A fűz mellé - Szigetközi kalandok 3.

Az ifjú legény visszafojtva várta hogy megszólaljon a csengő. Rekedtes hangja mikor töri már szilánkokra a vágyakozás kristálytükrét? Napok óta tartott a visszaszámlálás. Még kettőt kell aludni, még egyet, aztán.... Végre eljött. Itt a vakáció. Ideje volt az érkezése. Oly nehéz volt az iskola az utóbbi napokon, s megnehezedett minden óra, súlyosan sűrűvé, nehezen emészthetőkké váltak a tanítók szavai, miközben az osztályterem ablakán túl vígan nótáztak a madarak, a vöröslő pipacsmező zengte a tücsökhadak által komponált akkordokat. S a mező, ameddig az iskolaablakból látható volt, izzott a júniusi napsütésben, felette remegett a levegő. Valósággal csalogatta, csábította a legényt a mező. Annak túlfelén zöldellő bársonyszalagként futott a füzes, amögött a gát, s ott a kéklő hűs folyó. Mint a legkisebb királyfi, aki útra kél az Óperenciás tengeren túlra! Itt a mező jelképezte a tengert, s az álmai világát a fasoron túl maga a folyó, az ágrendszer. Hányszor is képzelte hogy útra kél, miközben a tanórák unalmas perceiben gondolatai elkalandoztak az osztálytermi ablakokon túlra. El fog oda menni. Mert nagyapa megígérte neki hogy elviszi. Nagyapa tartja a szavát, mert nagypapa adott szava olyan, mint a kőszirt, melyet hiába ostromolnak tajtékos hullámok, az sziklaszilárdan úgy van ott, ahogy azt egykor odahelyezte jókedvében az Isten, hogy bosszantsa vele a dühödt hullámokat. Úgy tartja a szavát is nagyapa. Onnantól kezdve, hogy nagypapa ígéretet tett, a legényke csak vonszolta magával az iskolatáskát, mint gályarab maga után láncon a súlyos vasgolyót. De most! Eljött az idő, amelyre oly régóta várt a "csepp inas", ahogy őt a nagyapja nevezte születésétől fogva. S most itt van. Mire az éktelen hangú csengő elhallgatott, kitárult a szabadság kapuja, s futott, futott a legény hazáig, észre sem véve, hogy becsapódott mögötte egy másik kapu, az iskoláé...

Nagyapja meghagyta, hogy pirkadatkor, mikor a kakas először köszörüli meg a torkát, kelni kell, mire kettőt harsan a tarajos rekedtes hangja, addigára pedig készen kell állnia, mert az idő drága, gyorsan telik, s aki lemarad, az biza csak pocsékolja utána a percet. Időben kint kell lenni a folyóparton. Ennek tudatában nehezen jött álom a szemére. Kétszer is átnézte a másnapra összekészített holmit, majd elégedetten hunyta le szemét annak tudatában, hogy minden megvan. Valójában elaludni sem mert, vagy nem tudott, félt, hogy elalszik, s lemarad a várva várt kalandról. Gondolatai messzire vitték, képzeletben méteres csukákat, öles harcsákat fárasztott. Pontyok vigyorogtak a bajszuk alatt. Rázkódott alatta a csónak is úgy húzta csónakostól a hal. Rázkódás. Nagyapja rázta fel gyengéden a vállát fogva, s a szürkülettől búcsúzó hold fénye épp megrajzolta csak az öreg bajsza végét. "-Elaludtál csepp inas! Sejtettem! Sebaj, a kakas még csak kétszer szólt! No, ki az ágyból! Egy-kettő!"

Mire a kakas harmadjára is megcsiszolta rekedtes gigáját, épp vízre lökték a ladikot, s nagyapja tüstént egy hosszú csáklyával tolta azt előre a vízen, nesztelenül. A ladik orrában fázósan húzta össze magát az ifjú. Az öreg lapátot ilyenkor nem használt, mint mondta, félig még alszik a vizivilág, s nem célszerű felriasztani senkit. Halkabb azt csáklyával tolni, vigyázva, meg ne koccintva a ladik oldalát. Megtanulta rég... Majd húsz perc után a faladikot egy korábban letűzött karó mellé kötötte nagyapja hangtalanul. Egy rozsdától barnává avult konzerves dobozból szál gilisztát szedett ki az öreg, s apró horogra tűzve mutatta unokájának a helyes műveletet. Szó nem esett köztük. A libatoll úszó halkan foglalt helyet egy zsombék mellett, s csónakból úsztatva, néha visszahúzva megkezdte ide-oda útját, melynek során 5-7 métert bukdácsolt, sétált le a sodrással, majd az öreg óvatosan visszahúzta a szereléket, s kezdődött minden elölről. Két maréknyi áztatott búzát eresztett be, nem dobott, eresztett az öreg a csónak végéről hangtalanul. Lassan világosodni kezdett, bár a nap még nem mutatta meg álmos, ásító arcát, csak a fák tetejét festette aranyra éppcsak. A nagypapa amennyire halkan csak tudta, odasúgta unokájának: "- No csepp inas, A sodorvonalon vezesd a libatollat, ahogy mutattam, meglásd, az első éhenkórászok hamar elkapják a gilisztád! Hanem aztán résen légy, komoly harcosok lakják ám az ágat, megeshet hogy megtréfálják a zöldfülű horgászt!"

Így is történt. Mire a pirkadat párájától a legénynek dideregni támadt volna kedve, egyszer csak belehasított a felismerés, nagyapjának igaza volt! A libatoll úszó hirtelen megmerült, alig két centit, aztán újra, s a sodrásról tudomást sem véve megállt, majd elindult a meder közepe felé! Egy pillanat alatt elmúlt a didergés, megszűnt minden körülötte. Hiszen ez kapás a javából! A bevágás sikerült, a bot erősen meghajlott, a damil citerahúrként zizgett, s bizony a legénynek minden erejét latba kellett vetnie, hogy a halat megállítsa, ami nem is volt könnyű úgy, hogy a tárolóorsóról határozottan, folyamatosan szökött le a zsinór. -"Ne engedd jobbra csepp inas, tartsd el onnét, mert megeszi a kagyló a zsineged!" -hallotta a nagyapja tanácsát, ám mintha távolról észlelte volna csak foszlányokban a szavakat, erei lüktetése, szíve verése elnyomta az intő hangokat. Szája kiszáradt, az erőlködéstől alsó ajkaiba harapott, lábával erősen megtámaszkodott a csónak palánkján, ám akárhogy is próbálta, sajnos nem sikerült eltartani a kagylópadtól a halat,  a zsinór feladta, s a legényke a ladikban majdnem hanyatt esve bosszankodott az elveszett halon, s az elvágott szereléken. "-Nagyobb márna lehetett! Kifogott rajtad biz'a. Na add azt a botot, újrakötöm neked, s míg megnyugszol, elmondok neked valamit.... valami fontosat, amely miatt valójában itt vagyunk!" - mondta megnyugtatólag az öreg a sírás határán egyensúlyozó, a fárasztás izgalmától még mindig remegő lábú unokájának, miközben a kis botot a tárolóorsóval együtt az ölébe fektette, s nekiállt helyrerakni a felszerelést. Lassan, halkan csúsztak ki a szavak a száján, ám azok annál mélyebb nyomot hagytak maguk után...

"-Látod ott azt az öreg vastag törzsű vénséges fűzet? Amelyiken ott tanyáz a bagoly éjjelente? Amelynek árnyat adó hosszú karjának ujja a víz felszínét fésüli egyre? No csepp inas! Története van annak. Micsoda története! Nagyanyád csak családi legendának tartja, legyint, ha szóba kerül a dolog, de hidd el nekem, nem az, nem legenda.! Csöppet sem az. Az én dédnagyapám ültette ott azt a fát. Övé volt a  fa históriája, mígnem rám bízta azt, én meg terád testálom most,  így innentől  kezdve a te történeted is! Viselj rá gondot eztán te magad! Akkoriban, mikor a lánglelkű költő szabadságra szólító szavára megmozdult a nemzet, bizony az én dédapám sem tudott megmaradni a családi fészekben. Jó lovas révén a huszárokhoz csatlakozott, anyja hiába kérlelte, hogy maradjon otthon, s segítsen a ház körüli teendőkben az öregedő apjának. Nem lehetett akkor a fiatalokat otthon tartani. Tűz izzott mindegyikük szemében, s táncra sóvárgott, osztrák sisakot akart lékelni a fokos, csillagot rúgott minden paripa, s még a rozzant gebék is harcba vágytak lovasukkal, olyan lázban égett akkor a haza. Hanem aztán a dicső hónapok gyorsan elszaladtak, a  '48-as december-i Mosoni győztes csata, mikor Görgei a Miklós huszárokkal megállította az osztrák előretörést, az is elhalványodott, hanyatlóban volt a felkelők csillaga. A vesztett harcok bujdosói megszaporodtak itt, nálunk a folyóközben is. Köztük volt a dédapám is. Alig pislákolt már csak a szabadság lángja a Temes vidékén, majd az is kihunyt Világos után, mikor a dédapám először kimerészkedett a zsombékosból a faluba. Kerestették már akkor őket. Azt a pár fiatalt, ki '48-ban huszárnak állt. Alig váltott pár szót párásodó szemű édesanyjával, szorított kezet apjával, inalni kellett, zsandárok hajszolták. Hajszálon múlt csak. Alig páran vették be magukat a zsombékba hogy megmentődjenek. Ott az üldözők nyomukat vesztették.

Két év. A ciheres, az ágrendszer folyói ölében. A vadonban, árván, folyton résen, figyelve, csendben bujdosva, nádasokban kusshadva. A zsombékban is csak hárman maradtak. A többi nem bírta, feladta magát, hazament, vagy Kufstein várában, vagy kényszer sorozottként rágta valahol a császár penészes kenyerét. De dédnagyapám nem adta oda a szabadságát. - Afelett csak a magyarok Istene rendelkezhetik, senki más, se pandúr, se zsandár, se császár, senki! Garast se érnék, ha feladnám!- Mondotta még évek múltával is. Egykori huszárkardjával helyet vágott magának az ingoványban, gunyhót tákolt, ladikot faragott, megtanult halat fogni, madarat hurkolni, nyulat csapdázni. Néha, egy-egy éjszaka meglátogatta megőszült sírdogáló anyját, hajlott hátú szomorú bajszú apját. Halat, gombát, s vadat vitt nekik olykor. Valamikor másnak is, ruháért, dohányért cserébe. A vadon nagyon szerette a ruhát. Rozsdája, gyökere megette a kardpengét is. Hamar elnyűtte a rend ruhákat, mivel megkérte így az árát igencsak Szigetköz mélye, de leginkább az ágas-bogas rejteke. Két év nagy idő. A legkeményebbek is megtörnek az idő alatt. Dédnagyapám sem bírta tovább a remeteéletet, fiatal volt ahhoz. Egy nap úgy döntött, útra kel. Messze, ahol harcolhat még a szabadságért. De mielőtt elindult volna, egy fűzfából csinált keresztet leszúrt ócska nádgunyhója előtt, egykori huszárcsákóját rátette, hagy higgyék, az odatévedő zsandárok, hogy megtért őseihez. Messzi országokban kereste a szabadságot, míg valamikor 1859 táján Taljánföldre, Garibaldi trikolorja alá vetődött egykori huszár bajtársaival, s oda csak a sokat látott fokosát vitte magával. 

Az évek megették közben a csákót, a gunyhónak se volt már sok nyoma, mire dédnagyapám visszatért némi kis vagyonnal onnan a messzi Taljánországból. Megegyezett addigra a császár és az a bizonyos Deák Ferenc. Dédnagyapám meglett ember volt akkor, visszavásárolta az addigra eladósodott családi földecskét, s kis gazdaság beindítására is jutott valamicske, családot is alapított hamarost. Évek múltán egy nyári nap kihozta ide az unokáját az én apámat úgy, ahogy én kihoztalak téged most. Akkor látta, hogy fűzfa eredt a leszúrt keresztből. Szép, egyenes törzsű fűz. Ágai táncoltak a tavaszi fuvallat ritmusára, vidáman üdvözölve az öreg bujdosót, ki egykor életet adott neki. Egy bagolycsalád is helyet talált az ágak közt. Könnyes szemmel mesélte el dédnagyapám a fűz történetét apámnak, később nekem is, s látod megnedvesedett nekem is a szemem sarka most, hogy ezt elmondhattam neked. Dédnagyapám tanított minket halat fogni, apámat, s alig szekéralj fölé nőtt mivoltomat, igaz, akkor még nem bottal, csak hálóval, kassal, vészával, varsával, csukázó szigonnyal, tapogató hálóval, más néven pókkal. Azt mondta, előbb ismerd meg, értsd meg a halakat, mielőtt meg akarnád fogni őket.  Tiszteld az életet! Melyik hol él, mit szeret enni, hol lustálkodik a napfényben, mi a kedvenc csemegéje, mekkora az ereje. De ne feledd, szabadnak született mind, s amelyikre nincs szükséged, azt ne tartsd rabságban, s engedd szabadon ha teheted... Kicsi voltam még, mikor az öreg kihozott ide először. Azt mondta: -Elvész, elvásik a fonal, mert apád nem köti erősre, ezért én még sodrok rajta egyet, hogy kitartson az akkor is, ha én már nem leszek! Aszott, szikár, s ősz volt akkor már az öreg huszár -ahogy csendben összesúgva neveztük a háta megett-, ám oly erővel tolta a ladikot a csáklyával, kérges tenyerébe oly simán beleillett a csáklya nyele, hogy azt el nem feledem. A kard, s a fokos is így nyugodhatott a markában, mikor lova hátán nyargalt a császáriakat hajtva. Az öreg a ladik végében, szemébe húzott kopott kalappal, szálegyenest ülve, mint a jegenye, pipával a szája szegletében, vállig érő fehér ritkuló hajával egyenletesen tolta a ladikot, amely elől udvariasságból szinte maguktól nyíltak szét a nádfalak, s elhúzódott útjából a töklevél is.

Aztán mindig itt álltunk meg. Itt a fűz alatt. Órákig nem is szólt.  Talán el is aludt közbe-közbe a fűz árnya alatt. Kevésre fonta a a mondatot pipája mellől. Mikor eltelt felette az idő, lepergett homokórájának utolsó szemcséje is, ide temettük egy nyáron. Abba a sírba, melyet magának jelölt ki egykor, a fűz tövébe, bujdosó idejében. Ahol végig őrizte a szabadság lángját, ahol önnön maga jelölte ki saját nyughelyét. S most te is tudod immár a történetet, a fűz és az őseid történetét s te is el tudod mesélni majd a fiadnak, vagy az unokádnak akkor, amikor én nem leszek rég veled, mert érzem, eltelik az én időm is. Az iskolában nem sokat tanítanak folyóközi életről meg a szabadságról igaz-e?

- Nem nagyapa, erről nem beszélt a tanító úr!-felelte meghatottan a legény.

- Vagy csak nem merte mondani, fél az igazgatótól, meg a párttitkártól, tudom én, hisz nemrég jöhetett csak haza szerencsétlen a szibériai fogságból, ahová mint tartalékos főhadnagyot hurcolták el pár éve a második nagy háború végén. Ismertem a szüleit is, rendes, jóravaló emberek voltak. Nem szeretne a muszkákhoz visszakerülni. Ki szeretne? Nem dolgod neked ezt számon tartsd, csepp inas vagy még, ezt nem értheted. Majd később talán.... Nosza, itt a bot, újrakötöttem, próbáld meg kézre keríteni azt a márnát.!"

Néhány keszegen kívül aznap reggel ezután senki nem jelentkezett. Azt is mind szabadon engedte az öreg. - Nehezebb életet adni, mint elvenni! Ne feledd! Én már csak tudom ezt! - mondogatta ezt gyakran, s egy pillanatra elkomorult az arca, összébb húzódott apró barna szeme. Soha nem beszélt arról, mi történt vele az Isonzónál. Csak mordult egyet ha valaki kérdezett efelől, s más irányba vitte a szót . Bizonyos, hogy okkal tette. Nem firtattuk. A nyár hosszú volt, s bizony sok-sok reggel, illetve alkony találta a fűz alatt nagyapát és az unokáját. S a legény aki gyakran csatákról álmodott, ahol a huszárok győztek mindig, s nem kellett senkinek bujdosni, az anyák is csak örömükben sírtak, elképzelte ahogy ott lovagol a huszárok mellett. Most ló helyett ladikkal járta a vizet. Az ellenséget a széthajló nád jelképezte, ahogy csatában képzeletében rendet vágott az ellenen, úgy dőltek előtte, s valóban, úgy hajlott szét a nád is az útjából. Lassan kitanulta a folyókat, ágakat, morotvákat, öblöket, átfolyásokat, megismerte folyóköz népét is alaposan, nyár végére ismerte a madarakat is nótájuk szerint, s az alkonyban a bagoly sem félt fölé telepedni, megszokták a fűz alatt, talán befogadták a legényt.

Horogvégre kapta a nagy márnáját is egy júliusi hajnalon, igaz nem sok híja volt hogy a kagylópadra szaladjon megint, de végül is meglett az ágvíz királya, amely majd öt kilót mutatott az otthoni mázsálón. Milyen büszkén feszített mellette, s könnyének cseppjét a büszkeség, s nem az elkeseredettség csalogatta ki szeme sarkából. Hirtelen a nyár lassan veszteni kezdett erejéből, hajnalonta ködpaplanba takaródzott folyóköz, nagyapa se járt már ki a ladikkal. Mosolygós bajsza megfakult, s levegőt is egyre nehezebben vett. Az öregség nehéz kórsága lassan őt is maga alá gyűrte. Az orvos is csak a fejét csóválta az öreg ágya mellett. -"Tudják a kor teszi. Az Isonzó völgye se tett jót neki fiatalon, onnan maradhatott valami a tüdején. Meg kell békélni a helyzettel! Szép kor ez!" Beszélni nagypapa napok óta nem tudott. Szemével intett olykor. Egy szeptember eleji napon nagymama kisírt szemekkel riasztotta a családot, hogy baj van. Nagypapa ritkán, percekre tér csak magához. Gyorsan ketyegett az idő. Sietve ágya köré gyűlt a család, szorongva, hangtalan, kalapot, ingujjat gyűrögetve, szorongva. Az öreg nem szólt. Szemeit kinyitotta még utoljára, kedvenc unokájára nézve valamit mondani akart, de hang nem hallatszott nyíló ajkai közt. A "csepp inas" közel lépett, s nagyapja fölé hajolt, s az öreg ajkai még egyszer szavakat formáztak halk suttogással: "-A fűz mellé, csepp inas,...oda vígy engem dédatyámhoz,.... a huszárhoz..!"

Utolsó szavak. Régen volt, mégis tisztán itt vannak. Hogy eltelt az idő. Mintha egy nagy tárolóorsóra tekerték volna az éveket, melyek rendre ott sorakoztak szép sorban az orsó dobján. A sírhant fölé borított öreg ladik, amelyben nagypapa mesélt huszár dédapjáról, s amelyből az első márnáját fogta a "csepp inas", az is elkorhadt tán rég, vagy elvitte az ár, ki tudja. Az unoka, a "csepp inas" is nagypapa lett jó ideje, a szél is egyre több ősz hajszálat fésült fején olykor. Megkopott a legenda, a családi történet. Ki emlékszik mostanság ezekre a dolgokra. Hogy hol van az a fűz, él e még, vagy annak emléke is lepergett valahol az idő acélrostáján? S lakja e bagoly még az ágak sűrűjét? Ő emlékszik. Tudja az utat is. A vizen, zsombékon át. Megjárta azt gondolatban sokszor. Gondolataiból a rádióból jövő hangok szakítják ki. Éppen híreket olvastak be, amelyből csak egy mondatot ragad ki elméje: A következő nap lesz az utolsó tanítási nap, véget ér a tanév..... Hirtelen eszébe jutott a gyerekkora. -.... Holnap ismét utoljára szól a csengő az iskolákban! Ma sem tanítanak a tanítók semmit a folyóköz-Szigetköz életéről. Ma is csábítja a fiatalokat a nyár, a mező, az erdő, a szabadság...

Egy barna nyelű kopott fokosra támaszkodva lassan felkelt az ócska, de még recsegő rádió mellől a fotelből,  s elgémberedett tagjai lépésenként pergették le róla az évek rozsdáját. Mire az ajtóhoz ért, szálegyenes termete tekintélyt parancsoló szikár arca büszkén ragyogott. Markába belesimult a fokos feje amelyen megcsillant a kinyitott ajtón beszaladó napsugár..... A következő mondatokat egyre csillogóbb szemekkel, szinte félhangosan mondta maga elé: -"Talán nem is baj hogy nem tanítanak semmit. Csak összekuszálnak mindent. Holnapután kiviszem én is az unokám a vén fűz mellé, mikorra harmadszorra szól a kakas, csónakban leszünk. Elég nagy már a legény, tizenkét nyarat is megélt csepp inas ő is. Meg fogja érteni a fűz meséjét, a fűz, s ősei szavát."

Ui: Szigetközben játszódó korábban írt novelláim itt tekinthetőek meg:

Szigetközi kalandok 1.

Szigetközi kalandok 2. - Sztornó



Kelt: 2018. Év Fergeteg havának 13.-ik napján

Lajta az elfeledett folyó 3. -"Brutalicus"

Az éhség nagy úr. Vitathatatlanul nagy. S bármily fura is, hangja is van. Ezt az utóbbi időben gyakran hallotta a vadász. Egyik napon arra lett figyelmes, hogy a korgó gyomra majd felverte a környéket, minden előjel nélkül akkorát mordult hogy szinte megijedt tőle. Mintha vihar jönne, s az ég alján dübörögne vadul, zord, rohanó sötét fellegektől kísérve. Szégyenlősen megtorpant kissé. -"Vajon meghallotta valaki?" Hallgatózott. Mintha egy belső fogsor marcangolná a gyomrát. Lealjasító, nagyon lealjasító lenne, ha őt, a nagy vadászt valaki korgó gyomorral rajtakapná! Még a gondolatától is irtózott, mintha a hideg is kirázta volna ettől a félelmétől. Nos, mivel a környezetében semmi változást nem tapasztalt, kissé megnyugodva tovább haladt. A hang nem jutott el ezek szerint senki fülébe. Még ez a szerencse. Mit gondolnának róla? Hogy olyan ágrólszakadt szerencsétlenné vált hogy nincs meg a napi betevője? Hova is lenne a világ. Kinek merne eztán a szemébe nézni? Hová lenne a becsülete? Szégyenszemre nem is merne mutatkozni jó ideig senki előtt, az már bizonyos. Megszólnák a társaságban is, hangosan kacarászva közben, összesúgnának a háta mögött. Ez lenne csak a világ csúfsága.....

A nap jócskán vesztett az erejéből, nyoma sem volt a pár héttel ezelőtti forróságnak, sápadó arcát a horizontról mutatta csak félve. Néha viharos szél borzolt bele a folyóparti nádasba, s ilyenkor a víz tetején gyakran megjelentek az utazók. Így hívta csak magában azt az áradatot, amely mostanában indult hosszú útjára a folyócska hátán. Az utazók színes ruhái messziről látszottak. Némelyek a víz alatt közlekedtek meg-megállva egy-egy víz alatti sziklánál, vízbe szorult fatörzsnél, hogy aztán újult erővel folytassák utolsó útjukat.

A következő időszakban még többen lesznek majd. Ahogy hűl az idő, egyre többen jönnek kézen fogva egymást. Egy-egy esős, szeles nap után szinte a vizet se látni tőlük, annyira ellepnek mindent. A lehulló sárgásbarna falevelek. Ők, a tarka-barka utazók. Kényelmetlen köztük gázolni, ha vadászni kell menni. Bizony kényelmetlen, s nem is túl szerencsés, bár el lehet bújni a falevelek közt, ez kétségtelen, de sosem szerette ezt a módját a zsákmány becserkészésének.

100 km/h erősségű lökések.....

A gyomra megint korogni kezdett. Szinte hascsikarása volt az éhségtől. Két napja nem jutott normális ételhez. Hol van már a nyári bőség? Elillant. Oly hamar történt, egyik napról a másikra. S most ez az érzés mozdította ki kényelmes otthonából. Ott ugyanis nem talált már semmi ehetőt. Nem igen akaródzott előjönni az biztos, de törvényszerű, hogy az éhség előbb utóbb mindig győz a lustaság felett. Nehezére esett útra kelni, mozdítani az izmokat, de nem tehetett mást. A minap még látott egy gólyát. Ott lépkedett a gáton békára, meztelencsigára lesve. Kecses mozdulatokkal, vörös hosszú csőrével bejárta a gátoldalt. Két hete nem jön a gólya se. Hogy hova lett? Elfogyott tán a gátoldalban is a betevő? Vagy más helyen keresgél a hosszúlábú?  Lehet az is hogy elköltözött, s nem jön vissza majd csak kikeletkor.

Malom a Lajtán

Aztán ott voltak a mindig elegáns frakkban csivitelő fecskék. Gyakorta szinte a vízfelszínt súrolva kapkodták el az apróbb rovarokat, vízipókokat. A malomban lakott néhány család. Ismerte is mind, a fiatalokat is. Egyik nap aztán a rokonokkal összegyűltek, megigazgatták fekete-fehér frakkjukat, s egy szemvillanás alatt eltűntek. Még csak nem is köszöntek senkinek. Hát szép öltözetükhöz képest mégsem olyan jól neveltek. Fura volt a csend utánuk. Megszokott volt a jelenlétük. Hiányuk most  több mint nyomasztó. S ezen apró jelek mutatták a változást. Viszont jelen esetben az éhség az, ami lekötötte minden gondolatát, így elhessegette hamar ezen részleteket, melyek az idő kerekének mozgását, a változást jelezték, amit ekkor még oly kevesen vették észre...

A folyó nádas zsombékos partja néhol kis öblöcskéket rejtett, ahová vaddisznók jártak fürdeni a fülledt napokon. Hatalmas vadkanok, kocák a malacaikkal, amelyek önfeledten pocsoltak a hűsítő iszappal kevert vízben. Néhol látni lehetett nyomaikat, kifeküdt gaz, szétdúlt nádas, összetaposott növényzet, mély nyomok. Mostanában a vaddisznók ritkábban jártak erre. Nem akaródzott belemerülni az egyre hűlő vízbe. Hajnalonta összebújva ébresztette a malacokat a nap a vackukban, hisz a pirkadat hidege egymáshoz szorította őket. Nem mindig akaródzott lejönniük fürdeni.

Néha dermedten megriadt a hangtól, amelyet oly régen hallott már. Talán az elmúlt évben lehetett rá példa utoljára. Ilyenkor a nádas mellé bújt ijedtében, s csak nagy sokára mert előjönni ismét. Egyszer látta is honnan jön az a hang, amelybe belerettent a környék, s egy pillanatra ledermedt tőle mindenki, aki hallotta. Egy hatalmas szarvasbika állt a pirkadat ködében, s vastag párát kilehelve, vérben forgó kidülledt szemekkel agancsos fejét hátrafeszítve bőgött. Agancsáról itt-ott moha és száraz gally csüngött. A hangra beleremegett a vízfelszín is. A szarvas hatalmas teste megrándult mielőtt lépett néhányat a nádas felé, majd óvatos, ám fenséges léptekkel lassan eltűnt. Csakhamar elcsendesült minden.

Miután megnyugodott, eszébe jutott, hogy enni kéne valamit. A szarvas már nem volt a közelben. Elhaladt néhány part menti nádfal, zsombék előtt, megvizsgált néhány vízre hajló bokrot és fát, alaposan benézett alájuk, de semmi érdemlegest nem talált. Idén a vadszeder is megjárta. A forró nyári napok keményre töppesztették az amúgy ízletes sötét gyümölcsszemeket, így a szüret elmaradt. A gyalogszeder mutatott még némi életjelet, de a sűrű galagonya és burjánzó ciher miatt szinte észrevétlen maradt az a néhány kékes hamvas gyümölcs, amely éppen túlélte az augusztust.

tipikus Lajta kanyar

Találni kell valamit, mert az éhség lassan elviselhetetlen lesz. Hallotta a társaitól, hogy sok furcsaság történik manapság. Néha mintha egy testesebb falat kerülne valaki orra elé, s amint a vadász ráveti magát a vélt zsákmányra, uzsgyi, gyorsan el is siet vele, mintha irigységből féltené, vagy nem akarná megosztani mással a drágán megszerzett falatot. Egyesek fura menekülést véltek felfedezni olykor, ám megoszlottak a vélemények ezen beszámolókkal kapcsolatban. Rémhírek, komikum, tragédia, bohózat. Ki-ki ahogy hallotta, s továbbadta megtoldva, kiszínezve a fél füllel hallottakat, a fél szemmel látottakat.

Ilyen időket élünk. Ki megragad valamit, azonnal viszi. Önzőnek kéne lenni? Ősi ösztönöktől vezérelve, senkivel sem osztozkodni? Meglehet. Jobb ha senki nem tudja hol vannak az igazán jó vadászterületek. Senki más nem részesül a remélt gazdag zsákmányból. Amúgy is egyedül szeretett vadászni egy ideje, hát próba szerencse. Hallomásból tudott ezekről a félresikerült vadászatokról valamit, hogy néhány esetben a vádásznak is nyoma veszett a zsákmánynak együtt, de hitte is, meg nem is az erről szóló kósza pletykákat. Elhessegette ezeket a sötét kételyeket. Miután rendezte gondolatait, lassan elindult felfelé a folyón sodrás ellenében.

A nap már csak a fák ágai közül leste a folyót, s annak túlpartját. Azt is alig látta csak. A nádas felőli oldalt a sugara néhány perce el is hagyta. Ez a legjobb időszak a vadászatra! Ha úgy alakul, még halat is lehet fogni, vagy bármi mást! Gyorsnak kell lenni, határozottnak. A helyzet az, hogy útközben több társával is találkozott, kik szintén vadászni indultak. Nem tetszett a társaság, zajosan csörtettek, s csak az nem vette észre őket, aki befogta szemét, s fülét. -"A fene essen belétek, nem lehet így vadászni, ilyen kísérettel, bohó, féktelen ricsajozó fiatalokkal!" -gondolta, majd elvált a társulattól, s magányosan hosszú léptekkel nekiiramodott. A folyó két kanyarral lejjebbi szakaszán hagyta alkalmi vadászpartnereit. Idáig már nem hallatszott el a jelenlétük. Végre egyedül maradt. Nagyjából kétszáz méternyire egy ideális helyet talált búvóhelynek. Egy vízre hajló bokor törte meg az áramlást, mellette nádas, s a túlparton is vaskos növényzet vetett árnyékot a partszélre. A legígéretesebb. Csak nehogy a korgó gyomra elárulja. Akkor lőttek mindennek. Szinte belevésődött az ettől való rettegés. A csend mázsás súllyal nehezedett rá. Valami mozdult a folyóparton a víz fenekén. Óvatosan szemügyre vette a mocorgót, s lassan körvonalazódott benne egy rák formája, amely inkább hasonló volt egy ágas bogas valamire, mintsem élőlényre.

Milyen finom is a rák. Az utóbbi időben rettenetesen elszaporodtak. Jó lenne fogni belőlük, ám gyerekkorában oly sokat falatozott belőlük, hogy inkább valami másra, ízletesebbre vágyott. Esetleg ha nem adódik más talán ráfanyalodik az ollósokra, de azért meg nem olyan rossz a helyzet hogy rákot egyen megint. Kedve se volt a kövek közé befaroló az ollójával ügyesen védekező rák után kotorászni.

sokan vannak

A víz enyhén opálosan szállította a faleveleket, a part menti sás meg-meghajlott az alkony fuvallatának engedve. A kabócák elkezdték esti koncertjükre való hangolásukat, s egy-egy denevér próbálta átvenni az elköltözött fecskék szerepét. Elhelyezkedett a bokor alatt, s mozdulatlanul konstatálta, hogy végre minden rendben. Nos, sikerült lest foglalni, senki nem vesz tudomást róla. A rák se foglalkozott már vele, egy elpusztult küsz darabjait szeletelgette akkurátusan ollóival. Ma talán összejön a vacsorára való!

Néhány perc múlva, ahogy meglapult a bokor tövében, s szinte láthatatlanná vált mozdulatlanságában, mintha nem messze tőle valami vízbe ugrott volna, s eszeveszett gyorsasággal, esetlenül a túlpart felé iramodott. Jó lett volna elejteni, vagy rendesen megnézni mi az, de messze volt, s mire nekilódult volna, már elvesztette volna az értelmét a mozdulat.  Nem is látta tisztán elsőre mi volt az, amely oly csábítónak tűnt elsőre. Kicsit nem árt az óvatosság sem. Bár az óvatosság legnagyobb ellensége a türelmetlenség, a türelmetlenség felbujtója pedig ki is más lehetne, mint a mardosó éhség. S az itt volt most minden zsigerében. Érezte, hogy feszíti, hajszolja. Kis idő telt, s majdnem mellette újabb loccsanással jelentkezett egy fura forma lény, sötét feje zöldes háta, sárgás hasa, riadt szeme mutatta kétségbeesését. Egy darabig követte ezt a lényt, majd miután a túlparton nyoma veszett, gyorsan visszatért búvóhelyére a túlparton. Sose látott még efféle alakot. Érdekes volt pedig. Húsos falatnak tűnt. Nagyon is annak. Nyelt is egy nagyot a gondolatra, de a gyomra hiába várta, ezúttal sem érkezett neki semmi.

Parti rovarok

Meg kellett volna fogni. Most aztán marad az éhség. Egyre mardosóbb. A fenébe is. Ezt elszalasztotta. Ki tudja, aznap lesz-e még valami, ami ekkora lehetőséget ad a vacsorára. Ejj. Biztos hogy ezt elrontotta. Nehezen tette túl magát ezeken a gondolatokon. S mire terveket kezdett volna szőni, mihez is kezdjen, szinte mellette csobbant a vízbe ismét az a valami. Szeme sarkából látta, hogy ugyanaz a fura alak ugrott a vízbe, amelyet az előbb követett,  aki aztán riadtan próbált menekülni. Néhány ügyetlen mozdulat után nem mozdult többet, hisz ekkor már az éhség hajtotta erővel keményen rácsapott. A vadászösztön egy pillanat alatt feltört benne, az elfojtott vágy, hatalmas lökést adott neki arra a pillanatra, amely döntő volt a vadászat leglényegesebb tizedmásodpercében. Mint a villám, elemi erővel fogta meg az áldozatát. Amely nem menekülhetett, sem erőben, sem gyorsaságban nem kelhetett versenyre a vadásszal. Elejtette! Végre, itt van a zsákmány! Amikor megragadta, akkor viszont olyat érzett, amelyre eddig meg nem volt példa. A következő pillanatban éles fajdalom hasította szét a gondolatait. Ez rettenetesen bök! Végighasít minden porcikájába az érzés. Belesajdul, élesen, fájón, s nem lehet szabadulni tőle, sőt, mintha nem engedné mozdulatainak kibontakozását...

A kezdeti meglepődést felváltotta a kétségbeesés. Most már nem érzett éhséget, fáradtságot, csak az ijedtség és az életösztön hajtotta. Erejének tartalékait is felhasználva megpróbált visszajutni a bokor mögötti búvóhelyre, s már-már elérte azt, de a megszilárduló erő ezt nem engedte, s lassan kezdte felmorzsolni az ellenállását, ellenkező irányba húzva a vadászt. Ekkor jutott eszébe a túlparti dús növényzet. Talán az megmentheti. Nem véletlenül választotta ezt a helyet. Legyen egy "B" terv mindig. Maradék erejét összekaparta, majd azonnal beiramodott a zsombékosba, de nem tudott hosszabban megkapaszkodni semmiben, így lassan onnan is kihúzta az a valami, amely sajgó fájdalmat terjesztett egész testében. Hát igaz amit mondanak. Jutott az eszébe. Mégis tragikum, s nem bohózat amit összehordtak.  Minden vadász előbb utóbb vaddá válik, s más fogja levadászni. Vele is ez történik most? Zsibbadt a szája is a szúrástól. Riadt szeme lassan megvizsgálta a környezetét. Mintha egy sötét árny nyúlt volna felé. Bizonyost hogy igaz. -"Most nem én vagyok a vadász, meg kell tanuljak zsákmánynak lenni?"-gondolta. Egész testében hideget érzett, a szél is megsimította talán. Ilyet nem tapasztalt még. Hangokat hallott maga felett. -"Nézd, milyen szép! Hatalmas példány! Úgy küzdött, hogy harciassága okán megérdemli a -Brutalicus- nevet is! Éhes lehetett!"

"Brutalicus" 

Mintha villant volna valami. A szeme káprázni kezdett, s kezdte nehezen venni a levegőt. Mire észbe kapott, a parti buja növényzetben találta magát, ahová az imént menekülni próbált. Az ajka sem zsibbadt már. Könnyebben jutott lélegzethez. -"Legközelebb légy óvatosabb!" -hallotta ezt a hata mögött. Azonnal nekiiramodott. Szabadon mozoghatott, s ez felvidította. Talán egy mosolyféle is megjelent a szája szegletében. Vagy csak a zsibbadás tette oda csalfán a vonásokat? Még elmosódottan hallotta, amint távolodott a búvóhelyétől azokat a hangokat -"Láttad milyen szép domolykó volt? Mohos hátú aranyló pikkelyű! Jó képet lőttem róla. Csoda hogy még vannak ekkorák is!"

A délután hamar emlékké szürkült, s az este csendjét csak az üresen korgó gyomra törte meg olykor, de ekkor ez nem zavarta, hiszen a másnapi vadászatról álmodott...

S miről álmodik a horgász ha pergetésre adja a fejét mostanság? Hm, talán ezekről a pillanatokról....

Végszó:

Írhattam volna, hogy kimentem, szép volt a folyó, a természet, pergettem, milyen fain domikat, kis csukákat, jászokat, sügereket, balinokat fogtam, milyen "facagányos" bottal, orsóval, zsinórral és wobblerekkel, de egy idő után unalmasnak találtam volna a szimpla beszámolókat, felszerelés ajnározást!!! Néha kell egy kis változás, ami esetleg lehetőséget nyújt a fejlődésre. Úgy hiszem, jobb volt ezt most így, nem mindennapi módon közreadni. Ha emlékszik valaki a "Halszemmel..." című 3 részes novellasorozatra (Linkek: 1. rész,  2.rész, 3. rész.) az volt hasonlatos, mikor egy hal szemével láttattam a világot. Most is ezt próbáltam meg átadni. Ismerjük meg azokat az állatokat, akik értelmet adnak horgászatainknak. Ismerjük meg viselkedésüket, életüket! S máshogy látjuk majd mi is a világot! S hogy sikerült-e emlékezetest, maradandót alkotni? Hm. Ez jó kérdés.........

Kelt: 2017. év Földanya havának 17.-ik napján

Virrasztás a stégen

A nap sugarai meredeken érték a kis házat. Az árnyék lassan mozgó torz alakja felfalta az öregedő délutánt, miközben rákúszott a nádasra. A félsziget, amelyen a kis ház állt, csak egyetlen fűzfák szegélyezte keskeny úttal csatlakozott a parthoz. A keskeny út majd százötven métert tett meg a parttól a tó belseje felé. A kis félsziget alig száz méter hosszú és ötven méter széles volt. Partját nád szegélyezte. A szigeten állt a kis ház. Pici konyha, mellette kis szoba, két tetőtéri kis szoba, egy széles tornác, s körülkerítve kis placc, melyen épp elfért egy szalonnasütő, egy kerti hinta, asztal, s néhány szék. A ház közvetlenül a parthoz épült, mindössze három méterre. Onnan tizenöt méterre nyúlt be a náddal szórt öböl felé egy kis fa stég. Ott edződtem, mikor kézi erővel a 15 kilós kalapáccsal vertünk le 3 méteres akác cölöpöket mélyen a víz alatti földbe. Nem kellett nekünk konditerem, meg ilyen-olyan porok, fehérjeturmixok......pfffff..... Hogy eltorzult azóta a világ....

Kis ház a szigeten

stég

Állt is a stég mint a cövek. Egy autót is megbírt volna. Ott ültünk apámmal. Szó ritkán esett. Az alig méteres vízben a gyenge szél hullámokat rajzolt a bevetett úszók köré. Nyugalom. Milyen jó is volt ott ücsörögni. Eltelt azóta több mint húsz év is talán. Várni a kapást, s beszélgetni. Akkor már elkerültem otthonról. Nem volt még mobiltelefon, ritkán volt alkalom szót váltani. Jól esett ott gubbasztani az apró faszéken. Néha mozdult valami a vízen, s apám ilyenkor lelkesen mutatta, -" Nézd, ott jön a szárcsa! A hattyúk is fiókákat úsztatnak. Amott a cserregő nádiposzáta! Tavasszal sok volt a mocsári teknőc is, kiültek napozni a zsombékra reggelente. Ott túr a ponty! Ott néhány nagyobb halnak kilátszik a hátuszonya, kijönnek a 25 centis vízbe is, itt sok a táplálék. Ott fordult a csuka! Látod?"

Én csak csodáltam a természetet, apám természetszeretetét. Akkoriban nem is értékeltem igazán ezeket a dolgokat. Hogy elmentem mellettük....... Mai fejjel másképp látom az egészet.

A sziget belseje felé esett a kis füves "kert"

Lassan erejét vesztette a nap, elköszönt a világtól, vöröses ábrázatával elbújni készült a nyugatra levő lankák mögött. Ekkor a halak is mozgolódni kezdtek. Itt is, ott is kisebb nagyobb gyűrűket rajzoltak a víz felszínére. Egy nádfal sarkát előzőleg kemény kukoricával és búzával etettük meg. Erős üvegszálas bottal, erős zsinórral, feltolós úszóval szerelt felszereléssel horgásztunk. Néha így is megtéptek a halak. A csali sokszor vaníliával  ízesített kenyérgyurma, vagy egyszerű áztatott kemény kukorica volt. A kenyérgyurma a horogra formázva feszített oly módon, hogy a horog hegye épp csak kilátszott. Gilisztával csak kora tavasszal próbálkoztunk. A nádas épp megremegett. Apám megbökte a lábam csendben a kezével, s halkan súgta: -"Ott jön a ponty, nézd hogy megdönti a nádat! Most csendbe kell lenni, mert óvatos, s hamar visszabújik a nádtorzsak közti útvesztőbe, s ha oda visszafut, jó ideig ki se jön!"

Volt aszályos nyár, mikor horgászni nem volt érdemes :(

S valóban, a nádszálak vad táncba kezdtek, mikor elhaladt köztük az éhes hal. Egy darabig néhány buborék jelezte hogy az etetésre talált, majd az úszó megemelkedett kissé!

-"Figyelj! Fogd kézbe a botot! Itt nem lesz idő pepecselni!" Szólt mellettem apám, s mire ezt kimondta, az úszó megdőlt, majd elindult a nádfal mellett a nyiladékba, bóbitája lassan merülni kezdett, (de nehéz is volt ezt türelmesen kivárjam) mikor az úszó bóbitája elmerült, akkor bevágtam. Az üvegszálas Germina bot azonnal meghajlott, majd megkezdődött a harc. A fék keményre volt állítva, hisz nem sok lehetőség adódott a fárasztásra, a nádas miatt. Az első feladat mindig az volt, hogy a halat el kellett tartani a nádastól, aztán a bal oldali nádcsomótól, ismert akadóktól....Néhány kör, kitörés után az alig két kilós pontyocska a merítőszakban pihegett. - "Engedd vissza fiam, kicsi ez!"

Édesapám bográcsost főz

Először nehezen értettem, miért kell elengedni ezt a szép pontyot. Nekem nem tűnt kicsinek, s nagyon örültem annak, hogy megfoghattam, hiszen évente alig néhány alkalommal jutott időm horgászni, s nem mindig akadt hal. Fájó szívvel kérdeztem, hogy nem-e tarthatnánk meg mégis, mire apám azzal nyugtatott, hogy úgyis jón majd nagyobb, csak várjam ki a végét. Ekkor kissé megnyugodva visszacsúsztattam a halat a vízbe. A közeledő estét a megjelenő denevérek jelezték, meg a tűz, melyet közben apám rakott, s miközben ropogva égett az akác, apám elkészítette a nyársakat a szalonnasütéshez. Közben őriztem a botokat. Az úszó aprókat remegett. Apám a partról látta, s szólt, ne siessek a bevágással, varjak míg elindul az úszó, kárász lesz. Igaza volt. Szép fél kiló körüli kárászok gyűltek a szákban, míg a tűz parázsra égett. A csepegtetett kenyeret és a sült szalonnát kinn a stégen a botok mellett fogyasztottuk el. Soha nem ettem olyan jóízűen. A botoknak addig a halak is békét hagytak. A nap alábukott a nyugati fertályon, s szürkévé mosódtak lassan a nádfalak is.

Édesapám halat fáraszt

Kárászt fogok

Behozza a szél a halakat az öbölbe

A közeledő este miatt az egyik botot apám fenekezőre cserélte, s a nád friss felső hajtását fűzte fel a horogra, amely mintegy méteres fonott zsinórra volt kötve.

Ennek története van. Öcsém kicsi volt még, s hogy ne unatkozzon a gyerek, csináltam neki egy kis tutajt. A tutaj néhány száraz ágból, törzse frissen tört nádból állt, s frissen hántolt fűzfavessző szolgált kötözőanyagként, vitorlát pedig újságpapírból kapott. A kis tutaj majd 10 méteres pórázon rángatózott damilból, hogy ha elviszi a szél, öcsém visszahúzhassa a partra. Egy darabig eljátszott vele, majd  egyszer csak sírva jött, hogy valami nagy halak szétszedték a hajót és eszegetik a darabjait. Na gondoltam nyakleves lesz ezért a füllentésért, biztos tönkretette a játékot, s hogy mentse magát kitalálta ezt a mesét...

Átlagos délután

Rádöbbentünk azonban hogy igaza volt. Az éhes amúrok a nyári melegben megérezték a frissen eltördelt nád illatát, amely a tutaj egy részét alkotta, s megették a hajó törzsét!!! Még láttuk is a mutatvány véget....Hát innen a nádleveles ötlet!

Ide bikaerős botok kellenek

A horgot apám a nádlevéllel egy másik nádfal mellé dobta. -"Itt járnak be az amúrok, figyelj, mert könnyen megtréfálhatnak!" A megállapodás szerint hajnal kettőig én vigyáztam a botokat, s utána váltott le apu, aki koránkelő volt mindig. Rámnehezedett a csend, s a hold is kajánul vigyorgott rám némán a nádas fölött, majd elunva a mókát hamarost ő is alábukott. Éjfélig úgy ahogy elvoltam. Néztem az estét, a kigyúló csillagokat. Sokszor láttam hullócsillagot, volt, amely szinte nappali fénnyel izzott fel a másodperc tört része alatt, bevilágítva a világot, majd eltűnt. Némán. Csak én voltam tanúja utolsó útjának.

Barkát bont a fűz kora tavasszal

De éjfél és kettő közt bizony nehéz volt mindig éberen maradjak.  Ilyenkor semmi nem mozdult, legfeljebb a sünök motoztak kint a nádban. Akkorákat ásítottam, hogy a vízilovak megirigyelték volna ha látják. Még be is könnyesedett néha a szemem, melyet nem győztem eleget dörzsölni hogy ébren maradjak. Úszós szerelékkel világítópatronnal néha fogtam egy-egy testes kárászt a nád mellől, vagy becsúszott néha egy kisebb ponty. Jó volt látni, ahogy a fénylő patron s a vízről visszaverődő fény lassan szöget formázva találkozott, majd csendben, lassan a vízfelszín alá bújt. Ez éberen tartott. Ám a kapásmentes időszakok bizony nagyon nehezen teltek. A család mélyen aludt a parti kis házban. Én meg kint kuksoltam. Hűlt kicsit az idő is. Nem megy a mutató az órán. De soká lesz hajnal kettő. Hal se jön. Csak a gondolatok. Sokat gondolkodtam így. Nem kellett másra figyeljek, csak a gondolatokra. Jó is volt. Akadt idő, mikor elbóbiskoltam. Később öcsém is sokat kiült velem. De itt még kicsi volt. Bent aludt ő is a többiekkel. A meleg házban. Én kint kuporogtam a kényelmetlen kis székén.

Kezdtem elgémberedni. Sosem feledem. Lassan megrezzent a fenekező boton a fehér karika, melyet a csillagok fényében is jól láttam. A szemem sarkából vettem észre csak. Először átfutott agyamon a gondolat, hogy csak a képzeletem játszik velem. De akkor ismét rezzent egy kicsit. Elindult lassan a bot felé. Mint a macska. Gyorsan, ám rendkívül óvatosan kikeltem a székből, s a bot mellé guggoltam. Kicsit engedtem a zsinórt, ne érezze az ellenállást, majd ahogy a karika ismét közeledett a bothoz.... a koppanással egyszerre vágtam be. Az üvegbot karikára hajlott. A megakasztott amúr teste megvillant a csillagfényben, ahogy a megakasztást követően kiugrott az alig méteres vízből, s visszacsobbanva vad harcba kezdett. Az éjszaka csendes semmittevő lusta nyugalma elillant, mintha ott se lett volna. A síró orsó, szépen adagolta a zsinórt, a vadul locsogó hal kereste a magányos nádtorzsákat, hogy köré tekerve a damilt elmenekülhessen. Centiken múlt. Centiken. Lassacskán alábbhagyott a zaj, alig észrevehetően lassult a futás, majd a hal néhány kitörést követően a merítőszakban pihegett. Első amúrom. Büszkén vittem ki a partra, ahol megmérhettem.

A sziget túl feléről stégek, bejárókkal, háttérben a Bokodi erőmű

Kora tavaszi csónakázás és etetés

Hajnali zsákmány

A szívem a torkomban dobogott, mikor felébresztettem aput a "nagy" hallal. Első amúrom, igazából alig néhány kilós volt, de sokáig ő tartotta a rekordot egyéni listámon. Emléke ma is itt van. A nyári éjszaka hangjai, a madarak, a halak locsogása, a halfogás, s horgászat apámmal a régi stégen a kis háznál. A nádi peca csínjának bánjanak kitanulása. S minden más, amelyet apámtól tanultam a horgászatról, a halak viselkedéséről. Ez az, ami később oly hasznos volt folyami horgászataim során is. Emlékek, melyek csak az enyémek. S a kis ház, a fűzfák a parton, a családtagok a hintában, ahogy a partról integetnek. A múlté minden. Nem is ebben az évezredben történt. S mégis, mintha imént lett volna. Mintha ezen a nyáron ültem volna ott a nyári éjszakában, néhány nappal ezelőtt.....

Kelt: 2017. Földanya havának 2.-ik napján

Szigetközi kalandok 2. - Sztornó

A júliusi nap ontotta hőség kíméletlenül árnyékba űzött minden élőlényt, pedig még csak délelőtt volt. Az álmos kis szigetközi faluban csak a fecskék csivitelése hallatszott olykor, vagy a kabócák zenekarának fel-felhangzó monoton koncertje törte szét a csend tükrét. Néha a főútnak csúfolt toldozott-foldozott kátyúktól torzított egyetlen aszfaltcsíkon kerekezett át néhány mosolygó osztrák turista. A turisták nevetségesnek tűnő sisakban, testre feszült tarka ruhában és napszemüvegben, mely idegen lény formát kölcsönzött mivoltuknak. -"Guten tag! Guten tag!" -köszöntek illedelmesen a falu lakóinak, akik kíváncsian nézték kerítésük mögül az elhaladó kerékpárosokat. Sosem láttak még ilyen sci-fi-be illő dizájnos bringákat. Bringákat is többnyire a kocsma előtt letámasztva láttak, múlt századi nyikorgó rozzant drótszamarakat.

A falu egyetlen kocsmájában csak néhányan ültek. Az omladozó vakolat, a kifakult felirat:

-I t a l m é r é s-

Ez különös retró hangulatot kölcsönzött a helynek. A fal mentén itt is, ott is gyom és dudva bújt elő a repedésekből tovább növelve annak méretét, melyek mentén fürge gyíkok sütkéreztek.

A helység sötét, savanyú bor és dohányszagú volt. Igaz, hogy pár éve megtiltották a kocsmákban a dohányzást, de az ajtó előtti dohányfüstfüggönyből mindig szökött be egy kevés, s a bent tartózkodó díszes társaság gúnyája is sűrűn lélegezte ki a füstszagot. Régi megfakult faszékek, kockás foltos terítővel letakart öt asztal volt minden berendezés, illetve egy csocsóasztal, amely rég nem működött már. Berepedt üveglapján vastagon állt a por, melybe csak a legyek lábai rajzoltak absztrakt formákat. A pult mögött az élete delén túljutott egykori szépségében rég megfakult menyecske törölgette a poharakat, vastag mázzal, de unalommal az arcán. Vállig érő szőkés hajában már megjelent néhány ősz hajszál, ám ez különösebben nem zavarta. Kinyúlt felsőjének dekoltázsa szeplős melleit rejtette. Melltartójának csipkéje a helyiség előkelő társulatának örömére többnyire szándékosan kikandikált a dekoltázsból. Némi úszógumi rárakódott a derekára az évtizedek során, de ezt ügyesen a pult mögé bújva sikerrel rejtve tartotta. Szemmel látható volt, hogy útál itt lenni, de más lehetősége nem lévén eltűrte a félrészeg udvarlók mindennapi próbálkozásait. Nem bántott meg senkit, félt hogy visszautasított kérővel ugrik a napi kis borravaló is, így mindenkire csábítóan, a sötétre festett szemeivel visszamosolygott, néha még kacsintott is. Ez azt a hiú tévképzetet idézte elő, hogy minden kocsmalátogató szentül meggyőződött arról, hogy ő az első számú kitüntetett, a csábító mosoly csak neki szól. Mindenkihez volt egy kedves szava, sokszor együttérzően hallgatta meg a sirámokról, bánatról, örömről szóló monológokat. No ez okozott is néha ramazurit, perpatvart, főképp fizetések környékén, mikor vastagabban fogott a szesz a kiszáradt torkokon. No ekkor az udvarló lovagok sir Lancelot elszántságával nagy hévvel egymásnak estek. Nagy baj nem volt soha, legfeljebb néhány gomb gurult koppanva a padlón a sarokba a maligántól elázott helyi  Grál lovagok hangos ruha és hajráncigálásától. Aztán csak elcsendesült minden. Ez így ment hónapról-hónapra, évről-évre.

A forró júliusi délelőtt halszagúan, izzadtan toppant be a kocsmába a falu halásza, s fáradtan hajtotta el kezével maga előtt a színeiben megfakult koszos szalagfüggönyt a bejárati ajtóban, melyen csak néhány légy vizsgálgatta a foltok eredetét, a mozdulattól volt amelyik szárnyra sem kelt. A kopott ragacsos pulthoz érve két nagyfröccsöt kért rizlingből. Mire a második pohárral elkészült a pult mögött szorgoskodó menyecske, addig az ádámcsutkájának sűrű mozgásával a halász lesegítette a savanykás frissítőt a borostás torka feneketlen mélyére. Némi borravalóval megtűzdelve a pultra csörgette a halász a két pohár ellenértékét, miközben a szénsavtól böffentett egy kicsit. A második poharat, mely időközben a lecsapódó párától kívülről megizzadt a kezébe véve szétnézett a kocsma egyetlen helyiségében, mivel a szeme idővel hozzászokott a borsavanyú félhomályhoz.

Két korosabb férfi halkan beszélgetett egy asztalnál az ablak mellett, látszólag rá sem hederítve a külvilágra. Előttük félig kiürült fröccsös poharak és kopott magyar kártya. Ultiztak. Kevesen játszanak ultit manapság. Az idősebbek ismerik még a játékot, a fiatalok esetleg csak a pókert. Ott nem sokat kell gondolkodni. A pult előtt jobbra egy másik asztalnál egy fura kinézetű szlovák fickó, akit Pávelként ismertek meg a faluban épp rumot hajtott le, majd a felest azonnal hideg sörrel öblítette. A lenyelt italtól hirtelen könnybe lábadt az amúgy is vizenyős tekintete. Pável a szlovák, néhány éve vett itt egy kis házat, mikor tömegével jöttek át Pozsonyból a gyenge forint miatt a tót atyafiak lakni. Csendes mosolygós ember volt ez a Pável, de nem igen akaródzott neki magyarul megtanulnia, bár ahogy mondják az apai nagyszülei még magyarok voltak. Kisnemesek talán Nyitra mellől, ám ő már semmit nem tudott ősei anyanyelvéből. A sors tette őt vissza a magyarok közé. A falusiak szerint büntetésből, hogy vezekeljen atyái elfeledett nyelvéért. Az élete is szürkén telt, s most nyugdíjas éveit ebben a poros kis faluban tengette. Reggelente vidáman igyekszik Pável a kocsmába, hogy néhány cent borravalót guríthasson a kétes múltú pult mögött szorgoskodó menyecske markába.  Akivel útközben találkozik annak vígan mondogatja:
-"Jó reggelit! Pável vágyom Szlovákországból, hoznyi holnap friss juhtúró, finom sör Posonyból, csak szólnyi bátran!"
Ezt az egy épkézláb mondatot tudta csak magyarul megtanulni, ám ezt napjában többször is hangoztatta ha találkozott valakivel. Néha volt is, aki rendelt tőle, akkor Pável nem ment a kocsmába, hanem beült régi Škodájába és beszerezte a kért termékeket. Másnap aztán rumra is futotta a sör mellé, hisz némi útipénzt is felszámított az ingázásra, melyet a lelkes falusiak ki is fizettek.

A halász egy, a sarokban hanyagul lerakott asztalnál ülő mogorva gülü szemű férfihez araszol, útközben csak aprót biccentve fejével a két halkan beszélgető, illetve a szlovák Pável felé, akit ő csak Palinak hív. Gyakran eszébe jut róla a mondóka, magában el is énekli olykor a "Vak Pali, vak Pali mindent lát..." kezdetűt, ilyenkor cinkos mosolyt ereszt meg Pável felé, akinek fogalma sincs a mosoly miértjéről. Nem is értené azt. A magyarok egy szevasszal elintézik a köszöntést oda se nézve, míg Pável mosolyogva egy "Dobrý deň"-t szisszent ki fogai közül, elfeledve, hogy magyarok közt van, akik ennek ellenére megértik a köszöntést, büszkeségből néha vissza is köszönnek ugyanígy, hogy lám mi is tudunk tótul egy kicsinyt. A halász szó nélkül leül a mogorva gülüszeművel szembe. Régi ismeretség az övék, amely még a régi rendszerben élte fénykorát. Hírlik, a gülüszemű férfi sem volt mindig mogorva. Egykor pártfunkcionáriusként az egyik legmenőbb ember volt a faluban. Ladájával mikor végigment a falun, az egyszerű emberek megsüvegelték. Csak neki volt akkor autója. Még a szomszéd falvakban is ismerték a nevét. Büszkén feszített a kormány mögött konfekció zakójában, ebbe a büszkeségbe pedig csak akkor ütött a nyavalya, mikor nagy hóesések idején szégyen szemre a TSZ Zetor traktora rángatta ki a hófúvások dűnéi közül. Valamit elhibázott viszont a rendszer váltás idején mert félrelökték a leveses fazéktól, így csak értéktelen földeket kaphatott a TSZ vagyonból, melyen inkább nőtt galagonya, gaz és vad szeder mint bármely kultúrnövény. Később el is kótyavetyélte őket bagóért. A szomszéd faluban talált rá vevőt, s az új tulajdonos értett a földhöz, rendbe rakta, egy részén kajakos kempinget nyitott a pesti turistáknak, a szakállas belpesti vastag-sötét keretes szemüvegű ficsúroknak, akik fizetni fizettek, evezni viszont nem tudtak és nem is szerettek. Inni, ordítozni annál inkább. A szúnyog hadat persze nem bírták, csak alkohollal vegyítve. Az új földbirtokos a  föld másik részén pedig törökbúzát termesztett, s disznókat nevelt fel rajta. Ez aztán tisztes megélhetést biztosított neki.
-"A megyei burzsoázia állt rajtam bosszút így!" -morogta el napjában többször is. -"Kiforgattak! Tudták előre a lapaj disznajok! Összeesküdtek ellenem a reakció alávaló pribékjei!" - fröcsögte sokszor vérbe borult kidülledt szemeivel. Egy ideig Ausztriában vállalt munkát, hogy fenntartsa magát valamiből, de aztán a kor felette is átdübörgött, s az ezred forduló után a nyugdíjasok csendes táborába vonult. Egykor az "átkosban" márkás whyskey-vel olajozta berozsdált gigáját, most ismeretlen eredetű olcsó törköly is megfelelt erre a célra, némi homoki lőrével kísérve, amelyet bornak csúfoltak a helyiek.

A halász is egykor a TSZ-nél töltött be zsíros pozíciót, ám mikor szeletet akart a tortából, neki morzsák sem jutottak. Pontosabban egy kivénhedt traktor, s a hozzá tartozó rozsdás rozoga eke, tárcsa, borona lett a jussa. Az értéket elhappolták az orra elől az élelmesebb, jobb összeköttetésekkel bíró elvtársak, akikből az új arisztokrácia nőtt ki később a lenyúlt vagyonnak köszönhető "alaptőke" révén. A traktor felett rég eljárt az idő, több olaj folyt ki belőle, mint amennyivel fel lehetett volna tölteni, így a városba adta el az összes gépet a halász ócskavasként az ottani cigányoknak. Ők aztán valami módon helyrehozták az öreg járgányt, eladták, hallani, igen jól kerestek az üzleten. A kapott pénzt hamar megették a gyerekek, elvitte az iskola, s nem látszott a kiút. A halász, aki ekkor még nem volt halász, kilátástalanul őgyelgett a faluban és a környékén hetekig, munkát keresve, de akkoriban mindenhol becsukták az orra előtt az ajtót azok is, akik addig messziről előre köszöntek neki, akik azelőtt hű elvtársként meghatottan szorongatták a kezét ha volt egy kis jutalom osztás november hetedikén, vagy május elsején a TSZ-ben. Kínjában a vízpartra járt, ahol az élete értelme felől elmélkedett naphosszat. A falubeli öreg halászok akik napokig figyelték, egyszer csak megsajnálták, és könyörületből munkát kínáltak neki. Nem volt más lehetőség, kezet adott rá. Papír is járt ekkor már a mesterséghez a megyei szövetségtől. Mire az ezred forduló utolsó tűzijátéka is elhalványodott, egyedüli halász maradt a faluban, mivel az öregek mind áteveztek addigára korhadt fa ladikjaikkal az örök halász mezőkre. Addigra kitanulta szépen a mesterséget, tudott bárhol, bármilyen halat fogni, varsát kötni, vészát elhelyezni, ám az alázatot már nem szívta magába, vagy az öregeknek nem maradt ideje erre megtanítani őt.

Kapzsivá lett, s mindig többre vágyott, többet akart. Vitt mindent, mint a piros hetes, mondogatták gyakran a kocsmában. Nem igen gondolt a jövőre. Ekkor nyílt meg a világ előtte. Egyedüli halászként ismerte a környék vizeit, a tocsogókat, rejtett öblöket, csak csónakkal megközelíthető vaskos lefűződő ágakat, morotvákat, áradás után hallal teli gödröket. Tudta hova húzódik be a hal télire, hova megy ívni a ponty, hol őrzi fészkét a harcsa, a süllő. S kezdett a büszkesége is nőni a pénztárcájával együtt. Karácsony és húsvét környékén igencsak megnőtt a kereslet a halakra. Kevesen horgásztak akkor már a faluból. A megélhetés miatt a férfiak reggeltől estig dolgoztak "Labanciában" kőművesként, vagy szőlészetekben, uborka földeken napszámban. Nem értek rá horgászni kijárni a falu menti folyóra, ág vizekre, de ropogós "ojro"-val fizettek a pikkelyesekért. Az árat a halász szabta meg. Mégpedig vastagon.

Újra hű szemekkel szorongatták a kezét a falusiak, s úgy érezte, megkopott "becsülete" lassan visszatér. Egy pár év és vehetett két csónakot is japán csónakmotorral, egyiket az ágvízen, másikat egy zárás alatt tartotta. Lett szép terep járó, amellyel bármilyen saras időben is eljutott a csónakjához. Nyáron gyakran pesti turistákat kalauzolt jó pénzért a Szigetköz ágvizein kajakkal, s étellel-itallal látta el őket a felhúzott sátraik közt járva esténként zsíros felárért. Felújította a házát, feleségét úri módra a városba, szépség szalonba járatta kéthetente, ám hiába a sok pénz, sokat nem tudtak már javítani a "nacssasszonyon", ennek ellenére a nő kimázolva úgy járt-kelt a faluban mint Milady the Winter! Ezen felül két gyerekének is zsebből kifizette az új lakást a közeli városban. S míg ő jól érezte magát az új rendszerben, s büszkén feszengett a "burzsoázia" által rászabott mellényében, mogorva ismerőse a régi rendszer elmúlt dicsőségén és saját mellőzöttségén, félretettségén siránkozott, áldozatként aposztrofálva magát.

A halász minden nap a vízen volt, s mindig volt hal a varsában, a tükörhálóban, a vészában. A gödröket is sűrűn tapogatta táplival. A faluban meg voltak vele elégedve, hiszen jó áron az igaz, de mindig kerülhetett az asztalra friss ponty, csuka, harcsa, egy-egy lapátdévér, néha márna, balin, sőt süllő is. Hat nagy fagyasztóládája többnyire csordultig volt hallal. Még a szomszéd faluban is ismerték, impériuma kiterjedt oda is. Csak szólni kellett neki a hét derekán, ha a vasárnapi asztalra halat akart valaki. A halat meghozta, a pénzt elrakta, a borravalóval pedig megolajozta a torkát a falu egyetlen ótvar kocsmájában. Úgy tűnt, révbe ért, s ez az állapot eltart addig, amíg a világ, világ, s a víz Pest felé folyik. Hanem aztán hamar szertefoszlott a jövőbe vetett hit.

Elkövetkezett egy esztendő, amikor a nagy árvíz elvitte a két csónakot, a hálókat, a terepjárót, s mindezekkel együtt a halász addigi gyümölcsöző életét is. A hirtelen jött áradás miatt a csónakokat ki akarta hozni a hullámtérből a halász, s ezért megkockáztatta, hogy bemegy a terepjáróval az ágrendszerbe. Az első csónakkal kifelé jövet viszont beragadt a sárba, amely felett már vagy tíz centivel folyt a víz. A halász kilométereket gyalogolt kétségbeesetten egy kölcsön traktorért, amellyel a kis japán autót ki akarta menteni az iszap fogságából, ám amint odaért a segítséggel, az autónak már csak a teteje látszott ki az iszapos vízből... A víz mindent elvitt akkor. Talán valahol betemette azóta az iszap a kis autót, s majd több száz vagy ezer év múlva kerül majd csak elő az akkori régészek nagy örömére. Az árvíz után a táj is megváltozott. Az ágrendszer vizei is. Ahol gödör volt, most térdig gázolva át lehetett menni a túlpartra. Ahol a gólya is lábalt, ott most hat méter mély a víz. A halak megfogyatkoztak, s nem a megszokott helyükön voltak. Alig ficánkolt olykor valami a hálóban, de volt, hogy napokig hiába húzta elkeseredve a hálót, néhány fonnyadt keszegen kívül nem akad zsákmány. A kormoránok azon a télen amúgy is százával hajszolták a környék uszonyosait, s hiába zavarta el őket minden nap, a fekete sereg csak nevetett rajta. Fejet lehajtva a kocsmát, s a falu házait messze kerülve ténfergett a halász ilyenkor haza, szidva a folyót, amely egykor a tenyerén hordozta, ám most cefetül megcsúfolta. Szóbeszéd járta, hogy a "nacssasszony" is máshol kereste olykor a boldogságot, de nem adott erre a szóbeszédre, "lári-fári" - hessegette el a gondolatot. Telt az idő, s a mindennapi gondok könyörtelen acélekéje lassanként mély barázdákat hasított a halász arcába.

Az árvíz elment, az új törvény azonban megtiltotta a természetes vizeken a halászatot. A halász ennek ellenére ugyanúgy kijárt a vizekre, hisz ez az ő faluja. Az ősi törvény pedig erősebb mindennél.
-"A mi falunk, mi erdőnk, mi mezőnk, mi vizünk! Az volt ez már Árpád óta is. Ne akarják megmondani ezt Pestről, hogy nem így van. Idegenek, akik jönnek mennek az ország házában, nem tudhatják ezt, a gambájukat használják hamburger evésre, ne szóljanak bele itt az Isten tiszteletbe!"
Hanem aztán hogyhogy nem, valahogy többször is elkapták, szemére vetve hogy orvhalász. A régi papíros mit sem ért már, hiába is lobogtatta. Bírósági herce-hurca, ügyvédek, városi ficsúrok kiöltözve zselézett hajjal, több százezres bírságok, felszerelés elkobzás, csak a baj. Először némi bírsággal, figyelmeztetéssel megúszta. Később magasabban szabták meg a bírságot, az ügyvédek tolla pedig fejcsóválgatások mellett is vastagabban fogott. -"Legközelebb nem tudunk megmenteni a börtöntől, ez a felfüggesztett az utolsó figyelmeztetés!"- intették a halászt. De mi mást is tehetett volna, kerülőutakon, többnyire csak az éj leple alatt, de csak kiment a vízre. A halakat pedig csak suttogva árulhatta, sutyiban, sötétben. Nem bízott már meg senkiben. Biztos valaki irigységből feldobta. S kevesebb is volt a hal, nem biztosított olyan megélhetést a halászat, mint korábban. Kevesebben is vettek szálkás keszeget, mikor a városban kapható a ponty, meg afrikai harcsa, pangasius, olcsóbban, s a lényeg, hogy bármikor! Minek is dugdosni a pénzt a vén tökkelütött zsebébe, aki csak bajt hoz az emberre ha megint elfogják a rendőrök. A halász a sok gondtól előbb lelkileg, majd testileg is meghajlott, kérges keze kirepedezett az evezőlapáttól, szeme is megromlott, egykor izmos válla is megereszkedett, zsíros, csomós haja is őszülni kezdett. Néha azonban melléje szegődött a szerencse. Mint aznap hajnalban is.

Tapogató hálójával sikerült egy harminc kilónál nehezebb harcsát fognia egy víz fölé hajló fűz alól, annak gyökérzete mellől. Sejtette hogy ott lesz a hal, többször látta ott forgolódni, apró buborékokat eregetni.

Megizzadt a nyári hajnalon, mire beemelte a halat a csónakba. Szemei előtt már látta a súlyos ezreseket, amiket a halért fog kapni.
-"Méghogy a tökéletlen vén halász mi? Na majd most felragyog a csillagom újra!"-gondolta. Még egy hét és meglesz az új csónakra való. Akkor nem kell ezzel a rozoga kölcsön ladikkal járnia a vizet. Új hálókat is vásárolt már, melyek csak arra vártak hogy bevessék őket. Most még a halász háza melletti fészerben nyujtózkodtak dologtalanul. Azért is indult a kocsmába, hogy a maradék pénzt a félrerakotthoz hozzácsaphassa, majd leszurkolja a teljes összeget az új csónakért. Régóta tudta, jó harcsára ki a legjobb vevő, a vén gülüszemű! Az bizony! A halat egy termény zsákba rakta, s a pocsék állapotú kerékpárjára kötötte nagy üggyel bajjal. A szebb időket megélt járgány minden tekerésnél kattant egyet. A bringa márkája meghatározhatatlan volt, lévén több féle kerékpárból lett összeeszkábálva, s hanyagul feketére festve. A helyiek csak "parasztbike"  néven illették. A két kerék méretében az avatott szemek némi különbséget is felfedezhettek, de mindez nem számított. Az első útja így a zsákmánnyal a kocsmához vezetett. A bringa hátsó kereke lapos volt, s mire a nehéz hallal a gát tetejére feltekert, teljesen beleizzadt. Aztán a földút felkavart pora megragadt az izzadt ruháján és arcán, amelyre az izzadtság fura csíkokat rajzolt, dühödt tigrisábrázatot kölcsönözve ezzel. De most itt van. Hiába a világnézeti különbség, hamar megegyezik most majd a mogorva emberrel az árban, aki nyugdíj érkezésére ígéri a fizetést a halért. Mert most nincs annyija. - "A burzsoá hivatalnokok forgatják pár napig kamat reményében, csak utána utalják az alamizsnát!" -szokta mondani kimeredt szemekkel. A halász belemegy az alkuba, hisz a következő napra várható a postás a nyugdíjjal, aztán rá egy napra meglehet az a csolnak is.

Kézfogással szentesítik a megállapodást, mikor a kocsma előtt egy autó kerekei csikorgatják meg a kavicsot, keverik fel a port. A halkan duruzsoló kocsmában megáll a levegő. A szebb napokat látott menyecske majdnem elejti törölgetés közben a csorbult szájú feles poharat ahogy kinéz a kocsma mocskos függönnyel takart ablakán, melynek aljában összegyűlve néhány szárazra aszott döglött légy feketlik. Hangja élesen töri ketté az álmos kiskocsma hangtalan mivoltát: -"Rendőrök!" A kocsma népe a varázs szóra azonnal az ablakhoz siet. Nagy esemény ez a faluban. A halász szürke arccal a helyén marad, remegő kézzel felhajtja a langyosra melegedett maradék fröccsét, majd szótlanul feláll és az ajtó felé indul kissé megremegő lábakkal.

A szlovák Pável is les kifelé vizenyős szemeivel az ablakon, bár ő nem ért semmit ebből az egészből. -"Čo sa stalo?" (Mi történt?) -kérdezgeti, de válaszra se méltatják. Kint beszédbe elegyednek a rendőrök a halásszal, akinek a biciklijét és a zsákját, majd a zsákban levő harcsáját fényképezik sűrű fejcsóválgatások közt. Csak szófoszlányok jutnak be a kocsmába, bár mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatózik, a legyek zümmögnek csupán a portól ragadó ablaküvegnek ütközve. "Orvhalászat alapos gyanújával....többszörösen elkövetett...a napok óta tartó megfigyelés.... adatgyűjtés....házkutatás is lesz...aztán előállítom...." a bilincs kattanása jól hallatszik. A halászt az autóba ültetik. A meleg miatt félig letekert ablakú elinduló kocsiból borostásan félszemmel néz csak sandán a kocsmaajtó irányába, ahol egy mogorva ember áll, s szemeit kiguvasztva hangtalanul formálja szájával a szavakat:

S z t o r n ó!

"Nem mindennapi témák merültek fel a fenti szatirikus drámával átszőtt novellában. Sokaknak ismerősnek tűnhetnek a történetben szereplő figurák, lehet, ez nem a véletlen műve! Nagyon kíváncsi vagyok, milyen is lesz a fogadtatása ennek az írásnak. Minden vélemény számít! amelyet szívesen fogadok-megfogadok! :)"

Kelt: 2017. év Kikelet havának 25.-ik napján