Sokat gondolkodtam, s próbáltam felidézni, de idejére sem emlékszem, s az idősebbek sem talán, mikor apasztotta meg utoljára ennyire a nyár a folyókat. Szomjazó világ reménytelen elszáradt kókadt gabonaföldjei, a nyár derekán sárguló lombú erdők, s a szomjhalál határán pihegő állatok kérdő tekintetében olvasom rendre e sorokat:
"EMBER! Miért tetted ezt? Lásd, a kezed nyoma van ebben is!"
Mégis igazak a jóslatok, melyeket viccnek hittünk még csak pár évtizede? Az aluljárók öltönyös kigúnyolt, házaló hittérítőinek sötét jövendölése elevenedik meg mégis? Elsivatagosodó Alföld, áradások, felmelegedés, járványok, éhezés, háború, önmagukból kifordult identitások, társadalmak, ostoba jelszavak alatt sipítozó ösztönlények, szorongás a bizonytalantól a háborúk árnyékában szusszanást is visszafojtva.... egy valóra vált rémálom rémképei a valóság tüllszoknyájában pipiskednek balettcipőben. Morbid, de sajnos valóságos. Vajon van-e még akarat mindezt megváltoztatni, netalán túlélni?
S mégis szándék van az élet után, hisz a legerősebb törvényt igyekszik a föld minden lakója betartani, legyen az ember, állat, vagy épp növény! Élni kell! Túl kell élni, nincs más út!
Élni kell, mert van holnap, s tán jövő is, muszáj legfőképp túlélni, ha lehet. Nehéz napok, súlyos hetek, nyomasztó hónapok. A nap tikkasztó sugarai árnyékban is negyven fok közelében izzaszt, s a vizek is langymelegen csörgedeznek még éppen hogy. A látvány kedvem szegi sokszor. A kisebb folyók pangó posványos vizében oxigén után kapkodnak a halak a víz felszínén, a nagy Duna is megsoványodott, széles kavicsföveny övezi mindkét partját a víznek, s izzad a homloka a hajók kapitányainak, hisz az uszályok szinte súrolják a meder fenekét...
Pirkadat előtt néhány szúnyog tesz próbát a nyakamon, miközben a gátoldalon ereszkedek le óvatosan becsületesen felmálházva, nyögve néha a nagy súly alatt, szitkozódva, mikor a gyalogszeder körbeöleli a bokám, s csak komoly véráldozat árán enged tovább, hogy majd két lépés után újfent két marokra fogjon gúnykacajjal. Felszisszenek. Nem tántorít el ez sem. Néhány pillanat múlva a folyó partján izzadok egy kisszéken ücsörögve, s a bevetett horgászbotokat nézem, hátha megrángatja valami uszonyos, ki éhében a csalira veti magát. Meddő várakozás kínos perceiben verejtékezem, a szederinda által a bőrömbe hasított vérző csíkot marja az izzadtság cseppje. Noha a nap még koránt sem kelt fel a túlparti erdők felett, s a homály is épp kezd világosba váltani, mégis eltölt a remény. Egy hazatérő róka tűnik fel mindeközben nem messze egy bokor mentén, s ha jól látom cickány lesz a reggelije. Boldogan veti majd álomra fejét, teli gyomorral. A kotoréka hűvösében...
Akad azért némi hal is. Néhány izgalmas pillanat, amellyel jelzi a Duna, noha gyengébb, elesettebb, kisebb vízhozamú, de nem fukar. Szomjamat néhány marék gyalogszederrel oltom, ha már ugy megmart érte a hajnalban, s jól esik a friss gyümölcs. Erőt, s reményt ad. Elmosolyodom, amint látom, kapás van....
Tikkadt nap végén az aláhanyatló nap nyomán meg mindig patakokban folyik a víz rólam, s egy fél órát kap a szúnyoghad is, csakhogy felkerüljön az 'i'-re a pont. Kinomban belekortyolok a lóhúgymeleggé vált vízbe, s a kulacs hamarosan üresen kongva landol a kosár aljában. Ez egy tökéletes nyári dunaparti est, minden velejárójával együtt. A kellemetlenségek kellemessége adja a zamatát az élményeknek, melyekre ily szívesen gondolok majd vissza a januári zimankó didergős estjeiben. Élmény, főleg, ha hal is akad a horgászaton.
Időközben elmentek a gólyák, noha a minap még szárnyukat tisztogatták a falu főutcáján egy magos villanyoszlopon elterpeszkedő fészek tetején. Ám az most már napok óta üresen, árván nyújtózkodik. Fel se tűnt, csak mikor a fecskék megtizedelt seregei is elhagyták az ereszek alját, s az alkonyban már csak a denevérek próbáltak néhány húsos lepkét levadászni, akkor éreztem, hogy szinte észrevétlen beosont az ősz. Egy-egy szarvasbika már hallatja a hangját, s könnyed hűs pára ücsörög láb lógatva olykor a frissülő hajnalon. "Elfáradt a napsugár, szegény szentjános bogár" -énekelte a P.Mobil... Szőlőillatot hajt az orromba a kósza szeptemberi szél, s néha az eső is megcseperedik, s nyomasztóan ül rá a gondolatokra a döbbenet, hogy oly gyorsan elmúlt, csak úgy itt hagyott, úgy itt felejtett rendre a nyár....
(S.Cs.)
Kelt: 2022. év Földanya havának 8.-ik napján
