Rablóhalak, vérkoncér és csónakveszte

Hamar előkapta színes gúnyáját az erdő. S oly nagyon megtetszett neki a tarka-barka öltözék, hogy napról napra belefeledkezve egyre inkább tarkává változtatta a lombokat. Szeptember. A hónapnak elején néhány alkalommal sikerült olyan helyre bejutni, ahova biza száraz lábbal lehetetlen. Igazi, meseszerű vadregényes szigeteket körbeölelő ágrendszerbe. Olyan sziget a szigetben, folyó, s állóvizekkel tarkított területre. Nem nehéz eltévedni. Javában bőgtek már a szarvasbikák, vérben forgó szemekkel vaskos párát kifújva hirdették erejüket, ám a nap még leizzasztotta rólam a pulóvert, s izzadtságcseppeket rajzolt a homlokomra. Sziget a szigeten. Furán hangzik, mégis létezik. Ott voltam, láttam! Tudom! 

Sajnos még itt is megjelentek pálinkával átitatott nap szúrta arcok úgy húszan kenukkal, kajakokkal. Vamzer ez a túravezető. Ebbe a szentélybe nem illő ilyen társulatot bekalauzolni. Mint elefántok a porcelánboltban, bőszen csapkodták a vizet, s a kajakok, kenuk oldalát. Nagyon nyár ez még, tisztulnia kell a vizeknek.

Szeptember eleje. El se hittük, hiszen jobban evett a csuka, a sügér, mint novemberben. Mi is lesz majd itt, micsoda Kánaán, reméltük. S nem egyszer kapott el a zápor a nyílt vízen, s volt, a hirtelen szél a kis csónakot, azt a lélek vesztőt meg is forgatta néhányszor, izgalmassá téve a pecákat. A kis 30 librás elektromos motor bizony küzdött is az elemekkel. A zápor, s annak szele elvonult, hogy majd meg vagy háromszor lecsaphasson. Nem, az ágrendszerben alig van térerő, netezni nem nagyon lehet, így élő radarképet sem tudtunk nézni, vajon kapunk e még pár dézsa vizet a nyakunkba, vagy sem. Nem számít, horgásszunk. 

jó ideje cipeltem már magammal ezt a fura kinézetű spinner bait típusú forgót a színes szoknyájával. Mit veszthetek? Próbáljuk ki. Tetszett. A hínaras területen kifejezetten örültem, hogy nem akadtam le folyton, s nem kellett két kiló hínarat vonszoljak. Szépen mozgott, veretett, tette a dolgát, s második dobásra rá is ugrott egy csuka a hínarasból kitörve. Megy ez....

Ezt követve több csukatámadás is következett, volt, ami sajnos lemaradt, pont a csónak oldalánál, pedig szép 80-as körüli volt. Az ősz eddigi csúcstartója lehetett volna... sebaj. Szép kapást csinált, s jó volt fárasztani, sajna az egyágú horog épp a szája szélet fogta. Van ilyen. Volt, s lesz is.

A halak csodaszépek voltak  nem azok a kapitális nagyok, melyek úton útfélén  szembeköszönnek velem a közösségi oldalakon, én mégis örültem a legkisebbeknek is  hiszen vad folyóvízi a természetben született, s ott nevelkedett példány volt mindegyikőjük.

Érdekes módon a wobblerek lassan hidegen hagytak a rablóhalakat, egyre inkább a vasat rágtak, ahogy mentünk bele fele a hónapban. Körforgók, s támolygok közül kellett megtalálni azt az egyet, amely kimozdította őket rejtekükből. Kis segítségünk, a kis csónak viszont egyszer csak hirtelen elbúcsúzott tőlünk, de ez egy elég csúnya történet, ami nem ide kívánkozik. Szóval átmenetileg (remélhetőleg) újra gyalogpecássá lettem, aminek megvannak az előnyei és hátrányai is. Hátránya, hogy ennek a jó kis rejtett területnek  búcsút kellett hogy mondjak, hiszen ide többe nem tudtam bejutni, viszont a gyaloglás, a mozgás, a cserkelés jobban esett, mint a csónakdeszkán nyomorogni. S újabb vizek fele hajtott a kíváncsiság.

Szót kell ejtsek egy vérkoncérról, amely elementáris erővel verte le a vertikális wobit, s amíg meg nem láttam, biztos voltam benne, hogy csukával lesz dolgom, annál nagyobb volt a meglepetés, amikor megláttam, ki a tettes, s szabály szerint szájba akasztott jó másfeles leánykoncér vigyorgott vissza rám. Na ilyet se sokan tapasztalnak. Ámultam is becsületesen.

Az eredmények itt is jöttek ugyanúgy. Két alkalommal pórul jártam, s utóbb derült csak ki, mi is volt a baj. Egy jobb csuka harmadjára támadta kiflibe hajolva a klasszik bronzkanalat, majd hangos csettenéssel durrantotta el a zsinórt. Csak álltam ott mint "Keoma", s nem tudtam mire vélni a dolgot. Gondoltam, elfáradhatott a Mono zsinór, s az volt a hiba. Következő alkalommal a frissen vásárolt "pókos" fonott zsinór egy darabja lepett meg a csukával, s persze a támolygóval. S végre, Heuréka, rájöttem a bajra. A felkapókar volt a ludas, észrevétlen vágta, vékonyította a zsineget minden dobásnál. Irány a szerviz.

Egy másik orsót felrakva a következő alkalommal is próbát kellett, hogy tegyek. Minden működött, jól dolgozott a nem túl nagy csuka, s egy átlag méretű balin alatt is. 

Mondhatnánk, a tesztelés időszaka megvolt, jöhet a klasszikus "pergetőszezon", bar ha belegondolok, mindig az van, s jó másfél hónapja magam sem békés halaztam, igaz, néha kiültem este menyusra, s beköszönt néhány márna is, de alapjában véve mostanában a pergetés volt az, amely túlsúlyba került.

Sajnos nehéz, egyre nehezebb halat fogni, a pergetőhorgászok száma robbanásszerűen megnőtt Szigetközben, a nem agyondobált részek drasztikusan lecsökkentek, nem beszélve a halak számáról, méretéről, s valódi kuriózum ma már kapitálisabbnak mondható ragadozót horogvégre kapni. Azért nem adom fel, talán idén még szerencsém lesz egy big-hez, s most talán a felszerelésem se hagy már cserben....

Igy telt.... 

S most, mikor izzó parázs felett rázzák a nyeles rostát jó kedéllyel az Alpokalján, mikor pattogva reped a héj, s sültgesztenye füstös illatát tömi orromba az őszi szél, megállok egy pillanatra, s mély levegőt veszek, hogy megőrizzem az ősznek oly finom zamatát.

(S.Cs.)

Kelt: 2023. Év Magvető havának 31.-ik napján

Ezüstös menyhalak - hét éve a blogon

Nem is oly rég volt, hogy elkezdődött..., mégis oly messze már  2015. Szeptember 26. Sok-sok év horgasz.hu, valamint peca.hu fórumozgatást követően 2015. évben ezen a napon létrejött a saját blogoldalam, s megszületett az első blogbejegyzés. Azóta majdnem 180 bejegyzés kereshető vissza a blog archívumában. Volt miről írni, nem tétlenkedtem. S most, hét év eltelte után érdemes kissé számot vetni. A hetes szám önmagában véve is varázslatos, mesebeli, mágikus szám, s a magyar őstörténetben, mesevilágban is helyet kap. A hétfejű sárkánytól a hét törzsig, a hét vezérig, hét mérföldig, a hétpróbás gazemberig, hét mérföldes csizmán keresztül, hetedhét országon át meséltem, s a hetvenhét magyar népmese nyomán ott vannak heten, mint a gonoszok, a hét hét napjáig sok minden eszembe jut, mit nem őrzök hétpecsétes titokként, hétfőnként, s van, hogy hetet ütök egycsapásra....sorolhatnám 😆

A blog hét esztendős fennállása alatt sok mindennel igyekeztem foglalkozni, a blogot nem egysíkúan, hanem színesen, több tematika mentén vezetni. Voltak ágak, melyek nem vezettek sehova, voltak próbálkozások, melyek új utakat nyitottak előttem, ám összességében kedvemet leltem az írásban, s remélem az ide tévedőknek mindezek olvasása hagyott némi nyomot. Írogattam én már az eltelt évezredben is, a megsárgult papírokon ma is ott vannak a gondolatok. Van, amely ma is aktuális. Írok még most is. Beszámolókat, recepteket, gombász-horgász életmódbeli írásokat, leírásokat, novellákat, verseket, újonnan pedig rock-blues stílusban dalszövegeket. 

Majdnem 240 ezer látogató tisztelt meg ezen idő alatt. S jöttek velük díjak, elismerések, rendszeres olvasók, vagy éppen távozók, büszkék, irigyek, lenézők, s együtt érzők, legyintők, nyerészkedők, hit és szószegők, vagy épp biztatók. Hogy ez sok, vagy kevés, az relatív. Álszent mérce a korunk lájkvadász népbetegsége. "Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl" - Harsogta Dobó István a Gárdonyi Géza írta Egri csillagokban. Igaza van. 

Jelenleg a lényeg az, hogy vagyok. mint élő szemtanú, megpróbálom átadni az általam látottakat, tapasztaltakat. Őszintén, hitelesen.

Hogy mivel is köszöntsem a blogot a születésnapján? Egy rögtönzött versikével....

Hétszerhét

Hèt esztendőm eltellett

Hét esztendőm megdermedt

Hét esztendőm felnevelt

Hét esztendőm elszelelt

Hétmérföldes csizmában

Hét mérföldet megjártam

Hét mérföldet vetettem

Hét mérfölddel elvesztem

Hét mérföldet tapostam

Hét esztendőm elloptam

Hét mérföldet nyargaltam

Hét esztendőm kidobtam

Mindenképpen egy érdekességgel szeretnék előrukkolni, amelyet remélem értékel majd az olvasóközönség. Néhány gondolat jön most az egyik kedvenc halfajommal kapcsolatban, azon belül is a ritkaságszamba menő ezüst, avagy egyszínű menyhalakról.....

S te vajon kedves olvasó, hallottál már a gonoszról? A csúf kopasz Hókuszpókról? 😁 Megfoghatóbb, érdekesebb, titokzatosabb dologról van itt szó. Az élet furcsaságáról, arról, mely a szemünk előtt zajlik, s mégsem latjuk sokan. Csak néhányan, kik felemeljük fejünket, s olykor érdeklődve körülnézünk új dolgok után kutatva...

Hallottál már a menyhalakról? Közülük is a mesebeli hercegekről, az ezüst menyhalakról? Amelyeket lehet, hogy a csúf kopasz Hókuszpók varázsolt ezüstössé??? Hogy nem is léteznek menyhalak? Főleg nem ezüstösek? Vannak még csodák vadvizeinkben, melyeket csak a szerencsések láthatnak meg, s örülök, hogy én közéjük tartozhatom. Talán ez az ajándék a több mint 2 évtizedes menyhalak utáni kutakodásaim elismeréseként. S ennél nagyobb jutalmat képzelni sem tudnék..... Lehet, hogy a természet oly különös játéka lenne csupán a menyhalak ezüst változatának megjelenése? Talány...

Hozzávetőlegesen nem bizonyított, csak feltételezés, mitől is jelennek meg mintázat nélküli, egyszínű menyhalak. Pigmenthiány is okozhatja, vagy épp "természetes" színmódosulás, amely egyedi mutáció lehet éppen válasz a nagy 9-15 méter mélységben folytatott életmódra?  Azt hiszem van még mit tenni a menyhalakkal kapcsolatos kutakodás területén. 

Hogy az előttem álló szezonban is találkozom e velük, az ezüst menyhalakkal, csak remény, s bizodalom.... Eddig minden évben sikerült egy, vagy két egyszínű menyhallal összeakadjak, minden esetben szokatlanul mély gödör alján, s kizárólagosan csak küszdarabbal csalizva. 

S hogy meddig folytatódik még a blog írása, meddig lesz élő, mikor a körülöttem levő horgászblogokat lassan semmivé fújja a szél, s a múlt patinás virtuális könyvespolcán porosodva esnek majd ki a köztudatból, magukkal rántva majd ezt a blogot is idővel? Amíg van miről írnom, önnön magam ismétlése, meghazudtolása nélkül. 

Lehetséges ez az út is. Alig maradtunk páran, kik még éltetik a horgászblogokat. Egy kezemen megszámolom. Ritkán botlanak belénk, mint az ezüst menyhalakba... kiveszőben, mint a globális felmelegedés idején a menyhalak. Vannak még, hallani róluk, de a többségnek nem mond ez már semmit. Elkopik, elvásik, avittá lesz.

Talán más irányba fordult jó ideje az idő kereke, s én itt ragadtam...

(S.Cs.)

2022. év Földanya havának 26.-ik napján

Elfárad a napsugár

Sokat gondolkodtam, s próbáltam felidézni, de idejére sem emlékszem, s az idősebbek sem talán, mikor apasztotta meg utoljára ennyire a nyár a folyókat. Szomjazó világ reménytelen elszáradt kókadt gabonaföldjei, a nyár derekán sárguló lombú erdők, s a szomjhalál határán pihegő állatok kérdő tekintetében olvasom rendre e  sorokat:

"EMBER! Miért tetted ezt? Lásd, a kezed nyoma van ebben is!"

Mégis igazak a jóslatok, melyeket viccnek hittünk még csak pár évtizede? Az aluljárók öltönyös kigúnyolt,  házaló hittérítőinek sötét jövendölése elevenedik meg mégis? Elsivatagosodó Alföld, áradások, felmelegedés, járványok, éhezés, háború, önmagukból kifordult identitások, társadalmak, ostoba jelszavak alatt sipítozó ösztönlények, szorongás a bizonytalantól a háborúk árnyékában szusszanást is visszafojtva.... egy valóra vált rémálom rémképei a valóság tüllszoknyájában pipiskednek balettcipőben. Morbid, de sajnos valóságos. Vajon van-e még akarat mindezt megváltoztatni, netalán túlélni?

S mégis szándék van az élet után, hisz a legerősebb törvényt igyekszik a föld minden lakója betartani, legyen az ember, állat, vagy épp növény! Élni kell! Túl kell élni, nincs más út!

Élni kell, mert van holnap, s tán jövő is, muszáj legfőképp túlélni, ha lehet. Nehéz napok, súlyos hetek, nyomasztó hónapok. A nap tikkasztó sugarai árnyékban is negyven fok közelében izzaszt, s a vizek is langymelegen csörgedeznek még éppen hogy. A látvány kedvem szegi sokszor. A kisebb folyók pangó posványos vizében oxigén után kapkodnak a halak a víz felszínén, a nagy Duna is megsoványodott, széles kavicsföveny övezi mindkét partját a víznek, s izzad a homloka a hajók kapitányainak, hisz az uszályok szinte súrolják a meder fenekét...

Pirkadat előtt néhány szúnyog tesz próbát a nyakamon, miközben a gátoldalon ereszkedek le óvatosan becsületesen felmálházva, nyögve néha a nagy súly alatt, szitkozódva, mikor a gyalogszeder körbeöleli a bokám, s csak komoly véráldozat árán enged tovább, hogy majd két lépés után újfent két marokra fogjon gúnykacajjal. Felszisszenek. Nem tántorít el ez sem. Néhány pillanat múlva a folyó partján izzadok egy kisszéken ücsörögve, s a bevetett horgászbotokat nézem, hátha megrángatja valami uszonyos, ki éhében a csalira veti magát. Meddő várakozás kínos perceiben verejtékezem, a szederinda által a bőrömbe hasított vérző csíkot marja az izzadtság cseppje. Noha a nap még koránt sem kelt fel a túlparti erdők felett, s a homály is épp kezd világosba váltani, mégis eltölt a remény. Egy hazatérő róka tűnik fel mindeközben nem messze egy bokor mentén, s ha jól látom cickány lesz a reggelije. Boldogan veti majd álomra fejét, teli gyomorral. A kotoréka hűvösében...

Akad azért némi hal is. Néhány izgalmas pillanat, amellyel jelzi a Duna, noha gyengébb, elesettebb, kisebb vízhozamú, de nem fukar. Szomjamat néhány marék gyalogszederrel oltom, ha már ugy megmart érte a hajnalban, s jól esik a friss gyümölcs. Erőt, s reményt ad. Elmosolyodom, amint látom, kapás van....

Tikkadt nap végén az aláhanyatló nap nyomán meg mindig patakokban folyik a víz rólam, s egy fél órát kap a szúnyoghad is, csakhogy felkerüljön az 'i'-re a pont. Kinomban belekortyolok a lóhúgymeleggé vált vízbe, s a kulacs hamarosan üresen kongva landol a kosár aljában. Ez egy tökéletes nyári dunaparti est, minden velejárójával együtt. A kellemetlenségek kellemessége adja a zamatát az élményeknek, melyekre ily szívesen gondolok majd vissza a januári zimankó didergős estjeiben. Élmény, főleg, ha hal is akad a horgászaton. 

Időközben elmentek a gólyák, noha a minap még szárnyukat tisztogatták a falu főutcáján egy magos villanyoszlopon elterpeszkedő fészek tetején. Ám az most már  napok óta üresen, árván nyújtózkodik. Fel se tűnt, csak mikor a fecskék megtizedelt seregei is elhagyták az ereszek alját, s az alkonyban már csak a denevérek próbáltak néhány húsos lepkét levadászni, akkor éreztem, hogy szinte észrevétlen beosont az ősz. Egy-egy szarvasbika már hallatja a hangját, s könnyed hűs pára ücsörög láb lógatva olykor a frissülő hajnalon. "Elfáradt a napsugár, szegény szentjános bogár" -énekelte a P.Mobil... Szőlőillatot hajt az orromba a kósza szeptemberi szél, s  néha az eső is megcseperedik, s nyomasztóan ül rá a gondolatokra a döbbenet, hogy oly gyorsan elmúlt, csak úgy itt hagyott, úgy itt felejtett rendre a nyár....

(S.Cs.)

Kelt: 2022. év Földanya havának 8.-ik napján

Tikkaszt a nyár

Színek....

Nyomasztóan tikkadt a vidék. A vetés szomjúzza az esőt, ám a perzselő nap a reggeli egyetlen kis felhőfoszlányt is rögvest felfalta, amint nyújtózkodva felébredt a túlparti fák lombjai felett. 

Kicserepesedett talaj rései közt túlélést remél a tücsök, s esőért könyörögve játssza az utolsó akkordokat. A folyók medrük közepére zsugorodtak, s a halak olybá megritkultak, hogy figyelni kell, vajon van e még valahol némi loccsanás? 

Forró szél zaklat az árnyékban is, ahol majd negyven fokban vizet izzad a póló, s túlélést remélve aláhúzódik a madár, dal nélkül némán, s az ember, ki átkozza az időt, könyörgi az esőt, de nem néz tükörbe.

Bárgyú horgászatok. Ahol néhány hete meggyet falt a domolykó, most bokáig sem vizesedik a láb, s gázolható a folyó, ami szinte nem is folyik. Megállt. S pangó vizekben halak pipáznak az oxigénért....

Ahol keszeghad nyüzsgött, most csupán a géb, s a rák tengeti az életet a vízből kikandikáló sziklák közt. 

Olykor azért ad valamit a hajnal, s az est. Ha mást nem, egy-egy jobb fárasztást, vagy épp némi szomjat enyhítő vadon termő gyümölcsöt. Nyár...

Viseltes szilvaorrú

Mosoni kósza

Baller, aki már a gilisztára is ráugrik...

Hajnal a Duna parton

Kisebb vizek zsombékjai alatt búvik

Visegrádnál még van víz

Hajnali éhenkolbász

Van, hogy wobblert is fogok....letisztogatva, horogcsere előtt

Tipikus Lajtalakó

Szilvából az 52 fokost kedvelem, meg azt, ami elhúzza az úszót

Egy-egy márványtestű is akad néha

Pecsenye

Ha ott van, első dobásra beadja

Beugrott a csónakba az 5-ös potyka

Cápatekintet, vigyori paduc

Koncér a másfeles tartományban

Furulyáznak a kukoricaföldek, megcsünt a napraforgó, alig derékig ér, s szikkadt tányérjukkal mégis a napot keresik. Egy sün motoz este, némi gyümölcsöt remélve egy fa alatt eloson, s vígan majszol egy félig megerjedt sárgabarackot, s talán dülöngélve billeg majd hajnalban a vacka felé, talán dudorászik is a maga nyelvén...

A hosszú aszály után talán mégis történik valami....

Elborul. 

S a nyár, a vidám kacagós nyár oly hamar sírva fakad, 

könnyével feláztatja az erdőt, mezőt, 

s bús komorságban mennydörgést morog.

Elhalkul a madárdal, csak az esőcsepp koppan,

az eresz csordogál, s kis patakot növeszt lábainál. 

Egyszer majd elvonul, nem látni majd a villámot, 

s egy kósza felleg mögül,

újra rám mosolyog a nap...

(S.Cs.)

Kelt: 2022. év Áldás havának 30.-ik napján