Úgy itt hagyott a nyár

Villámgyors fecskeszárnyakon, cikázva rögvest, észrevétlen itt hagyott. A minap még forrón ölelve csókkal édesgetett, s ma már esőtől fázva didergek döbbenten, s nézem, ahogy karikákat rajzolnak a cseppek az út menti pocsolyába. Ez bizony engem itt felejtett. Elárvulva keresem a nyomát, ugyan mikor, s merre mehetett. Mikor döntött úgy, hogy magára köpenyt kanyarít, vándorbotot markol, s öles léptekkel elindul? Szólt ő, a maga nyelvén. Mikor érettre töppesztette a gyümölcsöket, mielőtt útjára indította a gólyákat, mikor gyülekezőt fújt a fecskéknek, akkor szólt ő előre. Én nem hittem neki akkor.....

Itt hagyott. S mögötte frissek még az emlékek, élesek az élmények. Megannyi kedvessége mosolyt varázsol gondolataimba, s jó érzéssel nagyon sok minden az eszembe jut. Felsorolni, majdhogynem lehetetlen feladat, s mégis megkísérlek kicsit visszaadni abból, mellyel engem jutalmazott.

Mennyi izgalom, mennyi minden történt, képekben festeni,fényképpel mutatni, szavakkal leírni oly kevés, s méltatlan is tán, mégis megkísérlem összerakni, mik voltak a pillanatok, mellyel csokorba fonta gondolataim, s átadta azt nekem, mielőtt itt hagyott. Úgy itt hagyott....

Ezüstösen csillogó halak játszanak a folyók rohanó víztömegében, s felpillantanak a világra, kezdik érezni, hogy hamarabb száll nyakukba az est. Itt is, ott is loccsan a víz, pocsol a hal, pajkos balinok űzik a küszt, paducok vigyorognak ki a vízből, márnák rajzolnak hátuszonyukkal rövid sávokat a vízfelszínre. Jégmadarak suhannak éppen a víz felett, féltem őket, nem veszélytelen.

Gyermekharcsák cibálják a horgot, egymás elől elorozva egy-két húsosnak tűnő falatot, vigyorogva csobbannak újra a vízben. Míg a nagyapjuk vízig húzza a botspiccet, gondolataimból kilépve gyorsan megkapaszkodom a nyélbe, gyökerek közé tör, s onnan mutat fityiszt nagy örömében.

Rab vagyok. A színek rabja. Láthatatlan láncon fogságában tart a természet. S nem ellenkezem, édes a rabság, nem töri a bilincs a csuklóm. Él a világ, s én vele élek odakint, látom és érzem a lüktetést, s értelmet nyer a mottóm:

"Folyón,tavon kis patakon,

Játszik az éji nyugalom.

Zsombék tövén halkul a szél,

A szürke gém is ha hazatér,

Fák közül az éji árnyék

Hangtalanul eloson, 

Szigetköz mint nyíló virág

Velem virrasztott a világ!"

Varázslat minden hajnal, s csoda az alkony, nyüzsög az élet, mégis megcsendesül. Minden pillanat hozza a történést, mégis pihentet, s olyan jó elnyújtózni a Duna parti fűben, nézni a kigyúló csillagokat, a hold nagy sárga vigyorgó ábrázatát.

Változik a világ, változnak a színek, minden nappal egyre másabbak az árnyak, lassanként színesedik minden, tarkabarka foltos ruhát vesz az erdő, mielőtt végleg ledobja. Él az erdő, él a folyó, hangos a mező, s magamba szívom nagy lélegzettel a nyár minden ízét zamatát.

Ímhol itt van még a nyárnak íze, illata, kis részét elzártam télire, s lehunyt szemmel ízlelem az édes gyümölcsét, melyet kint leltem a vízpartokon, erőkön, hol vadon termett minden csemege. Ajándék minden falat, életet, s erőt ad annak, ki lehajol az elé szórt csemegéért.

Az alkony ködpaplant húz a vízfelszínre, a mezőkre, s az erdőszélre. Nehéz a csend, s vízpárát simogat nadrágomra a fű is. Utamon üres gólyafészkek tekintenek rám árván, s megürültek a távvezetékek is, melyeken ezerszám ültek sorban a fecskék. A lemenő napot szarvasok köszöntik, öblös hanggal bőgnek a ködbe, s a hajnal ökörnyállal fonja a csalitot. Észrevétlen tette vállamra kérges vén kezét az ősz...

Kelt: 2019. Földanya havának 8.-ik napján