Elenyésző cigarettafüst

Szinte már füstszűrőig izzik fel a parázs, kissé megvilágítja az ujjaimat, melyek közt megremeg picit a cigarettavég, miközben hosszan mélyet beleslukkolok. Lassan, visszafogottan, szándékosan lassan fújom ki a kesernyés füstöt, s élvezem, ahogy ritkulva eltűnik felettem, összeölelkezve a semmibe porladó gondolatokkal, melyek a folyó partján ülve születnek, majd el is hamvadnak keszekuszaságukban, bukott csillagokként lelépnek az élet nagy színpadáról. Így is van ez....

Néha úgy érzem, eltemet a világ. Süppedő mocsara lassan beszippant, s kétségbeesetten próbálok fennmaradni az ingoványon, hogy levegőt kapjak, s várjam, meglássam a kapaszkodót. Artista létem keskeny peremén belekezdtem már sok mindenbe, s csináltam teljes odaadással, míg abban örömöm volt, néha vérrel, fáradtsággal, izzadtsággal, de örömmel, s elszántsággal. Néha úgy érzem, törvényt ült felettem a világ, s nem akarja tudomásul venni, hogy még mindig lélegzem, s nem merültem el bűzös posványos mocsarában. Köröttem éles metszőollóval nyiszatolja az értéket, várva, hogy csupasszá válva magam is elsorvadjak. S a szigorú ítéletet hallva, gúnyos elmebeteg vad kacajjal felelve, csak megzavarodnak a bírák, még mindig nem nyelt el a láp! A vad kacaj hangja betölti a teret, s visszhangot keltve megkerüli a golyóbist. Hát ennyit ér az ítélet? Ennyit... Zabolát nem tűrve szilaj gondolatok szabadulnak egy rozoga tákolmányú börtönből, s felemelkedve mosollyal vértezve végigszáguld a hitvány ingoványban cuppogó világ felett, egy újabb elégett cigaretta elszálló füstjével szorosan ölelkezve.....

Loccsanó a víz térit magamhoz. Tán egy vacsorára készülő márna pocsol, vagy épp csak egy koncér fordul a sötétben. Egy bamba képű bagoly röppen le felettem egy csupasz fa ágáról, s tébolyodottnak tűnő röppályája végén eltűnik a szemközti nyárfásban. Milyen komor a sötét. Mégis, mennyire jó egyedül kint lenni Szigetköz mélyén egy folyó partján, távol az ember mocskától, mellyel összekenem magam nap mint nap. Ember itt nincs ilyenkor sehol. Csak önmagam, s társaim a megtisztító gondolatok. A víz, a fák, a hunyorgó csillagos égbolt, a felhőfoszlányba burkolózó reszketeg sápadt hold. Két horgászbot vízbe dobva, s talán csak reménykedve a vízben ázó csalik.

Egér sem motoz már az avarban, november végére eltirhultak, vackaikban várják a jobb időt. Madárdal sem hangzik, szinte tökéletes a csend. Szinte hallom önnön szívverésem. A lelkem dobol rajta. A szürkületben távoli dörrenések jelzik, néhány vadász kivárta a vadkacsahúzást. S hogy sikerült e lőniük valami, vagy csak a sörétet pazarolták, nem tudni, hisz a dörrenés hangját messziről hozta a szél. Fejlámpám halovány fénye jelzi, merülőfélben vannak az elemei. Ritkán, csak csalizáshoz használom eme kiegészítőt, a csillagos égbolt ad némi világosságot, hogy ne üljek a szék mellé. A folyó, mint egy üres kád. Nem jelzi, hogy hal is akadna benne. Mostanság sajnos elég gyakori helyzet ez. Nagy ritkán egy éhes bucó jelzi, azért valami kóricál a meder fenekén, de aztán hosszú ideig megint minden mozdulatlanságba merül.

Az imént még fent járt a nap. Pergetve sikerült becsapni egy balint, s napszálltakor egy éhes csukát is. Ki tudja, azóta merre pihenik ki a stresszt, amely a fárasztásukkor érte őket? Valamely víz alatti ág alatt nyaldossák sebeiket nem létező nyelvükkel, hogy aztán a következő nap újfent harcba indulhassanak az életért. Az életért, melyet ma megkíméltem nekik. Ki tudja, más is megfog e?

Már már szinte félálomba ringatnak a monoton gondolatok, mikor hirtelen rándul, s billen is be a horgászbot, melynek a nyele már derékmagasságban csattan a tenyerembe. A fék megnyikkan, akár az oldalba rúgott rühös, loncsos szőrű kutya, s hajladozik a bot vége, hisz jó hal rúg a horgon. Márna! Megismerem a kapásából, a viselkedéséből, no meg abból, hogy megiramodik rögvest sodrással szembe, mintha nem is nyúzná az ajka szélét a horgom, s a szerelékem. Csak lassan akar szelídülni. Kisebb, egyre kisebb körök, s némi locsogást követve kezesbárányként hagyja, hogy tarkón ragadjam, s megcsodálhassam izmos testét. Nem ér fel erővel hozzá semelyik édesvízi hal. A folyók királya, egy torpedó, melyhez cinkos ravaszság párosul. Oly gyorsan hagyom elúszni, hogy búcsúszavaim talán már csak a semmibe szólom, csak a nyálkásan vizes tenyerem, s egy fotó emlékeztet arra, hogy az imént még hal volt a kezemben, halat fáraszthattam. Mire megtörlöm a kezem, billen a másik botom is. S csak jönnek. Szép sorban, mintha csak az erejüket, az erőmet, szemfülességem, s gyorsaságom próbálgatnák. 

Jönnek, harcolnak, vigyorognak egyet a kamerába, s mennek tovább útjukra....Nem nyúzom tovább a márna népet, csalit váltok. Talán a fagyasztóból kiszedett küszdarabra megéhezik egy ragadozó. Újra csend, kapástalanság, szünet. Lehet, kár volt a szuper akció dús pecát abbahagyni. Biztos jött volna még márna, hisz etetés nélkül is szépen meglelték a vaskos harmatgilisztákkal csalizott horgokat. A halszeletnek csak az íze ázik, bár azt talán messze viszi a sodrás, s talán felkelti valakinek az érdeklődését. De egyenlőre nyugalmas, csendes az est.

Egy kósza szellő gyalulja le az ágakról a maradék falevelet, s néhányuk a víz színén kezd úszni messze vidékek felé, mint gyermekek elengedett kis papírhajói...

Pöccen a spicc. Talán valami nekiúszhatott a zsinórnak, egy falevél, faág, bármi...  Nem. Megint pöccen egy picit, alig észrevehetően mozdult kicsit a fénypatron. Megint bucó lesz, ki kéne venni a szereléket a vízből  mielőtt gyomorig nyeli a csalit horgostól. Már nyúlnék a bothoz, mire nagyobbat odaránt neki valami. Hopp. Ez nem bucó lesz, valami jobb hal, talán menyus. Várnom kellene még egy jelet, ami meg is érkezik, határozott ütés a boton, s már ösztönösen megy a bevágás. Ül a  bot, rúg a  hal. Csodaszép menyhal fickándozik hamarosan a lábam előtt. Nehezebben, de őt is tarkón ragadom. Iváshoz készülődik már, ikrától, vagy épp tejtől duzzadt hasa erről árulkodik. Sajnálnam életét kioltani szaporodás idején. Egy fotó után őt is eleresztem.  .

S újra csak a csend, a gondolatok. Élmények, halak, fárasztások. Kint az elárvult ágrendszerben, ahol ott az élet a tél kezdetén is, csak több idő jut az elmélkedésre, több, a ritkább fárasztások, a vadon nőtt halak megbecsülésére...

Hangosan sercen a gyufaszál a skatulya oldalán, s behajlított tenyerem megvilágítva melegíti fel néhány pillanatra. Hunyorítok, s erőset slukkolok a cigarettába, melynek hegye felizzik a gyufalángra. A gyufaszálat két gyors csuklómozdulattal eloltom, s egy harmadikkal eldobom. Utánanézek, bizonyosan elaludt e. A gyufásdobozban sorsot húznak a gyufaszálak, ki lesz a következő, ki az elkerülhetetlen halál kegyeibe helyezi sorsát. A skatulya megpihen a zsebemben. Reszketeg gyufaszálak rebegnek egymásnak biztató szavakat. Nyugodtan eközben szám sarkában logó cigarettámba szippantok. Jóleső érzéssel lassan fújom ki a füstöt, amely csak lassan száll fel a fák kopasz ágai közt a csillagok felé, ahol az eltelt években elaltatva, kábán úgy átlépett felettem az idő...

Kelt: 2021 év Álom havának 6.-ik napján