Horgászat színesben

Alig észrevehetőn, de lassan felkéredzkedett a pulóver, s a félcipőt felváltotta a bakancs. Később pirkadt, s hamarabb, gyorsabban bukott le a nap fényes korongja a túlparti fák ágai mögött, láthatóan útja idővel egyre alacsonyabban futott. Szép lassan belesüppedtek lépteim a vastagodó avarszőnyegbe. Először csak néhány rozsdált sárgás levél hullott lágyan az erdei útra, később már az utat sem láttam tőlük, csak sejtettem  annak vonalát. Élveztem, mikor bokáig túrták lábaim az avarszőnyeget, szívesen hallgattam, ahogy csörgött. Eszembe jutott gyermekkorom, mikor lombtalanításkor az iskola udvart gereblyéztük, s a halomba húzott avarkupacba ugráltunk vidáman. Érzem az avar illatát most is. Olyan, mint évtizedekkel ezelőtt. Kellemes emlékek... Először csak egy-két falevél váltott színt, mikor még a fecskék épp útra készülődtek. Nagyon jelentőséget nem is tulajdonítottam neki. De az új eszme rohamosan terjedni kezdett, s napról napra több lomb unta meg zöld ruháját, s változott át egymás, s a magam örömére színekbe öltözve valami csodává. A fecskéknek egyik napról a másikra nyoma veszett.

A hajnal párája megül a Mosoni-Duna felszínén, az ősz kezdete

Ősz apó léptei

Észrevétlen változás, meg nem fogható,  

Rebbenő szárnyai halk szellőt tolnak felém, 

Arcomba csapva hűs leheletét,

Lesújtva  a bágyadt gondolatokra.

Az imént még buján zöldelltek a lombok, 

Most csörgő színes falevelet kerget a szél. 

Nemrég még fecskék csiviteltek az eresz alatt,

Ma árván kushad a fészek az eresz alatt

Esténként csak bagoly szól mélabús dallamot.

Nemrég még érett szilvát szedtem kosárba, 

Most dió koppan nagyot a fészer cserepén. 

Tegnap még vízcseppet rajzolt a nap a homlokomra, 

Most sápadt arca halványan küld mosolyt felém.

Minap még csónakból köszönt rám egy ember,

Ma már az eső rajzol a víz színén apró karikákat.

Pirkadatkor harmattal szórja a mezőt, 

Rozsdásra festi ujjával a lombokat

a szépségével mosolyogva bódító ősz...

Ahogy kint ülök a folyóparton, várva, hogy a bevetett csalétket elragadja egy vízi uszonyos, s megbólintson a bot vége, szertenézek, s próbálom felfogni a világ változását, a nagy körforgás egy kis szeletét pillanatképpen szememmel fotózva. Látom, ahogy színesednek a lombok, érzem az ősz gombaillatát, a fák alatt megülő ködpárát, mely sejtelmesen félelmetes is lehet talán. A távoli Alpok csipkézett hegycsúcsai hamar fehér kucsmát húztak fejükre, s fenyegetően hideg nyugati szelet lehelnek felém. Hallgatózok, de a szarvasok sem bőgnek már, csak a szürke gém rikkant fülsértőn, s a szél susog a fák tetején, ahonnan kósza rozsdált faleveleket sodor alá, melyek közül néhány időlegesen megpihen a vállamon. Mellettem csipkebogyó vereslik, s nem messze óvatosan indul a közeli falu felé éjjeli vadászatra a szürkületben egy koszlott bundájú, sanda mosolyú vén róka. 

Vad folyóvízi márnák versengnek a bevetett húsos vastag gilisztáért, s keményen harcolnak, izmoznak a fárasztás teljes szakaszán,majd minden erejüket felhasználva. Bizony kell egy kis idő, míg erőre kapva elúsznak, mikor óvatosan a vízbe helyezem őket ismét. Mintha el is vigyorognák magukat, miközben gyors mozdulatokkal eltűnnek a mélyben. Jó érzéssel engedem útjára őket. Ők testesítik meg számomra a vadvízi horgászatot, a folyót, a természet igazi vad erejét. S ők azok, kik vadon teremnek a folyón, s harcolnak árral, egymással, s az emberrel. Tisztelem őket erejükért, vad kapásaikért...

Ébren vannak még a vad harcsák is, bár ritkább már az aktivitás, azért még meglepnek engem is az esték során. Idén sajnos az igazán nagyok három alkalommal is megcsúfoltak. Egy alkalommal bokáig húzott már be a vízbe egy beste nagy dög, szinte feküdtem a fárasztás során, mégsem bírtam neki megálljt parancsolni. Talán majd jövőre... Hiába, az ember sosem tudhatja, mivel szolgál egy szép őszi este. Reménnyel, s mozgalmas, akció dús horgászattal mindenképp. Akik ismernek, tudják, hogy nem horgászom fél napokat, egész napot pedig sosem. Megunom. Igen. két-három óra nekem bőven elég. A sötétedés környéke feltétlen releváns időszak. Ahogy alábukik a nap a horizonton, s szépen vállaimra nehezedik az est.

Pecsenyeharcsákból nincs hiány

Szigetközben is nagyra nőnek...

A halak is tudják ezt, hiszen ebben az időszakban a legaktívabbak, a békés halak, s főként a ragadozók is, melyek közül kedvenceim a menyhalak is egyre növekvő számban és méretben próbálják tesztelni a figyelmem, miközben elszürkül, majd megsötétedik a világ. Apró denevérek bújnak elő a szürkületben, s hallani, hogy sün motoz a száraz avarban élelmet keresve. Majd elcsendesednek a neszek. Csend. Átható csend. Mikor a felcsillanó csillagokat bámulom, s a hold sarlóján ülök láb lógatva képzeletben, mikor a denevér esti röptének útvonalát elemzem, miközben félrenézek egy hang irányába, ahol éppen az őz riaszt, akkor ver oda a mélyből a menyhal a csalira, s a fénypatron a bot égbe mutató végén vad táncba kezd.... 

Az esték viszont már végérvényesen a menyhalaké kell hogy legyen. Méltatlanul mellőzött kis ragadozóhalak, az édesvízi tőkehalak egyetlen jégkorszakból itt marad fajtája. S ívási idejük közeledik, egyre inkább aktívabbak. Igen. S ma, amikor már a keszegfajokat is védjük ívási időben, vajon nem megérdemelné a menyhal is azt az egy hónapos védelmet? Elgondolkodtató....

Az öreg Duna sem néma, szép keszegnép vigyorog a part menti vizekben, utoljára még a tél előtt bőségesen lakomázva. Érdemes egy rövid feeder botos horgászatot eltölteni a nagy folyó partján. Csodálni a víztömeget, az apró burványokat, örvényeket. A halk csobogást távolról hallgatni, ahol a folyó megtörik egy vízbe szórt sarkantyún...

Leánykoncér óriás úsztatva a Mosoni-Dunából

Teljesen ellepték a Lajtát, az invazív "migráns" jelzőrákok

Esténként még motoz a sün..

Lajta parti naplemente pillanatnyi színvarázsa

A Lajta fenegyereke a fejes domolykó

Ágrendszer szépsége mindig lenyűgöz

Az ősz ködös, nyirkos, olykor deres markában hamar színesre morzsolódik majd a fák lombja, megrottyan a vizek hínárja, s lassan vízre fekszik a folyóparti sás is. Napról napra keményebben fogja markában Szigetközt az ősz öreg szakállas apója, s kérges tenyere közt lassacskán lágyan elpilledve álomba szenderül majd a természet... 

(S.Cs.)

Kelt: 2020. Magvető havának 27.-ik napján

KÖRÖS a Dunán

Duna parton ülve, kósza regét hoz felém a szél. Csendes, nyugodt, békés a part, s a folyó. Nem mindig volt ez így....

Csendesen fújt a szél észak felől. A víz édeskés illatát hozta magával ajándékba. Nyomában kisebb hullámok támadtak, melyek pajkosan nyaldosták a hajó oldalát. A hajó teste alig adta át magát a hullámok játékának, mivel horgonyon állt, s vaskos sodronnyal volt a part menti bakhoz is rögzítve. A pirkadat lassan érkezett kelet felől. Nagyon lassan. Szinte vánszorogva. A csillagok még adtak némi fényt, de keletről tompa derengés mutatta az új nap kezdetét. Ott ült a matróz a hajó tatján, s az eget kémlelte. Borostás arcát lágyan megsimította a hűs dunai szél. Feje felett halvány fényű viharlámpa mozgott a szél ütemere. Néha lathatóvá vált a hajó neve. S.M.S. KÖRÖS. (Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének egységeit az "S.M.S." előtaggal a nevük előtt emlegették, és emlegetik. Ennek a rövidítésnek a jelentése a "Seiner Majestäts Schiff", vagyis az Őfelsége hajója.)......

Fajtáját tekintve dunai monitor típusú hadihajó. Lapos, alacsony hajótest, erős páncélzat, néhány 12-15 cm kaliberű löveggel, tarackkal, géppuskával felszerelve. Viharvert, csatákat járt hajó tapasztalt legénységgel. Elit egység. Megjárták a poklot, s a mennybe emelkedtek, mikor győzedelmesen köszöntötték őket a kikötőkben. A hajó 1894-ben állt szolgalatba. Karcsú, modern, fajtáját tekintve páratlan szépségű és erejű volt. Senki nem gondolta volna, hamarosan milyen harcok várnak rá. Addigra több alkalommal is modernizálták, páncélzatát, lő erejét megerősítették. Nem volt hiába a sok fáradozás. Mikor Szarajevóban eldördült a trónörökös életét kioltó végzetes lövés, s az ország egy emberként énekelte az öklét rázva, hogy "Megállj, megállj kutya Szerbia...", addigra a hajó teljes készültségben kifutási parancsra várt. Tudvalevő, hogy az első lövéseket a háborúban a dunai monitorok adták... 1914 szeptember 28.-án az S.M.S. KÖRÖS a Száva folyóra sietett, ahol a folyón átkelt szerb csapatok hídfőjét, valamint a sebtében vert hadi hidat vette tűz alá hajótársaival. Sikeres volt a tűzkeresztség. A hadi híd összeomlott, az átkelt csapatok hamarosan megadták magukat. A következő év tavaszán a Zimánynál horgonyon álló monitorosztályt támadta egy angol sorhajóhadnagy által vezetett angol legénységű gőznaszád, s a KÖRÖSvele került tűzpárbajba, s sikerült elűznie az ellenséges hajóegységet. Ezt követve a levegőből bombáztak a hajót, de az sem tett benne kárt, mivel a bombák célt tévesztettek. 1915. Kora őszén az S.M.S. KÖRÖS, más hajóegységekkel együtt, tevékenyen részt vett az egykori magyar végvár, Nándorfehérvár, újabb nevén Belgrád ostromában. A hajó a városszéli épületekre zúdított össztüze lehetővé tette, hogy egy zászlóalj partra szálljon, tartsa a hídfőt s komoly sikereket érjen el, amelynek eredményeképp hosszú idő után ismét magyar katonák masírozhattak Hunyadi legnagyobb dicső csatájának egykori helyszínén. Hamarosan a dunai hajók a román fronton találták magukat, mivel a románok az antant által felbiztatva, Erdély elcsatolásának ígéretén felbuzdulva orvul betörtek az országba. A gyenge harcértékű, a reguláris csapatokkal szemben nem túl lelkes román haderőt sikerült kiverni az ezer éves határokon túlra, s az ellentámadó osztrák-magyar haderő, német csapatok hathatós támogatásával ellentámadásba ment át. A románok időközben a Dunára vert hadi hídon át özönlöttek be Bulgáriába. Félő volt, hogy a bolgárok ha vereséget szenvednek, kilépnek a központi hatalmak szövetségéből, valamint biztosítani kellett a fegyverszállítmányok útvonalát Törökországba. A feladat adott volt, a hidat le kellett rombolni, az átkelt csapatokat el kell vágni, a bolgárokat ezzel megsegíteni, akik az átkelt román hadsereget majd felmorzsolják. Az S.M.S. KÖRÖS itt is kitett magáért, Rodinis sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt a monitor folyamatosan lőtte a hidat, illetve az azt védő román egységeket. Erős ellenséges tüzérségi tűzben ez nem volt csekély feladat. Tizenkét találatot kapott a hajó, s kénytelen volt visszavonulni, ám a hidat a következő nap a többi hajóegység lerombolta, így nem nevezhető vereségnek az S.M.S. KŐRÖS tevékenysége, hisz része volt a győzelemben, Bulgária pedig továbbra is a központi hatalmak oldalán folytatta a harcot. Novemberben a dunai hajóegységek sikerrel támadták az egyre inkább széteső román haderőt, s hamarosan hosszabb időre a KÖRÖS monitor is megpihenhetett. A pihenése során sokat járőrözött az al-Dunán, segítve a kereskedelmi hajók szabad mozgását, miközben legénysége egyre tapasztaltabb, harcedzettebb, rutinosabb lett. A háború utolsó évében 1918-ban egy különítménnyel a Duna-deltából a Fekete-tengerre kifutva az S.M.S.  KÖRÖS 3 nap hajózás után sikerrel érte el Odesszát. Osztrák-magyar folyami hadihajók a Fekete-tengerrel is megbirkóztak! Nagyszerű teljesítmény volt ez. A sikernek sajnos nem sokáig lehetett örülni, a gazdaság a Központi Hatalmak országaiban összeomlott, akárcsak a Balkán front. Az addig veretlen hadseregeknek kellett kiüríteniük a dicső hadjáratokban elfoglalt területeket az át nem tört frontvonalakat. Ez sok helyütt demoralizálta az egységeket, aláásta a fegyelmet. A frontok hamarosan összekuszálódtak, kezdett a helyzet átláthatatlanná válni, s a háború a vége felé közeledett. A parancs szerint meg kellett kezdeni a visszavonulást, amelyet az Al-Dunán a monitoroknak kellett fedezniük. Időközben az Antant csapatok erősítést kaptak, s az al-Dunán a monitoroknak a visszatéréskor sokszor francia csapatok által támogatott erős tüzérségi zárótűzön keresztül kellett hazafelé vergődniük...

....A megmaradt legénység most már nem az Osztrák-Magyar monarchia, hanem IV. Károly király parancsa szerint a magyar trikolór alatt hajózva napok óta várta a sorsát. Vajon merre vezet tovább a monitorok útja? A legénység csupa harcedzett, olajos képű szikár beesett szemű tapasztalt vízi emberekből állt. A hazafelé tartó úton a matrózok végig kitartottak, s lőtték a csak legyengült ellenfélre támadni merő francia tisztek által vezetett szerb szedett-vedett csapatokat. A reményvesztett legénység szorongva gondolt a jövendőre. A hajógépészek suttogtak valamit, hogy nem adják át a hajót önként az ellenségnek, inkább elsüllyesztik azt, de a kapitány főbe lövés terhe mellett kihirdette, hogy nem tűri a lázadást, ám mindenki tudta, szíve szerint ő is ezt tenné. A flottillát sohasem győzték le. Most sem fogjak, fogadkoztak egymás közt. 

A hajó magán viselte az elmúlt évek csatáinak nyomait, de mindezek ellenére harc és üzemképes volt, hiszen a sérüléseket amint mód nyílt rá, mindig sikerült kijavítani A magyar legénység mind dunaparti legényekből állt. Komaromi, szigetközi, pesti, délvidéki, tolnai fiúk mind képviseltették magukat. 

....s ott ült most a matróz, várva a hajnalt, mélyen beburkolózva gondolataiba, vastag hosszú kabátjába. Nem sejtette, hogy délvidéki falujukra néhány napja rátörtek a rácok. Fogalma sem volt arról, hogy a szerb szomszédai, akikkel eddig békében éltek eddig a magyarok, most emberi mivoltukból kivetkőzve mit tettek a falu magyar lakosságával, csak hogy megszerezhessék a magyarok vagyonát, házait. Nem hallotta, hogy a védtelen asszonyok meggyalázása közben, azok ordítva gyalázzák a háborút, átkozzák a régi királyokat, kik beengedték a rácot magyeri földre. Nem hallotta a gyermekek rémült zokogását haláluk percében, ahogy a rácok a falhoz csapdostak a csecsemőket, miközben az idősebb gyerekekkel a tőrjeik végeztek. Nem látta az aggok rémült tekintetét, miközben az égre néztek fel a magyar Istenhez imádkozva segítségért, de az ég néma maradt akkor is, mikor dorongokkal verték agyon őket rendre, s a koponyák reccsenésének hangja törte meg csak az utolsónak maradottak imáját. A Duna, nem vitte el hozzá e szörnyű hangokat, de az ég felsajdult, mert nincs aljasabb, s kegyetlenebb árulás, mint amit ember elképzelhet. Pedig hányszor intették az angyalok a magyart, vigyázz, mert a rác hátba szúrja a saját anyját is, ha attól egy tallért is remél, láttad mi volt a rácjárásnál 1704-ben,  láttad mi volt '48-ban... s hol volt ekkor még 1944, s hol voltak még a '90-es évek délszláv háborújának népirtásai?? Reguláris magyar haderővel szemben nem vitézkedtek sosem, orvul pufogtattak rájuk csupán, hősiességük kimerült az árulásban, a gyengék, oltalmazottak, gyermekek, asszonyok ellen elkövetett rémtettekben. Bizony a hajón a hajnalban elmélkedő matróz  nem látta, ahogy az angyalok  könnyeztek akkor, mikor azzal szembesültek, hogy magyar szülők ivadéka megtagadta gyökereit, nevét, őseit, vérét,  s szerbebb lett a szerbnél, kutyább a kutyánál, vérengzőbb a veszett farkasnál, hogy bizonyíthassa lojalitását az új hatalomnak, önnön kezével szúrta le az apját, s lökte folyóba redves csizmájával rugdalva az anyja még ki sem hűlt halott testét, s maga tett lángkakast szülői házuk zsúpfödelére. Egykori barátainak nevét lajstromba vette, s az uj hatalom puskacsöve elé terelte állati röhögéssel vérben forgó szemekkel gyalázva a magyarokat. Nem tudta, hogy új urai, kiknek talpát tetteivel fényesre nyaldosta, soha nem fognak rá szerbként tekinteni, ám a magyarok örökre kiírták a nevét a nagy magyar Almanachból, s magyarok Öreg istene bosszúból magját szakítja a renegátnak, kinek utódja nem lévén, neve elporlik majd az idő kerekének mázsás súlya alatt, s nem marad utána semmi, és senki. 

A hírek kósza foszlányai a közeledő veszedelemről csak-csak eljutottak a szétesőben levő hadparancsnokságra, ahol riadóztatták a flottilla megmaradt hajóit is. 

...1918. Október 31.-én a monitorra orvul rátámadtak a szerb martalócok. A szárazföldi tüzérség tette a dolgát, de a mozgásban levő hajót nem tudták eltalálni. A lövedékek a hajó mellett csobbantak a vízben. A gyalogság viszont eszeveszettem szórta a golyóbisokat, melyek lepattogtak a monitor páncélzatáról. Csak arra kellett ügyelni, hogy a gellert kapott lövedék nehogy valakiben kárt tegyen. A hajó legénysége felvette a harcot, s állta a dühödt támadások sorozatát. A monitor lövegei jól ülő válaszcsapásai nyomán el-elhallgattak a szerb ágyúk. Érzékeny veszteségeket okozott az S.M.S. KÖRÖS a rác csürhének, s vértől tocsogott a Dunának partja, s a föveny csak úgy itta a vörös ragacsot, s a folyó messzire mosta a beste gyilkosok vérét. A hajó lövegei a part felé köpték a halált, tarackok dörögtek, géppuskák kelepeltek, s húst téptek a golyók, testek hullottak élettelenül a földre. Sűrű köd ereszkedett a Dunára, a lövések mind bizonytalanabbá váltak mindkét oldalról. Majd abba is maradtak, elszórtan csattant fel egy-egy dühödt lövés a part felől. A nagy ködben az orrukig se láttak a matrózok. Egyszer csak megrázkódott a hajó. Hirtelen megállt, éles hangot hallatva. Mindenki tudta, a hajó zátonyra futott, s megfeneklett. Több órai próbálkozás után sem moccant meg a hajó. Balszerencse. A folyó is inkább apadó, mintsem áradó volt. A kapitány dilemma elé került. Ha felszáll a köd, a mozdulatlanságra kárhoztatott hajót a franciak vezette szerb tüzérség módszeresen belövi, s akkor vége a dalnak. Leszabadulni nem lehet a zátonyról. Egyet tehet a kapitány, amíg mód van rá. Amíg lehet, becsülettel, esküjükhöz híven harcolnak, s ha kilátástalanná válik a helyzet, elhagyják a hajót. A köd leple alatt legalább a legénységet lehet menteni. Másnap délig folyamatosan tűzpárbajt vívott a hajó a parti szerb tüzérséggel. A hajót több találat is érte. Noha egyik sem volt végzetes, a hajó továbbra sem tudta magát leszabadítani a zátonyról. Mikor már nem volt több remény, a kapitány nem habozott, kiadta a szívbe markoló parancsot: "Hajót elhagyni!" A legénység némán siratta a hajót, s könnyes szemmel húzta a mentőcsónak lapátját mindenki.....A hajót elhagyó legénység némán tette a dolgát. Hangtalanul belül zokogva búcsúztatták a hajót. Csak az érzi át ezt a fájdalmat, aki átélt már hasonlatost...

A hajót később a jugoszláv hadsereg megkaparintotta, MORAVA néven szolgálatba állította, de soha nem ért el vele számottevő eredményt. A második világégés során 1941-ben a szerb legénysége elsüllyesztette, nehogy a bevonuló magyarok újra harcba vethessék. A hajótestet később kiemelik, s BOSNA néven a Horvát Királyság szolgálatába áll, ám 1944-ben egy aknatámadás következtében a Száván Bosanski-Novigrad-nál a hajó újra elsüllyed. A háború után a rácok újra kiemelték, de annyira rettegték a szellemét, hogy azt inkább szétbontották..

Így múlt el a dicsősége a Monarchia, s őfelsége egyik legkitűnőbb monitorjának, s csak az emléke, a szelleme maradt az utókorra, mely elől majd fél évszázadig titkolták még a dicső flottilla létét is, a megnyert csatákról nem is beszélve. Az egykori kapitányok, matrózok réges-rég az égi tengereken, folyókon feszítik a köteleket, s élő utódaik pedig büszkén düllesztik ki mellüket, ha véletlenül valahol felmerül őseik, s a monitorok neve....

Oly sok monitor eltűnt, alámerült, feldarabolásra került. Emléküket még annál is hevesebben próbálták eltüntetni az utóbbi évtizedekben. A hős legénységét ugyanúgy. S ezrek, tízezrek halálhörgése is rég elcsendesült már. A feledés, hiba, mert a szörny újra erőre kaphat, s ki elfeledi mit is várhat, mi is a sorsa a magyarnak, az könnyen az ellen, s annak kollaboránsai áldozatává válhat! Ne feledje hát senki, "-Nem mindenki van velünk, ki magyarul is beszél!"

Áldja meg a magyarok Öreg istene a hősöket, a flottilla büszkeségeit, a monitorokat, köztük a KÖRÖS szellemét is, amely él még az emlékezetben, a magyarok, s a rácok emlékezetében is, vagy dicsőséggel, tisztelettel, vagy rettegéssel gondolnak reá!

(S.Cs.)

Kelt: 2020.év Magvető havának 12.-ik napján

Jöhetsz velem te is....

Apró mozdulatra megreccsent alatta a szék. Öreg, kopott fa támlás szék. Egy vénséges kis ház a falu szélén Még a nagyapja korában épült. Kis kert, majd mögötte odatúl az erdő. A ház régi tornácos nádtetős ház. Belesimult a falu hasonszőrű kis házai közé, csak ez épp szélső ház volt. Mellette hajtotta a kondás nap mint nap a falu disznait a tölgyesbe makkoltatni, s hazafele a sertések önmaguk fordultak be saját portájukra. Ismerték az utat. Vékony, itt ott korhadó deszkakerítés övezte a házat, melynek tornáca a háznak befelé, az udvar felé nézett. A tornácra szőlőt futtatott még fel nagyapja, s annak levelei kellemes árnyékot biztosították a késő nyáron erejét fitogtató kánikula alatt. Ott ült a tornác sarkában a széken, előtte öreg asztal, kopott terítővel. Lába mellett vesszővel font demizson, előtte pohár. A demizson árnyékában egy cirmos macska henyélt, olykor nagyokat nyújtózva. Vérmes kis cicus volt, reggelente mindig a lábtörlőre fektette ki éjjeli zsákmányait, s míg meg nem kapta a dicséretet, addig nem is ette meg a szerzeményeit, mely változatosan egér, cickány, madárfióka, vagy pocok volt. De most csak pihent a macska, hisz fel kellett készülnie az éjjeli vadászatra.

A pohár előtte az asztalon félig telve savanykás fröccsel, s oldala izzadt hűs párát engedett ujjaira, amelyek végigfutottak azokon, s megnedvesítették az asztalterítőt is. Vaskos nehéz üveg hamutartóban a harmadik füstszűrő nélküli cigarettacsikket nyomta el. Nyugodtan, mozdulatlanul ült. A tornác könyöklőjén egy ötliteres üvegben uborka kovászolódott. Kissé még élénkzöld volt, a leve épp forrni kezdett. - Kell még neki két nap! - gondolta. Háta megett a falra akasztva veres csípős paprikák száradtak, s az erdei tisztáson szedett harmatgomba kalapok rendre felfűzve csörögtek szikkadtan, ha a szél meglibbentette őket. Szemei körbejáratta az udvaron. A tornáctól jobbra szőlőlugas formált zöld alagutat, tömött fürtöktől roskadó, mely az utolsó hónapra várt szüret előtt. Néhány szőlőkacs az ég felé keresett magának kapaszkodót. Némelyiken káposztalepke pihent. Szemben vele egy almafa. Nyári alma, ő csak igy nevezte. Jó ízű finom alma. Illatos. Jó volt esténként egyet-egyet elmajszolni, s finom rétes is volt belőle. Az almafa alatt lóca. Azon is olyan kellemes volt üldögélni, ha épp ahhoztámadt kedve. Az almafa mellett büszke bokrok, töviseik minden irányban fenyegetően meredeztek, mint Krisztus homlokán a tövis koszorú. De finom savanykás levest főzött a büszke gyümölcséből a felesége, melyet hidegen kanalazott be forró júliusi napokon. Az almafán gyakran megpihent egy rigó, ott köszörülte torkát minden nap, mielőtt továbbállt. Szívesen nézte a pompás madarat s hallgatta az ismerős dallamokat. Talán neki fütyölt a rigó? vagy csak önnön maga szórakoztatására? Ezen olykor elgondolkodott, de döntésre sehogyan sem jutott.

Az almafától balra egy cseresznyefa állt magányosan. Termése finom, roppanós, ám sajnos kukaccal teli. Sebaj, gondolta, csak az a cseresznye kukacos, amelyet megnéznek, ismételgette magában az önnön megnyugtatására ismételgetett gondolatot. Nem is volt baj a cseresznyével, robbanós, jóízű volt. Néhány ribizlibokor árválkodott a cseresznye mellett. Szörpnek egészen jó kis fürtöket növeszt minden éven, főleg a fekete bogyós. A gyerekek igencsak kedvelték jő hideg kúti vízzel, vagy szódával. Mellette uborka felfuttatva madzagon, s rengeteg tök, patiszon, padlizsán. A kert hátsó részén rozoga kaliba szolgált arra, hogy otthont adjon a szerszámoknak, alatta egy kis pince, ahová egy csapóajtón, kis létrán lehetett lejutni.  Az aprócska pincében két öreg akós fahordó őrizte a tavalyi bor maradékát. Hűs, nyirkos kis pince, pókhálóval szőtt. Két ember csak bajjal fért volna benne  de a hordóknak tökéletesen megfelelt. Lopótökkel ott fejtette át azt a pár  pohárra való borocskát a demizsonba, amelyet  esténként a tornác alatt nyugalmasan elkortyolgatott. A kis kaliba megett egy csodaszép diófa büszkélkedett, egyenes szép törzse, egészséges levelei messziről jelezték, jó ideje őrzi a kis kertet. A fára felmászva messze el lehetett látni a falu felett, látni lehetett a hegyeket, sőt, kis szerencsével a kis folyó kanyarulata is megcsillant a part menti fák lombjai közt. A diófa alatt volt az öreg, barnára érett deszkázatú kerekeskút. Hejj, száraz esőtlen napokon hány és hány veder vizet is fel kellett húzni azon... De sokszor belezsibbadt az ember keze, de örömmel tette, ahogy látta, hogy a növények szinte kivirulnak a friss víztől, az állatok pedig boldogan tolakodnak az itató körül. Megérte a munka, hisz örömet adott állatnak, növénynek, s gyönyörködhetett azok napról-napra való fejlődésében.

Mellett a vizet húzni bizony, mert kellett inni, főzni, mosni, mosogatni, állatokat itatni, kertet locsolni. A gyerekek meg míg kicsinyek voltak lavórban feredtek, s később pléhkádban lubickoltak, ha nyáron a nap felmelegítette délutánra a vizet. Azokat is rendre vízzel kellett tölteni napjában akár kétszer is.

A diófa szomszédságában két szilvafa adta minden évben a pálinkának, aszalt csemegének valót. Szép besztercei szilvák. Hamvas héjú gyümölcsük már messziről kéklett. Bizony voltak évek  mikor az ágakat alá kellett támasztani, annyi gyümölcsöt cipelt ágain a két fa, s volt olyan év is, mikor alig egy tálra való szilva szolgált csak egy kis csemegének. Az a kora tavasz szeszélyétől függött. Most viszont bőség mutatkozott itt is. Lesz konty alá való, férfi toroknak olajozni való, újévi áldomás.

A szilvafák árnyékában zöldséges kis parcellák terültek el, borsó, bab, paradicsom, paprika dúsan pöffeszkedett az augusztusi délutánban. Egy fűszeres ágyás, ahol lestyán, bazsalikom, zsálya, levendula, mák is termett. Sóska, spenót, torma, káposzta is helyet foglalt néhány kis sorban. Öröm volt végignézni a kerten. Maga a kert a gondoskodó szeretet volt, s a termés maga a gyönyör, az elégedettség, ahogy végignézett rajta napjában többször is. Jót tett ez a léleknek. A kert végiben gondosan elkerítve, a baromfiak területe. Néhány kacsa, tyúk, liba gondoskodott a tojásokról, s a húslevesbe valóról. Mellettük egy disznóól, két nagyobb koca, s hat darab kis kucuka. Decemberre a két nagy kés alá megy, a kicsik ha megnőnek eladásra kerülnek, s kettő megmarad belőle jövőre. Hamarosan vége a makkoltatásnak, s jöhet a kukorica, a hizlalás. Mehet nekik a moslék is most már. A kis ház apró ablakai nem sok fényt engedtek be, hűvöse felüdülést adott a házba lépőnek. A nádtető alatt két fecskecsalád lakott, s gondoskodott arról, hogy a környéket messze kerüljék a legyek, s a szúnyogok. A lugas alatt fekete szőrű puli hűsölt, s kicsiny fejét csak néha mozdította meg, ha valami zajt hallott, majd megnyugodva ismét lábai közé engedte buksiját, s hangos szuszogással aludt tovább. A tornácon egy kopott, pattogzó festésű faszekrény tetején halkan szolt a kis rádió. Az ötórási híreket mondták be épp. A világ ezen a kis ablakon bujt be a tornácra, s ott elevenedett meg. A hírek foszlányai jutottak csak el füléig, miközben belekortyolt a savanykás fehérborba."...az amerikai csapatkivonás rendben zajlik a Vietnami háború a végéhez közeledik, a kapitalisták meghátráltak....a Szovjetunió Központi Bizottsága üdvözli a döntést, a béke irányába való elkötelezettség....a KGST piacgazdaságának következő feladata....kedvezőek az idei búzabetakarítási adatok....felütötte fejét a rothadó kapitalista nyugat által pénzelt reakció, figyelmeztetnek Budapesten.... a következő nap folytatódik a kánikula, néhol elérheti a hőmérséklet csúcspontja akár a 30 fokot is...." 

-Ehh, nagyvilág, csak a zsongás, békételenség....- gondolta félig hangosan.

Kisvártatva magyar nóta szólt újra a kis rádióból, s az ismerős dallamokat dúdolva elmerengett a gondolataiban. A gondolatai felemelkedtek, fel a háza nádfedeles tetejére, fel, a diófa tetejére. Ott egy pillanatra körbetekintett. Látta a hegyeket észak felé, a falu széle meg is kapaszkodott a hegy lábán. S látta a falu másik végét, le tova a völgy felé, a vízparti füzeseket, melyek karjaikkal a folyó vizét simogatták, a folyócskát, mely ezüstösen mosolygott felé, s mögötte dél felé az újra magasodó hegyeket. Ezek magasabb hegyek voltak. Miattuk később kelt, s hamarabb tért nyugovóra a nap. Gondolatai felröppentek a hegytetőre. Tova látta a szőlők rendezett sorait, alatta a pincesort, girbe-gurba toldozott tetejű pinceépületeivel, látta a  falut, piciny háztetőivel, távol a szomszéd falu tornya is ott nyújtózkodott a lemenő nap fényében. Megcsillant a piciny folyócska, mely.pajkosan kanyargott a két hegylánc közti völgyben évezredek alatt vájta ki a völgyet, mikor tavaszozta a hólétől felbiztatva megáradt haragjában. Hegy. Neki hegyek voltak, noha a messzi Alpokban élők inkább lankás dombocskáknak nevezték volna a topográfusok szerint is alig 500 méteres magasra mért "hegyeket". De neki ezek voltak e hegyek. Melyeket nem csak gondolatban mászott meg sokszor, hanem gyalogosan is. Hamarosan ismét ki kell ülni a bércre, hallgatni a szarvasok bőgését, s gyönyörködni a naplementében. Gyakran szalonnát sütött a barátaival, hol egyikük, hol másikuk udvarában, hol pedig fent a bércen, vagy lent a folyóparton, ahogy éppen megegyeztek, hogy aznap.épp hol nyársaljanak.

Volt egy kedvenc helye a folyó egyik kanyarulatában. Fiatalabb korában gyakran átúszta a hűs folyócskát, de mostanság nem kívánta a jéghideg vízcseppek okozta hidegrázás bizsergést. Gyakran lement horgászni. Élvezte a termeszét csendjét a  vizek, s a vízpartok állat és növényvilágát. Csodálta a természet tökéletességét.  Tavasszal cserebogárral, gilisztával, nyáron kenyérhéjjal, kukoricával, ősszel kishallal, vastag gilisztával tett próbát. Volt egy újszerű kéttagú üvegbotja. Becsülettel végezte a dolgát. Sok szép hal hajtogatta meg már, s a bot minduntalan jól vizsgázott.A megakasztott halak egy része meglépett, sokuk amnesztiát kapott, sok pedig a család asztalára került. Cserebogárral, meggyel, eperfa termésével félméteres domolykók, vaskos márnák kerültek horogra, szöcskével pedig olykor még pisztrángot is fogott. Amikor gyermekei kicsik voltak, rendszeresen lesétált velük a kis folyóhoz. Sokszor napnyugtakor tértek csak haza, s a kis vesszőkosarat a fiai cipelték, amelyekből kikandikált a zsákmány, több hal farka is. Észre sem vették, hogy apjuk szépen beléjük csepegteti a természet szeretetét, ismeretét. Gyakorta eljártak a közeli erdőkbe, tisztásokra. Gyűjtötték a hóvirágot, az ibolyát, a medvehagymát, gyöngyvirágot, a kucsmagombát, harmatgombát, galambicát, tinórukat, szedret, szamócát szedtek, miután degeszre töltöttek magukat, később bodzabogyót gyűjtöttek szörpnek, lekvárnak, s mire megjött az első fagy, hecsedlivel rakták meg a kis vesszőkosarat. Mindennek megvolt az ideje, a rendje. Az erdőjárásnak, a horgászatnak, a ház körüli teendőknek. Mire a gyermekek lefürödtek, ő is végzett a halpucolással. Addigára megöregült az este, s kigyúlt a pásztorcsillag is. Évek teltek így,nyaranta. Mostanra a gyermekei felnőttek. Egymaga járt le a vízpartra. Esténként inkább, hisz napközben sok volt a tennivaló. Estére marad egy kis idő.

Gondolatai visszaröppentek. A fecskék egyre gyakrabban ültek ki a ház előtt levő utcai légvezetékre. Indulásra készülődtek. Neki is indulni kellene. Hamar sötétedik, talán a vízparti fa gyökerei alól előcsalogathatja a harcsát. Reggel tyúkot vágtak, s tartott meg belőle belet, tyúkgigát a horogra, amely a harcsa egyik kedvenc csemegéje volt. Lassan csúszott le torkán a savanykás bor utolsó kortya is, miközben felállt az asztaltól. A kis kaliba szegletében várt rá a horgászbotja, s egy vödör, melyben gondosan le volt takarva a csali a legyek elől. Kopott mellényét magára kanyarította, melynek zsebei tartalék zsinóroktól, ólmoktól, horgos doboztól dudorodott. a kis puli felpattant, s izgatott farkcsóválás közepette a lábához dörgölőzött. 

-Ejnye te. Nye te nye.. menj a helyedre...!- mordult ma kutyára

De az eb nem tágított, ki se lehetett volna kerülni. Átlépni esetleg, de az nem lett volna tisztességes az állat önérzetével szemben. A kutya gomb szemeivel mélyen a szemébe nézett. Szinte könyörgött a tekintete. Gyerekei felnőttek, már nem jártak ki vele, pedig de jó is az, ha van társaság. Jöhet a kutya is, hisz sokszor ment mar vele. Nyugodtan a lába mellett ülve várakozott mindig, míg a gazda horgászott. Hagy jöjjön ha akar, na. Megesett rajta a szíve. 

-Na jó, na jó. Bánja kánya, jöhetsz te is....- csúsztatta ki halkan a szavakat.

Mire ezt kimondta, a kutyus a kapuhoz rohant, s szinte az orrával kezdte azt feszegetni, hogy mihamarabb kint lehessen, félve attól, hogy gazdája meggondolja esetleg magát. De az nem gondolta meg. Úgy tartotta, ha valamire egyszer szavát adja, azt tartja addig is, míg a világ összeomlik is. Mindig is így élt. Tisztelték is emiatt az emberek. S ő nem tett különbséget állat és ember közt. -Ha mondok valamit, annak úgy is kell hogy legyen. Amiben nem vagyok bizonyos, arra pedig nem teszek ígéretet. -súgta maga elé.

A kapuba érve a kutyus ismét ránézett, kérdőn, mire ő elmosolyodva megveregette kissé lehajolva a kutya oldalát, majd megszólalt:

"-Jöhetsz velem te is, hisz megmondtam! Ugye?" - mosolyodott el, miközben ezeket kimondta.

Utószó:

S te, kedves olvasó, aki lugas helyett kocsibeállót építettél, s kibetonoztad, kikövezted a fél kerted, golfpályára nyírtad a füved a kertedben, s imádkoztál, hogy ne essen az eső, mert akkor sok lesz a munka a fűvel, míg valaha azért imádkoztak, hogy essen, hogy kevesebb vizet kelljen felhúzni a kútról állatnak, s növénynek. te mit gondolsz? Gyümölcsfáidat kicsapkodtad, helyette terméketlen díszbokrokat, tujákat ültettél, a boltban pénzt adsz a műtrágyán, vegyszeren nőtt zöldségekért, a vattán növesztett műanyag ízetlen kemény paradicsomért, a komposzton növesztett csiperke gombáért, a felfújt vizes csirkehúsért, a színtelen többhetes tojásért, nem is érdekel, hogy falvadban tilos lett a sertések, baromfiak tartása, mert a városból kiköltözőket zavarja az állatok szaga, s a kakasok hajnali éneke, megállsz e egy pillanatra a vasárnapi fűnyírás szünetében? Eszedbe jut-e, hogy magyar nóta helyett fülhallgatód tolja az agyadba a tuc-tuc zenének hazudott drogos ripacsok által füled mélyébe ágyazott zsongást, mikor elégedetten konstatálod, hogy az automata öntözöd rendben végzi a dolgát, a betonkerítésed közt, s végignézel a kerteden, elég selymes, dús zöld-e már a gyeped. Eszedbe jut-e, hogy a kivágott vízparti fák helyére épített lakóparkok előtt a vizet szántják az újgazdag motorcsónakosok, messze űzve az egykori természeti idillt, s tudod-e, az milyen lehetett? S végül eszedbe jut e hogy mid van, s mi az amit örökül kaptál ugyan szüleid, nagyszüleid izzadtságos fáradtságos munkájuk révén, de rég elvesztettél? 

Segíthetek? Ha csak a fenti sorokkal is, de elviszlek ebbe a világba, a béke utolsó megmaradt szigetének egy darabka parcellájára....

"-Jöhetsz velem te is, hisz megmondtam! Ugye?"

(S.Cs.)

Kelt: 2020 Földanya havának 23.-ik napján

Döcögősen, artistákkal a folyón

Döcögősen rázkódik a göröngyös földúton idén nyáron a horgászat szekere. Hol az idő hiánya, hol a forróság, hol az áradó saras víz, hol pedig a rengeteg uszadék nehezíti a horgász életét. Néha kis időt csippentve viszont van, hogy meghajtogatja valami a bot spiccét. Folyók népe hejj..... de sokszor elcsalt tőletek az erdők gomba népe, s csak néha éreztem meg a folyók illatát, mikor távolról letépve orromba zavarta azt a pajkosan nevető kósza északi szél.

Iszákos paducok

Hajnali sajtevő ifjonc...

...meg a kisöccse

A sodrás mémiképp erős...

Többnyire béleshal horgászat felé orientálódtam, az zajlott az elmúlt időszakban, s augusztus elején kezdtem inkább csak kacsintgatni a harcsázás irányába. Nem mondom, hogy sikerült nagyok azt fogjak, de szépeket azt igen, talán majd egyszer írok valamit ezekről az estékről is..

Átéltem a nyári hajnalok semmihez sem hasonlító hangulatát. Mikor az elsőnek ébredő madarak dalra fakadnak, mikor a hajnal hasad kelet felől a túlparti fák mögött, s az emberektől elcsendesült a világ. Mikor a kakas még épp csak köszörüli a torkát, s a szúnyog még olyan álmos, hogy nem találja elsőre a bőröm, s kótyagosan fennakad a karszőrzetemen...

Mindenhol mohón horogra akasztja magát a telepített "gumiponty"...Tényleg a folyókba kell rakni ezeket?

Ott ásítozik a nap, nyújtózkodva a túlparti fák mögött lustán....

A viz csendes. Épp néhol loccsan egy-egy keszeg. A vadkacsák is csak elkezdenek tollászkodni éppen. Nem messze tőlem két hazafelé tartó súlyosan ittas legény egymást támogatva keresi a hazavezető utat. Kétségbeesetten rogyadozó lábakkal próbálnak előhozni valami emléket szivaccsá ázott agytekervényeik mélyéről, s mikor rátalálnak a helyes útra, boldogságukban dalra fakadnak, felcsendül az "Akácos út ha végigmegyek rajtad én..." Tétova léptekkel, széles görbéket leírva lassan távolodnak. Hamarosan elvész a hangjuk a messzeségben. A dallam itt marad, egy darabig még én is dúdolgatom, fütyörészem. Az ébredő madarak értetlenkedve hallgatnak. elcsendesedek magam is. Pirkad. A homályosan előttem levő erdő, a fák, a folyó, a fű, a bokrok, a távolabbi házak levetik szürke egyhangú gúnyájukat, s színbe öltöznek. Ki zöldbe  ki sárgába. Ahogy halványodnak a csillagok, úgy halkul el a kabócák éneke is... Dolmányos varjú ül a közeli villanypóznán. Éktelen hangon acsarkodik bele a hajnali romantikába. Ennél talán még az akácos út is jobban hangzott.

Gondolataim már nem követik rekedtes hangját.  Halkan csobban az alapozó etetés. Folyóvízhez állítva agyagos földdel és némi sóderrel nehezített golyók hajszálpontosan ugyanoda esnek. A sodrás majd megdolgozza őket kicsit, s a szétterülő sáv lesz a szerelék útja a fenék felett.... 

Plottyan az úszó, antennája épp vízfelszín fölé ér. Néha pattan egyet a mederfenék kavicsának köszönhetően, majd határozott két gyors lerántást követve ül a bevágás, s hajlik a bot, megreccsen a fék, küzd a paduc, harcol a koncér, vigyorogva birkózik a márna, s a fárasztás vége felé locsog a víz... kedvenceim közé tartoznak ezek a nyári hajnalok.

Alakulgat a sajtevők mérete...hiába, a füstölt edami a kedvencük

A nap túljutott a delelőn, s vizet facsar a homlokomtól le egészen a bokámig. Marja a csalán a lábam szárát, én balga, rövidnadrágban indultam túrázni egy kis folyó partján, s onnan vizslatóm a vizet. Belém kapaszkodik a gyalogszeder, s a csalán a kétfoltú pőcsikkel versengve mar rendületlen elszántsággal. Nem egy parkosított telepített műtő, az biztos. Itt meg kell küzdeni az elemekkel is, de épp ez a szép benne. Ereszkedek le a gátoldalon. Persze, hogy megcsúszok a vaskos füvön. Miközben tomporral tompítva földet fogok,  a kezemből a pergetőbot majd 2 métert repül, s lágyan elfekszik a vaskos fűben. Nekem kissé robusztusabb a becsapódás. A mutatványra a túlparton felkapja a fejét egy őz. Összetéveszthetetlen hangon riaszt, majd néhány szökkenéssel eltűnik. Na megjöttem. Elefánt a porcelánboltba....

Alig 15 méter széles, sok helyen még annyi sincs a folyócska. Lassú sodrú, fákkal, nádfalakkal szegélyezett meredek parttal. Szemben egy terebélyes fa nyúlik be a víz fölé. Szinte alágondolom a domolykót, mely arra vár, hogy a szél egy-egy bogarat pottyantson a vízbe a fáról...

Óvatosan egy kis 2 centis wobblert illesztek a forgókapocsba. Vigyázva dobok, s a repülő wobbler alig pár centire halad el a fa alsó ágainak levele alatt, s hamar vízbe ér ott, ahol a fa ágai árnyékot rajzolnak a vízfelszínre. Nincs időm átváltani a felkapókart sem, alulról egy száj nyúlik fel a wobblerért, de elvéti. Lassan elindítom, megállítom, de nincs akció. Új dobás kell. Nyilván, csak a vízbe eső vált ki támadási ingert. Dobok, most a wobbler épp súrolja a fa alsó levelét, de így még élethűbben plottyan a vízbe! Félelmetes gyorsasággal veti rá magát a telény! Keményen küzd, de a bot, s az orsó teszi a dolgát. Néhány pillanat múlva egy fotó idejére levegőzik kicsit a hal, majd visszatér otthonába...

Darabosabb domolykó a Lajtából

A pergetésnek hamar véget vetnek az augusztus végi áradások, a sárga koszos víz nem éppen a domolykók kedvencei. Na de annál inkább a harcsáké. El is határoztam, teszek néhány próbát a márványtestűekre is. Kis folyók, kis harcsák. Van nagy is, de még nem sikerült a szemébe nézzek, noha jó párszor megszaggatott valami bitang...

Ott a nutria....de régen találkoztunk...

Lassabb, mélyebb szakasz. A part mentén sziklák. Egy kedvelt mélyre törő wobblert teszek fel. Hátha valami a mélyből rákívánkozik. Enyhén, már-már túl lassan húzom a wobblert árral ellentétesen. Hamarosan a part közelébe ér, s kezd emelkedni a víz színe felé...

Irtózatos gyorsasággal, iszonyatos erővel kapja el valami, a bot spicce a vízig hajlik, az alá is kissé, az orsó fékje, mely keményre állított, felvisít, igazi füstölős kapás, feszül a zsinór, ne, ne a szikla felé! "Csett...."  Megkönnyebbült szerelék, pá-pá wobbler... utolsó útját körbeveszi a némaság...

A zsinór meggyalázott végén ott tesznyül a harcsa nyálkája....

Új kötés. Van még ebből a wobblerböl. Szeretik a halak. A pisztrángon kívül mindenféle ragadozót fogtam már vele a folyókon. Majd 40 méterrel lejjebb próbálkozom. Átdobom a túlpartra. Lassan elindítom. Talán 30 centit ha jön, kemény rávágást kapok. A hal, szájában a wobblerrel kiugrik a vízből! Atyám, mint a filmeken.. Csuka szokott ilyet csinálni. De ez nem csuka. Darabosabb domolykó, amely megmutatta, hogy jól képzett artista maga is, s bizony a nézőket elkápráztató mutatvánnyal bizonyítja is ezt. Egy gyors fotó, s távozhat is.

 

Ejj, a következő nap is de jó móka lesz. Gondolom, miközben hazafelé bandukolok. Sajnos tévedtem. Másnapra sárga Jangce folyónak képzelte magát minden folyó felsö-Szigetközben, így a pergetést bizonytalan időre el kellett halasszam. Esett is...talán eszik a harcsa

A nagyok eddig mind megtréfáltak. No igen, partról nem egyszerű a harcsapeca, főképp, ha éles sziklákkal szórt kövezés van az ember lába előtt. De van még időm, talán akasztok végre egy szebb márványtestűt is. Ha elunom a harcsázást, egy kis csatornán kárászozom, ahol az áradás megkíméli az uszonyosokat, s bizony mozgalmas úsztatós horgászatban lehet része az embernek. Na meg az ember keresztlányának is! 

Vérében a peca!

Eltellett lassan a nyár. Volt némi pecaélmény, már amennyire időt hagytak a gombák. Nyári laskák, júdásfülgombák, harmatgombák, gévagombák......De ez más lapra tartozik! Most itt van az ősz, s újabb reményekkel kel a nap.....

(S.Cs.)

Kelt: 2020. Év Földanya havának 5.-ik napján

Csoffadék keszegek és fonnyadt pipafüst

Egyre csak bámulta maga előtt a víz partján felejtett a rozsdás fazekat. Ott hevert a kavicsos fövenyen hanyagul. Talán egy hajóról eshetett nemrég a folyóba, amely egy ideig görgette az aljzaton, majd megunva a játékot partra vetette. Fura kinézetű leveses fazék. A meder kavicságya néhol lekoptatta róla a veres zománcot, s alatta a vaslemezre kiütött a rozsda. Hiába, az idő vasfoga és maga a víz ereje kikezdi a legerősebb hegyeket is, elkoptatja meredek sziklák éles ormait is, ha kell. Őt sem kímélte a kegyetlen égi fogaskerék, a Perpetuum Mobile, az örökmozgó. Magát is olyannak vélte, mint azt a fazekat. Az egykor vízen járó hajóst, akit jó ideje partra vetett a folyó, mint ami már nem kell, ami elaggott, s csak haszontalan lom, melyet nem cipel tovább. Egykor ragyogó mivolta megkopott, megrozsdált itt-ott. S most itt ült a Duna partján, s érezte a víz felől fújó szellő illatát, s maga elé nézett a megviselt fazékra. Szája sarkában az elmaradhatatlan pipa, amelyből lassan szállt fel a pipadohány aromás kékes füstje. Elmerengett így egy darabig pipafüstbe burkolózva. Bizalmatlan kinézete miatt régóta kerülték őt az emberek, ám ez cseppet sem zavarta. Kopott zsíros hajóskapitányi sapkája alatt fürtjei őszébe bele-belekapott a játékos folyó felől meg-meglóduló pajkos dunai szellő. Bárnára cserzett arcán kemény vonásokat vájt az évek súlyos acélekéje. Markáns tekintete tiszteletet parancsoló volt. Vaskos szemöldöke alatt szeme hideg szürkéje némiképp rémisztőlég hatott, s egykor fekete bajsza most liszt fehéren kétoldalt lefittyent szája szegletén, mintha sirályt nyelt volna le, melynek szárnyai még kilógtak volt ajkai két sarkán. Többnapos borostáján vetélkedtek az őszülő, s még fekete szőrszálak. Izmos nyaka elbújt a molyrágta fekete garbója alatt, s koszlott keki szín lódenkabátja köpönyegként burkolta kövön gubbasztó testét. Vásott orrú bakancsa még a seregből való volt, s bizony jó pár kilométer volt már benne, s itt-ott magán viselte a megpróbáltatások nyomát. Fekete hajósnadrágjának alját rojtosra taposta, jobb oldali zsebe lyukas volt, s ha megfeledkezett erről, néha megcsappant az aprópénz mennyisége, melyet olykor belecsusszantott hanyagul, mert a ravasz kis forintok utat találtak maguknak a szabadulásra. 

Visegrád hajóról nézve

Fiatalon egykor a dunai flottillánál szolgált matrózként egy "AN" aknaszedő hajón, majd úgy megszerette a vízi életet, hogy leszerelését követően is maradt a folyó hátán, elszegődött egy teherhajóra. Mivel a végzettsége általános gépésztechnikus volt, így először hajógépészként dolgozott néhány évig. Kiismerte, megtanulta a nagy teljesítményű hajómotorokat, s egy idő után szinte nem volt olyan mechanikus szerkezet, amelyet ne tudott volna helyrepofozni, megjavítani, meghegeszteni. Emellett képezte magát, rengeteget olvasott, művelődött, mert a kultúrát, az irodalmat igencsak kedvelte, később levelezőn az érettségit is megszerezte. Amíg mások könnyed szórakozással ütötték el az időt, ő olvasott, s tanult. Letette a hajóvezetői vizsgát, majd miután volt némi sütnivalója,  néhány év múlva kapitányi posztig emelkedhetett. Teherhajókon, tolóhajókon, önjáró teherhajón, bárkákon megjárta a nagy folyót a Fekete-tengertől Passau-ig s három évet lehúzott egy nagy teherhajón az Atlanti óceánon is, de az nem tetszett neki, igaz, jobban fizetett állás volt, de neki a folyó volt az, ami a hazát jelentette. Ismerte valamelyest minden Duna parti ország nyelvét, s szót váltott szinte mindenkivel, kit arra érdemesnek tartott. Nem veszett el sem a német, sem az osztrák, sem a román, sem a bolgár dunaparti városokban. Ez utóbbiakat nagyon szerette. Véleménye szerint a bulgáriai Russe városában a Duna jobb partján élnek a legszebb nők Európában, s tévedés, hogy minden bolgár nő bajuszos. A vándorélet miatt családot viszont nem alapíthatott. Nem is lett volna értelme. Egyszer majdnem megnősült, menyasszonya volt már, az is onnan  a bolgároktól való, de a több hetes, hónapos hajóutak aláásták a kapcsolatot, s nem lett semmi a tervezett közös életből. Később már nem is látta értelmét, hogy újra belevágjon. Beletemetkezett a hajósok életébe.

Az évek, évtizedek oly gyorsan peregtek, hogy mire észbe kapott, jócskán benne volt a korban. Szolgált tolóhajon, tankeren, önjárón, Ro-Ro hajón, de minduntalan visszatért a MAHART motoros hajókhoz, azokat kedvelte leginkább. Egyedül volt. Zord, magányos szótalan hajós. Kiismerte a folyó minden kanyarulatát, olvasta az örvények, zátonyok, gázlók szavait, sok-sok nyelven beszélt de nem értette meg mégsem az embereket. Ettől még zárkózottabbá vált. Nem kereste senki társaságát, a hajón is csak akkor szólt valakihez, ha muszáj volt. Gyakran összesúgtak a háta megett, de őt ez sem zavarta. Mivel nem volt senkije, minden idejét a hajón töltötte. A teherhajó szűk öreg kabinja volt az otthona. Rozsdás, olajszagú. A kis rezsón főzött olykor magának a kabinban, egyszerű ételeket, amelyben sok-sok szerepet kapott a szalonna és a tojás, na meg a hagyma is. 

A fagylaltot viszont mindennél jobban szerette. Főleg a puncs fagyit mazsola és étcsoki darabokkal kevés tejszínhabbal. Sokszor csak azért lépett partra, hogy egy jó tölcséres fagylaltot ehessen. Sok-sok helyen kóstolta a hűs csemegét, de csak néhány olyan hely volt, amely szerinte megérte a szárazföldi talpalást. 

Noha sok földet bejárt, sokat látott, mégis egy kis saját világban élt. A maga hajós, vízi világában. Tudniillik a vízi hajós emberek külön kasztot alkotnak a társadalomban. Saját írott, s íratlan törvényeik, szabályok, hagyományok szerint élnek évszázadok óta, s ezen szabályok, törvények szerint élnek, viselkednek. Nem számít kinek mi a nemzetisége, vallása, világnézete, az egymásra utaltság, az egymás segítése, tisztelete, a folyó és a hajó iránt érzett szeretet az, amely erősebben köti össze őket a "szárazföldi" embereknél. Ha kell segítik egymást, az áskálódást, ellenségeskedést, széthúzást nem tűrik. Összetartó, zárkózott világ. Így volt ez annak előtte évszázadokon át, így van most is, s így lesz ez az elkövetkezendőkben is. 

A motoros hajóval rendületlen toltak az uszályokat fel a Linz-i acélműbe, majd hazafelé völgymenetben lefelé pöfögve újra és újra megcsodálhatta a dévényi kaput. Ez a hely lenyűgözte. Sosem hagyta volna ki, hogy meg ne nézze a büszke erődítményt az ormokon, mely egy évezredig védte nyugatról magyar hon kapuját. Elmúlt dicsőség, elmúlt fiatalság. Saját élete jutott eszébe. Az is az alkony felé járt már. Hiába, az idő nagy fogaskereke nem áll meg, s egyre-másra mélyebb barázdát szánt nem csak az arcára, hanem vaskos munkában edzett tenyerébe is. Egy alkalommal, mikor épp elhagyták a Hainburg-i hegyet, s közeledtek a Morva-Duna összefolyása felé völgymenetben, az alkonyatban a kormányállasból figyelte Dévény büszke várát, egy fiatal matróza jelent meg mellette, ki szintén tátott szájjal bámulta a feje fölé tornyosuló sziklákat. Meglepte, hogy mást is lenyűgöz a látvány. Nem tudott sokáig ezen elmélkedni, hisz be kellett jelentkezzen. Rádión beszólt a pozsonyi toronynak először a hajósok dunai hivatalos nyelvén németül, majd szlovákul, végül magyarul:

"-Kapitanát Bratislava, Kapitanát Bratislava, hier motorboot MAHART-MAROS stromkilométer tausend achthundertachtzig zu tal! Kapitanát Bratislava, Kapitanát Bratislava tu je tlačný motorový loď MAHART-MAROS po prúde kilometer rieky tisícosemstoosemdesiat! Pozsony Kapitányság, itt a MAHART-MAROS tolóhajó, völgymenetben az ezernyolcszáznyolvcvanas folyamkilométernél!"

A pozsonyi kapitányság nyugtázta a rádiós bejelentkezést, majd a hajó elhaladt lassan a Dévényi vár alatt. Szimpatikus volt neki a legény, aki ugyanolyan érdeklődéssel, ámulattal nézte a csodás építményt, mint amikor ő azt egykor először meglátta. Szóba elegyedett vele. Az a fiatal matróz volt, ki változást hozott az életébe. Ez a szigetközi legény volt, ki rávette, hogy szabad órait horgászással töltse el. Eleinte nem fűlött a foga az általa unalmasnak vélt hobbihoz, jobb szeretett a kabinjába húzódva olvasgatni, de végül is engedett a túlontúl is agilis fiatalnak. Nem bánta meg. Ugyanis az első szebb harcsa megfogása után feltört benne az igazi horgász szenvedély. Onnantól kezdve gyakran lógatták lábukat a motoros hajó oldalán, mikor macskán álltak (lehorgonyozva) várakozva, s áztatták a zsinórokat a hajó mellett pipafüstöt eregetve. A zsákmányt együtt dolgozták fel, s a fiatal matróznak köszönhetően elmélyedhettek a halakról szóló gasztronómiában. Jó pár éve már ennek. A matróz is elment más hajóra szolgálni, ő pedig idővel nyugdíjba került, s a megtakarított pénzéből vásárolt egy kis öreg házat az egyik szigetközi faluban, kis kerttel, ahol muskotály körte, rétes alma, s néhány szilvafa adta a gyümölcsöt pálinkának s az árnyékot nyáridő alatt. A kertben paprikát, paradicsomot, hagymát nevelgetett, másra szüksége nem volt.  A kis ház alig egy kilométerre volt a nagy folyótól, s onnan járt le a Duna partjára néha hajókat nézegetni, s horgászni is. 

Jó ideig tartott, hogy belesajdult a szíve, ha ismerős hajókat látott, melyek hegymenetben küzdöttek a sodrással, vagy völgymenetben csorogtak Budapest felé. Az ő idejében még klasszikus radarral, iránytűvel próbáltak navigálni, az újabb időkben már GPS segítségével haladtak a hajók, többek közt ez is megváltozott, mint nagyon sok minden más. Csak a Duna maradt olyan, mint egykoron. Sok hajó kapitányát ismerte névről, s a teherhajók jó részének személyzete is ismerős volt neki. Aztán ahogy az évek teltek, megkopott a tudása, s valószínűleg cserélődtek a kapitányok, matrózok is a hajókon. Új szállodahajók is megjelentek a színen, kecsesen szelték a hűs Duna vizét, zsíros bukszájú turistáknak mutogatva az út menti látnivalókat. Amiket ő is láthatott évtizedeken át. A képek belevésődtek az emlékeibe, átszőtték álmait is. Az alföldi síkságok búzaillata, az éles szélű sziklák ormairól letekintő lovagvárak, Passau, Linz, Bécs, Pozsony, Esztergom, Visegrád, Budapest, Belgrád, a Vaskapu, a Duna-delta...  mint megannyi kép s hívó szó, mely csalja, csalogatja, hogy még egyszer megláthassa a csodát, melyet csak hajós ember tapasztalhat. Nyugdíjazása óta még csónakba se ült. Félt az emlékektől. Nem találta a helyét a szárazföldön sem, idegenül mozgott egy eddig tőle idegen vidék idegen társadalmában. 

Dunakanyar, Nagymaros

Noha a kis faluban hamar megkedvelték, mert mint valami ezermester, szinte minden mechanikus szerkezetet meg tudott javítani, s ügyesen hegesztett, több acélszerkezetet is összeállított, kerítést javított, fűnyírókat pofozott helyre, régi mosógépeket, centrifugákat, szalagos videomagnókat, rádiókat bütykölt, s keltett életre, miközben szája sarkából ki nem mozdult a füstölgő pipa. Mióta csak partról csodálhatta a vizet, azóta minden évbe elszánta magát  hogy egy hétre kiköltözik a Duna partjára, s élvezi a kint létet, horgászik, s pihen. Így tervezte ezt most is, a következő naptól. A sátornak keresett megfelelő helyet, s a vizet nézte, hol ugrálnak a halak, hova is lenne érdemes leköltözni az idei egy hétre. Aznap egy horgászbotot vitt csak magával, úgy tervezte, legfeljebb délig marad, hiszen be is kell még aznap vásárolnia, s pakolni valója is akad. Szóval hajnalban érkezett, s azonnal megtalálta a megfelelő helyet. Néhány éve már sátorozott itt. Jó lesz az idén is, megfelelő hozzá a vízállás is. Ha már kint volt, gondolta, horgászik is egyet, s ha halat fog, majd az öreg kopott rozsdás fazékban megfőzi egy kis halászlének. 

Négy keszeg volt hajnal óta a szákjában. Négy csoffadt, fonnyadt keszeg. A felkelő nap korgatta meg a gyomrukat, régi üvegbotjával parafaúszóval eresztve kenyérbéllel fogta őket. Négy csoffadt keszeg. Jóllakni kevés, éhen halni sok. Van só nála  fokhagyma, zsír egy kevés egy dunsztos üvegben, némi pirospaprika egy zacskóban, egy fej hagyma a zsebben. Talán fog meg mellé valamit. Ha nem, hamarosan tüzet kell tenni, nyársat faragni, s tűz felett keszeget pirítani vagy csak füstölni, mert halászléhez ez kevés. Úgy is szerette a halat. Sőt, mindenhogy szerette. Sülve, főve, párolva, vagy éppen füstölve. Most itt van előtte a fazék. Jó lenne egy pontyocska, vagy egy márna, s már rotyoghatna is a halászlé. De nem jött, csak ez a négy csoffadt keszeg. Már-már azon volt, hogy elengedi a halakat, mikor történt valami, ami kizökkentette a gondolataiból.

Dudaszó ütötte meg a fülét. Egy teherhajó közeledett völgymenetben, annak a hajókürtje törte meg a hajnali ásító vidék nyugalmát. Egy a sok közül. Ki tudja, kik szolgálnak rajta? Svájci lobogó alatt. Mi köze Svájcnak a Dunához? Valószínűleg valami ottani cég tulajdonában van a hajó, mely újszerű állapotban tetszelgett a Duna hátán, s egyre csak lassult. A hajó nem sokkal felette  vagy 150 méterre lemacskázott, közel a parthoz, a hajózóúton kívül. Na ennek is épp itt kellett megállnia. Kisebb hullámok érték el lába előtt a fövenyt, apróbb kavicsokat görgetve ki a partra, majd elcsitult a viz. Vagy tíz perc múlva hangos lánc csörgés, zúgó csörlőmotor hangja verte fel a csendet ismét.  Gémek húzódtak el a környékről, szárnyra kapva hirtelen. A hajó oldalán egy zöldes lemezcsónakot engedtek a vízre, s egy ember mászott le a hajó oldalán lógatott kötéllétrán, be a csónakba. Kapitányi sapkát viselt. Tisztát, fehéret, nem olyan szürkévé koszlottat mint ami az ő fején volt.

A motorcsónak hamarosan elindult, s közeledett felé. Vajon mit akarhat ez az ember? Eltévedt volna? Vagy seftelni akar? Gyors gondolatok jártak az gyában, de nem volt idő soká morfondítozni.  Egy szempillantás alatt az ember mellé ért, s a csónak orra kifutott a fövenyre. A motor megállt, s a csónakot vezető alak egy pillanat alatt kiugrott a csónakból, s mellette termett nagy széles vigyorral. 

"-Adj Isten bátyja! Megismertem ám a távcsőből! Hát kend megismer-e?" -kérdezte szikrázó szemeivel a kapitányi sapkát, divatos a hajósok körében elterjedt pofaszakállt viselő délceg férfi. Ekkor hasított bele a felismerés! A matróz fiú, akivel évekkel ezelőtt a dévényi várat lesték a hajóról! Hát persze, ki más is lehetne! Kapitány lett belőle! Évekkel ezelőtt is derék, szorgalmas eszes legény volt. Most igen csak megemberesedett, s a koszos matrózgúnyát vasalt kapitányi egyenruhára cserélte. Hogy eltellett az idő...

"-Megismerlek hát!"- fakadt ki belőle, majd percnyi szünet után megkérdezte: 

"-Van vagy négy csoffadék keszegem, ma hajnalban fogtam őket, kiszálkázzuk-e?" -kérdezte. A kapitány bólintott, majd helyet foglalt a kövön, az öreg mellett, s pillanat múlva a tűz felett megsütötték, megfüstölték a keszegeket, majd jót ettek belőle. Evés után pipát tömtek, s a világ minden nyugalmával nézték a Dunát, s füstöltek némán, élvezve a pipadohány kellemes aromáját. Sok szó nem esett köztük. Mikor kialudtak a pipák, a kapitány egy idő múlva felállt, s határozott hangon megszólalt:

"-Mennem, mennünk kell bátyja, reggelre Pestre kell érjünk. Három nap múltán jövünk vissza erre hegymenetben, Melk-be megyünk uszályokért. Odafelé Bécsben megállunk. Nyílt ott nemrég egy cukrászda, világbajnok olasz fagylaltokat készítenek. Van puncs is, mazsolával, csokoládéval. Meg kéne kóstolni, Ha kedve lenne, elvinném, s hazafelé megnézhetnénk Dévényt, a sziklákat, a várat is. Még mindig játszik rajta a lenyugvó nap sugara! Ha ideje adná, eljönne?"- kérdezte, miközben csónakba szállt. Az öreg nem szólt, csak nézett a kapitányra, majd egy könnycsepp jelent meg szeme sarkában. Szeme szürkesége, hideg mivolta a múlté lett, az most a meghatódottságtól megfátyolosodott. Ajka szóra nyílt, de hang nem jött ki száján. Lábai megremegtek, tenyere izzadni kezdett. Nehéz pillanat volt. Majd végül megszólalt, de hangja távolinak, idegennek tűnt ott a Duna partján.

 "-Itt leszek három nap múltán napkeltével, szerintem mehetünk!" -húzta ki magát ragyogó szemekkel az öreg. A kapitány elmosolyodott, bólintott, majd elindult a motorcsónakkal a hajó fele, ahol várták az emberei. Mire a hajó horgonyt vont fel, feldübörögtek a dízelmotorok, elindult útjára lassan, addigra a part üres volt már, csak a parázs füstölgött még egy kicsit, s sirályok veszekedtek a csoffadt keszegek alkotta reggeli maradékán egy kopott rozsdásodó fazék mellett. A fiatal kapitány elmosolyodott a kormányállásban, majd két hangos dudaszóval köszönt el az öregtől, akiről tudta, hogy hazafelé tart az erdőn át, s bizony hallja a hajókürtöt, tudja, hogy neki szól...

Dévényi vár a partról nézve

Dévényi kapu alatt hegymenetben közlekedő szállodahajó

Utóirat:

A novella kitalált történet, nevek nem szerepelnek benne. A hajó az létezik, s minden bizonnyal ma is vígan szeli a hűs Duna habjait, s hasonló, ha nem érdekesebb sorsú emberek fordultak, fordulnak meg rajta, s a többi hajón. Ezzel az írással tisztelgek kicsit a magyar hajóstársadalom előtt. 

(S.Cs.)

2020. Év Áldás havának 10. napján