Suttogva dermeszt a tél (-elbeszélés-)

A szemeim hamar megkönnyezték a decemberi hideget, míg sietős léptekkel elértem a vasútállomást. Az aluljárón át kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hiszen a rekedtesen érces hangosbemondó a vonatom azonnali indulására figyelmeztetett. Elmosódott arcok suhantak el mellettem, arctalan amorfok. Szinte visszalökött a peronra a vonatból arcomba szökkenő emberszagú meleg, mikor felléptem a vasúti kocsi peronjára. Egy üres széket elfoglalva lassan megnyugodott a lélegzetem, amely az imént még sűrűen zihált. Volt időm szétnézni kicsit. Monoton, szokásos kép. Viháncoló fiatal hazainduló középiskolás diákok, néhány munkában megfáradt középkorú ember az ablakon mereven kibámulók, s két botos mamóka. A kalauz régen nem lyukaszt, hanem az online rabiga szellemében csak csippant. Mikor hallom, hogy csippant, a táskához nyúl a kezem, hogy elővegyem a jegyet. Nem tudom olyan gyorsan előkotorni, hogy mire végzek, ne álljon már ott előttem. A kalauz még köszön, s ez elhiteti velem, van még esély, esély arra, hogy ne csak robotokkal, lelketlen élettelen droidokkal utazzak, hanem való hús vér emberekkel. Hiszen  néhányan beszélgetnek, de a többség lehajtott fejjel a mobilját tapogatja. Két állomás közt, ahol fél percig nincs térerő, felemelkednek a fejek, s váltanak néhány szót, majd egy üzenet csippanása minden fejet újra rabigába hajt. Újra a térerő láthatatlan erős karja hajtatja le a fejeket, de talán van még remény...

Jól esik így az erdei séta

Az ablakon kinézve gyorsan futnak mellettem a fák, távolabb egy kopár tarlót vizslat egy őzcsapat, s varjak keringenek egy messzi falu templomtornya körül. A modern vonatokon nem hallatszik már az ismerős, ütemes zakatolás, a tadam-tadam, hangtalanul szinte siklik a vonat a síneken. Alig húsz perc s szedelőzködöm. Némán, egy fejbiccentéssel köszönök el a másik ajtónál álló kalauztól, aki viszonozza mozdulatom. Szemembe húzott sapkával várom hogy megálljon a vonat. Szinte észrevétlen csökken a sebesség, s nyílik az ajtó. A decemberi hideg kiszippant a langymeleg járgányról, amely hamarosan tovaindul, távozó kocsiját még látom a peronról, miközben az aluljáró felé igyekszem, de már nem loholok. Jól esik a hűvös, hogy a szél pirosítja arcom. Néhány lépés, s az állomás ódon épülete is elmarad mögöttem, s a hangokat elnyomja a talpam alatt ütemesen ropogó hó....

Ritkává vált ez a látvány, s ha előfordul is, illékony kép

A hó

Gyerekkorom óta rajongok a hóért. Emlékszem. Talán ha 2-3 éves lehettem. Apám szánkóra ültetett, amelynek kis háttámlája is volt. Vaskos bundába bugyolálva, pléddel letakart. Úgy húzott a város havas utcáin a gyér utcai lámpafényben. Most is hallom a hó ropogását léptei nyomán, látom, ahogy cipője sarka felveri a havat, s megmaradt fülemben a hang, a hó nyikorgó hangja, a havas táj jellegtelen,mégis jellemző illata. Szeretem a havat. Gyermekkoromban rajongva szaladtam mindig az ablakhoz, mikor otthon elhangzott a bűvös szó! Havazik..

Az esti ablakon kinézve kerestem az első lámpát, amelynek fényében látni lehetett, hogy hullanak a hópelyhek ezrei. Alig tudtam elaludni. Éjjel többször is felkeltem, s az ablakhoz mentem, nézni, vajon hull e még? Vizslattam az utcát, hogy megmarad, gyarapszi-e a hó, vagy épp csak lucskosan olvad, ahogy földet ér. 

Régi szép emlékek ugyanabból az ablakból kinézve, több mint 3 évtized távlatából

A reggel oly sokszor csodásan köszöntött. Mindent befedett a hó, s letompította az éles szögleteket. Nyom még sehol sem volt benne. Se állat, se ember nem taposott még nyomot a szűz hóba. Meseszerű volt. Alig vártam, hogy tapinthassam, tapodhassam, hogy a közeli dombról a többi gyerekkel a több mint 100 m hosszú szánkópályán eltölthessek egy délelőttöt. Hányszor is mentem haza a nadrágom szárara ráfagyott majd kilónyi vizes hóval. Kipirosodva a hidegtől, zihálva. 50-60 fős gyerekcsapatok élvezték a telet. Emlékszem, a '80-as évek nagy hóháborúira, mikor is rendszerint két egymással farkasszemet néző hóvárat emeltünk, majd megkezdődött egymással szemben a kegyetlen ostrom. Érdekes módon senki nem lett beteg, senki nem fázott meg egy ilyen nap után, ahol sokszor birokra keltünk, fetrengtünk a hóban, s még a derekunk is ki volt, hólé csurgott a ruhánk alatt is. 

Megváltozott a világ. 

Később a játék a hóval elmaradt, hisz felnőtté nőttem, de a havas tél szeretete megmaradt. Sok esetben vigaszt nyújtott, mikor eltakarta a fehérség ideig-óráig világ szürkés, sötét mocskát.  Mostanában az erdőn szeretek sétálgatni, mikor sűrűn havazik. A tökéletes csend. S a jó levegő. Minden lépésnél ropog a vaskos hó, miközben eszembe jut egy régi kedves emlék..

Felüdülést jelentett hogy én taposhattam az első nyomokat a csendes hófedte erdőn, tiszta levegőt beszívva, s a hó úgy ropogott a talpam alatt, mint annak idején apám lába nyomán, mikor a kis háttámlás gyermekszánon húzott. Többek közt nekem ezt jelenti a hó.

Van, hogy csak ködös zúzmara színezi meg a növényeket

Felfokozott izgalommal vártam kiskoromban a Télapót. Mifelénk az volt a szokás, hogy az ablak belső párkányára helyezte el a Mikulás a piros csomagokat, s nem cipőbe, csizmába, vagy zokniba. S micsoda öröm volt a csomagban a régi zacskós Tutti-frutti mellett egy sportszelet, pár szem dió, mogyoró, s egy narancs, vagy mandarin. Egy kis csokitélapó... Vagy egy kis virgács.

Az Alpokban ilyen tájt mindig van hó

Aztán séta este a havon. Közben jó volt lesegetni a házak ablakait, hogy hol vannak mikuláscsomagok. Ott gyermekek laktak. Innen tudtam. A barátaim ablakában is ott piroslottak a csomagok. Jó volt látni, hogy ők is kaptak. Karácsonyig nagyon nem is bontottam meg a csomagokat. Sajnáltam. Mikor aztán a csomagok felbontásra kerültek,nem sokáig maradtak meg.

Ezek az emlékek jelentik nekem az ünnepet, s hogy együtt lehetek azokkal, akiket szeretek. Nem az ajándékok utáni tébolyult roham, hanem az egymás keresése az ünnepi időszakban, az a néhány kedves szó és mosoly, egy kis csere-bere, egy találkozás, koccintás, jókívánságok... Mind olyan mozzanatai az év végének, amelyek emelik a hangulatát a karácsonyi időszaknak. Ez az ünnep. S a hó is mindezek nélkül csak egy rideg természeti jelenség talán.....

(S.Cs.)

Kelt: 2023.év Álom havának 23.-ik napján

Menyhalak társaságában

Nincs két egyforma mintázatú menyus

Néhány órára elcsendesedik a világ. Nem ömlik rám a szenny, a médiák torkából, a közösségi oldalakról sem tolakodik az arcomba a sok fotelhuszár műmájer, akiknek már a nulla fok is brutálisan farkasordító hideg, ahogy fogalmaznak. Elcsendesül, helyére billen itt kint minden. Távol a települések zajától, az erdő közepén a folyóparton más a világ ritmusa. A vadak neszeznek csak, s egy bagoly lesi épp minden mozdulatom. Ember csak a távoli faluban van legközelebb, de a harang szavát is erősen megszaggatja a szél, mire ideér. A fák susogása elnyomja azt is. 

Néhány órára kiszakadni ebből a művilágból. Magam mögött hagyni a zsibongó, egymást eltaposó rémálmot. Visszagondolok, hol van már a harminc évvel ezelőtti emberség, a kedvesség, udvariasság, s az egymásra való odafigyelés? A pénz utáni átkozott hajsza eltiporta az emberi értékeket, s az embertömegekből egy nyálkás, tesznye, ragacsos masszafolyamot gyúrt. Engem fancsali undorral köpött ki ez a folyamat, miután összerágott kissé. Nem bánom.

Írtam már erről. Elfogytak a téli horgászat szerelmesei. Az öregek már az égi horgászmezőkön áztatják a zsinórt, a fiatalabbak nem is hallottak erről a módszerről. Ez az írás sem jut el hozzájuk, hisz itt nincs "#", nincs teleszórva a net, fizetett hirdetésben sem jelenik meg, nincs az arcukba nyomva, erőszakkal kinyitott szájukba tölcsérrel beöntve. Talán nincs is ennek értelme így.  A kevés olvasó, gondolkodó, talán megakad néhány pillanatra, az első pár sor után a képeket megnézve, továbblapoz, hisz ma már ez a trendi, a hosszú szöveg fárasztó, sok idő, s közben pittyen a telefon, fontos válaszolni.....

Párban szép

Néhány utolsó mohikánként itt hagyott menyhalvadász a kapások szünetében talán előveszi a telefonját, s olvas néhány sort, míg rá nem fagy a keze a telefonra, vagy fát nem tesz a tűzre, amely melegen tartja kint a parton. 

Noha hosszúra nyúlt az ősz, a menyhalak aktívak voltak. A bezavarosodó áradó víz, a két naponta drasztikusan változó időjárás keményen próbára tette a horgászesélyeket. Voltak csodás esték,bár közel sem voltam kint annyit, mint szerettem volna. Ívás előtt megmozduló menyhalakból sikerült jó párat elcsípni, mint a régi szép időkben, most ismét nagyobb számban rázták a botot esténként. Néhány 45 centi feletti menyhal hazakerült, ám az alatt esélyt kaptak az ívásra, az életre. Meg kell találni az utat, legyen egy kis gasztro, de gondoljunk a jövőre is....

Itt toporgok a vízparton, nincs más, csak a szikrázó csillagok, néhány falevél, amely megzizzen a szélben, egy sunyi tekintetű róka, aki a falu felé indul el minden alkonyatkor, bízva a zsíros vacsorában. Szinte ismerősként üdvözöl, mintha biccentene is egyet, mikor gyanakodva elhalad tőlem betartva a tisztes tíz métert. Néha hagyok néhány halszeletet neki a parton. Talán ezért a kölcsönös tisztelet. Most még nem szorít úgy a zimankó, de sejtem, a tél hamarosan tokostól rúgja rám majd az ajtaját. Várni fogom.

Ő egy jobbacska méret

Addig is elcsendesedek a téli erdő alkonyában, a vízparton, menyhalak társaságában. Nem bánom, ha csíp az idő, ha kabátot bont a szél, szakállat derez a köd, hisz mindig ott pislákol a remény......

Vékony, kicsi, de a mi tőkehalunk

Van, hogy márna veszi fel a halszeletet

Próbára teszi a menyhalas botokat

De azért csakis az édesvizi mintás tőkehal az igazi....

S amint ezek a sorok íródnak, hódarával kopog, cicergeti az avart a szél. Belehel kissé a tél az kopott faajtó résein. Megkondult a menyhalak harangja, kezdődik az ívás. Találkozunk azután, januárban!

Kelt: 2023. év Enyészet havának 26.-ik napján

Ösz húrja zsong, jajong, busong..

Az "Amazonas" kincse

A fák koronája engedelmesen fejet hajt a nagy égi festőművész ecsetje előtt, s a fák boldogan rázzák fejüket, el-elhagyva egy-egy színes hajszálat. A késő délelőtti napsütésben örömmel táncolnak a kósza szélben a színes zörgő falevelek, s vaskossá gyúrják az avart. A szarvasbikák hangja lassan elhal a hajnal ködben, az erdő nem zengi már öblös dalukat. Elcsendesedtek. Egyre halkul a világ. Hajnalonta  vastag vízcseppek guggolnak az ökörnyál szálain, s dideregnek a pókok a levelek alatt.. A galagonya, s a csipkebokrok vöröslenek az erdő széleken, s gombák kacsintanak össze, egy esős nap után, miközben a kosaramba ugrálnak boldogan.

Aranyló naplemente

A város felett egyre több kéményből felszálló füst egyesül, s veszekszik a leszálló köddel. Kopott kövezett utcákon fejkendős asszonyok túrják a parazsat, s a pernyével együtt magasra száll a sült gesztenye illata is. Egyszer-egyszer a hajnalban pedig először kúszik rá a dér fehérsége a gát tövében kushadó kis legelőre. A nyár zsivaja után pedig oly mély a csend, mintha egy nagy lélegzetet venne a világ, mielőtt téli álomra szenderülne.

Nekem, ez az ősz...😍

A várost elhagyva a folyópartokon van igazán nagy nyüzsgés. Kései kajakcsapatok verik fel a folyók nyugalmát, s űzik messzire a jobb halakat. Néhol még egy-egy újgazdag ficsúr húzatja a tengerjáró motorcsónakját a kis folyón, vagy épp a jet-skí ver félméteres hullámokat, s lehullott avart, ágakat mos a vízbe. Sokáig tart a szezon...

Zord figura

El, el, el a várostól, minél messzebb, vadabb, elhagyatottabb,kisebb, hinarasabb vizekre. 

Meglepetéseket tart a hínármező

Elkapta

Alig észrevehető

Hinárlakó ballerka

Hosszú, mint a jegenye

Mosolyok

Hinárlakó ő is

Alig csíkozott pizsis

Láb alól

Minél nagyobb a kanál, annál csábítóbb

Portré

Megosztják a hinarast a csukákkal

Csónakból mindig lenyűgöz az erdőt átszelő vízi országút

S vajon a folyókhoz érve, mit találok? Csendet, nyugalmat, életet, vadvízi halakat. Ember itt még nem hagyott oly mély nyomot a természeten, mint az urbanizálódott városok környékén. Itt nincs rajtam kívül senki, csak a folyó, s az élővilág. Ide szeretek kijönni. Amíg még megvan ez a hely.

Alkonyban a hinár alól

A csónakom halkan szeli a vizet, elektromos motor zaja nem veri fel az idillt. A part menti bokrok csodalatos színekben pompáznak, s sűrű avarszőnyeg terül el némely folyókanyarulatban, egyesülve az erdei avarral. Veszélyes, ki óvatlanul az erdő felől lép, könnyen vízbe suppan.

Csavart csuka

A hínármezők lassan a mélybe roskadva adják át magukat az elmúlás kötelezettségének. A töklevelesek is sárgulnak  majd lassacskán eltűnnek. 

Olykor haza is kerül

Minden figyel. Balra tőlem egy szürke gém les rezzenéstelenül, odébb egy egerészölyv  gubbaszt egy ágon. Az erdő figyel. A folyó is. Mint egy kis erdei vízi országúton közlekednék. Halak. A halak pajkosan ugrálnak a csónak mellett, együtt úszva, vagy épp versenyezve vele. Meglepetésemre fél méter feletti balinok is meg-megnézik a csónakom közelről, majd eltűnnek egy közeli hínárfoltban.

Bármi, c sak nagy kanál legyen

A pergetőbot sűrűn dolgozik a partról is, s a csónakból is. Bizony szépen gyűjti a trófeáit, amelyek ilyen élő trófeák, hisz a megfogott halak 90 százaléka szabadon úszhat tovább. Néha egy - egy pecsenyecsuka hazakísér, de egyre ritkábban. Talán ahogy öregszem, egyre inkább becsülöm az életet, a vadvizeken termett életet. Ki tudja....

Mi lesz a sorsom?

Szabadság, nekem is

November kezdete

Megállok olykor, s partra szállva gyönyörködöm a csillagokban, s feszült figyelemmel kísérem a két bevetett fenekezőbot végén  kapaszkodó fénypatront, hogy vajon táncba kezdenek-e. S néha igen. A folyóvizek mágikus ősi lakója, az egyetlen édesvízi tőkehal, a menyhal már érezteti, hogy benne vagyunk az őszben, s bizony emlékeztet arra, hogy lassacskán eljön a mi időnk. A menyhalak kíváncsiak, vajon annyi év, s annyi este után kíváncsi vagyok e még rájuk? S én nem habozok, teszek néhány próbát, mi is most a kedvenc eledelük...

Manók lakhelye

Sokan a menyhalakkal azonosítanak, no nem a hasonlatos szakállunk miatt, hanem talán az évtizedekre visszanyúló kapcsolatunk miatt...

Ki is tudhatja....

Kelt: 2023. év Enyészet havának 6.-ik napján