Jöhetsz velem te is....

Apró mozdulatra megreccsent alatta a szék. Öreg, kopott fa támlás szék. Egy vénséges kis ház a falu szélén Még a nagyapja korában épült. Kis kert, majd mögötte odatúl az erdő. A ház régi tornácos nádtetős ház. Belesimult a falu hasonszőrű kis házai közé, csak ez épp szélső ház volt. Mellette hajtotta a kondás nap mint nap a falu disznait a tölgyesbe makkoltatni, s hazafele a sertések önmaguk fordultak be saját portájukra. Ismerték az utat. Vékony, itt ott korhadó deszkakerítés övezte a házat, melynek tornáca a háznak befelé, az udvar felé nézett. A tornácra szőlőt futtatott még fel nagyapja, s annak levelei kellemes árnyékot biztosították a késő nyáron erejét fitogtató kánikula alatt. Ott ült a tornác sarkában a széken, előtte öreg asztal, kopott terítővel. Lába mellett vesszővel font demizson, előtte pohár. A demizson árnyékában egy cirmos macska henyélt, olykor nagyokat nyújtózva. Vérmes kis cicus volt, reggelente mindig a lábtörlőre fektette ki éjjeli zsákmányait, s míg meg nem kapta a dicséretet, addig nem is ette meg a szerzeményeit, mely változatosan egér, cickány, madárfióka, vagy pocok volt. De most csak pihent a macska, hisz fel kellett készülnie az éjjeli vadászatra.

A pohár előtte az asztalon félig telve savanykás fröccsel, s oldala izzadt hűs párát engedett ujjaira, amelyek végigfutottak azokon, s megnedvesítették az asztalterítőt is. Vaskos nehéz üveg hamutartóban a harmadik füstszűrő nélküli cigarettacsikket nyomta el. Nyugodtan, mozdulatlanul ült. A tornác könyöklőjén egy ötliteres üvegben uborka kovászolódott. Kissé még élénkzöld volt, a leve épp forrni kezdett. - Kell még neki két nap! - gondolta. Háta megett a falra akasztva veres csípős paprikák száradtak, s az erdei tisztáson szedett harmatgomba kalapok rendre felfűzve csörögtek szikkadtan, ha a szél meglibbentette őket. Szemei körbejáratta az udvaron. A tornáctól jobbra szőlőlugas formált zöld alagutat, tömött fürtöktől roskadó, mely az utolsó hónapra várt szüret előtt. Néhány szőlőkacs az ég felé keresett magának kapaszkodót. Némelyiken káposztalepke pihent. Szemben vele egy almafa. Nyári alma, ő csak igy nevezte. Jó ízű finom alma. Illatos. Jó volt esténként egyet-egyet elmajszolni, s finom rétes is volt belőle. Az almafa alatt lóca. Azon is olyan kellemes volt üldögélni, ha épp ahhoztámadt kedve. Az almafa mellett büszke bokrok, töviseik minden irányban fenyegetően meredeztek, mint Krisztus homlokán a tövis koszorú. De finom savanykás levest főzött a büszke gyümölcséből a felesége, melyet hidegen kanalazott be forró júliusi napokon. Az almafán gyakran megpihent egy rigó, ott köszörülte torkát minden nap, mielőtt továbbállt. Szívesen nézte a pompás madarat s hallgatta az ismerős dallamokat. Talán neki fütyölt a rigó? vagy csak önnön maga szórakoztatására? Ezen olykor elgondolkodott, de döntésre sehogyan sem jutott.

Az almafától balra egy cseresznyefa állt magányosan. Termése finom, roppanós, ám sajnos kukaccal teli. Sebaj, gondolta, csak az a cseresznye kukacos, amelyet megnéznek, ismételgette magában az önnön megnyugtatására ismételgetett gondolatot. Nem is volt baj a cseresznyével, robbanós, jóízű volt. Néhány ribizlibokor árválkodott a cseresznye mellett. Szörpnek egészen jó kis fürtöket növeszt minden éven, főleg a fekete bogyós. A gyerekek igencsak kedvelték jő hideg kúti vízzel, vagy szódával. Mellette uborka felfuttatva madzagon, s rengeteg tök, patiszon, padlizsán. A kert hátsó részén rozoga kaliba szolgált arra, hogy otthont adjon a szerszámoknak, alatta egy kis pince, ahová egy csapóajtón, kis létrán lehetett lejutni.  Az aprócska pincében két öreg akós fahordó őrizte a tavalyi bor maradékát. Hűs, nyirkos kis pince, pókhálóval szőtt. Két ember csak bajjal fért volna benne  de a hordóknak tökéletesen megfelelt. Lopótökkel ott fejtette át azt a pár  pohárra való borocskát a demizsonba, amelyet  esténként a tornác alatt nyugalmasan elkortyolgatott. A kis kaliba megett egy csodaszép diófa büszkélkedett, egyenes szép törzse, egészséges levelei messziről jelezték, jó ideje őrzi a kis kertet. A fára felmászva messze el lehetett látni a falu felett, látni lehetett a hegyeket, sőt, kis szerencsével a kis folyó kanyarulata is megcsillant a part menti fák lombjai közt. A diófa alatt volt az öreg, barnára érett deszkázatú kerekeskút. Hejj, száraz esőtlen napokon hány és hány veder vizet is fel kellett húzni azon... De sokszor belezsibbadt az ember keze, de örömmel tette, ahogy látta, hogy a növények szinte kivirulnak a friss víztől, az állatok pedig boldogan tolakodnak az itató körül. Megérte a munka, hisz örömet adott állatnak, növénynek, s gyönyörködhetett azok napról-napra való fejlődésében.

Mellett a vizet húzni bizony, mert kellett inni, főzni, mosni, mosogatni, állatokat itatni, kertet locsolni. A gyerekek meg míg kicsinyek voltak lavórban feredtek, s később pléhkádban lubickoltak, ha nyáron a nap felmelegítette délutánra a vizet. Azokat is rendre vízzel kellett tölteni napjában akár kétszer is.

A diófa szomszédságában két szilvafa adta minden évben a pálinkának, aszalt csemegének valót. Szép besztercei szilvák. Hamvas héjú gyümölcsük már messziről kéklett. Bizony voltak évek  mikor az ágakat alá kellett támasztani, annyi gyümölcsöt cipelt ágain a két fa, s volt olyan év is, mikor alig egy tálra való szilva szolgált csak egy kis csemegének. Az a kora tavasz szeszélyétől függött. Most viszont bőség mutatkozott itt is. Lesz konty alá való, férfi toroknak olajozni való, újévi áldomás.

A szilvafák árnyékában zöldséges kis parcellák terültek el, borsó, bab, paradicsom, paprika dúsan pöffeszkedett az augusztusi délutánban. Egy fűszeres ágyás, ahol lestyán, bazsalikom, zsálya, levendula, mák is termett. Sóska, spenót, torma, káposzta is helyet foglalt néhány kis sorban. Öröm volt végignézni a kerten. Maga a kert a gondoskodó szeretet volt, s a termés maga a gyönyör, az elégedettség, ahogy végignézett rajta napjában többször is. Jót tett ez a léleknek. A kert végiben gondosan elkerítve, a baromfiak területe. Néhány kacsa, tyúk, liba gondoskodott a tojásokról, s a húslevesbe valóról. Mellettük egy disznóól, két nagyobb koca, s hat darab kis kucuka. Decemberre a két nagy kés alá megy, a kicsik ha megnőnek eladásra kerülnek, s kettő megmarad belőle jövőre. Hamarosan vége a makkoltatásnak, s jöhet a kukorica, a hizlalás. Mehet nekik a moslék is most már. A kis ház apró ablakai nem sok fényt engedtek be, hűvöse felüdülést adott a házba lépőnek. A nádtető alatt két fecskecsalád lakott, s gondoskodott arról, hogy a környéket messze kerüljék a legyek, s a szúnyogok. A lugas alatt fekete szőrű puli hűsölt, s kicsiny fejét csak néha mozdította meg, ha valami zajt hallott, majd megnyugodva ismét lábai közé engedte buksiját, s hangos szuszogással aludt tovább. A tornácon egy kopott, pattogzó festésű faszekrény tetején halkan szolt a kis rádió. Az ötórási híreket mondták be épp. A világ ezen a kis ablakon bujt be a tornácra, s ott elevenedett meg. A hírek foszlányai jutottak csak el füléig, miközben belekortyolt a savanykás fehérborba."...az amerikai csapatkivonás rendben zajlik a Vietnami háború a végéhez közeledik, a kapitalisták meghátráltak....a Szovjetunió Központi Bizottsága üdvözli a döntést, a béke irányába való elkötelezettség....a KGST piacgazdaságának következő feladata....kedvezőek az idei búzabetakarítási adatok....felütötte fejét a rothadó kapitalista nyugat által pénzelt reakció, figyelmeztetnek Budapesten.... a következő nap folytatódik a kánikula, néhol elérheti a hőmérséklet csúcspontja akár a 30 fokot is...." 

-Ehh, nagyvilág, csak a zsongás, békételenség....- gondolta félig hangosan.

Kisvártatva magyar nóta szólt újra a kis rádióból, s az ismerős dallamokat dúdolva elmerengett a gondolataiban. A gondolatai felemelkedtek, fel a háza nádfedeles tetejére, fel, a diófa tetejére. Ott egy pillanatra körbetekintett. Látta a hegyeket észak felé, a falu széle meg is kapaszkodott a hegy lábán. S látta a falu másik végét, le tova a völgy felé, a vízparti füzeseket, melyek karjaikkal a folyó vizét simogatták, a folyócskát, mely ezüstösen mosolygott felé, s mögötte dél felé az újra magasodó hegyeket. Ezek magasabb hegyek voltak. Miattuk később kelt, s hamarabb tért nyugovóra a nap. Gondolatai felröppentek a hegytetőre. Tova látta a szőlők rendezett sorait, alatta a pincesort, girbe-gurba toldozott tetejű pinceépületeivel, látta a  falut, piciny háztetőivel, távol a szomszéd falu tornya is ott nyújtózkodott a lemenő nap fényében. Megcsillant a piciny folyócska, mely.pajkosan kanyargott a két hegylánc közti völgyben évezredek alatt vájta ki a völgyet, mikor tavaszozta a hólétől felbiztatva megáradt haragjában. Hegy. Neki hegyek voltak, noha a messzi Alpokban élők inkább lankás dombocskáknak nevezték volna a topográfusok szerint is alig 500 méteres magasra mért "hegyeket". De neki ezek voltak e hegyek. Melyeket nem csak gondolatban mászott meg sokszor, hanem gyalogosan is. Hamarosan ismét ki kell ülni a bércre, hallgatni a szarvasok bőgését, s gyönyörködni a naplementében. Gyakran szalonnát sütött a barátaival, hol egyikük, hol másikuk udvarában, hol pedig fent a bércen, vagy lent a folyóparton, ahogy éppen megegyeztek, hogy aznap.épp hol nyársaljanak.

Volt egy kedvenc helye a folyó egyik kanyarulatában. Fiatalabb korában gyakran átúszta a hűs folyócskát, de mostanság nem kívánta a jéghideg vízcseppek okozta hidegrázás bizsergést. Gyakran lement horgászni. Élvezte a termeszét csendjét a  vizek, s a vízpartok állat és növényvilágát. Csodálta a természet tökéletességét.  Tavasszal cserebogárral, gilisztával, nyáron kenyérhéjjal, kukoricával, ősszel kishallal, vastag gilisztával tett próbát. Volt egy újszerű kéttagú üvegbotja. Becsülettel végezte a dolgát. Sok szép hal hajtogatta meg már, s a bot minduntalan jól vizsgázott.A megakasztott halak egy része meglépett, sokuk amnesztiát kapott, sok pedig a család asztalára került. Cserebogárral, meggyel, eperfa termésével félméteres domolykók, vaskos márnák kerültek horogra, szöcskével pedig olykor még pisztrángot is fogott. Amikor gyermekei kicsik voltak, rendszeresen lesétált velük a kis folyóhoz. Sokszor napnyugtakor tértek csak haza, s a kis vesszőkosarat a fiai cipelték, amelyekből kikandikált a zsákmány, több hal farka is. Észre sem vették, hogy apjuk szépen beléjük csepegteti a természet szeretetét, ismeretét. Gyakorta eljártak a közeli erdőkbe, tisztásokra. Gyűjtötték a hóvirágot, az ibolyát, a medvehagymát, gyöngyvirágot, a kucsmagombát, harmatgombát, galambicát, tinórukat, szedret, szamócát szedtek, miután degeszre töltöttek magukat, később bodzabogyót gyűjtöttek szörpnek, lekvárnak, s mire megjött az első fagy, hecsedlivel rakták meg a kis vesszőkosarat. Mindennek megvolt az ideje, a rendje. Az erdőjárásnak, a horgászatnak, a ház körüli teendőknek. Mire a gyermekek lefürödtek, ő is végzett a halpucolással. Addigára megöregült az este, s kigyúlt a pásztorcsillag is. Évek teltek így,nyaranta. Mostanra a gyermekei felnőttek. Egymaga járt le a vízpartra. Esténként inkább, hisz napközben sok volt a tennivaló. Estére marad egy kis idő.

Gondolatai visszaröppentek. A fecskék egyre gyakrabban ültek ki a ház előtt levő utcai légvezetékre. Indulásra készülődtek. Neki is indulni kellene. Hamar sötétedik, talán a vízparti fa gyökerei alól előcsalogathatja a harcsát. Reggel tyúkot vágtak, s tartott meg belőle belet, tyúkgigát a horogra, amely a harcsa egyik kedvenc csemegéje volt. Lassan csúszott le torkán a savanykás bor utolsó kortya is, miközben felállt az asztaltól. A kis kaliba szegletében várt rá a horgászbotja, s egy vödör, melyben gondosan le volt takarva a csali a legyek elől. Kopott mellényét magára kanyarította, melynek zsebei tartalék zsinóroktól, ólmoktól, horgos doboztól dudorodott. a kis puli felpattant, s izgatott farkcsóválás közepette a lábához dörgölőzött. 

-Ejnye te. Nye te nye.. menj a helyedre...!- mordult ma kutyára

De az eb nem tágított, ki se lehetett volna kerülni. Átlépni esetleg, de az nem lett volna tisztességes az állat önérzetével szemben. A kutya gomb szemeivel mélyen a szemébe nézett. Szinte könyörgött a tekintete. Gyerekei felnőttek, már nem jártak ki vele, pedig de jó is az, ha van társaság. Jöhet a kutya is, hisz sokszor ment mar vele. Nyugodtan a lába mellett ülve várakozott mindig, míg a gazda horgászott. Hagy jöjjön ha akar, na. Megesett rajta a szíve. 

-Na jó, na jó. Bánja kánya, jöhetsz te is....- csúsztatta ki halkan a szavakat.

Mire ezt kimondta, a kutyus a kapuhoz rohant, s szinte az orrával kezdte azt feszegetni, hogy mihamarabb kint lehessen, félve attól, hogy gazdája meggondolja esetleg magát. De az nem gondolta meg. Úgy tartotta, ha valamire egyszer szavát adja, azt tartja addig is, míg a világ összeomlik is. Mindig is így élt. Tisztelték is emiatt az emberek. S ő nem tett különbséget állat és ember közt. -Ha mondok valamit, annak úgy is kell hogy legyen. Amiben nem vagyok bizonyos, arra pedig nem teszek ígéretet. -súgta maga elé.

A kapuba érve a kutyus ismét ránézett, kérdőn, mire ő elmosolyodva megveregette kissé lehajolva a kutya oldalát, majd megszólalt:

"-Jöhetsz velem te is, hisz megmondtam! Ugye?" - mosolyodott el, miközben ezeket kimondta.

Utószó:

S te, kedves olvasó, aki lugas helyett kocsibeállót építettél, s kibetonoztad, kikövezted a fél kerted, golfpályára nyírtad a füved a kertedben, s imádkoztál, hogy ne essen az eső, mert akkor sok lesz a munka a fűvel, míg valaha azért imádkoztak, hogy essen, hogy kevesebb vizet kelljen felhúzni a kútról állatnak, s növénynek. te mit gondolsz? Gyümölcsfáidat kicsapkodtad, helyette terméketlen díszbokrokat, tujákat ültettél, a boltban pénzt adsz a műtrágyán, vegyszeren nőtt zöldségekért, a vattán növesztett műanyag ízetlen kemény paradicsomért, a komposzton növesztett csiperke gombáért, a felfújt vizes csirkehúsért, a színtelen többhetes tojásért, nem is érdekel, hogy falvadban tilos lett a sertések, baromfiak tartása, mert a városból kiköltözőket zavarja az állatok szaga, s a kakasok hajnali éneke, megállsz e egy pillanatra a vasárnapi fűnyírás szünetében? Eszedbe jut-e, hogy magyar nóta helyett fülhallgatód tolja az agyadba a tuc-tuc zenének hazudott drogos ripacsok által füled mélyébe ágyazott zsongást, mikor elégedetten konstatálod, hogy az automata öntözöd rendben végzi a dolgát, a betonkerítésed közt, s végignézel a kerteden, elég selymes, dús zöld-e már a gyeped. Eszedbe jut-e, hogy a kivágott vízparti fák helyére épített lakóparkok előtt a vizet szántják az újgazdag motorcsónakosok, messze űzve az egykori természeti idillt, s tudod-e, az milyen lehetett? S végül eszedbe jut e hogy mid van, s mi az amit örökül kaptál ugyan szüleid, nagyszüleid izzadtságos fáradtságos munkájuk révén, de rég elvesztettél? 

Segíthetek? Ha csak a fenti sorokkal is, de elviszlek ebbe a világba, a béke utolsó megmaradt szigetének egy darabka parcellájára....

"-Jöhetsz velem te is, hisz megmondtam! Ugye?"

(S.Cs.)

Kelt: 2020 Földanya havának 23.-ik napján