézbe vette az engedélyt, talán sosem látott még olyat azelőtt, s látta, hogy az engedély valóban kisszerszámos halászatra jogosít, s rajta áll a kiállító, a Győri Előre Halaszati Termelőszövetkezet pecsétje, aláírassál, így kétsége sem maradt afelől, hogy az öreg igazat mond. Mit is értett hozzá az a kis rendőr. Neki minden halász egyforma volt kinézetre, gumicsizmás, kopott halnyálkas nadrágos sunyi kis öreg. Mit értett azokhoz az okmányokhoz. Nem tudta, mire is jogosítja fel az engedély a használóját. Honnan is tudta volna? Mint aki érti a dolgát, akkurátusan elolvasta az engedélyre írottakat, majd Az okmányokat visszaadta, tisztelgett, majd útjára engedte emberünket, aki az azt követő hetekben igencsak megcsapolta a kubikgödrökbe szorult halállományt, s degeszre tömhette húszezresekkel a bukszáját. 

Szerette a tavaszt, a legjobb halfogással kecsegtető áprilist. Az ivásra tömegekben összegyűlő óvatlan halakból rendesen leszedte a sápot. Lándzsahegy balinok vesztettek rajta a sodrásba bevetett küszfarkon, süllők, harcsák kapkodtak levegőért koszos csónakja deszkáján. Egykor a part menti fákhoz kötötte a zsinórokat horoggal, csalival, s hajnalonta felnézte, van e rajta csuka, harcsa, vagy épp balin. Később kockázatosabb lett ez a mutatvány a sok vízitúrázó miatt. Akkortól inkább víz alatti gyökerek vették át ezt a szerepet. A víz alatt épp egy arasszal nyújtózkodó gyökerekhez kötötte a százas zsinórt, melynek végén egy húskampóra rakta fel a rothadó csirkebelet harcsának....

Eredménnyel szedte fel sokszor ezeket az orvkészségeket. 

Néhány éve a folyók kezelője bizonyos időközönként tavi nevelt pontyokkal szórta tele a vadvizeket. A szerencsétlen kocka akváriumokban nevelt riadt feltuningolt halacskák napokig egy rajban próbáltak hozzászokni az áramló nagyobb, tisztább víztömeghez. Sokuknak nem sikerült. A varsában, a tükörhálóban végeztek be sorsuk, ugyanis emberünk előre értesült némi kenőpénz ellenében a telepítések helyéről, idejéről, így eszközeit a megelőző éjjel szép nyugodtan kihelyezhette. Sőt, idejéből arra is futotta, hogy jelezze egyre szelesebb körű felvásárlói részére, hogy a hétvégére nagyobb mennyiségű hal varható a konyhára.. S hordta is mázsaszám a pontyot.

Jó kapcsolatot épített ki a város szélén lakó helyi zsilipessel, akivel együtt helyezték ki sutyiban a zsilipet elkerülő hallépcsőnél a tükörhálókat este, s szedtek fel azt még a sötétben pirkadat előtt tele hallal, s nem volt megállassuk napokig. S a zsilipkapuk nyitása, zárása is összehangolt, megbeszélt koreográfia szerint zajlott, hogy épp hol engedje rá a halakat a vízzel a kifeszített hálók irányába a "mester". Szerencse volt, hogy a szédült kilós pontyocskákat a zsilip felett alig egy kilométerre nyomták bele a folyócskába. Éjjel egy gyors zsilipnyit as folytán hirtelen lesuppant a halak jó része a hirtelen apadó vízzel, s a zsilipkapuk alatt kirakott hálók vaskosan szedték a vámot éjjelente. A zsilipet megközelíteni is lehetetlenség volt, az erdő felől autóval semmiképp a lezárt sorompók, s az erdő túlfelén levő pásztorkutyák miatt, akik hangosan jelezték, ha arra tévedt valaki. Az innenső oldalon maga a gátőrház, s a köre épült egyéb épületek, kerítés akadályozta meg, hogy "illetéktelenek" megzavarják az éjjeli "műszakot". Ideális feltételek. De leginkább gyümölcsözőek.

A tökéletesített módszerek és begyakorlott évtizedek alatti tapasztalat szerinti tevékenység olajozottan működött. A legjobb helyekre csak csónakkal lehetett bejutni, ahová az ellenőrök, rend őrei nem is tudták követni, nem láthatták, hol jár, mit csinál. A kikötőben ha megvártak, semmit nem találtak nála. Hazament. Mint aki jól végezte dolgát, majd később visszament a csónakjához, s a rejtett rekeszből akkor vitte el a zsákmányt. 

Megtanulta az internetet is. Belépett néhány horgász csoportba. Posztokat nem közölt, csak figyelt. Ki mit, hol fogott. Hol volt telepítés, hol lesz horgászverseny, aminek előzményeként rendszerint feltuningoljak az adott vízterületet hallal, mert az igencsak nagy blama, ha odamennek a neves horgászok, s fonnyadt keszegen kívül nem fognak mást, tehát vaskosan megrakják előtte a pályát jóféle pontyokkal, amurokkal. Ez neki elég információ volt. "-Mily esendő is az ember. A magamutogatás, dicsekvés, ugyan kinek hoz hasznot? Nekem. Hisz látom hol megy a hal, hol a helyem az éjjel, ha feljön a hold...hehe!"

S ha eljött az ideje, kíméletlenülés könyörtelenül lecsapott, akár dögkeselyű a rothadó húsra, vagy épp gyöngytyúk a takonyra...

Mostanra viszont elfáradt. Az évek, évtizedek elteltek, s nem múltak el felette sem nyomtalanul. Az örökös bujkálás, az éjszakázás, lassan megrozsdásította testét. Nem érzett már kihívást, mint annak idején, nem volt már olyan motiváció, amely felpezsdítette volna vérét. "-Olyanná váljak mint ama bizonyos városi horgászboltos? Kinek hírét az idősebbek mind ismerik, aki a legnagyobb rapsic volt egykor, ha kellett nyolc bottal csukázott, majd nem sült le a bűr a képiről, s beállott halőrnek, s tisztes öregeket piszkált, ha épp fel centivel rövidebb márnát raktak a szákba, s nem restellett feljelentéseket tenni. Eközben horgászboltot nyitott, s nyugodtan hajtotta álomra a fejit? Hogy néznék tükörbe? Hazudtoljam meg önnön magam. Köpjem le aztán a tükörképem? Mit gondolnának rólam a  faluba? Maradok az, ki voltam. Halász. A magam törvényei szerint!"

Sokat gondolkodott ezen, de elfáradt tagjai nem kérték már a hideget, a nyirkos időkben be-beállott a dereka is, s napokra kiesett a "munkából". 

Úgy vélte, öreg napjaira befejezi több évtizedes tevékenységet, s visszavonul. Úgy döntött, már csak horgászni fog, s csak annyi halat visz haza, ami neki, s annak a pár közeli ismerősnek, szomszédnak kell.

Jó eredményekkel horgászott, hisz a tapasztalat mindig elvezette azokra a helyekre, ahol sikerrel foghatta a halakat. A rekeszes csónakja sem volt már meg, elsüllyesztette a korhadt faladikot az egyik sziget mentén. Nem kell hogy tudja senki az ő titkait. Varsáit, halóit az egerek nemzetsége lyuggatta, szabdalta, egy ép darab nem maradt már belőle. Rozzant két üvegbotja viszont továbbra is sudár fiatal fűzfa módjára hajladozott a testes halak alatt. Kis horgászszékeben gubbasztva morfondírozott a múlton, s a bizonytalan jövőn, mikor valaki megszólította a hata mögül.

"-Jó napot kívánok, horgászengedélyt kérem bemutatásra!"-harsant a hangja a fiatal halőrnek, aki vasalt zöld egyenruhájában katonásan szigorúan vette el a felé nyújtott papírokat. 

"-Tisztelt uram!" -kezdte a halőr. "-Nem húzta be a horgászat megkezdésékőr kötelező 'X'-et a fogasi naplóba a mai napra. Most figyelmeztetem, de legközelebb 30 ezres bírságra számithat, ha ezt elmulasztja. Nézze, a szabályokat be kell tartani, azért vannak. Legyen szíves, erre a következő alkalommal nagyobb figyelmet fordítson! A viszont látásra!"  -köszönt el erélyesen az újoncnak vélt halőr, akiről az öregnek eszébe jutott valaki. "- Hát persze, a Jenő gyerek ez!" -csapott a homlokára. "De megnőtt. Elteltek az évek. Annak idején az apja is tőlem vette a halat. Évekig, míg élt. Rendes ember vót, hejj,de rég volt."

"Szabályok. A szabályokat emberek csoportja hozza, s azt hiszik, az minden emberre vonatkozik. Csak azért, mert valahol azt a városban kitalálják. Emberek döntenek emberekről, emberek feje  felett. S mi van akkor ha behúzom az x-et, s mi van akkor ha nem?  hogy van e a dupla falú vödrömben hal, azt csak én tudom. Az ilyen paprikajancsik csak nézegessek az x-eket a papiroson, én meg majd intézem a potyka sorsát, ha hazamentem...."

Utószó:

Bizonyára mindenkinek a környezetében van olyan, akire a történet egy része, pár sora, egy-egy mondata ráillik. Esetlegesen eszébe jut valaki. Tudomásul kell venni, ez a jelenség mindig is itt volt, itt van, s itt is lesz. Valaki azt mondta nekem, 30 éve várja, hogy ez a szemlélet kihaljon, művelőikkel együtt. De nem fog. Nem változik semmi, legfeljebb nem minden zajlik a szemek előtt.....

(S.Cs.)

Kelt: 2020. Pünkösd Havának 31.-ik napján