Mesés reggelek

Ott született ez a történet, ahol az Alpok hegyláncai napkelet felé lágyan önmagukat megadva belesimulnak a rónaságba, ahol az öreg Duna haragját vesztve megszelídül, s ezer ágra bomlik szelíden, ahol a madarak éneke a legszebb, s ahol az erdők, mezők, s vizek népe vidáman köszönti a felkelő napot, ott született ez a történet. Ott, ahol a hajnali ködben őzek szökkennek az erdők fái közt, ott, ahol pókok serege szövi hálóját a kis tisztás bokrának ágai közt, ott, ahol a bölcs bagoly ül ki egy vén faágra az odúja előtt, ott, ahol nádi farkas vonyít bele az éj utolsó maradékába. Ott ugrálnak pajkos halak egymást kergetve a hullámok közt a kis folyón, s szitakötők raja köröz a nádasok tövén. Születhetett volna ez a történet éppen máshol is, sziklák, meredélyek tövén, ám mégis úgy alakult, hogy az élettel oly vastagon jutalmazott vizek rengetegében, az erdő szélen, egy kis folyóág mellett, egy dombhajlattal átellenben a zsombékosban történt valami.

Egy vén tölgy, mely a gyökereivel a vízpart szélébe kapaszkodott, kissé ráborult lombjával a folyócska kanyarulatára. Vén tölgy volt, kora a múlt homályába veszett, tán időtlen idők óta állt őrt az erdő szélén, s onnan kémlelte a világot. Maga sem tudta mikor született, így hát egy idő után nem is kérdezte senki, s ő sem beszélt senkinek semmit, csak néhányan maradtak, kikkel hajlandó volt még szót váltani olykor. Neve is lassan feledésbe merült, talán valami köze lehetett az egykor oly hatalmas Makkoshajlati családnak, kik nagy részét elemésztette már az idő vasfoga, s így az öreg tölgy egyes egyedül maradt meg abból az ősi nemzetségből. Szerethető öreg fa volt, sokan viselték gondját, s ö mindenkit megtűrt maga mellett, mert szerette az életet. Göcsörtös ágainak szövevényében ezernyi lény lakott, madarak, bogarak, gyíkok, egerek számtalan nemzetsége... hatalmas sűrű lombkoronája eggyé vált az erdő fiatalabb fáinak koronájával. Törzsét átkarolni majd egy tucat embernek sem lehetett volna könnyű feladat, kérgének mély barázdái gyalogutak, kanyonok voltak a rovarok százai számára. A mohos gyökerének egyik vaskosabb mohával fedett tetejére támaszkodott egy piciny alak, mint ha egy asztalra könyökólt volna. Felette egy hatalmas taplógomba, mely helyet kapott a tölgy lába szárán adta az árnyékot, s alig láttatta a piciny alak barázdált arcát. Csupán a smaragdzölden csillogó szemei izzottak a süvege alatt. Nyugodtan, mozdulatlanul onnan szemlélte a világot. Háta megett az erdő sűrűjének homálya nehezült a gondolatokra, ám átellenben a hajnal ébresztgette a csupasz domboldalt. Piciny volta ellenére jo szeme volt, belelátott a vízbe is, amely kristálytiszta pajkos hullámaival a lábai előtt kanyargott. A levegő kissé hűs volt, harapni lehetett a frissességét. Egy dalocskát kezdett dúdolni:

"-Zöld az állam, zöld a hátam, zöld mohára lép a lábam!

Bot kezemben mogyorófa, velem tart már reggel óta.

Kobold néném azt ígérte, rántott papsajt lesz ebédre,

Tarisznyámban a kalácsom, a láp, az erdő mind barátom, ..."

A dalt nem fejezte be, mert hirtelen valami megmoccant előtte. A nap épphogy felbukkant a túlparti zöldellő domb felett, épp hogy süvege csúcsos tetejéről zavarta el a pókot, mikor a lábai előtti pajkos hullámok közt egy hatalmasra nőtt mohos ollójú rák bújt ki a sziklák közül. A kis zöld manó elnémult, s csendben figyelni kezdett....

Odalent a kicsiny folyó sziklakkal szórt partja mentén a sekély vízben valaki ébredezett. Nyújtózkodás közben hatalmasat ásított. Elgémberedett tagjaiba lassan tért vissza az élet. Szemeit eleinte bántotta kissé a hajnali nap beszűrődő sugara, de csakhamar hozzászokott a fényhez. Uralkodó módjára felszegte fejét, s.egy sznob arckifejezését magára öltve lassan szétnézett maga korul. Épp kezdte megszokni a világot, mikor hirtelen mozgás támadt előtte, s a lágy iszap is kissé megkeveredett emiatt.  Csámpás csibor úr termett azon pillanatban előtte, s köszöntötte az épp felébredt, a kőből készült trónusán helyet foglaló öreg rákot:

- Szép jó reggelt kívánok gróf úr! - hadarta gyorsan Csámpás csibor úr, s ügyetlenül meghajolt hozzá.

- Jó reggelt neked is! - felelte gróf Felsőiszaposi Boborján, az öreg rák, aki kissé durcás volt, hogy még igazán fel sem ébredt, s máris megzavarták. - Mi járatban? - kérdezte kíváncsian, némi szemrehányással a hangjában.

 - Ejj gróf uram, tekintetes uram, panaszom vagyon, Sástorzsainé és családja megint feldúlta a lakhelyem előtt kitakarított kertecském. Nem tud, vagy nem is akar parancsolni a csibész kölkeinek, s én már nem bírom ezt az örökös rosszaságot, amit ez a pióca család művel, hát azért is bátorkodtam gróf urat zavarni, hogy méltóztasson a tekintetes úr rendet tenni, mert az én szavamra nem hallgat egyik sem. -hadarta végig mondandóját Csámpás csibor úr, kinek egyik lába hiányzott ugyan, de fürgesége megmaradt mindezek ellenére, csak egy kissé fura dőlése volt a járásának, ezért is kapta ezt a nevet, melyet becsülettel viselt, hisz maga a gróf nevezte el így.

-Na jól van, meglátom mit tehetek, délután benézek Sástorzsaiékhoz!- nyugtatta meg a gróf a feldúld csibor urat, aki elégedetten iramodott tova. Boborján gróf nem tudott haragudni az öreg csiborra, hisz mulattatta, ahogyan az közlekedett, s a gróf ettől mindig felderült. Tudta azt is, az öreg sokszor eltúlozza a dolgot, a piócák csak a közlekedésben zavarhatják, másban nem, így a grófnak esze ágában sem volt felkeresni Sástorzsaiékat, hiszen meg volt róla győződve, hogy Csámpás uram délre azt is elfeledi, hogy a grófnál járt panaszt tenni. Így hát a dolog szépen el is volt ezzel a gondolatmenettel rendezve. Egy uralkodónak bölcsnek kell lenni! Ez volt gróf Felsőiszaposi Boborján egyik mottója, melyet ősei hagyományoztak rá, s ez szállt apáról-fiúra.

Ballaginé asszony, egy lomha vén vízicsiga kúszott le lassan egy víz alatti gyökérről, s kimért.mozdulatokkal közeledett az épp reggelihez készülődő grófhoz. Néha meg-megállt, olybá tűnt, talán el is szundított közbe közbe, ám lassan, szörnyű lassan közeledett a gróf lakásához. -Méltóságos gróf uram! -szorította ki a szavakat magából. Válasz nem érkezett, hisz a gróf épp villás reggelijét fogyasztotta akkurátusan, s észre sem akarta venni az érkezőt. Rendkívüli módon bosszantotta, ha evés közben zavarták. Ámde élvezte is, hogy megvárakoztatta az alattvalóknak tekintett vízi lényeket, hiszen ezzel is kifejezésre juttathatta felsőbbrendűségét. Erre még a dédapja tanította, aki szintén gróf volt, s a tiszteletbeli Felsőiszaposi család ötödik Adorján nevét viselhette haláláig. -Méltóságos gróf uram! -szólott még egyszer Ballaginé asszony, s ez kizökkentette a grófot megszokott reggelije elfogyasztása alatt szőtt gondolataiból.

-Mi olyan fontos, hogy nem várhat a reggeli befejeztéig? -mordult a testes vízicsigára a gróf.

-Semmi, semmi, csak a hozzájárulását kérném, hogy elvégezzem sziklalakása heti algátlanító takarítását! Ha méltóztatik hozzájárulni, a holnapi napon bele is kezdhetnék! - mondta szemérmesen Ballaginé asszony.

-Hát jó! De arra kérem, reggeli után jöjjön, mert nem szeretem, ha evés közben megzavarnak!- szólt a gróf némileg megenyhülve.

Ballaginé bólintott, majd házába húzódva rögvest elaludt, s ütemes horkolásba kezdett.

-Na még csak ez kellett, ennek is ide kell hogy lebútorozzon. Sebaj, szép munkát szokott végezni, ennyit csak megengedhetek neki. -gondolta félhangosan a gróf. Lassacskán kikászálódott trónusáról, s a part felé igyekezett. Hamarosan a zsombék tövéhez ért, s kimászott rá korához képest fürgén. Érezte, ahogy a reggeli szellő végigsimítja arcát, csápjait, s néhány vízcseppet elcsen róla. Nemsokkal odébb a zsombéktól egy árva faág nyúlt be víz felé. Annak tövében gubbasztott Mocsárhegyi Tóbi, a szürke gém. Boborján tisztelettel köszöntötte Tóbit, aki érdeklődve nézett a gróf felé. -Nocsak, nocsak gróf uram! Hamar eltellett a reggeliző idő, ma korábban érkezett szárítkozni.-vigyorgott a grófra Tóbi. Mire a gróf válaszolt volna, megjelent a Cifratollasi Jenci, aki egy jégmadár volt, s minden előzmény nélkül a gróf előtt termett, majd rákezdett:

- Hoci-moci cifra lét,

Figyelj rám egy kicsinykét,

Engedj meg egy kérdéskét,

Hol van mostan a küsz nép?

Hol találom meg a jussom?

Csillapítsam korgó gyomrom?

Emellett olyan vigyori képet vágott, hogy az illetlen betoppanásáért a gróf bármennyire is, de nem tudott rá haragudni. Boborján lassan megszólalt: - Nem láttam őket idestova fertályóra óta, Altelekiék a csérek is rég voltak erre, nem hallottam tőlük se semmit, de ha türelemmel megülsz itt mellettem a zsombékon, esetleg megláthatod innét őket, ha eljönnek köszönteni a felkelő napot! -mire Boborján ezt kimondta, Cifratollasi úr már tova is rebbent, hisz mindenki, Boborjan is tudta, nem a türelméről nevezetes Jenci úr, s számított is arra, hogy a lassú, tartalom nélküli beszedet hamar elunja, s továbbáll a hívatlan vendég.. -No kedves Mocsárhegyi barátom, hol is tartottunk? -kérdezte Boborján.

Tóbi eközben szárnyait széttárva a nap felé fordulva süttette magát. -Ott tartottunk kedves szomszéd grófom, hogy te túlontúl vagy a reggelin, én pedig korgó gyomorral vagyok kénytelen tegnap reggel óta itt nyújtózkodni. A vén obsitos is késik, bizonyos, hogy eltévedt valahol a hínárrengetegben. Nem szeretem nyújtani az időt, ha nem feltétlenül szükségeltetik. - tudatta a gróffal. Tóbi egyik barátja egy magányos, mogorva koszlott tollazatú vén kormorán, azaz kárókatona volt, aki önmagát csak Ezredes úrnak szólíttatta, noha ezrede sosem volt, talán még egy szakasznak sem parancsolt soha, de ezt senki nem vetette a szemére, elfogadtak a vén bugrist úgy, ahogy volt. Telente amikor átvonulóbán sok hasonló kormorán jelent meg a környéken, az Ezredes mogorva tekintete, tekintélyt parancsoló feszes tartása, parancsszavai nyomán sokáig nem maradtak itt a vándorok, fekete seregük nyomban továbbállt, az itt lakók nem kis örömére. Így aztán az Ezredes nagy tiszteletet vívott ki a környékbeliek körében, s csak a fiatalság próbált néha belőle gúnyt űzni, de vigyázva, nehogy az Ezredes fülebe juthasson néhány csínytevésük. Egy alkalommal halpikkellyel ragasztottal össze egy víz alatti kagylóhéjat, s hínárszálon mozgattak, hogy az Ezredes, kinek látása megromlott az idők során becsapódjon. Be is csapták így az öreget, kinek csőre a puha halhús helyett a kemény kagylót roppantotta össze. A csiborgyerekek kacagva szaladtak szanaszét, miközben az ezredes fűt-fát kiabált reájuk, de ennek is jó ideje már, manapság senki nem vetemedik arra, hogy megviccelje az Ezredest, csak e régi csínytevés felemlegetésén mosolyogtak vigyázva, hogy az öreg kormorán azt meg ne hallja.

-Erőt, egészséget Boborján gróf! - köszöntötte a rákot a hangos szárnycsapkodással érkező mogorva Ezredes. Fekete tollai kékes sötétjén elcsúszott a nap sugara. Az ezredes elterpeszkedett a víz fölé benyúló faágon, melyről rémült bogarak futottak szerteszét egymás lábát taposva. Az Ezredes elhelyezkedett, kifeszítette mellét, majd böffentett egyet.

-A reggelire jászkeszeget szolgáltak fel! Stílusos! Stílusos, felettébb stílusos!-mormogta elégedetten.

A többiek bólogattak. Csendben várakoztak. Még egy valaki hiányzott a tanácsba. Báró Égeresi Rüdigerre vártak a Láposi rókák megbízott vezetőjére. Hamarosan csendes léptekkel meg is érkezett. Kinézete kissé fura volt, pofáján a szőr őszbe hajlott, fehér prémje a mellén aranysárgába fordult rég. Bal füle helyén egy csonk volt csak, egy régi-régi harcról tanúskodva, mit egy kóbor kutyával vívott még élte delején. Lompos hosszú farka a hajnali párától csapzottan csomókban viselte a szőrt. Ám tekintete tiszteletet parancsoló volt, s bírta a rókák, borzok, nyestek, pelék, mókusok, mosómedvék nemzetségének főnöki tisztét. -Szelbusztok! Üdvözöllek Ezledesz úl, tiszteletem glóf Felszőiszaposzi Bobolján, ész önt isz köszöntöm Mocálhegyi Tóbi!- sejpítette az öreg róka, miközben a tanács tagjai közé lépkedett.

A tanács így egybegyűlt. Hogy mi végre is kellett nekik így a reggel összeülniük, annak Mocsárhegyi Tóbi ismertette az apropóját:

-Tisztelt uraim, erdők, s vizek, s a levegő népének képviselői! Köztudott a probléma, ami miatt most itt tanácskozást tartunk. Mindenkit érint, mindenkinek terhére van a vizek, az erdők új betyárjának tevékenysége, amely felborította itt a rendet, s felháborította az itt békében élő lakosokat, kik minket bíztak meg azzal, hogy tanácsot tartsunk, s valami orvoslást találjunk a bajra, amely reánk szakadt az elmúlt hetekben. A felháborodott panaszok miatt izentem mindenkinek, kik választott vezetői a környéknek, s  javaslom, a tanács elnökévé válasszuk meg gróf Felsőiszaposi Boborján urat, ki tiszteletet elvez odalent a vízi világban, s idefent az ártéri erdőszélen is, s nemes ősei leszármazottjaként bölcsessége, józan ítélőképessége vitathatatlan.

Ebbe a résztvevők beleegyeztek, s Boborján gróf büszkén feszülő mellel azonnal szót kért, s belekezdett a mondókájába:

- Mint azt hallottatok tik is, Faroklapátosi Béni az elmult héten mint köztudott három fát döntött ki engedély nélkül, s emiatt Lombdúcgerleiék, a vadgalamb család otthontalanná vált, s elköltözni kényszerült egy ideiglenes otthonba. Béni nem hallgat senkire, feldúlja a vízpartokat, tönkreteszi sok család lakhelyét mind a víz alatt, s a víz partján is, nem kis riadalmat okozva vízen, erdőn, s levegőn. Javaslatom, hogy Felsőlapátosit jobb belátásra bírjuk, ha kell, - s itt csendesebbre váltott a hangja, nehezen jöttek ki a szavak... - Száműzzük, mígnem több kárt csinál itt!

Hosszú csend következett. Időtlen idők óta nem hallottak arról, hogy valakit száműzni kellett volna a vidékről. A csend súlya elviselhetetlen teherként nehezedett a tanács tagjaira. Egy sötét árny libbent meg az erdőn, tán az ősi lidércek egy itt maradt árnya, a napot egy rongy alakú felhőfoszlány takarta el hirtelen. Néhány percig gondolkodtak csendben, majd az Ezredes szólalt meg először, komoran: - Legyen, ha másképp nem megoldható!

Mocsárhegyi Tóbi is szólott, s hangját önmaga sem ismerte fel: - Ha nincs más megoldás..

Báró Egeresi Rüdiger odaszisszentette a többieknek: - Egyet kell éjtszek veletek magam isz, úgy vélem! -eközben szemet lesütve a földet bámulták mindannyian, hisz nem volt kedvükre való a döntés, s ette is őket belülről valami...

Nekiveselkedtek, s elindultak a folyóparton. Lassabban, mint máskor szokták. Kételyek közt bandukolva, súlyos nehéz szívvel. Báró Égeresi Rüdiger megengedte, hogy a hátán helyet foglaljon a tanács vezetője gróf Felsőiszaposi Boborjan, míg az Ezredes, s Mocsarhegyi Tóbi szárnyra kapva indult el Faroklapátosi Béni otthona felé.

A menet felkeltette a vidék lakóinak figyelmét, többen a tanács tagjainak nyomába szegődtek, Sajttálosi Zénóék, a csíkos hátú erdei egerek egész csoportja csatlakozott hozzájuk. Közben ide-oda cikázva, futkozva dallal szórakoztatták egymást, magukat:

"Cin-cin, cinterem, 
Megint viszket a kezem,

Ha egy tölgyfa itt terem, 
Makkal töltöm tenyerem!"

Érkezett a válasz is:

"Kisodumban egy kamra, 
Búzamaggal megrakva,

Ha szorít a tél karma,
Jókat eszem dalolva!"

A víz szélén a sekély zsombékos tövében érdeklődve tempóztak a vízpart mentén Zöldesi Berkenyéék, az ifjú békafivérek is. Ereszalji Zebulon a füstifecskék vezetője is néhány családtagjával a menethez csatlakozott, s kíváncsian csivitelve kérdezgette az öreg Ezredest:

"- Hova lesz, hova lesz? 

Nehéz menet kihez lesz? 

Van e szunyog seregest, 
Fecskenépnek ízletes?"

Az ezredes csak mordult valamit, s Zebulon okosabbnak tartotta, ha nem firtatja tovább, mit is akar a tanács, mint azt családtagjainak, kik nyomában cikáztak elmondta, úgyis hamarosan kiderül, mi is fog történni.

A küldöttség hamarosan megérkezett a.hódvárhoz. nagysága elkápráztatta a jelen levőket  egyben fejtörést is okozott, hogyan is vegyék ostrom alá az építményt, ha esetleg Faroklapátosi nem hajlandó szót fogadni nekik. Mert a tanács elhatározását így, vagy úgy, de érvényre kell juttatni. 

-Faroklapátosi Béni! Gyere elő! Beszédünk van veled! - rikkantotta el magát Mocsarhegyi Tóbi a szürke gém. A tanács tagjai, s a hozzájuk csatlakozott Sajttálosiék, Zöldesi Berkenyéék, Ereszalji Zebulonék kíváncsian várakoztak, de távolról is mindenki figyelt, vajon mi történik. Egy perc telt el, s nem történt semmi. Az Ezredes nem bírta tovább türelemmel, alábukott a víz alá, s megkereste a hódvar bejáratát, amelyen csőrével koppintott néhányat, majd visszatért a tanács tagjaihoz. Szanyait szétfeszítve tollait szárította a napon. Sajttálosiék kissé ijedten hátrébb húzódtak, ahogy az Ezredes hirtelen széttárta fekete tollazatát....

Mozgás támadt. Egy lomha, elhízott szőrös test evickélt partra, apró szemeivel végignézett a jelenlevőkön, majd sárga agyarakra emlékeztető fogai közül hetykén vetette oda a szót a jövevények felé:

-Mi kéne? He? Mit akartok? -s eközben pici szemét riadtan végigjáratta a jelenlevőkön. Az érkezők többsége szemlesütve maga elé nézett némán, Csend volt. Senki nem szólt néhány pillanatig. 

-Beszédünk van ám veled! -toppantott oda báró Égeresi Rüdiger hátán az ollóit fenyegetően csattogtató Boborjánnal. A feszültség vibrált közöttük a levegőben, mikor mozgás támadt Béni mögött. Hat kis szőrlabda mászott ki a partra ügyetlenül. A napot eddig eltakaró felhőfoszlány hirtelen eloszlott, a napfény végre szabadon elért mindenkit, s vízcseppeket csillantott meg a hódok vaskos szőrén. Vékony hangján az egyik kis hód megszólalt: -Kik ezek itt édesapa?

Béni hátraszólt: - Alfréd! Maradj veszteg! Ezek a kedves vendégek a szomszédaink, viselkedj tisztelettel! Látogatóba érkeztek! A piciny hód a testvérei közé húzódott vissza, onnan nézte kis gomb szemeivel, mi is történik.

Béni ismét a tanács tagjai felé fordult, kik tanácstalanul, tétován néztek egymásra. A korábbi feszültség nem volt többé érezhető. Az elhatározásuk elillant...

Gróf Felsőiszaposi Boborján megszólalt, a szavak, mintha maguktól jöttek volna a szájára, mintha egy láthatatlan kéz formálta volna a betűket: -Én, a tanács megbízott vezetője felhatalmazást kaptam, hogy a tanács nevében köszöntselek, s jókívánságainkat tolmácsoljam neked és családodnak, melynek szaporulatáról csak az imént szereztünk tudomást. Azért jöttünk, hogy jó egészséget és hosszú életet kívánjunk a fiatal gyermekeidnek, s hogy biztosítsunk, számíthatsz ránk, s a tanácsra, egyben arra kérünk, tartsd tiszteletben a környék lakóit, s nyugalmukat!

Faroklapatosi Béni némileg meghatódva válaszolt a köszöntésre: -Nagyon szépen köszönöm mindenkinek hogy eljött, s köszönöm a jókívánságokat. Engedtessék meg, hogy egyben elnézést kérjek mindenkitől, ha megzavartam volna a nyugalmat a munkálataimmal, amellyel sietnem kellett, hisz érkeztek a gyerekek, kiknek szép várat kívántam építeni. Természetesen az okozott károkat ha voltak ilyenek a napokban helyre hozom. Sajnálom a vadgerléket is, nem figyeltem, az én hibám. Rendbe hozok mindent, csak egy kis türelmet kérek még...

Az összegyűltek elégedetten bólogattak. A tanács tagjai is úgy döntöttek, a dolgok el vannak így rendezve, s ideje, hogy mindenki a saját dolga után nézzen, így hát szép lassan mindenki eloldalgott, s saját útján ki ki a zsombékosba, a vízbe, vagy az erdőbe vette be magát, vagy szárnyra kapva tovatűnt az erdő, vagy a túlparti domboldal felé.

A tanács tagjai Gróf Felsőiszaposi Boborján, Mocsárhegyi Tóbi, báró Égeresi Rüdiger és az Ezredes egymásra nézve csak szótlanul bólintottak egyet, majd lassan mindenki elindult haza, külön utakon. Ki szárnyra kapva, ki puha tappancsain osonva, ki a vízbe plottyanva, s az alatt ütemesen araszolva.. 

Újra csend települt a környékre.

A fák közt egy piciny alak állt egy gyökérre könyökölve, úgy támaszkodott az állára. Szakálla zöldesen csillogott, fura csúcsos nemezszerű süvege hanyagul félrecsapva nyugodott bozontos üstökén. Csizmája mintha gyöngyvirág leveléből lett volna varrva, nadrágja puhított fakéreg, szíja pedig fűzfaág. Vaskos bajszát egy vén pók fonta be reggelente. Az erdei zöld manó, mert ki is lett volna más, mosolygott, szemei zöldes smaragdként csillogtak a reggeli nap fényében. Alig észrevehető párafolt lengte körül. Csettintett egyet nyelvével, s szinte maga elé mondta csak félhangon: -Na ezt is elintéztem! Ma sem keltem hiába! Ez a lidérc sok galibát okozott már, de.sosem tudott győzni felettem, s a szeretet ereje felett. Időtlen idők óta magam felelek az erdők, vizek békéjéért. Eltellett már az idő....

Sarkon fordult, majd a rigóktól csent dallamokat nádi sípján fújva eltűnt a bokrok között. A lenge ködpára vele együtt eltűnt. Lába nyoma meg sem látszott a mohán, csupán kissé megnedvesedett az tőle néhány pillanatra....

Utószó:

Milyen békés is a világ. Mennyi kis történet, mennyi akarat, szépség, remény és béke van a tarsolyában. Mint a manó, mi is láthatjuk mindezt, csak nyitott szemmel, füllel kell járni. Üljünk le kicsit, pihenjünk meg néhány percre az erdő szélén, legyünk mi is egy pillanatra az erdők, mezők, vizek zöld manója, s vegyük eszre a természetet, éljük át a mesét, ami előttünk zajlik. Nem olyan nehéz. Csak figyeljünk csendben  türelemmel. Ugye milyen szép?

(S.Cs.)



Kelt: 2020. év Pünkösd havának 5.-ik napján