Horgászat Bokodon

A Vértes és a Bársonyos közt elnyúló lankák. Milyen békés világ! Megbújva a dombok ölelésében néhány kisebb település, erdők, s szántók váltják egymást az utak mentén.... Pusztavámtól Bokodig terjedő hatalmas méretű legelő. A Kisalföld legkeletibb része, a lankákká szelídült Vértes nyugati nyúlványai közt. Ott folyik az Által-ér. Bokodnál megduzzasztva az Öreg-tó, s a duzzasztó mögött az igazi nagy víz, a messze földön híres Bokodi-tó. Mellette évtizedekkel ezelőtt épült meg az akkor még szénnel fűtött erőmű. A turbinák hűtéséhez víz kellett. Nagy mennyiségben. Szén az volt. Noha a bányákat bezárták, maradt még szén. Márkushegyen még 100 millió tonna. A víz viszont ott volt egy kis patak formájában. Az Által-ér, mely a Vértes mentén indul Dunáig tartó útjára. A felduzzasztott tó kissé változott az évek során, ahogy változtak a vizet érő, s lényegében azt befolyásoló külső behatások is.

Megálmodták az erőművet, s a völgyet egy gáttal zárták el. 1961-ben beindult az áramtermelés, s mellékesen Bokod és Oroszlány távhővel és melegvízzel való ellátása. A patakot fel kellett duzzasztani. Így duzzadt az Által ér hatalmas tóvá, s tekintélyes 160 hektáros vízfelületéhez helyenként nagyobb mélységek is társultak. A télen sem befagyó tó évtizedek óta horgászparadicsommá változtatta a térséget, súlytalanná téve azt a szót hogy horgászszezon, ugyanis ez folyamatos lehetőséget biztosított a helyieknek az ősi hobbi míveléséhez. A tó mindkét oldalán tekintélyes víkendházas övezet alakult ki, s a tavon megszülettek a cölöpökön álló házak, a stégek. Némelyik majd 100 méterre a parttól a vízen helyezkedik el, s a bokodi oldalon vannak amelyeket csak csónakkal lehet megközelíteni. Az egyszerű tákolmánytól a sokmilliót érő téliesített fullextrás luxusstégig itt mind megtalálható. A lényeg  a melegvizes tó. Ehhez hasonló csak a jóval kisebb tatabányai hűtőtó, a százhalombattai hűtőtó, valamint a paksi melegvizes kifolyó volt hasonlatos. Néhány éve a széntüzelésű erőmű fazúzalékkal, sőt szalmabálákkal való tüzelésre állt át, majd közel egyidőben az utolsó magyarországi mélyművelési bánya, a Márkushegyi bányaüzem bezárását egy évvel túlélve az erőmű is leállt. A tó megszűnt hűtőtó lenni, s nyugdíjba vonult, s azóta úgy éli életét, mint egyszerű tó. A víz innentől kezdve telente befagyott nagy szenzációt keltve a hazai bulvármédiákban, ám a helyiek erre csak legyintettek, miközben az itteni élővilág évtizedek múltával visszazökkent a "normál" kerékvágásba.

A '90-es évek elejétől sokat horgásztam a tavon. Saját stégünkön bő két évtizedig, vendégként más stégeken, vagy gyakorta zúzmarás zord teleken a melegvizi befolyónál, ahol novemberben, decemberben is habzsolt a harcsa, evett az amúr, a süllő, a kárász, ponty.....

A hónap elején alkalmam nyílt vendéghorgászként eltölteni három napot egy stégen, s horgászni, csak horgászni, kicsit elrugaszkodva a folyóktól egy immár természetesebben élő tavon. A cél a békéshalazás volt. A ragadozó halaknak ezúttal békét hagytam. Klasszikus fenekezős horgászatot terveztünk. Etetés áztatott kukorica és búza reggel és kora este egy-egy kisvödörrel. Felszerelés egyhorgos csalitüskés variációk. Pop-up-ok, ízesített gumikukoricák, pelletek. Csakúgy mint másfél hónapja a Balatonon. Csak az eredmény volt más.... Egészen más.

Frissen fogott kárászok konyhakészen

Másabb, mint nálunk a Mosoni. Itt nem veri fel a természet csendjét a motorcsónakok zaja, az abban terpeszkedő napszemüveg mögé bújt részeg, vagy beszívott újgazdag csürhe vonyítása, nincs jet-skí, amely bemossa a vizicsirke fészkét a partmenti nádasból a vízbe, s hullámokat is csak a szél formáz a víz színén. Itt legfeljebb elektromos motor hajtja a ladikokat, vagy a jó öreg izomerő. Alig loccsan. Az evezőlapátok ütemesen érnek a vízbe kis burványokat hagyva maguk mögött. Még a gém sem ijed el a bokor mellől a part közelében, pedig igencsak közel jutok. A halak is jobban tűrik a hagyományosan meghajtott csónak siklását a tó tükrén. A hajnali nap sugara izzadtságcseppet csillant meg homlokomon, mire a csónakkal kikötök, s rögzítem azt egy vaslánccal. Ez a leghangosabb momentuma az egész mutatványnak. Megvan minden napra a reggeli és az esti testmozgás. Rá kellett jöjjek, hogy szeretek evezni. De tényleg. Kifejezetten élveztem, s vártam a következő alkalmat, hogy vízre szállhassak. Valóban megbántam, hogy nem hoztam legalább egy pergetőbotot, a felismerés mélyen hasított belém. Gyorsan másra tereltem a gondolataim, elhessegettem a kínzó felismerést, hogy hibáztam.

Az egyik botot a stéggel szemben a meder közepe felé 70 méterre rögzített bója elé, míg a másikat a partszél felé egy bokor elé a sekély vízbe vetettem be. Botgörbítős, orsóvisíttató kapásokkal jelentkeztek a halak. A kapások közvetlenül a friss csónakkal történő etetéseket követve fél órával jelentkeztek reggel és a kora esti alkonyban. Napközben dél körül is volt egy-két próbálkozó. A nappali órákban a belső mélyvízből testes  60-90 dekás kárászok jelentkeztek szakmányban. Őket kikerülendően felhagytam a kosarazással s a dara vízbe juttatásával, maradtam csak a sima csúszóólmos szereléknél, a csalitüskés végszereléknél. Sikerült is szelektálni a mohó kárászokat így.

Csodaszép egészséges

Amint elcsendesedett minden, támadásba lendültek a pontyok és az amúrok. Bennem marad a kép, ahogy a feeder karikába hajlik, s az orsóról sikítva száguldanak a zsinór méterei! A bevágás, a harc, mely először csak azért folyik, hogy ne nyerjen több zsineget a hal... Nem kapitális méretűek, de azért megsüvegelendően szép darabosak a tettesek. A pontyok mind 50 centi körüliek voltak, s közülük a legszebb, a legnagyobb 53 cm volt faroktőig. Nagy részük pikkelyes töves volt. Erősek, egészségesek, komoly harcosok..

fain zsákmány, 3 kg-s átlagsúlyban...

Az amúrok. Klasszikus hirtelen erős kapással jelentkeztek, majd gyenge ellenállást követve vad kitörésekkel, olykor a stéglábak alá való befutással, vagy bokor alá húzással, előke (fonott) rágással jelentkeztek. Ők is szépek, 49-60 cm közöttiek voltak. Már amelyeket sikerült megfogni. Volt amelyik csak 55 centi volt hosszra, de majd kétszer vastagabb, erősebb mint a 60 centis társa. S igen jól láttak, látták a merítőt, a stéglábakat, mindent, amely megriasztotta, vagy esetleges menedékkel láthatta el őket. Sosem volt gond, a fék tökéletesen be volt állítva, megakasztott hal csak ritkán szabadult, az is legfeljebb az akasztást követő másodpercekben, ha a pici horog nem jól akadt.

Jön a zivatar

8-as és 10-es Owner pontyozó  horgokat és 10-es csalitüskét használtam. Az erősebbik feeder boton 30-as GBN zsinórral, a gyengébbiken ugyancsak GBN zsinórral, de csak 25-össel szálltam harcba. 20 centis fonott előkét használtam, a kosár és az ólom csúszóra volt szerelve. A lágyabb Soft pelleteknek nem sok hasznát vettem, a kishalak leszopogatták a tüskéről, mielőtt a nagyobbak odaértek volna. Esetenként a tüske mellett a horogra könnyen oldódó mézes pufit tűztem. Nem sok jelentőséggel bírt, hacsak nem jobban megemelte a csalit az aljzattól.

Megy a zivatar

A három nap alatt fogtam annyi amúrt, mint még életemben összesen ennyit soha. A bokor alól, s a mélyvízből egyaránt. A pontyokra sem lehetett panasz, nem volt ritka, hogy a megakasztást követve rögtön 30-35 méter zsinórt is lehúzott némelyik, mielőtt megállíthattam volna. A végletekig harcoltak, próbára téve a lágyabb és a keményebb szinte matuzsálemi korú (10 évnél idősebb) feederbotjaimat. Azok nem okoztak csalódást, tették a dolgukat becsülettel, ahogy eddig is. Ezért sem cserélem le a feedereket félévente mint mások, akik évente 2x cserélnek botot, mert épp az a trendi, s az újabb mindig többet tud alapon nem akarnak lemaradni a száguldó vonat utolsó kocsijának ajtajába kapaszkodva, balgán azt gondolva hogy mindig a vonaton lesznek. Nem, előbb utóbb valaki lerugdalja őket onnan, s akkor lesz nagy pofára esés..... Szóval. Ugyan, haggggyuk má'!!! Nyilván haladni kell a korral, de ésszel, s nem szabad feledni, hogy ami bevált, azt nem feltétlenül kell a sarokba tenni pókhálófogónak..

Bothajlítók

Az öreg rezgőspiccesek tették a dolgukat a tavon is, noha folyóhoz vannak szokva, faja volt, ahogy "akklimatizálódtak"! Hitetlenkedés fogadta őket, hisz -"Ezeket a rőzsevesszőket megropogtatják ám itt a halak!"
Szerencsére ez nem következett be, s az öreg harcosok tiszteletet vívtak ki maguknak az erősebb botok, s az idősebb horgászok körében is, miután számtalanszor bizonyították rátermettségüket a harcok során!

Nem ő volt az egyetlen C&R

A csalik közül a mézes gumikukorica, illetve a chilis tintahalas-polipos pop-up volt a legeredményesebb, de amit kipróbáltam, szinte mindennel lehetett halat fogni. Évekre szóló élmények. Nem igaz az, hogy a Bokodi-tóban nincs már hal, hogy oda a régi dicsősége. Ezt bizton állítom. Igaz, hogy a folyó az én igazi játszóterem, de ha lesz lehetőségem visszatérek még a Bokodi-tóra, s újra megmérkőzöm lakóival, talán majd a ragadozókra is marad időm.

Kelt: 2018. év Újkenyér havának 17.-ik napján

Virrasztás a stégen

A nap sugarai meredeken érték a kis házat. Az árnyék lassan mozgó torz alakja felfalta az öregedő délutánt, miközben rákúszott a nádasra. A félsziget, amelyen a kis ház állt, csak egyetlen fűzfák szegélyezte keskeny úttal csatlakozott a parthoz. A keskeny út majd százötven métert tett meg a parttól a tó belseje felé. A kis félsziget alig száz méter hosszú és ötven méter széles volt. Partját nád szegélyezte. A szigeten állt a kis ház. Pici konyha, mellette kis szoba, két tetőtéri kis szoba, egy széles tornác, s körülkerítve kis placc, melyen épp elfért egy szalonnasütő, egy kerti hinta, asztal, s néhány szék. A ház közvetlenül a parthoz épült, mindössze három méterre. Onnan tizenöt méterre nyúlt be a náddal szórt öböl felé egy kis fa stég. Ott edződtem, mikor kézi erővel a 15 kilós kalapáccsal vertünk le 3 méteres akác cölöpöket mélyen a víz alatti földbe. Nem kellett nekünk konditerem, meg ilyen-olyan porok, fehérjeturmixok......pfffff..... Hogy eltorzult azóta a világ....

Kis ház a szigeten

stég

Állt is a stég mint a cövek. Egy autót is megbírt volna. Ott ültünk apámmal. Szó ritkán esett. Az alig méteres vízben a gyenge szél hullámokat rajzolt a bevetett úszók köré. Nyugalom. Milyen jó is volt ott ücsörögni. Eltelt azóta több mint húsz év is talán. Várni a kapást, s beszélgetni. Akkor már elkerültem otthonról. Nem volt még mobiltelefon, ritkán volt alkalom szót váltani. Jól esett ott gubbasztani az apró faszéken. Néha mozdult valami a vízen, s apám ilyenkor lelkesen mutatta, -" Nézd, ott jön a szárcsa! A hattyúk is fiókákat úsztatnak. Amott a cserregő nádiposzáta! Tavasszal sok volt a mocsári teknőc is, kiültek napozni a zsombékra reggelente. Ott túr a ponty! Ott néhány nagyobb halnak kilátszik a hátuszonya, kijönnek a 25 centis vízbe is, itt sok a táplálék. Ott fordult a csuka! Látod?"

Én csak csodáltam a természetet, apám természetszeretetét. Akkoriban nem is értékeltem igazán ezeket a dolgokat. Hogy elmentem mellettük....... Mai fejjel másképp látom az egészet.

A sziget belseje felé esett a kis füves "kert"

Lassan erejét vesztette a nap, elköszönt a világtól, vöröses ábrázatával elbújni készült a nyugatra levő lankák mögött. Ekkor a halak is mozgolódni kezdtek. Itt is, ott is kisebb nagyobb gyűrűket rajzoltak a víz felszínére. Egy nádfal sarkát előzőleg kemény kukoricával és búzával etettük meg. Erős üvegszálas bottal, erős zsinórral, feltolós úszóval szerelt felszereléssel horgásztunk. Néha így is megtéptek a halak. A csali sokszor vaníliával  ízesített kenyérgyurma, vagy egyszerű áztatott kemény kukorica volt. A kenyérgyurma a horogra formázva feszített oly módon, hogy a horog hegye épp csak kilátszott. Gilisztával csak kora tavasszal próbálkoztunk. A nádas épp megremegett. Apám megbökte a lábam csendben a kezével, s halkan súgta: -"Ott jön a ponty, nézd hogy megdönti a nádat! Most csendbe kell lenni, mert óvatos, s hamar visszabújik a nádtorzsak közti útvesztőbe, s ha oda visszafut, jó ideig ki se jön!"

Volt aszályos nyár, mikor horgászni nem volt érdemes :(

S valóban, a nádszálak vad táncba kezdtek, mikor elhaladt köztük az éhes hal. Egy darabig néhány buborék jelezte hogy az etetésre talált, majd az úszó megemelkedett kissé!

-"Figyelj! Fogd kézbe a botot! Itt nem lesz idő pepecselni!" Szólt mellettem apám, s mire ezt kimondta, az úszó megdőlt, majd elindult a nádfal mellett a nyiladékba, bóbitája lassan merülni kezdett, (de nehéz is volt ezt türelmesen kivárjam) mikor az úszó bóbitája elmerült, akkor bevágtam. Az üvegszálas Germina bot azonnal meghajlott, majd megkezdődött a harc. A fék keményre volt állítva, hisz nem sok lehetőség adódott a fárasztásra, a nádas miatt. Az első feladat mindig az volt, hogy a halat el kellett tartani a nádastól, aztán a bal oldali nádcsomótól, ismert akadóktól....Néhány kör, kitörés után az alig két kilós pontyocska a merítőszakban pihegett. - "Engedd vissza fiam, kicsi ez!"

Édesapám bográcsost főz

Először nehezen értettem, miért kell elengedni ezt a szép pontyot. Nekem nem tűnt kicsinek, s nagyon örültem annak, hogy megfoghattam, hiszen évente alig néhány alkalommal jutott időm horgászni, s nem mindig akadt hal. Fájó szívvel kérdeztem, hogy nem-e tarthatnánk meg mégis, mire apám azzal nyugtatott, hogy úgyis jón majd nagyobb, csak várjam ki a végét. Ekkor kissé megnyugodva visszacsúsztattam a halat a vízbe. A közeledő estét a megjelenő denevérek jelezték, meg a tűz, melyet közben apám rakott, s miközben ropogva égett az akác, apám elkészítette a nyársakat a szalonnasütéshez. Közben őriztem a botokat. Az úszó aprókat remegett. Apám a partról látta, s szólt, ne siessek a bevágással, varjak míg elindul az úszó, kárász lesz. Igaza volt. Szép fél kiló körüli kárászok gyűltek a szákban, míg a tűz parázsra égett. A csepegtetett kenyeret és a sült szalonnát kinn a stégen a botok mellett fogyasztottuk el. Soha nem ettem olyan jóízűen. A botoknak addig a halak is békét hagytak. A nap alábukott a nyugati fertályon, s szürkévé mosódtak lassan a nádfalak is.

Édesapám halat fáraszt

Kárászt fogok

Behozza a szél a halakat az öbölbe

A közeledő este miatt az egyik botot apám fenekezőre cserélte, s a nád friss felső hajtását fűzte fel a horogra, amely mintegy méteres fonott zsinórra volt kötve.

Ennek története van. Öcsém kicsi volt még, s hogy ne unatkozzon a gyerek, csináltam neki egy kis tutajt. A tutaj néhány száraz ágból, törzse frissen tört nádból állt, s frissen hántolt fűzfavessző szolgált kötözőanyagként, vitorlát pedig újságpapírból kapott. A kis tutaj majd 10 méteres pórázon rángatózott damilból, hogy ha elviszi a szél, öcsém visszahúzhassa a partra. Egy darabig eljátszott vele, majd  egyszer csak sírva jött, hogy valami nagy halak szétszedték a hajót és eszegetik a darabjait. Na gondoltam nyakleves lesz ezért a füllentésért, biztos tönkretette a játékot, s hogy mentse magát kitalálta ezt a mesét...

Átlagos délután

Rádöbbentünk azonban hogy igaza volt. Az éhes amúrok a nyári melegben megérezték a frissen eltördelt nád illatát, amely a tutaj egy részét alkotta, s megették a hajó törzsét!!! Még láttuk is a mutatvány véget....Hát innen a nádleveles ötlet!

Ide bikaerős botok kellenek

A horgot apám a nádlevéllel egy másik nádfal mellé dobta. -"Itt járnak be az amúrok, figyelj, mert könnyen megtréfálhatnak!" A megállapodás szerint hajnal kettőig én vigyáztam a botokat, s utána váltott le apu, aki koránkelő volt mindig. Rámnehezedett a csend, s a hold is kajánul vigyorgott rám némán a nádas fölött, majd elunva a mókát hamarost ő is alábukott. Éjfélig úgy ahogy elvoltam. Néztem az estét, a kigyúló csillagokat. Sokszor láttam hullócsillagot, volt, amely szinte nappali fénnyel izzott fel a másodperc tört része alatt, bevilágítva a világot, majd eltűnt. Némán. Csak én voltam tanúja utolsó útjának.

Barkát bont a fűz kora tavasszal

De éjfél és kettő közt bizony nehéz volt mindig éberen maradjak.  Ilyenkor semmi nem mozdult, legfeljebb a sünök motoztak kint a nádban. Akkorákat ásítottam, hogy a vízilovak megirigyelték volna ha látják. Még be is könnyesedett néha a szemem, melyet nem győztem eleget dörzsölni hogy ébren maradjak. Úszós szerelékkel világítópatronnal néha fogtam egy-egy testes kárászt a nád mellől, vagy becsúszott néha egy kisebb ponty. Jó volt látni, ahogy a fénylő patron s a vízről visszaverődő fény lassan szöget formázva találkozott, majd csendben, lassan a vízfelszín alá bújt. Ez éberen tartott. Ám a kapásmentes időszakok bizony nagyon nehezen teltek. A család mélyen aludt a parti kis házban. Én meg kint kuksoltam. Hűlt kicsit az idő is. Nem megy a mutató az órán. De soká lesz hajnal kettő. Hal se jön. Csak a gondolatok. Sokat gondolkodtam így. Nem kellett másra figyeljek, csak a gondolatokra. Jó is volt. Akadt idő, mikor elbóbiskoltam. Később öcsém is sokat kiült velem. De itt még kicsi volt. Bent aludt ő is a többiekkel. A meleg házban. Én kint kuporogtam a kényelmetlen kis székén.

Kezdtem elgémberedni. Sosem feledem. Lassan megrezzent a fenekező boton a fehér karika, melyet a csillagok fényében is jól láttam. A szemem sarkából vettem észre csak. Először átfutott agyamon a gondolat, hogy csak a képzeletem játszik velem. De akkor ismét rezzent egy kicsit. Elindult lassan a bot felé. Mint a macska. Gyorsan, ám rendkívül óvatosan kikeltem a székből, s a bot mellé guggoltam. Kicsit engedtem a zsinórt, ne érezze az ellenállást, majd ahogy a karika ismét közeledett a bothoz.... a koppanással egyszerre vágtam be. Az üvegbot karikára hajlott. A megakasztott amúr teste megvillant a csillagfényben, ahogy a megakasztást követően kiugrott az alig méteres vízből, s visszacsobbanva vad harcba kezdett. Az éjszaka csendes semmittevő lusta nyugalma elillant, mintha ott se lett volna. A síró orsó, szépen adagolta a zsinórt, a vadul locsogó hal kereste a magányos nádtorzsákat, hogy köré tekerve a damilt elmenekülhessen. Centiken múlt. Centiken. Lassacskán alábbhagyott a zaj, alig észrevehetően lassult a futás, majd a hal néhány kitörést követően a merítőszakban pihegett. Első amúrom. Büszkén vittem ki a partra, ahol megmérhettem.

A sziget túl feléről stégek, bejárókkal, háttérben a Bokodi erőmű

Kora tavaszi csónakázás és etetés

Hajnali zsákmány

A szívem a torkomban dobogott, mikor felébresztettem aput a "nagy" hallal. Első amúrom, igazából alig néhány kilós volt, de sokáig ő tartotta a rekordot egyéni listámon. Emléke ma is itt van. A nyári éjszaka hangjai, a madarak, a halak locsogása, a halfogás, s horgászat apámmal a régi stégen a kis háznál. A nádi peca csínjának bánjanak kitanulása. S minden más, amelyet apámtól tanultam a horgászatról, a halak viselkedéséről. Ez az, ami később oly hasznos volt folyami horgászataim során is. Emlékek, melyek csak az enyémek. S a kis ház, a fűzfák a parton, a családtagok a hintában, ahogy a partról integetnek. A múlté minden. Nem is ebben az évezredben történt. S mégis, mintha imént lett volna. Mintha ezen a nyáron ültem volna ott a nyári éjszakában, néhány nappal ezelőtt.....

Kelt: 2017. Földanya havának 2.-ik napján