2021. április 30., péntek

Szelek hava, tompa tavasz halk dallama

Szelek hava. S szelek birodalma. Nem hiába itt e tájon megharcolna a hős, Don Quijote de la Mancha vég nélkül napestig, hisz szélkerékből e vidéken nincs hiány. S ihletet kapna a nagy Cervantes, s bizony lenne dolga a hű fegyverhordozónak, Sancho Panza-nak. Szélkerék, szélkerék, amerre a szem ellát, mind megannyi forgó rotor, halk surrogással forogva mozdulnak iszonyú lapátjaik, valóban úgy, akár óriások karjai, úgy forognak, lengenek, s árnyékuk félelmetesen gyorsan szeli át az alattuk éledező vetést. Felpezsdülne a látványra, s kopját szegezve rohamra indulna a híres Don szerelméért, Dulcinea-ért! De ennyi szélkerék... Rettegve kerülik nagy ívben a madárrajok, az iszonyú óriásokat, talán csak Hugin és Munin, (Gondolat és Emlékezet), Odin két legendás hollója mer szárnyalni köztük, kedvükre küzdve a szelekkel, óriások karjaival, legalábbis  az alkonyban nekem néha úgy tűnik....

Kilépve az ajtón, arcon vág a tudat, itt mindig fúj. Hol északról, csontig hatoló didergős, kabáton át apró tűkkel, gyakran még hózáporral szúrkáló, kalapot messzire görgető! Van, hogy délről, enyhe meleg pulóvert leszedős, nyár közeledtét hirdetőt. Egyszer nyugatról, hajat, szakállat borzolós, gyors nagycseppű záport adó. Olykor pedig keletről is száraz, szemet könnyeztetős. Fúj.  Mindig csak fúj. S az itteniek megszokták, szinte fel sem tűnik, hacsak az nem, hogy éppenséggel átmenetileg csak, de éppen nem fúj. Akkor is azt mondják, "De fújni fog!" Ez viszont teljességgel bizonyos! Van, hogy egy nap, minden irányból fúj. S még akkor nem is beszéltünk a Dunáról, a folyókról, melyeknek saját szele van. Ha éppenséggel sehol nem fúj, a víz mellett a szél akkor is szolgálatban van. Ott fúj. S az épp életre kelő falevelek vidám táncot járnak a  folyóparti enyhe széllel...



Elhagyva a szélkerekek birodalmát nincs oly messze az Ágrendszer, s az erdő. Az erdő, mely mindig élettel teli, s kinek érzéke van hozzá, meghallja az erdő szavát. Mikor nevetve dalolnak a fák, megannyi rügy megfakadt ágain, ismerős dallamot hoz a kósza tavaszi szellő, rám köszönt a kikelet. Súlyos lábnyoma itt van még a télnek, megborzad még a mező az emlékek terhe alatt, de pirkad már keleten, s az elárvult fészkekbe is visszatértek a lakók. friss zöld szint festenek füzek a folyópartra, langymeleg húzza le rólam a kabátot, érzem a nyíló virágok illatát, lehunyt szemmel próbálom megőrizni magamnak. mint egy csavargó. az erdők alatt kóborló, avart taposó koszlott vándor. Kinek fülében ott vannak a dallamok, s orrában a kikelet sóhajának lenyomata. vidám, mosolygós szemével körbetekint a folyóparton, hol egy szürke gém lépked a part menti fövenyen.. 

Félvad kacsa, vagy elszabadult kacsa, ki nem rab többé...


Egy közeli falucska utcáján jöttem keresztül. Autóval sem találkoztam, emberekkel sem nagyon. Mélabús gémeskút köszönt csak rám ímmel-ámmal a falu határában, s én csak biccentettem felé egy "Adjonistent". A falucska közepén ráccsal zárt ajtajú málladozó falú, roskadt nádtetős vénséges kocsma keserves szipogása ütötte meg fülem. Megtorpantam egy pillanatra. Az ajtó felett rozsdálló kopott lemezcégér hirdeti, hogy Italbolt. Kérdeznem sem kell, súlyos lehelettel jön a sok keserv. Nem ücsörög itt, s nem is álldogál ajtajában senki. Felverte a gaz a bejárat törött két lépcsőfoka mentét. Hol lehet most az ősz borostás kisöreg, ki csoszogva lépdelt a pultig, aki remegő kézzel itta meg reggelente az első cseresznyét, majd hideg gyöngyözőpoharú savanykás fröccsel öblögette reszelős hangot adó vén szottyadt gigáját? Hol vannak a reggelente munka előtt szívmelegítőt bekapó kőművesbrigádok álmos tekintetű cserzett arcú munkásai, kik óramű pontossággal érkeztek hajnali nyitásra, hogy a "szemcseppet" bevéve időbe kiérjenek még Labanciába? Hol vannak a nyugdíjas kártyások, akik elkopott szélű zsíros paklival múlatták az időt napestig olcsó szénsavat vesztett savanyú sörrel az asztalon? Hol vannak a kerekedő szemű turisták, akik néha  elborzadva meglibbentették a ragacsosan mocskos szalagfüggönyt a bejáratnál, legyőzve a pesti éttermekhez szokott sznobista mivoltukat, remegő hangon hideg üdítőt és jégkrémet keresve? Hol vannak a sipítozó kendős öregasszonyok, akik záróra táján jöttek elázott férjurukért, kiknek nem akaródzott még maguktól hazamenni? S hol van az író, ki minderről hírt visz, ki elmondja mennyire elárvult az élet. Vajon visszatérnek-e a vendégek, kik most rejtve a kis vegyesbolt sarka mögött öblítik le sutyiban kiszáradt torkukat, miközben ide-oda tekintgetnek riadtan rendőröktől tartva? 

Gondolatok fáradtan elhalkulnak, s észre sem veszem, mikor hagyom el az utolsó házakat, nyomomban csak a szél hátán lovagló porördöggel. Itt kerítés sincs, a falu határa meghatározhatatlanul összeolvad a hullámtéri erdő szélével, s a gáttal. Halványzölden pompázik az üde túlparti füzes, s gépies mozdulatokkal csalizom fel a horgot, vaskos harmatgiliszták tekerednek rajta reményvesztetten, s már csobban is a vízben a szerelék nehéz ólmával gyorsan a mélybe törve. Erős sodrás majd 11 méter mélységet takar, egy örökkévalóság mire koppan a 150 grammos ólom a mederfenék kavicsán. 



Egy szürke gém les rám a túlparti sás mellől. Egy pillanatra megtorpan, ám ügyet sem vetve rám tovább gázol a sekélyesben. Megjelenik egy küszvágó csér is, köröz néhányat a víz felett, s villámgyorsan lecsap, sebészi pontossággal. Körülötte vadászgépként cikázó füstifecskék raja  vesz vámot a még épp előbújó rovarok közül. Éled....  Az alkonyatot a vadkacsahúzás jelzi, s  kicsalogatja a koszlott szőrű rókát a rejtekéből, amely szintén ügyet sem vetve rám, kissé kerülve engem, majd kőhajításnyira elhalad a közeli falu felé, hízott tyúkvacsora reményében. S én csak állok ott szótlanul, s élvezem, hogy az élet filmkockái a szemem előtt peregjenek. A víz. Előttem oly burványokat, örvényeket kavar, a hullámok  összeölelkezve táncolnak, lassul a ritmusuk, s végül eggyé válva folytatják az utat. Egy denevér ütközik kétszer is a zsinórnak, álkapást csinálva felébreszti bennem egy pillanatra a reményt, amely oly gyorsan szertefoszlik, akár a hajnali pára napkeltekor. Megcsikordul a kavics a lábam alatt, mikor trappolni kezdek a botok felé, ahol az egyiknek, s az utolsó pillanatban kapaszkodom a nyelébe, mely hirtelen a víz felé lódul. Ez nem a bőregerek játéka! Keményen húz. A víz erős nyomása, a vízoszlop ereje, a sodrás, mind az ellenfelet segíti. Hogyisne tenné, hisz ő van otthon, én vagyok a betolakodó. Szinte két vasmarokkal húzza vissza a mélybe a halat a folyó, s az orsóm is alig bír vele, fel-felsír a szerencsétlen. A hal jó szokásához hiven küzd, farkával oda-odaver a zsinórnak szabadulás reményében. Végül elfárad a harc, s a zsákmány ott tekereg a lábam előtt egy szép reményű márványtestű ifjonc harcsa. 





Gyenge medvehagymaillatot hoz felém a szél az ártéri erdő felől. Miközben mélyet szippantok az enyhe fokhagymaízű levegőbe, nem messze a lábam előtt egy nutria evickél partra. Gömbölyded szőrös test. Fekete szemei tekintetem fürkészik, majd a közeli nádfal felé oldalog el, s nem törődik tovább velem. 








Halkan loccsan a víz néhol, keszegek kergetik egymást, vagy épp pajkos násztáncot járnak, az alkonyat gyorsan tovatűnő perceiben...






Él a víz, sompolyog a kerítések alatt a tavasz.  Harcsák, márnák, keszegek, testes domolyok, medvehagyma, gombák, zöldellő erdők, s a szűnni sem akaró szél. Ez hát az április, a Szelek hava.  Fülemben csengenek a régmúlt bölcsességei, szólásai, szájhagyomány által megőrzött féligazságai.... Ahogy  a régi öregek mondták, "Akkor kell harcsára kimenni, mikor a fűz levele akkora már mint az egér füle!"
Igazuk volt.....

Ez hát, maga a Szelek hava, s fülemben táncot rop a tompa tavasz halk dallama.

(S.Cs.)



Kelt: 2021. év Szelek havának 30.-ik napján





















 







2 megjegyzés: