Menyhaltánc az év eleji hóban

Az előző év vége úgy múlt el, hogy a tél nem mutatott magából semmit, se hideget, se havat, ám helyette jócskán a mindennapok részévé vált a mindent körbeölelő szürke nyirkos koszos köd, mellyel megajándékozta a december az ünnepre készülő vidéket. Így múlt el csendben az óesztendő, s a december dicsősége. Az újév ezzel szemben megszorította acélmarkával a lassan lélegző természetet, jó darabig el se engedve azt. Reggelente az ajtón kilépve bizony összébb húzták az emberek a kabátjukat, kövérebbre borzolták magukat a cinkék, feketerigók, varjak serege húzódott a város parkjaiba, s a január egy napon fehérre festette Szigetközt.

Hóban hancúrozó tőkehal

S csak szorított a hirtelen betoppant tél, nem engedte a hőmérőt nappal sem nulla fok fölé, erősen kapaszkodott bele mindkét markával, s húzta-húzta lefelé. Megdermedt az erdő, a csendet csak néha törte meg egy-egy szürke gém rekedt visítása, az erőtlen sápadt napsütésben, s csak néha moccant egy-egy száraz ág, mert a szél megunva a játékot, olykor földre ejtett egy-egy darabot belőlük. 

Némaságba takarózva kullogtak a folyók is, csak-egy-egy nyugtalan uszonyos rajzolt néha karikákat a víz felszínére, hol imént még fázós vadkacsák eveztek lábukkal sebesen, majd megijedve a víz felett szétterült csendtől, hamar a meder közepe felé iszkolt. Ilyen körülmények közt jött az ötlet, hogy talán nem ártana meglesnem elemükben vannak-e az egybajszos tőkehal barátaim. Általában december végén január elején szoktak leívni, ilyenkor nagyon nem zargatom őket, nem is nagyon esznek, de ha megtörtént a leívás, azonnal étvágyukhoz térnek, növelik az aktivitásukat és hangosan korgó gyomorral újult erővel vetik magukat a felkínált csali után. 

Nappal is eredményes a menyhalhorgászat, ha elég hideg van

Csendes a túlpart, levél se rezzen, alszik az erdő, nyugszik a part....

Ívási időben nem szokásom menyhalat hazavinni, ívás után próbálok begyűjteni belőlük néhány darabot, amely kielégíti gasztronómiai éhségemet. Idén ez másként alakult, ugyanis az újonnan bevezetett rendszabályok miatt olyan rendelkezés lépett életbe, amely csak az idegenhonos halak elvitelét engedte meg. Magyarul a kifogott menyhalakat vissza kellett engedni. Ebben nincs is hiba, ám figyelni kellett, hogy a kapások megjelenésekor hamar történjen a bevágás, a hal ne nyeljen mélyre, a kelleténél ne sérüljön jobban. Át is tértem kisebb horgok használatára. Sokszor járt szilaj táncot a botspicc végére erősített fénypatron, alig hogy hátba veregetett az este. Hajlott a botvég a hűvösen lomhán tovatűnő víz fölé, s volt, hogy ugrott is lefelé az ágasról. A víz élt! S nem csak este, vagy alkonyatkor, hanem napközben is, a délután meglepett néha egy-egy menyhal vad támadásával. Meg kell valljam, volt jó néhány olyan alkalom, mikor én húztam a rövidebbet, s a felkínált csalit megdézsmálva, vagy teljesen lelopva küldték vissza a horgot. Ilyenkor farkasszemet nézett velem az üresen csillogó horog a gyér lámpafényben, mialatt elképzeltem a meder fenekén portyázó menyusok gúnykacaját, melynek hahotája megborzolta a víz felszínét....

Esti csillogás

A tél nem ismerte a tréfát, eljött az az idő, mikor a január a vasmarkát még jobban összeszorította, a Lajta Hegyeshalomnál teljesen befagyott, lejjebb pedig le-leszakadó jégtáblák kezdték meg útjukat, s néhányuk sikeresen utat talált magának a Mosoni-Dunára is.

.....Évfordulója is volt, eszembe jutott a doni áttörés....S hol volt ez a téli zordság az akkorihoz képest? Szinte fülembe hasított a vörös hordák ismétlődő rohama közben ordított hurrázás, s láttam a szótlan honvédek zordra fagyott mosolyát a hóban heverve, ahogy próbálják tartani hevenyészett állásaikat azzal a reménnyel, hogy feltartják a fergeteget, míg csak bírják erővel, nem magukért, a bajtársaikért csak......De itt néma volt a táj, halkan emlékezett minden porcikájával az elesett jégbe fagyott hősökre.....az árral dacoló büszke őseinkre...

Esténként a sötétben az alattomosan úszó jégtáblák csodálatos örömmel metszették ketté a feszes damilokat, melyek pengő hangjaikkal belehasítottak az éjszaka csendébe, a jégtáblák pedig sikerükön felbuzdulva folytatták útjukat az áramlat hátán, cipelve magukkal néha egy-egy fűcsomót, vagy tollait rendezgető vadkacsát. A befagyó gyűrűk is a boton szikráztak a jégvirágban, szorosra fogták a feszülő damilt.

Feszített víztükör, feszülő mínuszok, parthoz simuló alvó csónakok, sehol egy lélek...

Nem sokkal később, néhány napos jégvándorlást, zajlást követően jött egy kis enyhülés, a jégtáblák lassanként elmaradtak, s mi újfent megpróbáltuk, vajon a menyhalakat megviseli-e az úszó jég hiánya, esetleg összeülnek-e egy-egy esti pecsenyére.

Összeültek bizony. Néhány darab minden este horogra került, volt, hogy egy fél óra alatt barátommal egymás mellett horgászva hét darabot is elejtettünk, akárcsak a régi szép időkben, emellett néhány kapást el is rontottunk, de ez bőven belefért, hisz kiválóan éreztük magunkat. A halak láthatóan túl voltak az ívási időszakon, lapos hasuk legalábbis erre engedett következtetni. A január közben eszét vesztve dühöngött az elvesztett területei miatt, s újult offenzívát indított, áttörve a Kárpátok északi hágóin kijutott a hegyeken  át és fehérre szórta Szigetközt, amelyet dermesztő leheletével terített mezőre, erdőre, városokra, falvakra. Egy-kettőre megdermedt a világ...

Ívás után "soványan" nem is tűnik bő 40 felettinek

A hirtelen jött fagyos harag hamar elenyészett, a hónap vége felé a tél sértődötten becsapta az ajtót maga mögött, s azóta se hallani hírét, merre szaladt orrát felhúzva a messzeségben. A föld kiengedett, s egy esős este a felázott fű között sikerült nyakon csípni néhány kisujjnyi vastag kalandozó kedvű harmatgilisztát, melyek csak arra vártak, hogy megmártózzanak a még mindig hideg Mosoni-Dunában. 

Az alkonyat már a bevetett botokra mosolygott rá a város szélén

Meglepetés kiló feletti királyhal (38 cm)

Az esti fürdőzést élvező giliszták döbbenten tapasztalhatták, hogy a menyhalak étvágya töretlen, sőt, a szürkületben egy termetesebb koncér is úgy vélte, hogy belekóstol a vaskos húsukba, majd komótosan húzta a botspiccet a víz felé. A hónap végső napjaiban nagyobb tömegben megjelentek a márnák is, esténként két-három darab időlegesen elesett, bár míg a barátom csalija mindössze egy méterre simult a folyó medrében az általam bevetett készség felett, én csak menyhalakat, míg ő csak márnákat fogott, szebbeket kiló-másfél kiló között. Nem is rossz, etetés nélkül, egy szál gilisztával januárban. Érdekes volt a kis területen a fajonkénti elkülönülés is. Rövid levegőzést követően elszabadult minden halunk a januári fergetegben, mire gondoltak egyet, már hasították a Mosoni-Duna habjait ismét, hisz másként ez nem is lehetett....

Még pórázon, míg fotó készül

Eső áztatta januári avarágyon

Mire belemelegedtünk volna a horgászatba, megkondult február első napjának harangja, mi pedig a horgászatot jó időre be kellett hogy fejezzük, hisz a tavalyi jegyünk csak eddig engedte, hogy hódoljunk szenvedélyünknek. Az enyhe februári esők kövérré hízlalták, sárgára festették a folyókat, mi pedig barkácsolásra, a felszerelések szezonra való felkészítésére helyeztük a hangsúlyt ebben az időszakban. A hónap vége felé minden készen áll már a horgászatra, kivéve a papírokat, hiszen Szigetköz legnagyobb részét alkotó ágrendszerek sorsa még rendezetlen, senki nem látja még, mikor lehet Rajkától Komáromig tartó szakaszra területi jegyet váltani. Hírlik, még a nyomdában sincs még vázlat sem, s a türelem most pengeélen ropja a táncot, minden lépésnél egyre kisebb súlyban....

Lám eljön majd a mi időnk is, addig tán még nem mosolyog ránk a kikelet, vagy ha mégis hamar kopogtatna, esetleg minket már réges-rég a folyóparton találhatna...

Kelt: 2016. év Jégbontó havának 19.-ik napján