100 év - monológ

Mint árva porszem az élet nagy sivatagában, csupán egy villanás az univerzum hosszú élete során, egy mozzanat, az emberiség történetében. Mégis, mégis mily gyötrelem, kínzó fájdalom ez a magyar nép lelkében? Száz év. Száz kör a földnek a fénylő nap körül. Mi az neki. Ám mi lehet ez a meggyötört testű nemzetnek?

Atyai nagyapám lenne épp idén száz esztendős. Mennyi mesélni valója lehetne, mennyi kis történet állhatna össze egy mozaikká, s illene be a magyarság nagy kirakós arculatába egy elemként. Revízió, háború, hadifogság, diktatúrák, s mindenek előtt az élet. Mert élni kell. Élni kellett. Küzdött, hogy élhessen, s örült a legkisebb sikernek is. Örült, hogy élt, megélt és túlélt, hogy hazajött a messzi fogságból, hogy családja lehetett, gyermekei, majd unokái. Vajon elvesztette a reményt akár egy pillanatra is? Talán ősei által örökölt hittel, s reménnyel lépett egyet előre újra és újra? Tudja e valaki, mennyi egyéni történet gyúrná meg a nagy nemzeti enciklopédiát csak ebből az eltelt száz évből, melyet átadni az új kor torzult kultúrával szándékosan bombázott ifjúságának oly nehéz feladat, s csak halovány a remény, hogy sikerülhet. De ott van a remény, ahogy ott volt a legnehezebb időkben, mikor csak egy dolog volt fontos: Élni kellett!!! S ha nagyapáink ültette mag szárba szökken, ha az élet csírája növekszik, s a gaztenger fölé emelkedve büszke terebélyes fává cseperedik, ha üzenetük, szavaik nem múlanak el nyomtalanul, akkor már megérte. Megérte, mert lesz ki őrzi a lángot, annak üzenetét, s ez az üzenet oly egyszerű, tiszta, egyenes és soha nem múló, hogy érzem azt, ebben rejlik az erő.

Tisztelet, becsület, erény, meghajolni ha kell, de megtörni soha! Elfeledni, azt amiért életük áldozták maga a bűn, s ki ősei elvei ellenében az új rend műanyag hamis oltárán áldoz, feledve azt, kitől az életét, hazáját kapta, az szembeköpi magát, s ősei vérrel-verítékkel végzett munkájának gyümölcsét hajítja szemétre, s tudtán kívül ássa meg önnön maga sírját, mert gyökerei nincsenek már, melyekkel megkapaszkodhatna, ha jön a vihar, s a szél elfújja majd nyomtalanul, a föld még a nevét is elfelejti majdan, lelke, ha van egyáltalán, ősei közé sem nyer majd bebocsájtást, jeltelen semmiként foszlik szét az idő kerekén. Sírján, ha lesz sírja valahol, csak az elmúlás hangos gúnykacaja tesz majd csak látogatást.

Hogy mennyit mondhattak volna el még nagyatyáink, mit 100 év sem törölhetett el soha, érzi azt, ki emlékszik rájuk. Egy pillantásra, egy sóhajra, egy legördülő könnycseppre, egy megkezdett, de be nem fejezett mondatra, egy fájdalommal kimondott szóra....

Atyai nagyapám idén lenne 100 éves. Születése reményt adott a családjának egy reménytelenül súlyos és komor évben. Reményt, a megújulásra, reményt az életre, hogy van, s lesz magyar jövő. Ezernyi sorscsapás ellenére is szikrája az életnek, az újrakezdésnek. Ez lenne a legfontosabb üzenet.

Gyerekként búcsúzott atyai nagyapám e földi küzdelmektől, de szelleme most is él bennem. S ifjúként mennyiszer hallottam másik, anyai nagyapám dalait, verseit, melyek összefonódtak a szellemmel, az emlékekkel, az őseim révén örökölt génekkel. Csak finoman csepegtette belém a hazaszeretetet, táplálva apránként a soha ki nem hunyó lángot. S ma is hallom a hangját, látom mosolyát, szavai éle ma is éles, mint a frissen fent borotva. Ma is hallom, ahogy csendben dúdolja....

"Édesanyám ablakára rászállott a bánat,

Mióta az udvarában cseh katonák járnak.

Ablakában cselák rongyot fújdogál a szellő,

Hogy nézheti, hogy tűrheti ezt el a Teremtő?

Ne sírj, ne sírj édesanyám, elmúlik a bánat,

Majd ha újra udvarodban magyar fiúk járnak,

Bujdosó fiaid a nagyvilágot járják,

Verje meg a magyar Isten, a büdös cselákját!"

Kelt: 1920-2020.