Az utolsó menyhalvadászok

Magányosan gubbasztok a hűvösen simogató késő őszi sötétedő estében. Gondolatok terhe alatt görnyedve a kisszéken húzom össze magam vagy zordabb időkben az autó felnyitott hátulja alatt széltől, esőtől védve. Köröttem az erdő, sötéten komoran, széltől kopaszan  gyászosan suhogó. A kis szigetközi falvak kilométerekre tőlem, ásítva készülnek az estre. Ide hallik, ahogy a templom elüti az időt negyedóránként. Hallgatom. Számolom a fertályórákat. Csak egyedül...

Nem így volt ez valaha. Sokszor délután háromkor még világosban kiültek a horgászok, biztosítva maguknak a megfelelő helyet, hogy ha jön az est, s támadnak a menyhalak, jó eséllyel vegyék fel a küzdelmet velük. Nem riasztotta őket sem a szél, sem a hóesés, szíjas magyarok voltak, kik állták a sarat, havat. Sokakat névről, még többjüket arcról is ismertem szerte felső-Szigetközben. Gyakran meleg tűz ropogott a parton, kézről-kézre járt a forró kávé, forralt bor, pálinka.

Kellemes baráti beszélgetések, ismerkedés, horgászbeszámolók tették kellemessé az estéket. Rajkától Dunaremetéig a nagy Dunán, s az ágrendszerben, valamint Mosonmagyaróváron mindenhol megvolt a menyhalvadászok csoportjainak találkahelye.

Hol itt, hol ott bukkantam fel magam is, s bevallom, szeretettel vártak, láttak mindenütt, mint ahogy én is szívesen láttam a rajkai, a remetei menyhalvadászokat, ha errefelé tévedtek. Ezek az esték, múltba vesző emlékei, ám mély nyomot hagytak minden horgászban, tán még most is felötlik némelyikükben.

Néhány évvel ezelőtt jött a "rehabilitációnak" nevezett partrendezés, amely a Mosoni-Duna, s a Lajta vadregényesen megrajzolt vonalának egy részéből is egyenesre vályúszerűre faragott csatornát varázsolt. Talán emiatt? Vagy közrejátszhatott más is? Eltűntek a visszaforgók, eltűntek a nagy gyökérzetükkel éléstárat és búvóhelyet nyújtó part menti erdők, s elkoptak a menyhalak is rendre az évek során. Velük együtt megfogyatkoztak a menyhalvadászok is sorba.

Ma már ritkaságszámba megy, hogy azok a népes horgászhelyek, ahol olyan jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, ahol mindenki megfogta az aznapi menyhalait, egy vagy két horgásznál többet "fogjon, lásson" egy este. Ritkaságszámba megy ma már az is, hogy valaki visszaengedje a megfogott menyhalat. Egykor vallottuk, csak annyit viszünk haza, ami kell, a 2-3 darab elég volt mindenkinek, noha akadtak 20 darabon felüli fogások is egy este. Mégis tudta mindenki a mértéket. Hová tűnt mindez? S miért terjedt el a "piros VII-es" szindróma, amely mindent visz?? Egyáltalán,miért kell minden megfogott halat hazacipelni a fagyasztóba, szomszédba...stb???

Hirtelen magára húzza csillagos köpenyét az égbolt, s dermeszteni kezdi a leheletet az est. Száraz gallyat tör le a szél, megrezzenek, ahogy földet érve hangot ad. Alig egy méterre onnét magányosan ücsörgök a több évtizedes helyeken, s várom, hogy bólintson a botspicc. Nincs ki szól, nincs ki odakéredzkedjen a meleget adó tűzhöz. Nem jár körbe a butykos, s nem szürcsöli senki átfagyott vörösre fagyott ujjai közt tartott bögréből a forralt bort, s a hidegtől könnyes szemmel fehér párát fújva nem mondja senki azt, hogy: "-Köszönöm!" A lelkek is eltűnnek a sokat látott fák alól, a kitaposott horgászhelyek helyére gaz és kóró telepszik évről, évre. Az emlékek is foszladoznak, kopnak.

Az éltes őszhajú menyhalasok rég elköltöztek az örök horgászparadicsomba, ott mesélik a rafinált módszereikkel töltött téli estéik történéseit. A középkorú menyhalhorgászokat szétszórta a napi taposómalom, s elvitte őket az őszi szél, mutatóban kapaszkodott meg egynémely még itt-ott. A fiatal generáció nem hisz a menyhalazásban, egyfajta misztikumként kezeli, s ha néha kitéved belőlük egynémely, a telefonnyomkodás mellett a kapásokat is rendre lekésik, s elmegy a kedvük a fagyoskodástól, na meg a telefon akksija se bírja a hideget. Ők meg a telefon nélkül nem bírják..

Egyedül gubbasztok a kocsi felnyitott csomagtartó teteje alá beülve. Melegen felöltözve révedek a sötétbe, s a régi menyhalas estéken nosztalgiázok, miközben lábamat lógatom Ráérek épp a sötétedésre kiérni, bárhova beülhetek, nincs ki foglalja a helyet. A zárás alatt lebukó víz egyenletes moraja elnyomja az erdő neszeit. Néha róka szeme villan a sötétben, ahogy a bátrabb bundások átkelnek a hídon a falu felé tartva egy kis portyára, szemmel tartanak. Ahogy én is őket!
"-Sok sikert fiúk!" -súgom halkan. Legalább nem vagyok egyedül.

Megkoptak a menyhalvadászok. Több lett a pergető, s a pontyhorgász. A késő őszi, téli estéken elnémulnak a folyópartok, megritkul az esti fejlámpák fénye is. A túlparti, csallóközi oldalon is ritkábban villan fel a parton a fény. Vajon megérint e még valakit a menyhalazás varázsa? Vajon van-e még férfiember, kinek kihívás a mínuszokban, havazásban, szélben kint ácsorogni egy-két menyhal megfogásának reményében?

Gondolataim bonyodalmas szövevényéből az ismerős kapások rángatnak ki. A harmadik egyre erősödő húzásra bevágok. Jó hal van a horog végén. Idő kell, míg a 14 méter mély gödörből a felszínre húzom a fél méteres tekergő menyhalat. Szákolás alatt egy pillanatra a régi idők menyhalas estéiben képzelem magam, érzem, hogy a többi sporttárs nézi a műveletet, s elégedetten csettintenek, majd fogják ők is a tőkehalakat szép sorban, miközben a fehér hajú őszülő pecások biccentenek felém, s hallom, ahogy egymáshoz szólva mesélni kezdik:
"-Bezzeg az én időmben...."

Menyhalak... Amíg lesznek, lesz talán, ki vadászik rájuk, lesz, ki szembeszáll a zord széllel, s a tél minden ostromával. Talán még fellobban itt-ott a folyók partján a tábortűz, ahol toporogva, dideregve dörzsölik kezüket a horgászok, gőzölgő forró bort, teát, vagy csak pálinkát kortyolgatnak, s halkan beszélgetnek, miközben fél szemmel sandán az égnek meredő botspiccek végén halványan zöldellő fénypatronokat nézegetik, vajon a menyhalak is csatlakoznak-e a társaságukhoz.

Kelt: 2019. Enyészet havának 24.-ik napján.

A horgászszezon szikrázó ékköve

Horgászszezon. Fura kifejezés. Van kinek meghatározott időintervallumon belül mozog, s van kinek nem. Vajon kinek milyen a horgászszezon? Kinek mettől-meddig tart? Van ki télre parkolópályára helyezi a felszerelését, s számolgatja a napokat tavaszig kínkeservvel, tehetetlenségében nyolcszor áttisztítja, átpakolgatja minden eszközét. Eközben észrevétlen megfosztja magát kedvelt hobbijának művelésétől évente hónapokkal. Téves rögeszme, hogy télen nincs értelme horgászni, hogy a halak téli álomba merülnek a medvéhez hasonlóan, s iszapba süppedve éhkoppon guvadt szemekkel várják a kikeletet. Igaz, ilyentájt nehezebb eltalálni a ritmust, hogy mikor állnak neki tömegesen táplálkozni az uszonyosok, nehezebb megtalálni azt a folyószakaszt, ahol nagyobb a halak sűrűsége, de nem lehetetlen. Miért is sopánkodjon, sóvárogjon a horgász az ablak mögött a hóesést lesve, miközben a folyókban rejtettebben ugyan, de rendületlenül zajlik az élet?? 

A horgászszezon mindenkinél mást jelent. Nálam egynéhány éves koromtól, mikor horoggal, nádbottal megfogtam az első vízi élőlényt, egy békát, nálam a szezon akkor kezdődött. Ez addig tart majd, míg az Égi Magvető azt nem mondja elég volt, záróra.  Addig viszont kihasználom az emberöltőnyi szezont teljes egészében télvíz idején is. Ha lehetőségem adódik rá, s időm is akad.

Januári bő kettes..

Kihívás! Télidőben vár rám odakint az igazi kalandpark. Gyerekkoromban "kalandpark" volt a világ, mely egyre csak tágult, szélesedett, akárcsak az univerzum. Maga a szó ismeretlen volt, ez egy újabb találmány. S nem kellett fizetni azért, hogy fára másszunk, patakban gázoljunk, kötélen csimpaszkodjunk, a csalitban fogócskázzunk, a füvön birkózzunk, csapatokba verődve megküzdjünk télen a hógolyókkal, nyáron a bőrlabdával. Hová lett pár évtized alatt ez a kép? Alig látni gyerekeket az utcán, grundokon, vízpartokon. Ha mégis, lehajtott fejjel, mobil fölé görnyedt háttal zárják ki a való világot egy virtuális (Mátrix) kedvéért. Manapság olyan a világ mint a kifordított birkabendő...

Jegelve a havon

Megannyi élmény van a télben is. Igaz, nem kényes mimózáknak való, kalandparkban sisakban függeszkedő halál fehérre rémült orcájú nyenyeregyerekeknek, hanem valódi embert próbáló idő, férfiúnak való! S ki dacol az árral, szemben állva büszkén a széllel, olykor elnyeri jutalmát télvíz idején is. S igaz, felértékelődik egy tenyeres keszeg is, hatványozva az örömöt, ha azt -5 fokos levegő által ölelve az alig +2 fokos folyóból piszkálja ki az elvetemült pecás. A halfogás ősi örömét érzi, mely felmelegíti a parton didergőt. Elfeledi az ember a deresre fagyott botra gémberedett ujjakat, elfeledi a metsző dermesztő északi fuvallatot, s didergés is kiesik a gondolatból messze elgurul, mikor felsír az orsó, hajladozik a bot, s keményre fagyott merítőszákot tol a kéz a folyó sodrában küzdő pikkelyes, vagy esetenként bőrös hal alá.

Kisebb paduc a Lajtáról januárban

Kisebb vésettajkú a télben

A téli keszegezésnél kevésbé tudok jobb szórakozást. Talán az esti menyhalazások űberelhetik csak, hisz a magyar tőkehalak túl vannak ilyenkorra az íváson, lelapult hassal korgó gyomorral vetik magukat a zsákmány után. S a gondolat kihajt a jégvirágos mezőkre, a dérrel, s zúzmarával borított folyópartra, amely csendes, néma magányában teszi a dolgát évezredek óta. Milyen nyugodt minden. Még hódát is látni a kacsák mellett. Ritka látvány, mielőtt megszaporodtak a motorcsónakok, előtte százával éltek a Lajtán, a Mosoni-Dunán. Ma már ritkaságszámba mennek...

Lajtalakó ollós, télen is aktív

Királyhal (Leánykoncér) a Lajtából

A téli halvány nap néha megmozdítja a Lajta paducait, a koncérokat, kisebb szilvaorrú keszegeket, karikákat. Szép élményeket ad a tél akár egy röpke másfél óra alatt is. A nap sietősen hanyatlik, s zuhan a hőmérséklet, s alábbhagy a békés halak kapókedve is. A csónak orrán felfreccsenő víz azonnal jéghártyát húz a lemezre, vigyázni kell majd a kiszállásnál, nehogy a vízbe suppanjak. Legfeljebb páncéllá keményedik a vizes ruha rajtam mire felérek a gáton. Fura hangot ad a zsinór, miközben bedobás közben lefut az orsóról, lomhán teszi a dolgát, vaskos jégcseppek telepednek a bot gyűrűire. Hejj nehéz a finom szerelékkel úsztatók élete a zimankóban. De nem lehetetlen, bár hazamegy ki tehetetlen, lógó orral ötlettelen.  Elő az 5-ös begumizott spiccet, s mehet tovább az úsztatás, hisz a keszeg eszik rendületlen....

51 + -os menyuci a Mosoniból ívás után, színpompás

Kisebb 40 cm-s januári menyuci, túl az íváson

Szikrázik az alkony, alattomos ködöt vet az est. A fázós csillagok haloványan kacsintgatnak. Fülre húzott sapka, orrig tekert vaskos sál, toporgó árnyalak, ködlehellet, letaposott hó a part mentén.

A betonkeményre fagyott havas földbe nem lehet bottartót leszúrni, kell a szükségmegoldás -9 fokban

Didereg a hold kalácsképe, elbúvik a fák égre meredő csontvázujjai közt. Halványzöld kristály pislákol a patron belsejében, halkan mocorgó esti folyó, aludni készülő récék egy-egy loccsantása is tűnőben. A túlparton egy hód koptatja fogait egy öreg fűz törzsén, megpecsételve annak sorsát örökre. Rávilágítok, kinevet. Bosszúsan lekapcsolom a fejlámpám. Szemtelen szőrgolyó. A part mentén éppen fehérleni kezd kétujjnyi jéglemez teteje. Magasan fent vadlibák diskurálnak. Tova tartanak a Fertő-tó felé. Súlyos a csend, ólomlábakon cammog halkan a sodrással. A szürkületet gyorsan felfalja az est korgó gyomrú sötétje.

Gyakori a januári estéken is a bucó

Ismerős szag csapja meg az orrom. Gyerekkoromra emlékeztet, a télhez tartozik ez a szag. Valahol szénnel gyújtottak be, s a kéményen kiáramló füst a föld közelben marad. Ott éreztem ezt a szagot a Sajó völgyében, szülőföldem kisvárosában. "Széngáznak" mondták az öregek. Megkondul a harang alig egy kilométerre, s mint jeladás, hajlong a bot, rúg a hal a horog hegyibe, vízben a szák, s parton tekereg egy majd másfeles tőkehal. Zúzmara fedte be bajszom, szakállam, mégis kimelegedtem a küzdelem izgalmában jobban, mint annak erejében. Meg kell hagyni, ez férfias munka volt. Ebben a zimankóban.

Január. Horgászat. Élmények. Csendes esték, s nem alvó, igenis ébren levő, élő természet. Január. Nekem a horgászszezon szikrázó ékköve, akár a lámpafényben megcsillanó menyhal kékes pillantása....

Kelt: 2019. év Fergeteg havának 24.-ik napján

Menyhalas esték - Szigetközi Kalandok 5.

Menyhalazni megyünk! Ismételte sokszor azt a mondatot, amely mindennapjai részévé vált, kitöltötte a gondolatai nagy részét azóta, hogy a mindig mogorva öreg egy nap felhívta rá a figyelmét. Kopott kis házikóban lakott a szomszédban. Rég barnára vásott deszkakerítés mögött vicsorgott minden nap a loncsos szőrű puli, mikor megugatta iskolába menet. "-Nye-te nyee Pocsék, elhallgass! - mordult az öreg a kutyára, amely ilyenkor elhallgatott, de azért amíg a kerítés tartott, végigkísérte az ifjút gyanús tekintettel, halk morgással. "-Még jó, hogy az öregnek nem rotija van, az átrágná ezt a hitvány kerítést, s el sem futhatnék előle" -villant át a gondolat.

Egy nap viharos szél kergetett egy hózáport a vidéken. A legény szembehúzott sapkával küzdött a széllel hazafele! Az öreg szomszéd a tornácon babrált valami vén kályhacsővel, mikor meglátta az iskolából hazatérő legényt. Az öreg felnézett, kissé felegyenesedett, s kikiáltott a rozzant kerítésen át. "-Hallod-e inas? Pénteken ha van kedved kijöhetsz velem menyhalazni, pár hete elindultak, s bizonyos, foghatnál te is belőlük!" Az ifjú először csak a szél játékának, a képzeletének gondolta az elhangzott szavakat, ám amint az öreg szomszédra tekintett, látta annak rezzenéstelen mélyen barázdált arcát, villanó, komoly tekintetét. "-Rendben Jóska báttya, mikor indulunk?" - Válaszolt az izgatottságtól remegő hangon, de az öreg erre már csak félvállról válaszolt neki, "-Napszállta előtt egy órával"

Hazaérve alig bírt magával. Azonnal kikereste a botjait, méregette, nézegette, melyik is lenne alkalmas a nagy akcióra. A vékony spiccű feeder szóba sem jöhetett, hiszen a kis gyűrűkbe belefagy a víz ilyenkor. A rövid csónakos botok túl merevek, erősek, szinte majd elkeseredett, mikor eszébe jutottak az erős, ámde karcsú, hajlékony kétrészes üvegbotok, amelyeknek a gyűrűibe sem könnyen áll meg a jég. Az este a felszerelések összekészítéséről szólt. A finom, többcsapágyas drága orsók szóba sem kerülhettek, hiszen nem télre, fagyra, s ilyen igénybevételre tervezték őket. Két bokorugró, ám de megbízható 40-es orsóra 30-as főzsinórt csévélt, majd 28-as előkezsinórokra kerültek a kis süllőzőhorgok. Néhány marék tányérólmot, kapcsot is kerített a láda mélyéről, s hamarosan készen is állt a felszerelés a nagy napra. A baj az volt, hogy a naptár még csak keddet mutatott. Egy örökkévalóság volt kivárni a pénteket.

Másnap tovább hűlt az idő, havazott is, de még csak szerda volt. Csak eljött aztán. Az iskola után szalad-szalad a legény haza, ahol az összekészített horgászfelszerelése várta. Mire átöltözött, futtában bekapott két még friss langyos meggyes rétest az anyja unszolására, fél lábbal kint is volt a ház előtti kis udvaron. Jóska bá' a kapu előtt várta a saját felszerelésével. Ősrégi rőzsék meredeztek a kopott zsákból a felhők felé, vaskos gyűrűk próbáltak a botoknak horgászbotjelleget kölcsönözni. Az öreg körül ott sertepertélt Pocsék, az éltes puli. Loncsos szőre viccesen ringott a kutya minden mozzanatánál. Vakkantott egyet, mikor a legény kilépett, s becsukta maga után a kaput, majd bizalmatlanul megszaglászta. "-Talán legközelebb nem ugat meg!" gondolta a legény, majd kissé félve, de határozottan megsimította a kutya fejét. Az válaszul megnyalta a kezét.

Mindketten tudták, itt kezdődött a barátságuk, amely addig tartott, amíg szegény Pocsék el nem költözött az örök birkanyájmezőkre, ahol tán most is lebegő fülekkel, lógó nyelvvel vigyorogva tereli a nyájakat ide-oda. Hanem addig eltelt még néhány év....

A folyópartig gyalogosan mentek. Öreg Jóska bá' ropogtatta a havat elöl, utána a legény lépdelt a nyomába, a puli meg köztük tüsténkedett. Szőrére feltapadt a hó, s úgy nézett ki mint valami himalájai jak. Jóska bá ' nem volt szótalan, egész úton faggatta a legényt. "-Tudod-e hol kell keresni a ménhalat? Tudod-e mit szeret a legjobban? Tudod-e a nagyok hogy játszanak a csalikkal, s finomabban kapnak kicsiknél, melyek csak vadul rázzák a botot, s nincs semmi élvezet a kifogásukban? Tudod-e, ezt, tudod-e azt....

A legény alig győzött megfelelni az öreg kérdéseire, de mire mindre megmondta a választ, a jó választ, hisz Jóska báttya egész kora őszön a menyhalakról, ahogy az öreg mondta a ménhalakról beszélt, nem volt nehéz egy kérdés sem. "-Igazi élő hallexikon az öreg!" -gondolta a legény.

A part meredeken tört a folyó felé. A hó befedte kissé a partot. "-Vigyázva kell a lépést tenni, mert hamar becsússzanhatsz a hideg vízbe!" A víz barátságtalanul morc volt. Itt-ott örvények forogtak, mélybe csavarodó vízoszlopként ijesztgették a bátortalan szemeket. "-Bizony nyáron jobban tetszett!"-nyögte ki a legény. Válasz nem érkezett.

Mire összerakták a botokat, Jóska bá' megszólalt: "-No fiam! Az egyik botra haldarabot teszünk, hoztam friss küszt a kerti hordóból, amelybe jó előre betartalékoltam, a másik horogra szalonnadarab kerül! Ugyanis a zsíros szagos valaminek a hidegben nemigen állnak ellen, megláthatod!"

A felcsalizott botokat egymás után szépen bedobálták. A kisebb ólommal szerelteket közelebb, a visszaforgó belső felébe, a part menti kövezéstől nem messze, míg a 120 grammos csúszóra szerelt szereléket beljebb, a törés mentére vetették be, oda, ahol az ólmok a becsapódást követve nyolc-kilenc számolás után koppantak csak az aljzaton. Egy darabig nem történt semmi. Jóska bá' tüzet tett, mert mint mondta, a téli horgászat nem vezeklés, kínkeserv, minek szenvedjen az ember, ha nem muszáj. Bizony kellemes is volt a tűz mellett. Sokat beszélt az öreg, de nem fecsérelte a szót jelentéktelen dolgokra. Mondanivalója határozott, lényegre törő volt.

Észrevétlenül szállt le az este. A nap sápadt, erőtlen korongja szemlátomást gurult a túlparti kopaszra meztelenedett erdő mögé, s hamarosan kigyúlt a pásztorcsillag is. "-No fiam, hamarosan kezdődik a mutatvány!" -öntött reményt a legény szívébe a nyugodtan pipázgató öreg. A kellemes meggyre emlékeztető füst összekeveredett az uszadékfákból rakott tűz fanyar füstjével, s szálegyenesen szállt az ég felé.

"-Most lehetne füstjeleket adni haza, mint az indiánok tették, s forró tea várna, mire hazaérek."-gondolta a legény. Megrezzent a jobb oldali botjának a  vége. Azonnal a bot mellé guggolt, remegő kezeivel a nyél felé keresett, míg szemei ráragadtak az ég felé srégan álló bot spiccére. "-Várj még két pöccintést, mert csak a szájszél bőrét lyuggatnád most!"- hallotta szinte távolból az öreg figyelmeztetését. Pedig de besuhintott volna. Hisz mióta várt erre a pillanatra. Kínosan lassan jött el a harmadik pöccintés, pedig valójában két szempillanat volt az egész. Aztán megmarkolta aközben lederesedett botnyelet, s határozottan bevágott. A bot ívbe hajlott, s rúgott valami a végén! Kicsit kitört jobbra, majd balra a sodrással, de határozottan jött a part felé, hamarosan a víz felszínén tekeredett...

Akkor kezdődött. A menyhalak utáni hajthatatlan vágy, a téli csendes estéken eltöltött órák utáni sóvárgás, a nyugalom, a csend, a hűlő vizek, az elalvó természet minden apró kis mozzanata iránti megismerés vágya. Akkor, amikor kezébe vette az első menyhalat, amely nem volt túl nagy, ám a maga 50 centijével belevéste magát a legény emlékezetébe.

Jóska bá"-ra is már csak páran emlékeznek az utcából, a háza helyén új kétszintes villa áll, a deszkakerítés is a múlté, s a loncsos szőrű puli helyett patkányra hasonlító kis vakarékot sétáltat az új szomszéd, már ha nincs locs-pocs, mert akkor ölbe viszi, Ennek a szerencsétlenné torzult állatkának  az ugatása inkább valami kis vékony sipítozásra hajaz, mindennemű tekintély nélkül.

Az esték ugyanolyanok. Immár sok-sok éve magányosan, a pipafüst kellemes illata nélkül. Csak az uszadékfákból rakott tűz ropog ugyanúgy, csak a botspiccek játéka maradt ugyanaz, s Jóska bá' "ménhalazós" szabályrendszere változatlan, hisz ma is ugyanúgy támadnak a tőkehalak, mit sem változott viselkedésük az eltelt évek során. 

Az advent időszaka alatt sokszor eszébe jutott az öreg, aki pásztorcsillag képében sokat kacsintott ifjú tanítványára, hamiskás mosolya, folyton füstölgő pipája füstjében súgta:-"Kigyúlt a pásztorcsillag, most kell bedobni!" 

Utószó: Írhattam volna, hogy kijártam mostanság menyhalazni, itt- és ott ekkorákat, ennyit fogtam, ezzel-azzal, 50 centi felett, alatt.... ámde úgy gondoltam, Karácsony lévén egy pár perces kis könnyed novellával mondok köszönetet azoknak, akik hosszú ideje követnek itt a blogon, akik esetleg csak ritkán, vagy elvétve néznek be ide, szóval minden kedves olvasómnak kívánok

Áldott Meghitt Békés Boldog Ünnepeket!

Kelt: 2018. év Álom havának 24.-ik napján

Menyhalhajsza gunyeccal

Sokadjára foszlik szét a remény, hogy egy hidegfront felrázza a menyhalakat a kora őszi tespedtségből. Sokadjára próbálom mindig szinte más vízen, szakaszon, vajon ott vannak-e már? Van, hogy a borongós hűvös szeles délután ad némi reményt, vagy a forduló északi szél, vagy a nyirkos köd, ám csalóka tünemény mind.

Volt némi gyenge próbálkozása az időnek, s ugyanezen gyenge próbálkozás volt részemről is a menyhalak megfogásának. Az idő múltával azonban kezdtem vizsgálni a legjobb menyhalas pályákat, de a felkínált csalétkek széles repertoárja süketen kushadt a meder alján. Ahogy megjött az eső, megjött az értelme a harmatgiliszta (=gunyec=) szedésnek is. (Na meg a gombaszedésnek, de arról más bejegyzésekben már említést tettem, teszek). Ahogy besötétedik, egy görnyedő alak a házak tövében a fű közül alig pislákoló fejlámpával húzkodja a földbe kapaszkodó vastag gilisztákat kifelé. Gyakori látvány..

Szóval a vastag giliszta. Na az nem hazudtolta meg önmagát. Aki ismer, tudja hogy márnára nemigen etetek ősszel, télen. Csak a csúszóólom, s a vaskos falatok a horgon. Még hogy nem vonzza oda őket?

Márna, menyhal, esetleg harcsa ha van a közelben, előbb-utóbb rácsimpaszkodik az ízletes falatra. Domi, koncér, ponty sem veti meg ha arra jár. Nappal csak a keszegek vámolják a gilut (gunyecot, ahogy errefelé mondják), ám ahogy besötétedik, nem ritka egy bottal egy óra alatt a 8-12 darab többnyire süldőkorban levő 35-45 centis márna megfogása sem. Szegény menyus oda sem fér az asztalhoz. Neki mást ajánlok.

Hanem aztán eljön előbb-utóbb a tőkehalak ideje is. Aki ismer, tudja hogy hosszú évek óta megszállottan kajtatok a menyhalak után szeptembertől májusig. Semmi nem ér fel azzal, mikor egy általam jónak gondolt helyen este sikerül is fogni. Igaz az, hogy megszállottnak, mániákusnak kell lenni, ha az ember menyhalvadászatra adja a fejét. A vad élőhelyének felkutatása, becserkelése, a hosszú türelemmel viselt zord esték, mind-mind menyhalvadásszá edzik a horgászt. Kihívás jó helyre lelni a Lajtán, a Mosonin, az ágrendszerek szövevényes folyóin. Kell hozzá üzemóra.

A sötét csendes folyóparti estéken, ahogy a botvégén nyugvó fénypatron hirtelen táncba kezd, az rögvest izgatottá teszi a horgászt. Lassan elindul a tőkehalak támadása. Először még válogatnak, hisz sokféle táplálék van a folyók medrében, ám később mikor nagyobb csapatokban grasszálnak a kövezések mentén, mindent felfalnak, ami az egyágú bajszuk elé kerül...

A távoli országút zaja összekeveredik a még fákon árván zizegő száraz falevelek hangjával. Az erdő alján nem motoznak a nyáron még oly aktív sünök, egerek. Az estével elmarad a gémek rikácsolása is. A sötét magába fojtja a szót. A víz sem él. Néha loccsan a partszél, hazatérő hód. Az üres sötétségben a gondolatok felkúsznak az ég felé srégen felmutató botspiccekig, melyeken a halvány fénypatronok a csillagokkal próbálnak diskurálni. Összébb húzom a kabátom, jobban a szemembe húzom a sapkát. Golyóvá kucorodom a kisszéken. Szél ellen jó. Vaksötét. Csak a csillagok, s a patronok halovány fénye segít a tájékozódásban. Aprót rezzen a bal oldali, az alsó partközelbe vetett bot vége. Kis mozdulat követi. Csend. Újra beleüt, agresszívabb. Megdermed minden. Lassan a botnyél felé nyúlok, óvatosan a sötétben, hogy idő előtt ne érintsem a botot. Vészjelzés lenne...
A következő beleütésnél bevágok. Szép ívet ír le a patron a botvéggel, valaki küzd a horgon. Ő az, igen. Hamar magamhoz húzom. Nem nagy, de ő az, a tarka bundájú magyar tőkehal. A menyhal....

Lassan elindul minden szakaszon. Adja a menyust a Lajta, adja a Mosoni-Duna, s az Ágrendszerek sem fukarkodnak. A menyhalhorgászok viszont az évek során kikoptak. Hol vannak a régi "szép" idők, mikor fél háromkor már helyet foglaltak a vérmesebb menyhalra horgászók, hogy a háromnegyed ötös szürkületkor, mikor beindulnak a tőkehalak, jó helyen legyenek... emlék már..

Kelt: 2018. év Enyészet havának 25.-ik napján