Novemberi rablók a Dunán

Duna "kanyar" Rajkán

Dérrel jött a hajnal velem szembe, mikor kiléptem az ajtón. Vörösre fagytak ujjaim, mire lekapartam a jeget az autó szélvédőjéről, s az arcomat is vörösre pofozta a hajnal szele. Azon a napon több minden is történt. Jött egy kis ónos szitálás, ami miatt láttam is egy árokba perdült autót, a kocsi mellett búslakodó, de ép tulajdonosával. Aztán felvonultatta a természet a teljes repertoárját, esett havaseső, némi hó, majd eloszlottak a felhők és olykor kisütött a nap.  

Térdig jártunk a délutánban, a nap is csak a templomtorony csúcsa mellől lesett vigyorogva, mikor elindultam. Forró tea a kulacsban, jól esik kint a hűvösben, átmelegíti a pohárba öntött aromás ital a testet, s az ujjakat is. A gondolatok játéka közben az autó gyorsan harapta a kilométereket, s egyik pillanatról a másikra már előttem tempózott kelet felé az Öreg-Duna, szemben a csallóközi parttal. 

A vízparti fák szemérmesen bújtak egymáshoz az erős északi szélben, hisz ruhájuk főbb darabjait rég levetették már, s most szégyenlősen takargatták magukat alig fehérneműben. "Ne törődjetek velem, nekem így is szépek vagytok!" Mintha értették volna a gondolatom, később tán ezért döntöttek úgy, hogy segítenek....

Fodrot vet az északi szél a víz hátán

Sikerült egy vízbe dőlt fa mellé lepakoljak, amely parton levő részén még sűrű volt a ciher, itt találtam egy kis szélárnyékot, mert bizony hullámokat fodrozott játékában a szél, amely Pozsony felől oly hirtelen árasztotta el szürkeségével az égboltot, hogy mindezt szinte végiggondolni sem volt időm. Nem is, hiszen a 8-as mélységbe vetett küszszeletet valami elragadta, s már ketten is kapaszkodtunk a botba. Kötélhúzásunk versenyét én nyertem meg, de a győztes az az ötven centis kis harcsa volt, amelyet fényképezést követően visszaengedtem. 

Majd megnő

Gébevő tüsi

Eközben megállt a szél, s szitálni kezdett az eső. Plusz három fokban ez igencsak kellemetlen. A fák felettem összefűzték hosszú görcsös ujjaikat, s megmaradt ruházatukkal védőernyőt feszítettek fölém. Lám érdemes tisztelni a természetet, s jóban lenni vele. A szürkeség komoly súllyal nehezedett rám, s a magányom kint a parton megfelelő partnernek bizonyult ehhez. Nem szóltam, nem is lett volna kihez. Ketten voltunk, a Duna és én. Szavak nélkül is értettük egymást. Pozsony irányát fürkésztem, arra világosabbnak tűntek a felhők, bizonyára a város fényei miatt. Megrezdült a baloldali botom spiccén halványan zöldellő fénypatron. Apró húzogatással adta jelét valaki a mélységből, hogy érdeklődik a gébtörzs iránt, amelyet felkínáltam a mederjáróknak. Menyhal lesz, vagy esetleg a bucó próbálja meg apró szájába begyűrni a falatot? Számtalanszor eljátszották már ezt. Bevágtam. Szépen hajlott a bot, miközben a vízcseppeket lerázta magáról, ebben segített neki a szerelék végén küzdő kékfarkú tüskéshátú süllő is.

A fák minden igyekezete ellenére az eső lassan kezdett áttörni védelmi vonalaikon, s lassan kövér cseppekben koppant a vízhatlan kabátom kapucniján, vállán az ősz megannyi hideg, vaskos könnye. A felszerelés jó részét az autóba tettem, hogy ne ázzon, csak a legszükségesebbek maradtak mellettem. Nem volt egyszerű a kocsihoz sem fel menjek, a gátoldal barnára érlelt avarszőnyege az esőtől rendkívül csúszóssá vált, s cirkuszba illő mutatvány volt azon fel, s le közlekedni. Hát még amikor alá is bejutott a víz, s sikamlóssá tette a kitaposott utat....

C alakban

Az eső lassan felhagyott erejével, egy-egy kisebb szellő beletúrt a fák hajába, s ők ilyenkor lerázták a felesleges vizet magukról, mikor megrezzent a másik botom is, amelyen küszfarok várta sorsa beteljesedését. A harmadik húzásra bevágtam, s örömmel fotóztam az ötven centis menyhalat. 

Öreg-Duna. Mindig meglepsz valamivel, élményeket adsz, akárhányszor találkozunk, s az élmény maradandó, feledhetetlen, hisz általad tudom, hogy a természet él, nem rontott el még teljesen az ember. Elég is volt a horgászatból, pakolok. Minden összerakva, már csak egy botom van bent. Huszonöt méterre a parttól, nyolc méteres mélységben, küszfarokkal csalizva. Meghúzom, nincs rajta semmi, bár sokszor észrevétlenül felrágja magát a bucó, s rajta fekszik. De most nem így van. Húzom vagy tíz métert, a szerelék talán négy méteres mélységben jár, mikor kemény ütést kapok, beleremeg a bot is. Mi ez, olyan balinosnak tűnt, semmiképp süllősnek, de mi kaphatja el a korom sötétben, vontatott csali, hm.... Talán balin, vagy csuka, ne adj isten még egy harcsa? Kitör néhányszor, megsiratja az orsót is, tesz néhány kört, mire megmutatja magát. A meglepetéstől, azt hittem helyben lepetézek......Egy csodálatosan szép menyhal. Na de mekkora.. Bő hatvan centi feletti, vaskos, mint a karom, nem ilyen kis nyenyere arasznyi......Ő már RABOLT! Csupa nagybetűvel. 

Vaskos legény

62 cm / 2,25 kg "lota-lota brutalis" 

Rabolt, mert rablóhal, s ezt épp vízközt. Mert úgy tartotta kedve. A horog is a felső ajkába akadva, mértani pontossággal középen elhelyezkedve....Rablóhalak estéje. Kalózok, vízi betyárok.....S a Duna, a jó öreg Duna, amely megajándékozott még búcsúzóul, rabul ejtett, magához láncolt, majd ígéretet követelve engedett csak haza, hogy legközelebb is elmenjek majd hozzá, s olyan jól elbeszélgessünk, mint ezen az estén, mert ezen az estén nagyon jól szót értettünk egymással. 

Kelt: 2016. év Enyészet havának 13.-ik napján