2017. február 26., vasárnap

Kapásjelző

Vett még egy utolsó lélegzetet a tél, s búcsút intett a jégbe fagyott világnak. A februári nap egyre nagyobbakat harapott a még itt felejtett ködbe, s felébresztette a pacsirtákat! Egyszer csak megütötte fülem az ismerős dallam, gyakran kaptam fel a fejem rá, s magamban én is mondogattam, "Nyitnikék, nyitnikék!" Egy alkalommal verőfényes napsütésben fürdött a vasárnap délután. Hamar magamra kaptam a kabátot, kézbe a matchbot, egy kis vödör, némi csonti, melyet arra az esetre vásároltam, hogy talán kimegyek valamelyik nap a partra, ezután csak futtában intettem búcsút az otthon maradottaknak.

A folyópartot igencsak megnyúzta a tél, amelynek a parton maradt jegének felszíne lassan kásásodott a napsütés simításának köszönhetően. Nem tesz semmit. Sarkammal kapaszkodó bemélyedéseket ütöttem a parti jégbe a biztonság kedvéért. Elég lett volna ha megcsúszok, a folyó felé lejtő jégről simán besuppantam volna az alig két fokos vízbe. A napsütés nem tartott soká, a feltámadó szél jegesen fagyasztotta rá a matchbotra a kezem, amely veresre változott, mire összepakoltam. Nosza, semmi gond, legalább megtekertem egy kicsit az ellustult orsót, megnéztem, néhányszor hogy teszi meg a szokásos 20 méter távot a leúsztatott úszó. 
Kiirtott erdősáv, lakmározó kormoránok, mi lesz veled Mosoni-Duna?
Nem csak a favágók dolgoztak a télen
Egy héttel később ismét hasonló körülmények közepette találtam magam a vízparton. A víz szintje jó fél méterrel lejjebb volt akkor, a parti jég maradványai úgy meredtek a semmibe, mintha egy gyermek sildes sapkájának napellenzői lettek volna. Alattuk víz sem volt, csak néhány iszapba keményedett vadkacsalábnyom. Egy barátomtól kapott új botot szerettem volna teszt alá vetni. Csak reméltem, hogy összeakadok egy márnával. Némi etetést is eszközöltem, amely hideg folyóvízre fejlesztett fekete színű etetőanyagból, csontiból, áztatott kinyomkodott kenyérből, a parton hozzákevert sóderből állt. Ha jól emlékszem, 4-5 nagy kétkezes gombóccal indítottam a pecát. A víz olyan tiszta volt, hogy méteres mélységig minden erőlködés nélkül le lehetett látni. Üresnek tűnt a víz. Néhány vadkacsa és hattyú, illetve két hóda törte meg néha a vízfelszín sima felületét. 
Jeges ruganyok
Téli folyó. Jég, kicsi, tiszta víz....

...partra száradt sóderzátony
A fenekező bot bedobva, a matchbottal pedig az etetés sávját kezdtem úsztatni. Erős fél órát követően az úszó mintha kissé megtorpant meglassult volna. Csak a szemem káprázik? Vagy annyira várom a kapást, hogy beképzelem? Lehet. De akkor mitől indult el az úszó be a meder közepe felé lassan? Egy uszadék ága húzza? Volt erre néhány példa az eltelt fél órában. Nem, ez csakis hal lehet. Be kéne vágni! Vagy annyira berozsdásodtam az eltelt két hónapban hogy ez sem megy oly könnyedén? Gondolkodni, döntést hozni kell erről az agyamban? Talán meg is kell szavaztatni? Ejj, mikre is gondolok itt a másodperc törtrésze alatt? Mire a gondolatok elhagyták agyam planétáját, suhant is a bot. A bevágás mozdulata félúton megtört. Az orsó megreccsent, s a bot spicce elindult vissza a víz felé, kissé folyással szembe. Rövid küzdelmet követően kezdtem visszanyerni az ellopott zsinórt. Az áttetsző vízben felsejlett a tettes hengeres teste, erőteljes hát és farokúszója, amint fordult egyet. Abban a pillanatban a szerelék szinte kirepült a vízből. Üresen.
Kásás jégen
Az év első márnája, gondolom hivatalból nyúlt csak rá bajuszheggyel a piciny horogra, amely ideig-óráig tartotta a kontaktust, aztán elengedte a betyárt. Jól is van így. Egy élménnyel gazdagabb vagyok. Úgyis találkozunk még, s megmérkőzünk egymással. No majd ha olyan csalival ülök ki, aminek nem tudtok ellenállni, akkor nem csak szöszmötölés lesz, s újra mérkőzünk. Fogadkoztam. De erre még várnom kellet jó pár napot, hisz hiába voltak kellemesen melegek már a nappalok, bizony este és hajnalban foga volt az időnek.
Foga van az estének, a jobb oldali ajándékbot tesztre vár...
Február utolsó hetében az eső mosta el a tél itt hagyott maradékát, a föld pedig néha már fellélegzett. Egy este előjöttek a horgászataim nélkülözhetetlen társai, a harmatgiliszták. Igaz, még csak vagy húsz szálat sikerült begyűjtsek belőlük, de így is boldog voltam, mert tudtam, legalább egy horgászatot biztos kihúznak. S vajon kihúzza-e a folyó addig, míg a partjára megyek? Hisz várnom kellett két napot, hogy a napi rohanásból kiszakítsak egy másfél órát az estében a pecára. Minden reményem szertefoszlott, mikor a Lajta feletti hídról közel másfél méteres vízszintemelkedést tapasztaltam egy nap alatt. Ó, hogy az a .:!=&@!")(=*:(
Végre van csalim!

Talán a Mosoni-Duna még horgászható! A Lajta befolyó alatt nagyjából három kilométerre megálltam. A Mosoni-Duna vízszintje itt is megemelkedett, de bőven elmaradt még a nyári szinttől. A víz zavaros, sárgás volt, itt-ott még egy-egy jégtábla, fatörzs, szemét, és fű úszott a víz színén. Ha itt vagyok, elszerencsétlenkedem talán egy órát. Kerestem a parton egy olyan helyet, amelyről megdobhattam a jól ismert víz alatti töréseket, gödröket. Hanem aztán.........ajjaj. Három percenként vehettem ki a botokat. A víz iszonyatos mennyiségben szállította a félig elrothadt falevelet, fűcsomót, nád és kákalevelet, kisebb faágakat. Ha nem figyeltem, közel negyven centi vastagra pakolta rohadvánnyal az ólom felett a zsinórt a víz, s a cucc, mint valami víz alatti fregatt, szépen kivitorlázott a part menti kövezésekhez, ahol az ólom vagy a horog hamar megtalálta új otthonát, és onnan minden igyekezetem ellenére sem akart eljönni. Nem volt mese. A felszerelés követ fogott, csak egy mód maradt.....Csett.
Pár perc múlva megint csett. A folyókon horgászok ismerik ezeket az idegborzoló pillanatokat. Szereltem vagy kétszer, egyre csak mérgelődve, hisz közben viharos erőre kapott a déli szél, amely igaz hogy nem volt hideg, de teljesen telibe kapott. Szinte a fejem is feszítette, a botspiccek pedig vad táncba kezdtek a széllel.

Ekkor vettem észre, hogy valaki néz. Egy barna színű kutya. Biztos a gazdájával sétál. De embert nem láttam a környéken. A kutya fark csóválva körbejárt, szimatolt, rám vigyorgott lógó nyelvvel. Elég bamba képe volt, meg kell hagyni, de hát milyen legyen egy kutya képe? Egybevetve mindent, a megjelenését, viselkedését barátságos jószágnak tűnt.

"-Hej, kutyus, nincs neked való falat nálam, de ha gondolod, maradj egy kicsit, legalább én sem leszek itt egyedül!"

Míg szereltem, a lábamhoz dörgölőzött. Meglapogattam az oldalát. Na több se kellett neki. Boldogan ugrálni kezdett, hogy játszani akar, ez egyértelmű volt. Azonban arra vigyázott, nehogy a ruhámra ugorjon. Aha! Szóval valaki megnevelt téged kis pajtás. Bár nyakörve nem volt, a szőre sem volt kikopva annak helyén, tiszta és ápolt eb benyomását keltette. Barátságosan a lábamhoz dörgölőzött. Mintha macska lenne. Biztos azoktól leste el a hízelgést.
Kapásra várva
Mire megszereltem volna az egyik beszakadt botomat, a kutya izgalomba jött, s izgágán, de nem ugatva jelezni kezdett. Fel alá ugrándozott köztem, s a bevetett botom között. Csak nem a vadkacsákra csábultál el? Vagy a túlpart őzei szagát hozta feléd a szél pajtás? Tekintetem a bevetett bot spiccére tévedt, amely összetéveszthetetlenül ütemesen rázkódott, jelezve, valami történik a horog végén. Áhhh..... Bizonyára uszadék ez is, faág, vagy zacskó, esetleg valami más. Hát a valami más egyszer csak nagyobbat odahúzott, ám erre én is reagáltam, s ült a bevágás. A kutyus talán izgatottabban várta hogy mi lesz a horog végén, mint én. Hamarosan egy negyven centi körüli menyhal sejlett fel a zavaros vízből, tekeregve jött felénk az időközben besötétedő estében. Ez ám a csapatmunka! Köszönöm kutyus, hogy időben szóltál. Ha nem figyelek rád, a menyhal valami kövezés alá menekül be a felszereléssel, a vastag gilisztákkal, s onnan  nem szedem ki, bizonyos hogy beszakadok, s lehet ő is súlyosan sérül. Így viszont más a szitu. 
Február végi tarka-barka
Az elkövetkező félóra kissé unalmasan telt. Bot bedob. Másik kivesz, zsinórt letisztogat, újradob. Akkor az előzőleg bevetett botot kell kivenni, tisztítani a zsinórt...stb. Kezdtem megunni ezt a melót. A kutyus le nem vette a szemét a bevetett botokról. Ám kapás nem érkezett több, s a víz is mintha feljebb nyaldosta volna már a kikövezett partot. Ekkor a közeli családi házak egyike előtt megállt egy autó. A kutyus, mint aki valami rosszat tett, lapos kúszásban oldalgott vissza a házhoz, ahonnan most már tudom, sutyiban szökött ki hozzám majd egy órára. Mire az autó bement a kapun, a kutyus is beosont az autó kerekei mellett. Csendben, észrevétlenül. Úgy, ahogy engem itt hagyott. Se puszi, se pá, se nyalom a szád. Csak úgy lelépett. Nem haragudtam meg rá, hisz vidámságot csempészett az estébe, sőt biztos vagyok abban is, hogy még találkozunk, s horgászunk mi együtt, de legközelebb lesz majd a zsebemben egy kis szalonnabőr is...





Kelt: 2017. év Jégbontó havának 26.-ik napján

4 megjegyzés: