Tikkaszt a nyár

Színek....

Nyomasztóan tikkadt a vidék. A vetés szomjúzza az esőt, ám a perzselő nap a reggeli egyetlen kis felhőfoszlányt is rögvest felfalta, amint nyújtózkodva felébredt a túlparti fák lombjai felett. 

Kicserepesedett talaj rései közt túlélést remél a tücsök, s esőért könyörögve játssza az utolsó akkordokat. A folyók medrük közepére zsugorodtak, s a halak olybá megritkultak, hogy figyelni kell, vajon van e még valahol némi loccsanás? 

Forró szél zaklat az árnyékban is, ahol majd negyven fokban vizet izzad a póló, s túlélést remélve aláhúzódik a madár, dal nélkül némán, s az ember, ki átkozza az időt, könyörgi az esőt, de nem néz tükörbe.

Bárgyú horgászatok. Ahol néhány hete meggyet falt a domolykó, most bokáig sem vizesedik a láb, s gázolható a folyó, ami szinte nem is folyik. Megállt. S pangó vizekben halak pipáznak az oxigénért....

Ahol keszeghad nyüzsgött, most csupán a géb, s a rák tengeti az életet a vízből kikandikáló sziklák közt. 

Olykor azért ad valamit a hajnal, s az est. Ha mást nem, egy-egy jobb fárasztást, vagy épp némi szomjat enyhítő vadon termő gyümölcsöt. Nyár...

Viseltes szilvaorrú

Mosoni kósza

Baller, aki már a gilisztára is ráugrik...

Hajnal a Duna parton

Kisebb vizek zsombékjai alatt búvik

Visegrádnál még van víz

Hajnali éhenkolbász

Van, hogy wobblert is fogok....letisztogatva, horogcsere előtt

Tipikus Lajtalakó

Szilvából az 52 fokost kedvelem, meg azt, ami elhúzza az úszót

Egy-egy márványtestű is akad néha

Pecsenye

Ha ott van, első dobásra beadja

Beugrott a csónakba az 5-ös potyka

Cápatekintet, vigyori paduc

Koncér a másfeles tartományban

Furulyáznak a kukoricaföldek, megcsünt a napraforgó, alig derékig ér, s szikkadt tányérjukkal mégis a napot keresik. Egy sün motoz este, némi gyümölcsöt remélve egy fa alatt eloson, s vígan majszol egy félig megerjedt sárgabarackot, s talán dülöngélve billeg majd hajnalban a vacka felé, talán dudorászik is a maga nyelvén...

A hosszú aszály után talán mégis történik valami....

Elborul. 

S a nyár, a vidám kacagós nyár oly hamar sírva fakad, 

könnyével feláztatja az erdőt, mezőt, 

s bús komorságban mennydörgést morog.

Elhalkul a madárdal, csak az esőcsepp koppan,

az eresz csordogál, s kis patakot növeszt lábainál. 

Egyszer majd elvonul, nem látni majd a villámot, 

s egy kósza felleg mögül,

újra rám mosolyog a nap...

(S.Cs.)

Kelt: 2022. év Áldás havának 30.-ik napján