K á l m á n

Szikrázóan sütött a nap, ereje percről percre érezhetőbbé vált. Az imént még épp csak derengett, s most egy pillanat alatt a nap sugarai szétzavarták a ködöt, mely homályos szürkeséggel fogta két markában szorosan hajnaltól a vidék torkát. Immár Mátyás árnyéka is a vízre vetült, s a nap melegíteni kezdte arcát, a nyirkos ködtől átfagyott kezeit. A kis folyó partján gubbasztott, csukára várt, remélve, hogy a reggel meghozza az étvágyát a halnak. Társai nem messze tőle a tűzzel foglalatoskodtak. A kezeire tévedt a tekintete. Balját még nehezen emelte, de érezte, napról-napra visszatér bele az erő. Eszébe jutott a sebesülés, ami majd egy évvel ezelőtt érte. Ismerős volt minden pillanat. Tavasz volt akkor is. Csodás, pacsirtadallal átszőtt virágzó tavasz, dicsőséges győzelmekkel büszkélkedő. Olyan élesen emlékszik mindenre, mintha csak tegnap történt volna......

...Csak a lovak horkantása, a zabla csörrenése hallatszott olykor, ilyenkor lovasuk csendre suttogták paripáikat, fülükre hajolva nyugtatták őket, miközben zajtalanul léptettek egy ligeterdő takarásában. Egy századnyi lovashuszár. Nemrég vezényelték át őket a nyugati végekre Buda várának diadalmas visszafoglalása után. Túl későn, mondogatta az őrnagyuk komor arccal, túl későn, mert a császáriak rendezték az idő alatt soraikat, s mostanra az elvesztegetett idő miatt újabb veszedelem van készülőben. Érezte mindenki, s az érzés egyre nyomasztóbbá vált, kedvük is komorabb lett napról-napra, de a parancs, az parancs, kora hajnalban nyeregben voltak mindannyian. Csillogó szemük tüzet vetett, s vaskos huszárbajszukról cseppekben hullott a hajnali harmat a csizmájukra, miközben feszes vigyázzban az őrnagy eligazítását hallgatták. Rövid, velős beszéd volt, értette mindenki, mit kér tőlük a parancsnokuk. Gombócot éreztek torkukban, nyeltek néha egyet, de nem mozdultak, csak hallgatták az őrnagyot: "-Emberek! Drága fiaim! Itt Mosony alatt fél éve deczember 18.-án az császári bitangokat egyszer mán megszalasztottuk! Ideje ismét megmutatni nekik a vasat! Ne számoljátok az ellent, nektek az nem dolgotok. Leszen az majdan, ki megteszi azt helyettünk pennával, mert münk most kardéllel tartunk számtanórát! Egy a föladat, segéljük meg a vezérhadat, hogy partot válthasson nyugodtan, az némettől nem háborgatván! Rámegyünk a táborukra, ki amennyi vasast tud, annyit vágjon, csákót, sisakot fokossal lékeljen! Ha Isten is megsegél, estére Győrben, vagy a Hadak Urának asztalánál  Árpád atyánkkal vecserázunk! Lóra!"

(Zórád Ernő rajza)

Azóta szó sem esett. Lassan ügetve alig pár kilométert, elérték az ellenség táborát. Remélték, a hajnal készületlenül éri az ellenfelet, s nagyobb lesz a meglepetés. A hajnali köd megnedvesítette a csákókat, a magas fű csatakossá tette a lovak szügyét, s a csizmákat, ám a vidék jól elrejtette a csendben közeledő csapatot. Százhúsz ember, néhány vezetékló, két könnyű hatfontos ágyú, melyet vezetéklovakkal vontattak. A táborhoz közeledvén lépésre fogták lovaikat. A fürkészők, kik előttük haladtak majd fél mérföldnyire, egyszer csak szembe vágtattak velük. Két huszár, csatakosan, izzadtan, vizesen, zihálva. "-Ébred az német, tán kiszagoltak münket, sietni illene!" -jelentették az őrnagynak. A század huszárjai megszorították kezükben a gyeplőt, s izgatottan keresték az őrnagy tekintetét. Nagy részük több csatát is megjárt, sebhelyes arcú szikár szálas magyar volt. A nap hirtelen libbentette fel előttük a ködfátylat. Túl hamar. Vagy az óvatoskodás miatt lassabban értek volna a kiválasztott helyre? Nem messze egy templom tornya látszott, tova túl még egy. Mosoni sík, s a Hanság határvidéke. Balra hirtelen a fák mögött előtűnt az ellen tábora. A reggeli szellő hirtelen szétfútta a hajnalban megült ködpaplant, s a nap sugarai megcsillantak a hófehér sátrakon, lengedező császári zászlókon. Nincs idő, felharsant a riadókürt, észrevették a századot! Az őrnagy elordította magát, miközben arca vérvörösre vált! "- Négy ember a két hatfontos ágyúnál marad, golyóbisra tölt, s tüzel, míg a táborig nem érünk, többiek csatasorba! Be a sátrak közibe! Előre! Roham! Éljen Kossuth, éljen a Szabadság!"

Egy pillanat múlva dübörögve, ordítozva támadásba lendült a század, kitörve az erdő alól többen az ősi "huj-huj-rá" kiáltással a szablyát a fejük felett forgatva nyargaltak, s az erdő és a tábor közti pár száz méteres táv rohamosan fogyni kezdett. A sátrak mellől sortűz dörrent, s néhány ló lovasa nélkül futott tovább, s néhány a lovasával együtt lerogyott. Volt, ki alól kiesett a ló, de lábra szökkenve egy száron vezetett vezetéklóra pattanva, vagy gyalogosan, a többiektől kissé elmaradva folytatta az őrült rohamot. A támadás lendülete nem tört meg, robbanás zaja hallatszott, s földdel kevert sár, összeomló sátrak jeleztek, hogy a hátramaradt legények elsütötték a hatfontos ágyúkat, melyek halált osztottak a lovasok előtt. A megbomló, az ágyúzástól sokkolt tétova ellenséges vonal fogadta az elsőnek odaérő lovasokat, akik hamar elsütöttek pisztolyukat, majd fokossal, karddal utat vágtak maguknak könnyedén, s tábor belseje felé, szétverve az első sorokat beözönlöttek az ellen közé.  Hamar bent jártak a tábor közepén, sok németet levágtak, néhány tábori ágyút elrontottak, szekerekre vetettek lángoló veres kakast, ám az ellenség a kezdeti meglepettségtől hamar magára talált. A lángok nyomán felszálló gomolygó füst sem takarta el a csapat kis létszámát. A gyalogosok sokan voltak, s a maroknyi huszár csak felbolygatta a dühös méhkast, azt eltiporni nem tudta. A hamar elért siker kezdett elmúlani. A lovasok forgolódva vágták az ellent, de a meglepetés eltelt, a roham kifulladt. Sok osztrák feküdt már vérében a táborban, sebesültek nyögve másztak a porban, de sok huszár is életét adta, a sátrak közti szűk tér nem kedvezett a lovasharcnak, s innen is, onnan is egyre több osztrák tódult elő. Fegyelmezett, képzett, jól felszerelt katonák, pillanatok alatt sorba fejlődve sortüzeket adtak le, melynek nyomán lovak, s lovasaik buktak el.

(Zorád Ernő rajza)

"-Hiba volt tán a sátrak közé lóval bejönni? Elveszett az előny, a meglepetés, a gyorsaság." - futottak át a gondolatok. Az őrnagy tétovázott. A roham ereje megtört, ki-ki egy emberként küzdött, összefüggés, terv nélkül. Az őrnagy csákóját elhagyta, hullámos haja vértöl ragadt össze, egy golyó súrolta a koponyacsontját, az nyúzott le egy csomó hajat s egy kis bőrt. Homlokán végigfutott a vér, bal szemébe folyt, de látta még, hogy fiai derekasan, de egyre reménytelenebbül küzdenek. "Mit tegyen? Küzdjenek mindannyiok haláláig, vagy forduljanak vissza?"-ezen tépelődött, miközben pisztolyával belelőtt egy feléje rohanó fehér kabátos alakba, s egy másikat, ki oldalról tört rá egyszerűen lesújtotta szablyájával. A kételyt hamar eloszlatta egy fülsértő hang. Trombita harsant, s velük átellenben nyugat felől egy zászlóaljnyi vasas császári lovas közeledett a táborhoz zárt sorokban, hogy megsegéljék a gyalogságot, melyre rázúdult a magyar pöröly. Az őrnagy gyorsan döntött, majd odakiáltott helyettesének: "-Jancsi! Vidd a legényeket, föladat teljesítve, megtettük, amit lehetett! Induljatok! Éljen a Haza!" E pillanatban golyó ütötte jobb vállát, melyből kihullott a kardja. Leszállni a lóról, a kardért ebben a pillanatban badarság lett volna. Az őrnagy nem esett kétségbe, szikrázó szemekkel bal kézbe kapta a nyergére akasztott fokosát, sarkantyút adott pej lovának, s az ellenség felé vette az irányt. "Gyí-nye-te-nyeee! Huj-huj!" Kiáltotta, s lovát a vasasok felé fordítva vágtába kezdett. Zsinóros mentéje hamar vérbe borult, s bal combját is lövés érte, mely miatt alig bírt nyeregben maradni, de erősen kapaszkodva, lova nyakára borulva vágtatott tovább. Néhány közelében levő sebesült huszár a lelkesedéstől megrészegülve vele nyargalt a vasasok sora felé. Egyikük egy tépett koszos zászlót szegezett maga elé, melyet a vágta közben a szél még tovább táncoltatott. Drámai, megdöbbentő, s egyben felemelő képsorok. Akár az őseik, kik Árpád oldalán nyargaltak ide nem is oly messze 907-ben Pozsony alatt, szilajul nekirontva a túlerőnek, vicsorgó fogakkal, bajszukról csepegő vérrel a Hadisten öklének erejével szétzúzva az ellent. Robogó lovaik átvették az őrületet, mintha megszállta volna őket valami ősi erő, vérrel, izzadtsággal szőrükön, izmot feszítve mindent beleadva növelték a sebességet, feledve a fáradtságot, s patáik feltépték a mező füvét, virágot tapostak amerre elhaladtak, s kifordult fűcsomók jelezték útjukat, mely nyílegyenest a vasas zászlóalj felé mutatott. Az ellenséges lovasság katonái kik látták a feléjük száguldó veszedelmet, egy pillanatra megtorpantak, s megálltak, a mögöttük levő sorok rájuk torlódtak, higgadt osztrák lovaik nyugtalanok lettek, fel-felhorkanva keresték a kiutat a csapás elől, ám lovasaik féken tartották őket, miközben megdermedve figyelték az örült rohamot, az első sorok kissé meg is bomlottak, tisztelettel teljes döbbenet ült ki a katonák arcára, s hol egymásra, hol a feléjük száguldó vad magyar lovasokra néztek zavartan. Gondolataik keszekuszaságában felötlött, hogy ők a hódítók, s velük szemben az elszánt néhány sebesült lovas mit sem törődve a rájuk váró halállal, büszkén rohamozik a hazáját védve. Az a néhány huszár sebesülten, véresen feléjük száguldott, egy zászlóaljnyi elit lovascsapat ellenében! Micsoda dicső harcosok ezek a rebellis magyarok! Vezérük csüngő jobb karja, vértől csorgatott, baljában fokost forgatva aranyzsinóros mentéjében a csatától megrészegülve vicsorogva "huj-huj-hajrázva" vészesen közeledett, nyomában néhány marcona külsejű barnára cserzett arcú lógóbajszú szikár huszárral... A vasasok parancsnoka Hans ezredes ki megjárta az észak olasz harcteret, ki részt vett a lengyel felkelés leverésében, ki megtisztította csapatával a forradalmi mámortól megrészegült Bécs külvárosát, forradásos zordon arcával a vágtató magyarok felé fordult. Egy ideig őt is elkápráztatta a jelenet, ám ennek a külvilág felé semmi jelét nem adta. Azonban mikor a lovasok már csak puskalövésre voltak, s egyre közeledtek, valamint felismerte a katonái közt eluralkodó zavarodottsággal átszőtt méltóságteljes tiszteletet, gyorsan döntött s hangos parancsokat osztott, amely visszazökkentette az ellent a valóságba. Elit egység, mely Európa több harcterén is megállta már a helyét az ezredes vezénylete alatt. Gépies mozdulatok. Jól begyakorolt, egyszerre történő...  Sortűz dörrent.

(Zorád Ernő rajza)

A felszálló füstben a szem csak üres nyereggel baktató huszár lovakat talált  a vasas zászlóalj előtt, melynek közeledtét csak pillanatra törte meg az őrnagy önfeláldozása. Lovasaik a fűben, a tavaszi virágok közt néhány méterre a császáriak vonala előtt feküdtek. Némán megpihenve, nyugodt arccal, hogy feladatuk bevégezték a hazáért, társaikért. Vérük nem hullott hiába, beitta azt a Hanság földje. Lelkük együtt dobban azóta is a mezővel minden tavaszon, s színes virágözön tiszteli sírjukat...

Ez a néhány pillanat kellett, hogy Jancsi a megmaradt huszárokkal az erdő felé kitörjön. Alig a megmaradt ötven emberrel. Puskák dörrentek mögöttük, egyszerre, talán több száz is, s néhányan lefordultak a lóról, számukra véget ért az út.... A többiek eljutottak a fák takarásába. Majd mindannyian véresen, sebesülten, zihálva, riadtan, de tűztől csillogó szemekkel. A gyalogságtól nem kellett tartani, de a vasasok megjelenésére nem számítottak. "-Nem egyszerű menekülés lesz ez, sok a sebesült is, a lovak is fáradtak." sóhajtott egyikük. Egy idősebb huszár, Kálmán ekkor odakiáltott Jancsinak: "-Hadnagy úr, mi öten hátramaradánk, meglassítjuk a vasas németjét, s ha az Öregisten is megsegít, a hídnál Győr alatt még ma találkozunk!"

Jancsi biccentett, megadva ezzel az engedélyt, majd megmaradt csapatával tovanyargalt az erdősávot elhagyva Győr irányába. A vasasok egyre közeledtek, már-már elérték a mezőszélét, a fák árnyékai majdhogynem a lovaik lába előtt járt, ám ekkor hirtelen két dörrenés törte meg a csendet, s a felszálló füst eltakarta előttük az erdőt. Az erdő szélén maradt két hatfontos ágyú tette a dolgát. Kálmán  azt kartácsra töltette, s megvárta, míg az ellenséges lovasság közelebb ér, hogy minél nagyobb pusztítást, riadalmat okozhasson köztük. 

(Zorád Ernő rajza)

Több lövésre nem volt idő. A kartácstűz megtette a dolgát, néhány lovas sebesülten, s néhány holtan fordult le a nyeregből, s több ló is lerogyott, míg más lovak megbokrosodva elragadtak gazdájukat, a roham egybefüggő sora megbomlott. A német megállt, hogy rendezze sorait, ehhez néhány perc kellett csupán, s előőrsöt szervezve lassabban, de a huszárok nyomába eredhessenek. Kálmán bá' a nyeregből odaszólt a négy legénynek: "-Fiúk! Csaljuk lépre a németet, ne menjünk a század megmaradt emberei után, adjunk nekik esélyt, sok a sebesült bajtárs, hagy mentödjenek ők, csaljuk el másfele a vasasokat, gyertek utánam, ismerem a vidéket, mocsárnak ugrasztjuk a beste németjét!". Az öt lovas északnak fordult. Nyomukban az üldözőkkel. "Csak érjük el a csalitost, ott aztán nyomunkat vesztik, ha a nádasba jutunk." - sziszegte a fogai közül az öreg. A lovak fáradni kezdtek, csatakosak, izzadtak, rémültek voltak. Szívós, alacsony magyar lovak voltak, vérükben ott volt az ősi pusztai lovak vére, de fáradtak, hiszen reggel óta mozgásban, vágtában, rohamban vettek részt gazdáikkal. De nem volt megállás. Nyomukban puskák dörrentek, néha mellettük zörrent egy-egy becsapódó golyó. Egyre közelebb, egyre pontosabb volt a becsapódás. "-Közel mán' a lápos!"- kiáltotta Kálmán, majd egy bokros terület felé mutatott túl a mezőn. Sarkot adva a lovaknak, amennyire lehetett fokozták a tempót. "-Menet közbe szükséges búcsúzni!" -ordította Kálmán. Nyomukban alig párszáz méterre a vasas előcsapat. A nyílt téren vonalba bontakozva a császáriak vágtára fogták lovaikat. Vezérük Hans ezredes, egy szívós kopó állhatatosságával űzte a magyarokat. Mögötte vonalban vágtára fogták lovaikat a fehér köpenyes osztrák lovasok! A menekülés utolsó fázisához értek. A magyar huszárok lovuk nyakára hajolva súgták a paripák fülébe búcsúszavaikat a vágta közben lihegve. A mező végén a bokrokhoz érve menetből ugrott le az öt huszár, s lovaik tanácstalanul, gazdátlanul rémülten szaladtak szerte széjjel. Egy kisebb patakon gázolva belevetettek magukat a szemközti ingoványos nádasba, amely hatalmas területen tespedt el. Az öreg Kálmán vezette őket. Ide-oda kanyargós nem látható csapáson vezette a négy fiút. Azok az öreg nyomában caplattak a néha csizmaszárig érő bűzlő láposban, s nehezen lépkedtek, noha az öreg meghagyta, ügyeljenek, hogy a nyomában maradjanak, vagy elnyeli őket a láp.... "-Donnerwetter! Mein gott!" Ordított Hans ezredes nem messze a hátuk mögött! "Los-los!" - hallatszott az érdes hangja. Sortűz dörrent, s a nád csörgött körülöttük. Az egyik legény, Mátyás, a vállához kapott, s majd előre bukott. Társai a hóna alá nyúltak, felsegítették, s menekültek tovább, Mátyást támogatva "-Megpuskázott a beste németje, a nénikéje keservibe beléje!"- szólt oda  a legény kétségbeesetten az öreg Kálmánnak, aki ahelyett hogy lassított volna, szaporábbra fogta a lépteit. "-Igyekezzünk kikerülni a lőtávból!" Újabb ordítás mögöttük, lovak rémült, majd elhaló nyerítése, szitkok jelezték, néhány vasast elfogadott az ingovány áldozat gyanánt.

(Zorád Ernő rajza)

Mátyás szédelegni kezdett, bal karja petyhüdten lógott alá. Egyik társa Gyula nyúlt a hona alá, s segítette őt az öreg Kálmán nyomában maradni. Ebben a pillanatban még egy sortűz dörrent, Mihály a Somogyorszagból való fiú, s Milán a tótajkú Békésből való ifjú kipirult arccal holtan rogyott össze, de a három megmaradt menekülőnek nem volt megállás. Csak egy pillantással búcsúzhattak elesett társaiktól. A lápos lágyan magába fogadta így a huszárok áldozatait is....Hogy ők élhessenek.

Egy óra kínkeserves küzdelem után mellig vizesen, iszaposan, de életben maradva kint voltak a mocsárból. Kicsit megpihentek. Két társuk odalett. Áldozatuk nem volt hiába. Csend volt. A tücskök ciripelésébe egyszer csak ütemes hang vegyült. Kálmán arca elkomorodott. A távoli városból harang hangját hozta a szél. "-Ilyenkor nem szoktak harangozni a papok! -mondta Kálmán elfehéredő arccal. "-Bent a német Mosonyban! Fiúk mennünk kell, be Szigetközbe, mert itt nem vagyunk biztonságban."

Nehezen vették rá magukat az újabb menetre, Mátyás sebesülése okán egyre fogyó erővel tápászkodott fel, de indulni kellett, ha nem akartak ők is az ellenség kezére kerülni, s kivégzőosztag elé, vagy rablánc alá kerülni. Néhány óra gyaloglás után, amely közben egy kérgét elhagyott uszadékfán partot váltottak Magyarkimle térségében a Mosoni-Dunán, majd ide-oda, cikkcakkban vezetett vánszorgást követve végre biztonságba jutottak Szigetköz belsejébe. Mátyás válla sajgott a hevenyészett kötés alatt, melyet a folyón való átkelés előtt tekert rá hanyagul Kálmán. A vérzés csillapodott ugyan, de a golyó meg bent volt a húsban, s féltek, hogy elmérged a seb. Mátyás szédült, alig bírt lábon maradni, olykor meg is botlott, s csak Gyula segítsége volt az, amely nem engedte, hogy orra bukjon. Egy kis tisztáson állapodtak meg. "-Itt tüzet rakhatunk, de vigyázva, füstöt ne adjon! Jól meg kell nézni, száraz legyen a fa!"-súgta az öreg.  A tűz nemsokára vígan pattogott. Füstje nem volt. Ügyeltek rá, hogy ne árulja el hollétüket. A megforrósított kés a húsba hatolva kikotorta Mátyás vállából a német golyóbisát. Mátyás ordítása beleveszett az ártéri erdőbe, miközben az öreg akkurátusan operációt hajtott végre rajta. A műveletet követően fájdalmában a legény mély álomba zuhant. Kálmán valami füveket helyezett a sebre, majd tiszta kötést tett rá. "-Ez majd rendbe hozza hamarost, nem lesz baj! Az a városi ókulárés doctor sem csinálja jobban!"- súgta szinte csak magának megnyugtatólag. Egy fertályóra múltán Kálmán a két legényt a tűz mellett hagyta, míg ő egy közeli falu felé vette az irányt. Meghagyta, ha estig nem adja jelét hogy élne, a legények kerekedjenek fel, s induljanak a nagy Duna felé, ott ladikkal ha lehet mihamarabb Csallóköznek menjenek, az még tán a miénk. A délután is eltellett, s a pásztorcsillagot felhajították az égre, mikor ismerős füttyszó rikkant kétszer is a bokrok felől. Az öreg Kálmán volt. Alig ismertek rá. Feszes huszárruhája helyett bő parasztruhában lépkedett, s vállán nagy batyut cipelt, melyet a lába elé dobott hanyagul a porba. Mátyás nemrég tért magához. Fájlalta a vállát, de némiképp jobb színben volt, bár a szemeit megdörzsölte, hogy bizonyos legyen róla, nem álmodik. A legények kíváncsian tekintettek Kálmánra, aki rögvest szólt is:

"- Tudnotok kell, a falvakat megjárta a német. Münket, s más bujdosókat, honvédeket keresnek. A sebesülteket, kik menni nem tudtak, összeszedték, ki mozdulni nem bírt sebei miatt, puskatussal agyonütötték. Volt kit szekérre pakoltak, s elvitték valamerre keserves rabságra. Meglassult a menetük, ráérősebbek, amiből arra gondolok, tán a ma hajnali rohamunk a lágy alsó testükbe mart, óvatossá tette őket, s a főseregünk a nyert idő alatt partot válthatott a Rábán Győrnél, s akkor elértük a célt, mit az őrnagy, Isten nyugosztalja, kért tőlünk. Ide hallgassatok! Sok a német, nagyon sok, bár a reggeli vállalásunk sokukkal végzett, sok a sebesült is, akiket bekvártélyoztak Mosonyba. Úgy hallám, a muszka is bent van Erdőelvében, Kossuthék nem soká tarthatnak így ki. Két irányból mar belénk a beste csikasz, az anyja keservit az osztrák császárnak! Gondolnunk kell a jövendőre! Élnünk kell, hogy legyen, ki továbbviszi a szabadság lángját! Fiúk azt mondom, várjuk ki itt, mi lészen. Itt a vidék elbujtat münket, a falvak népe velünk vagyon, megsegélnek, ahogy tőlük tellik, ahogy tudnak. Ha fordul a szerencse kereke, kardot fogunk esmét, de addig megbúvunk itt a folyók közén. Ismerem a vidéket régebbről, mint azt ti gondolnátok, sokkal régebbről! Ide való vagyok, magyeriek, s kúnok ivadéka, táltosok leszármazottja, öreg, nagyon öreg, mint az a fűzes ott átellenben, amely gyökerével erősen kapaszkodik a földbe, s sem szélvihar, sem árvíz, de még a papok sem tudják kiimádkozni onnét, mint ahogy engem se tudtak innét jó idő óta! Megélünk münk itt szépen, kiokítlak benneteket mindenre, mi ehhez köll! Élelemre gondunk nem lészen, megad mindent itt a folyóköz, ruhát a falvakból szerzünk majd ha szükséges. Az Öregisten megsegél münket, ha eleddig is megóvta a bűrt rajtunk úgy-ahogy. Mit szóltok?"

Gyula szólalt meg, elkámpicsorodott ábrázattal: "- Mü lészen velünk addig? Vágyom haza a Sajó mellé, idesanyám, apámuram öreg má', elkelnék odahaza a munkába! Meddig köll nekem még ezen az elvadult vidéken bujdokolnom, hisz itt még egy rendes domb, vagy hegy sincs, csak ingoványos erdők, nádasok, folyók! Ahogy mondja apámuram, a harc elveszett, mi dolgom még nekem itt akkor? Vár a Sajó, fejszám éhezi már a fa döntését, kevés szőlőt se bírja már apám egymaga!"

"-Légy türelemmel, inkább egy mosoly egy év múlva, mint egy fejfa két hét múlva! Öltözzetek át, hoztam ruhát mindkettőtöknek, némi kenyeret, sót, szalonnát, a többiről majd münk számot teszünk! A huszárgúnyát, pisztolyt, lőport, fokost a kések, szablyák nélkül elrejtjük! A szablyáról a díszeket, bojtot leszedjük, bokrot, gallyat vágni, kaszálni lesz most jussa a pengének, oda dísz nem köll lészen! Nosza!" -adta ki az ukázt az öreg.

A legények szót fogadtak, s neki láttak a bujdosó életnek, mint kuruc ükapáik Thököly, s Rákóczi idejében. Keservesen teltek az első napok, sokat gondoltak a hazára, a szabadságharcra,a falujukra, a családjukra, s bizony elfacsarodott a szívük, olykor esténként meg is könnyezték az álomba vonulást. Gyakran szót váltott a két legény az öregről, amikor az nem volt a közelükben. "-Tán' az öreg Kálmán is egy feltámadott kuruc vala! Vagy igazán táltosok ivadéka, még az Árpadok idejéből, kik sokáig megbújtak a Szigetköz szövevényes szigetei, nádasai, folyói ölelésében, s az új Isten papjai évszázadok alatt sem tudták kiimádkozni, kikaparni a nádasok, folyók szövevényéből. Bizonyos, hogy valami ármány lehet a dologban, hisz az öreg esténként magában beszél, vagy a lidércekkel, ki is tudhatja aztat? Furcsán imádkozik, egyszerre a víznek, a földnek, holdanyának áldoz! Az első kortyot mindég a földre löttyenti, s az első falatból egy darabkát mindég a földre vet, ahogy mondja, az első korty, az első falat jussa a földanyáé, ki élelemmel, s itallal látja el az embört!"  -Sugdostak a legények csendes nyári estéken egymás között. "Azért érti úgy a csínját-bínját a dolgoknak! Táltos vala z öreg Kálmán, bizonyosan!"- mondta ki a végszót Mátyás, kinek szépen gyógyult már a sebe, igaz, a karját még egy ideig felkötve hordta. Az öreg értette az erdőt, nagyon. S mintha az erdő is a kegyeiben járt volna. Elhalmozta őket vaddal, gyümölccsel, s a folyók hallal kedveskedtek neki. Esténként a tűz mellett, vagy hajnalban a folyóparton mondott köszönetet az öreg Kálmán az Öregistennek, s a Földanyának. Mihályék viszont Jézushoz, s a Szűz Máriához imádkoztak, de Kálmán ilyenkor mindég félrevonult tőlük. Eleinte furcsállták az öreg eme szeszélyét, aztán később már nem is törődtek vele.  Kérdezgették az öreget, de csak annyit volt hajlandó egy alkalommal elmondani nekik, nagy vállrángatások közt, hogy a papok váltig vízzel akarták meglocsolni a fejit, ám ő valami úton-módon mindég megmentődött tőlük, ahogy az apja, s annak az apja is, ősidők óta, hála az Öregistennek. Furcsállották ezt a beszédet, nem is igen értették, ám a kérdést nem firtatták tovább, mert látták, az öreg nem szívesen szól erről. Mindenesetre apjuk helyett apjuk volt, s úgy gondjukat viselte, hogy abba hiba nem esett. Megtanította őket mindenre, amire az életben maradásra szükségvolt. Így teltek a napok, hetek, s néhány hónap múlva két bujdosó honvéd is csatlakozott hozzájuk. Győr felől jöttek. Ruhájuk viseltes, itt-ott szakadt volt. Több napos borosta, kimerültség jellemezte beesett arcukat.  Kardja megvolt mindkettőnek, de pisztolya csak egyiküknek volt, némi lőporral. Meggyötört, elcsigázott emberek voltak. Csak a szemükben égett valami vad tűz. Az egyikük péklegény volt tova Debrecenbe, míg a másikuk tanító volt valami kis faluban az Alföldön a szabadságharc előtt. Tőlük tudták meg, hogy a fősereg Világosnál fegyvert rakott lábhoz zokogva, Kossuth és Bem törökhöz ment segítségben bízva, de Komárom és Csallóköz még kitartott egy ideig. Hanem aztán Aradon gazdagon sápot vett az osztrák császár aljas mód a magyar tábornokokon, olyat még a világ nem látott. Aztán ott vége lett mindennek, kihúnyt a szikra, elhamvadt a parázs, Kossuthról sem jött hír többé, s a német ellepte a vidéket, az országot. Zsandárokkal szedték össze a bujdosókat, nekik is többször egy hajszálon függött az életük, míg eddig elvergődtek. Örültek, hogy ép bőrrel megúszták. Kálmán hálát adott az Öregistennek, hogy épségben elvezette hozzájuk a két megfáradt bujdosót. Szorítottak hát helyet nekik is. Ahol három bujdosó megfér, ott van helye ötnek is.

Eltelt a tél, s újra kikeletről kezdtek dalolni a madarak. Rügyek pattantak, s hirtelen zöldbe, virágba borult a világ. Történt aztán, hogy Kálmán, ki egyre ritkábban járt be a faluba, egy nap maga köré hívta a legényeket. Mint mondta, fura dolgokról, vérdíjról, besúgókról pletykálkodnak egyre több felé. Nem tudni mi igaz de óvatosnak kellett lenni, s ha lehet, többet mozgásban. Ennek okán aztán hol ide, hol oda költöztek, hol itt, hol ott húztak fel nádkunyhót, s éberek voltak akár az éjjeli macska. Néhány napnál tovább egy helyben nem maradtak, újabb folyón keltek át, újabb mocsarat hagytak maguk mögött. Egyszer az egyik szigetet hirtelen körbevették, s megkutattak a zsandárok alapost, de néhány nádkunyhónál többet nem leltek ott. Három emberüket így is elnyelte a lápos, s szitkozódva-átkozódva takarodtak vissza Győr felé, hogy többet ők erre az elátkozott szúnyogokkal, csöményekkel nyüzsgő vad helyre, ahol ember meg nem élhetik nem jönnek többé, hisz még a rab is jobb helyre vágyik, mint ez vad vidék, ahol nádasnál, kórónál, egyéb sem terem, sunyi láposnál, gonosz szúnyoghadnál egyéb sincsen, aki itt akar bujdokolni, az pedig megérdemli a sorsát, akár a büntetést. Hejj, ha egy héttel hamarább jöttek volna arra a szigetre.....

Kálmán tanácsára a zsandárok kutatását követő harmadik nap fakereszteket állítottak, sírhalmokat emeltek, s az eldugott csákókat a keresztekre tették gondosan. Kálmán egy ismerőse aztán elterjesztette a környék csárdaiban, hogy a bujdosók maradékai feladtak magukat, más részük visszaadta lelkét a Teremtőnek, hevenyészett sírjaik láthatóak is egy-egy szigeten.... Eszerint a terep el lett így rendezve, tán nem kutatják őket többé, de nem volt mit tenni, menni kellett, maradásuk nem volt tovább. Kálmán az alábbiak szerint búcsúzott, sírását visszafogva, gombóccal a torkán, fátyolos szürke szemeivel: "-Fiúk! Megtettük a kötelességünk, Árpád atyánk a hadak útjáról a Hadúrral letekintve büszkén mosolyog reánk. Derekast verekedtünk a csatákban, hősiesen segéltük egymást a harcban, országunk javára vérünket csorgattuk, s támogattuk egymást a vadonban, a bujdosásban. Nekem nincs sok hátra, feladom magam ha kell, nem nekem való mar a kóborlás, fájnak mar a csontjaim, várnak reám hamarost atyaim odafent, s talán a német megkegyelmez egy ilyen vénembernek, mint amilyen én vagyok, s eltengődök a kis falumban, ha hagynak. Hanem ti! Nektek mennetek kell, hogy aztán ha jobbra fordul a sorsunk kereke újra kardot markolhassunk, s dicsőségre vihessük őseink zászlaját! Ki-ki amit gondol, emlékbe elvihet az elrejtett dolgok közül, de három napra pirkadatra el kell menjünk innét!" Szótlanul helyeselve bólogatott mindenki. Alig négyen. Négy marcona legény, kiket megedzett Szigetköz folyóköze egy év alatt, s kikupálódtak az öreg Kálmán keze alatt. Kitanultak vadat hurkolni, nyúlat csapdázni, varsával halat fogni, fűzvesszővel, nádbottal horgot akasztani a csukák szájába. Értették a gombákat, bogyókat, ismerték a járást a nádak, lápok közt, jól úsztak a folyón, s izmaik erőtől duzzadtak. Markos edzett barnára cserzett arcú szíjas legények voltak. Némán bólogattak....

...Mátyás a búcsúzás reggelén ott ült a folyó partján. A nap felrántotta hirtelen a ködpaplant, mint ahogy egy évvel azelőtt a császáriak sátortáboráról. Mátyás meg utoljára nádbottal horgot vetett a lába előtti kis folyóba, a nádfal mellé. Kis keszeget tűzött a hajlított vaskampóra, s várt. Mindeközben emlékezett vissza minderre. Maga elé nézve, lehajtott fejjel hagyta, hogy a gondolatok kergessék magukat fejében, míg csak ki nem fáradnak, s helyére kerül minden. Most itt ült a parton. A többiek nem messze tőle lázasan pakoltak, tüzet raktak. Gyula izgatottan várta az indulást. Két napja a Sajóról dalolt ismerős dallamokat. Megörült, hogy végre hazatérhet. A két Alföldről való bujdosó honvéd a pékség kemencéjéről, illetve a gondtalan falusi tanító életről álmodozott, noha tudták, nem térhetnek vissza eredeti állásukba, míg az öreg Kálmán némán a pipája füstjébe burkolózott. Mátyás eltervezte, olasz földre megy. Híre jött, az olasz nép talán nem adta fel a forradalmat, suttogták van köztük egy vezér, ki összefogja a nép lelkét, valami Garibaldi nevű. E pillanatban Mátyás hirtelen a nádbothoz nyúlt, majd szinte a partra rántotta a lépre ment félméteres csukát. Az nagyot nyekkent a füvön. Mátyás vállába eközben belesajdult egy évvel ezelőtti sebesülés emléke. A többiek szótlanul odanéztek. Mátyás felszisszent, majd lehajolva megszabadította a csukát a horogtól, s lágyan visszaeresztette a halat a folyóba. A fűz mellé támasztott fokosáért nyúlt, mit tavaly rejtettek a huszár ruhákkal együtt el egy odúban, de ezt egyedüliként elhozta magával. "-Éljen a szabadság!" -kiáltotta kipirulva. Kihúzta magát, fejét büszkén hátravetette, s megszólalt: "- Barátaim! Én úgy döntöttem, elmegyek a taljánokhoz,megkeresem ezt a Garibaldit! Jösztök-e?" -majd a választ meg sem várva hátat fordított, s határozott léptekkel elindult. Eldöntötte már, hogy merre veszi az irányt, napokkal ezelőtt, mikor először hallotta Kálmántól, hogy van, ahol parázslik még némi remény, hogy harcolni lehet a szabadságért, ha itthon most el is fojtották a tüzét. Gyula, s a két egykori bujdosó honvéd szintén talpra ugrott, s az öreg Kálmán felé biccentve nagy léptekkel Mátyás után iramodott.

Az öreg fokosára támaszkodva felegyenesedett, s a távozó legények után tekintett fátyolos szemeivel, majd halkan maga elé mondva a szavakat könnycseppet morzsolt kérges bütykös kezével: -" Áldjon meg a magyarok Istene benneteket fiaim, vezessen utatokon Árpád atyánk hős szelleme, s hozzon haza benneteket épségben az Öregisten, kihez minden este itt imádkoztam értetek az ősi táltosok magyeri, s kun atyáim módján, áldozva a folyónak, s a földnek, melyet vérrel csorgattatok bőven, Éljen a Magyar Szabadság tovább a lelketekben, s fiaitokéban!"

Utószó:

(kép: illusztráció)

Soha senki nem hallott az öreg Kálmánról, a nevét, származását a későbbi kutatások sem lelték fel sem a papok bibliájába beírva, se a vármegye lajstromába bevésve, sem a később előkerült huszár századnaplóba bejegyezve. A világosi fegyverletétel után fogságba került János, a hadnagy, aki kis csapatával kitört egykor Moson alól a csatából, s szerencsésen elért a megmaradt embereivel a fősereghez Győrbe. Az ő kihallgatása során felvett jegyzőkönyvben eskü alatt vallotta, hogy Kálmán nevű öreg huszár nem is volt a században, csupán négy huszárról tud, kik hátramaradtak feltartani a vasasokat a hatfontos ágyúkkal, míg ő a többiekkel kelet felé menekült. Márpedig amire egy huszártiszt megesküszik, annak úgy is kell lennie, ha az Úristen tüzes ménkőt is szór az egekből, ezt tudták a vallatói is. János a négy huszárról sem tudott, bizonyos, hogy belevesztek a mocsárba, hisz soha meg nem lelték őket. Hans ezredestől is csak annyit tudtak meg a vizsgálók, hogy négy huszárt a mocsárnak ugrasztottak, s beleveszhettek mind az ingoványba, akárcsak az utánuk bemerészkedő nyolc vasas is lóval együtt. Így aztán a vizsgálók sem Hans ezredessel, sem Jánossal nem mentek semmire, így aztán egy darabig kutakodtak tovább, a szigetközi kis falvakban. A környék falvaiban suttogtak még egy ideig valami egykoron a folyók közt megbújt táltosokról, kunok, s magyeriek ivadékairól a régi időkből, kiknek maradékai értettek az orvosláshoz, gyógyfüvekhez, értettek a vizek, s az erdők nyelvén, ám ez csak legenda, mese, ahogy legyintve mosolyogva erről beszéltek a megkérdezettek. Valaki tán látott is valami sírkereszteket valamelyik szigeten, de pontosan megmondani nem tudta, mikor,s merre is volta az a néhány sírhalom, melyen megakadt a szeme. Csak az öregebbek nem válaszoltak semmit a kérdések hallatán, a sarokban némán gubbasztva pipafüstbe burkolózva magukra húzták jobban a szűrjüket, vaskos bajszuk alatt felizzott a pipa parazsa, ahogy a tekintetükben is egy pillanatra átfutott valami tűz a Kálmán név hallatára, de nem szóltak, csupán egy pillanatra találkozott némán a tekintetük....
(S.Cs.)




Kelt: 2020. Év Kikelet havának 14.-ik napján