A rapsic

Fáradt volt. Nagyon fáradt. Az örökös éjszakázás lassan sorvasztotta az élete lángját. Ha visszagondolt rá, megállapította, hogy mindig is éjszakázott. Míg dolgozott, a helyi TSZ telepén volt éjjeli őr. Váltásban. Mikor aztán más szelek fújtak, próbálkozott nappali műszakkal is, de a szokás nagy úr, nem tudta magát rávenni a nappali munkavégzésre. Maradtak az éjszakák. Néhány évtizede már, hogy átvette apja örökét, a halászatot. Apja, ki a falu részere halászott, mindenre kitanította. Hálót kötni, varsát helyezni, csáklyával harcsát, csukát döfni, s a halat jókor, jó helyen keresni, s eladni a megfelelő helyen. Tulajdonképpen az alapokat.

Ebben hiba nem volt. Mindig kellett a hal, s télen is, nyáron is megfelelő bevetéli forrásra tehetett szert imigyen. Ha kevés volt a zsákmány a folyóból, egyszer-egyszer megkockáztatta az egyesületi vizeket is megdézsmálni. Nagy óvatosság kellett, ehhez, viszont kihívás is volt számara. Tudta, s nem a telepítések alkalmával kellett akcióba lepni a tavakon, hisz akkor mindig éberebb volt az őrzés. Kivárni türelemmel egy hetet, kettőt, mikor lankadt a figyelem, rutinszerűbbé vált az őrzés...Hanem aztán itt is rés akadt a pajzson..... 

A türelem, itt is rózsát, s inkább halat termett. Jobban is el tudta adni a kövér pontyokat, mint a szálkas márnát, vagy keszeget. Jó fogást rejtett minden ilyen akció. Egy alkalommal örömmel vette, hogy a halat szállító autó sofőrje a nagynénje fia, akivel megbeszélte, hogy az egyesületi tavakba történő szállítás előtt olykor találkoznak, s néhány pontyocskával emberünk némi pálinka fejében megkönnyíti a teherautót. Körülményes, de ritka alkalmak voltak ezek. Annál kecsegtetőbbnek bizonyultak azok a régi ismeretségek, barátságok, amelyek nyomán kamatoztathatta ezeket. Némely egyesületi tavon olyan emberek váltak halőrökké, akik annak idején az egykori TSZ-ből hozhattak ki ezt azt, míg emberünk némi apanázsért elfordította a fejét. Immár fordult a kocka, s az éjszaka a tó sásos, erdős végét valahogy kihagyták az őrök az ellenőrzések alól, ahelyett inkább a becsületes horgászokat zrikálták, míg emberünk a varsáit intézte üggyel, bajjal.

Volt neki is engedélye, horgászatra, s kis szerszámos halászatra (tápli) is. Ez utóbbinak télen a vermelőhelyeken, s tavasszal ivás időben vette a legnagyobb hasznát. Akárhányszor is ellenőrizték, mindig, mindent a legnagyobb rendben találtak nála. Szeme mint a sasé, füle mint a nyúlé, esze, mint a rókáé. Messziről meghallotta autó, vagy csónak közeledtét. Meglátta, ha valahol halőr búvik a zsombékban, a nádban, s túl járt az eszükön, mire odaértek hozzá, soha, semmit nem találtak nála. Vaskos bajsza eltakarta ilyenkor a mosolyát is, csak a szemével kuncogott..

Csónakja furmányos volt, az első légkamra egy átalakított rekeszébe több kiló halat tudott eldugni. A csónak farában levő másik légkamra rejtette a villanyozás kellékeit. Emellett, dupla falú vödre, bevarrt aljú botzsákja, autója csomagtartójának bővített eldugott raktere a hátsó ülések alatt mind azt a célt szolgálta, hogy haza csempészhesse a tilalmasban fogott halat. S haza is csempészte azt kiló, mázsa, s tonnaszám az idő járásának arányában.

Munkája januárban többnyire a felszerelései karbantartásról szólt. Februárban viszont már javában csáklyázta csónakból a szervizekbe húzódott hatalmas ívó csukákat, sokszor metsző szélben, havazásban. A vermelő helyekül szolgáló gödröket is sűrűn hálózgatta, s nem egyszer nem birta kiemelni a táplit, mert annyi hal volt benne. S ez így ment decemberig, amikor is menyhalcsapdák tartalmának kiürítésével fejezte be az évet. "-Annyi mocskosság van ebbe' a világba, csalók, gazemberek jutnak hatalomra, nyakkendőben fosztják ki az embert mézédes szavakkal, hitelek véget nem érő kamatjával nyomorítják meg embertársaikat, miért nekem kéne etikusnak lenni? Nem csinálok én rosszat, annyi halat hozok csak el, amennyit el tudok adni. Marad elég. Baja nem lesz senkinek ettő'!" - bizonygatta saját igazát sokszor efféle mondatokkal.

Mit számított neki a tilalom? "-A törvényt emberek hozták, emberekre, az a halakra nem vonatkozik. Aztat az Isten igazgatja. Ha a hal el akar kerülni, el is fog. Ha ívni akar, ívik, ha enni, akkor eszik. Akkor csalira kaphatom magam is."

A laikusoknak mindig el.tudta adni a halat. Azoknak fogalmuk sem volt, emberünk mi úton-módon, esetleg illegálisan jutott-e hozzá a pikkelyesekhez. Mit számított ez? Mindenki tudta, hogy miből.tartja fenn magát a vén csibész, mégsem tettek ellene semmit. Miért is kellett volna? Örült mindenki a bolti árnál olcsóbban vett friss halnak, amiért nem is kellett a városba menni. Így aztán nem is firtattak a halak eredetét.

Néhányszor az irigyei ráküldték a megyei halőröket is, de azok sosem találtak nála semmi kivetnivalót, nyilván a rejtekhelyekről fogalmuk sem volt, s az ötödik fülesre már.rá sem mozdultak, hisz szerintük valaki csak rossz indulatból zrikáltatja az öreget. Nekik meg semmi kedvük nem volt a nyirkos hidegben az öreget várni, a zsombékosban kuksolni, s lesni, mikor jön az öreg a faladikjával, s lecsapni hatodszor is a semmire. Fogtak így is elég szabálytalankodót, s a statisztika így rendben is volt részükről kevesebb vesződséggel. 

A vén rapsic télidőben rendkívül kedvelte a megszaporodó koncér zsákmányt. Finom annak a húsa, majdnem mint a pontyé. Majd 3 kilós példányokkal több zsákot is meg.tudott pakolni.

"-Mindég ezek a védett halak, meg a tilalmak. Szembe a tótoknál nincs tilalom a koncérra. Vihetik haza. S a vidrának, kormoránnak ki mondja meg, hogy mely halfajra van tilalom, s abból nem ehet? Vagy a harcsának, csukának balinnak, ki parancsol, hogy mit ehet, s mit nem. Ugyan már... Na ugye hogy itt érdekes a mutatvány..!"

Nevette el magát, miközben pipája füstjét vastagon eregette dohányfüsttől megsárgult amúgy őszes színbe hajló vaskos bajsza alól..Elvitt bizony mindent, amiről tudta, hogy eladhatja. A kis harcsákat ugyanúgy, mint a kis márnát, a gyerekpontyot. "-Bé fogja aztat a liszt, jó az! Macskának is kell valami..." Nyugtatgatta magát oly sokszor.

Az ágrendszerben ügyesen lerakott varsái pedig bőven ontották a halakat. Jó pénzért egy-egy magántavat üzemeltető vállalkozóval is megegyezett anyapontyok élve történő átadásával kapcsolatban. Ez volt a legnehezebb, a legkockázatosabb, de a legtöbb pénzzel ez a mutatvány kecsegtetett. S meg is szaladt a bevétele ettől. A '13-as nagy árvíz után sok kubikgödörben visszamaradt pontyot tudott így kimenteni. Egy alkalommal majdnem.megégette magát. Két 15 kiló körüli pontyot vitt egy műanyag ládában, mely félig volt vízzel, megvolt rá a vevő is, egy bojlis tó gazdája, aki kemény százezreket ígért a halak darabjáért élve. Már éppen az ágrendszerből tartott kifelé, amikor hirtelen a gáton észrevette a rendőröket. Visszafordulni késő volt, kockáztatott hát, s mire majd 100 méter megtételét követően a rendőrök elé ért, akik leintették a kis haszongépjárművet, melynek hátsó kis platóján ott volt a műanyag ládában a két ponty, addigra meg is volt a legenda...

"-Mit csinál azokkal a halakkal bátyja?" - kérdezte egyikük.

"-Az apadó víz miatt a kubikgödrökbe szorultak, a megyei halászati termelőszövetkezetnek segítek a halmentésben, kiszerszámos halászként felkértek engem is, mint többeket, s nekik segítünk a halmentesben. Itt az engedélyem, onnan megláthatja." -nyújtotta át az okmányokat rezzenéstelen arccal.

A rendőr kézbe vette az engedélyt, talán sosem látott még olyat azelőtt, s látta, hogy az engedély valóban kisszerszámos halászatra jogosít, s rajta áll a kiállító, a Győri Előre Halaszati Termelőszövetkezet pecsétje, aláírassál, így kétsége sem maradt afelől, hogy az öreg igazat mond. Mit is értett hozzá az a kis rendőr. Neki minden halász egyforma volt kinézetre, gumicsizmás, kopott halnyálkas nadrágos sunyi kis öreg. Mit értett azokhoz az okmányokhoz. Nem tudta, mire is jogosítja fel az engedély a használóját. Honnan is tudta volna? Mint aki érti a dolgát, akkurátusan elolvasta az engedélyre írottakat, majd Az okmányokat visszaadta, tisztelgett, majd útjára engedte emberünket, aki az azt követő hetekben igencsak megcsapolta a kubikgödrökbe szorult halállományt, s degeszre tömhette húszezresekkel a bukszáját. 

Szerette a tavaszt, a legjobb halfogással kecsegtető áprilist. Az ivásra tömegekben összegyűlő óvatlan halakból rendesen leszedte a sápot. Lándzsahegy balinok vesztettek rajta a sodrásba bevetett küszfarkon, süllők, harcsák kapkodtak levegőért koszos csónakja deszkáján. Egykor a part menti fákhoz kötötte a zsinórokat horoggal, csalival, s hajnalonta felnézte, van e rajta csuka, harcsa, vagy épp balin. Később kockázatosabb lett ez a mutatvány a sok vízitúrázó miatt. Akkortól inkább víz alatti gyökerek vették át ezt a szerepet. A víz alatt épp egy arasszal nyújtózkodó gyökerekhez kötötte a százas zsinórt, melynek végén egy húskampóra rakta fel a rothadó csirkebelet harcsának....

Eredménnyel szedte fel sokszor ezeket az orvkészségeket. 

Néhány éve a folyók kezelője bizonyos időközönként tavi nevelt pontyokkal szórta tele a vadvizeket. A szerencsétlen kocka akváriumokban nevelt riadt feltuningolt halacskák napokig egy rajban próbáltak hozzászokni az áramló nagyobb, tisztább víztömeghez. Sokuknak nem sikerült. A varsában, a tükörhálóban végeztek be sorsuk, ugyanis emberünk előre értesült némi kenőpénz ellenében a telepítések helyéről, idejéről, így eszközeit a megelőző éjjel szép nyugodtan kihelyezhette. Sőt, idejéből arra is futotta, hogy jelezze egyre szelesebb körű felvásárlói részére, hogy a hétvégére nagyobb mennyiségű hal varható a konyhára.. S hordta is mázsaszám a pontyot.

Jó kapcsolatot épített ki a város szélén lakó helyi zsilipessel, akivel együtt helyezték ki sutyiban a zsilipet elkerülő hallépcsőnél a tükörhálókat este, s szedtek fel azt még a sötétben pirkadat előtt tele hallal, s nem volt megállassuk napokig. S a zsilipkapuk nyitása, zárása is összehangolt, megbeszélt koreográfia szerint zajlott, hogy épp hol engedje rá a halakat a vízzel a kifeszített hálók irányába a "mester". Szerencse volt, hogy a szédült kilós pontyocskákat a zsilip felett alig egy kilométerre nyomták bele a folyócskába. Éjjel egy gyors zsilipnyit as folytán hirtelen lesuppant a halak jó része a hirtelen apadó vízzel, s a zsilipkapuk alatt kirakott hálók vaskosan szedték a vámot éjjelente. A zsilipet megközelíteni is lehetetlenség volt, az erdő felől autóval semmiképp a lezárt sorompók, s az erdő túlfelén levő pásztorkutyák miatt, akik hangosan jelezték, ha arra tévedt valaki. Az innenső oldalon maga a gátőrház, s a köre épült egyéb épületek, kerítés akadályozta meg, hogy "illetéktelenek" megzavarják az éjjeli "műszakot". Ideális feltételek. De leginkább gyümölcsözőek.

A tökéletesített módszerek és begyakorlott évtizedek alatti tapasztalat szerinti tevékenység olajozottan működött. A legjobb helyekre csak csónakkal lehetett bejutni, ahová az ellenőrök, rend őrei nem is tudták követni, nem láthatták, hol jár, mit csinál. A kikötőben ha megvártak, semmit nem találtak nála. Hazament. Mint aki jól végezte dolgát, majd később visszament a csónakjához, s a rejtett rekeszből akkor vitte el a zsákmányt. 

Megtanulta az internetet is. Belépett néhány horgász csoportba. Posztokat nem közölt, csak figyelt. Ki mit, hol fogott. Hol volt telepítés, hol lesz horgászverseny, aminek előzményeként rendszerint feltuningoljak az adott vízterületet hallal, mert az igencsak nagy blama, ha odamennek a neves horgászok, s fonnyadt keszegen kívül nem fognak mást, tehát vaskosan megrakják előtte a pályát jóféle pontyokkal, amurokkal. Ez neki elég információ volt. "-Mily esendő is az ember. A magamutogatás, dicsekvés, ugyan kinek hoz hasznot? Nekem. Hisz látom hol megy a hal, hol a helyem az éjjel, ha feljön a hold...hehe!"

S ha eljött az ideje, kíméletlenülés könyörtelenül lecsapott, akár dögkeselyű a rothadó húsra, vagy épp gyöngytyúk a takonyra...

Mostanra viszont elfáradt. Az évek, évtizedek elteltek, s nem múltak el felette sem nyomtalanul. Az örökös bujkálás, az éjszakázás, lassan megrozsdásította testét. Nem érzett már kihívást, mint annak idején, nem volt már olyan motiváció, amely felpezsdítette volna vérét. "-Olyanná váljak mint ama bizonyos városi horgászboltos? Kinek hírét az idősebbek mind ismerik, aki a legnagyobb rapsic volt egykor, ha kellett nyolc bottal csukázott, majd nem sült le a bűr a képiről, s beállott halőrnek, s tisztes öregeket piszkált, ha épp fel centivel rövidebb márnát raktak a szákba, s nem restellett feljelentéseket tenni. Eközben horgászboltot nyitott, s nyugodtan hajtotta álomra a fejit? Hogy néznék tükörbe? Hazudtoljam meg önnön magam. Köpjem le aztán a tükörképem? Mit gondolnának rólam a  faluba? Maradok az, ki voltam. Halász. A magam törvényei szerint!"

Sokat gondolkodott ezen, de elfáradt tagjai nem kérték már a hideget, a nyirkos időkben be-beállott a dereka is, s napokra kiesett a "munkából". 

Úgy vélte, öreg napjaira befejezi több évtizedes tevékenységet, s visszavonul. Úgy döntött, már csak horgászni fog, s csak annyi halat visz haza, ami neki, s annak a pár közeli ismerősnek, szomszédnak kell.

Jó eredményekkel horgászott, hisz a tapasztalat mindig elvezette azokra a helyekre, ahol sikerrel foghatta a halakat. A rekeszes csónakja sem volt már meg, elsüllyesztette a korhadt faladikot az egyik sziget mentén. Nem kell hogy tudja senki az ő titkait. Varsáit, halóit az egerek nemzetsége lyuggatta, szabdalta, egy ép darab nem maradt már belőle. Rozzant két üvegbotja viszont továbbra is sudár fiatal fűzfa módjára hajladozott a testes halak alatt. Kis horgászszékeben gubbasztva morfondírozott a múlton, s a bizonytalan jövőn, mikor valaki megszólította a hata mögül.

"-Jó napot kívánok, horgászengedélyt kérem bemutatásra!"-harsant a hangja a fiatal halőrnek, aki vasalt zöld egyenruhájában katonásan szigorúan vette el a felé nyújtott papírokat. 

"-Tisztelt uram!" -kezdte a halőr. "-Nem húzta be a horgászat megkezdésékőr kötelező 'X'-et a fogasi naplóba a mai napra. Most figyelmeztetem, de legközelebb 30 ezres bírságra számithat, ha ezt elmulasztja. Nézze, a szabályokat be kell tartani, azért vannak. Legyen szíves, erre a következő alkalommal nagyobb figyelmet fordítson! A viszont látásra!"  -köszönt el erélyesen az újoncnak vélt halőr, akiről az öregnek eszébe jutott valaki. "- Hát persze, a Jenő gyerek ez!" -csapott a homlokára. "De megnőtt. Elteltek az évek. Annak idején az apja is tőlem vette a halat. Évekig, míg élt. Rendes ember vót, hejj,de rég volt."

"Szabályok. A szabályokat emberek csoportja hozza, s azt hiszik, az minden emberre vonatkozik. Csak azért, mert valahol azt a városban kitalálják. Emberek döntenek emberekről, emberek feje  felett. S mi van akkor ha behúzom az x-et, s mi van akkor ha nem?  hogy van e a dupla falú vödrömben hal, azt csak én tudom. Az ilyen paprikajancsik csak nézegessek az x-eket a papiroson, én meg majd intézem a potyka sorsát, ha hazamentem...."

Utószó:

Bizonyára mindenkinek a környezetében van olyan, akire a történet egy része, pár sora, egy-egy mondata ráillik. Esetlegesen eszébe jut valaki. Tudomásul kell venni, ez a jelenség mindig is itt volt, itt van, s itt is lesz. Valaki azt mondta nekem, 30 éve várja, hogy ez a szemlélet kihaljon, művelőikkel együtt. De nem fog. Nem változik semmi, legfeljebb nem minden zajlik a szemek előtt.....

(S.Cs.)

Kelt: 2020. Pünkösd Havának 31.-ik napján

Csapjunk a húrok közé!

Bizonyára feltűnt, hogy kissé elkalandoztam az év során az irodalom irányába, ám itt az ideje, hogy egy könnyed kis pecás írással jelentkezzek, úgy is, hogy mostanság inkább a gombászat ragad magával, az erdőjárás kerülelőtérbe, ám mindezek ellenére fél szemem azért a folyókon van...

Előre leszögezem, a bejegyzésben nem szerepel majd a telepített pontyokkal való barátkozásról szóló esszé, ugyanis nem sokra tartom azt a horgászatot, amit műveltek errefelé sokan pár nappal a telepítést követően, mikor is húszasával fogdozták a kilós pontyocskákat, dagadó büszke mellel, hogy ők akkor most már mekkora nagy folyami pecások is. Aláírom, azok. Minden tiszteletem az övék. Hogy egy helyen tömörülnek, s nem kell találkozzak velük másutt. Csak engem kerüljenek. Ők is, s a telepített pontyok is még vagy 3-4 évig. Utána jöhetnek....

A horgászataim többnyire rövid időtartamúak voltak, egy, néha akár kettő, ritkábban három óra időtartamban. Hogy is mondják ezt ma oly divatosan? "Rapid" peca. Először azt hittem az osztrák, Bécsben székelő focicsapatról van szó, őket hívják Rapid Wien-nek, de aztán kiderült, hogy a magyar nyelvet kevésbé művelő horgászok használják ezt az idegen kifejezést. Lehetne pedig szép magyar szóval is, gyors peca, kurta peca, villám peca, hamari peca.... a lehetőségek olyan színesek.... Miért nem élünk vele??

Sokszor nem értem, a világ legszebb nyelvét kaptuk örökül, s mégis oly cudarul bánunk vele, mintha arra tettük volna fel az életünket, hogy gyilkoljuk, nyirbáljuk, gyalázzuk, tapossuk őseink örökét.....

Na de térjünk is vissza a peca világába, mert a végén megint elkanyarodok az irodalom felé. Szóval a többnyire rövid időtartamú horgászataim során hol a finom szerelékes úsztatásnak, hol pedig a pergetésnek hódoltam,sőt belekóstoltam a legyezésbe is....Ezek a módszerek a kedvenceim. 

Nyilván, a finom szerelékes horgászatnál a keszegnép volt megcélozva, s tiszteletét is tette sok-sok folyami halacska. A teljesség igénye nélkül néhány képpel illusztrálom a nem épp kapitális, de örömteli másodperceket okozó keszegnép egy-egy egyedét....

A mindig vidám, s virgonc kis paduc....

Egyre ritkább keszegfaj a Mosoni felső szakaszán...

Legyen egy kis technikai támogatás, mert sokan hiányolják az adatokat:

• Első variáns:
• Bot: Kettner Champione 4,5 m matchbot.
• Orsó: Ryobi ZR 2000-es
• Zsinór: GBN 18-as főzsinór, 16-os előkezsinór
• 3 grammos két ponton rögzített úszó
• Horog: Gamakatshu 12-es keszegező
• Csali: csonticsokor, trágyagiliszta, kenyérrózsa

• Második variáns:
• Bot: 5 m spiccbot begumizva
• Zsinór: 16-os BGN főzsinór, 10-es előkezsinór, fluorokarbon
• Úszó: 3 grammos két ponton rögzített
• Horog: 14-es keszegező Gamakatshu
• csali egy szál trágyagiliszta két ponton megtűzve, lógósra

Az etetés egyszerű folyó vizi sajtos keszegező alap, csemegekukoricával, csontival, egy kis part menti vakondtúrásból származó agyagos földdel felütve, némi darált fagyi tölcsérrel (felhősít), s kevés morzsolt kenyérbél. 

Csali az csonti csokor, vagy épp trágyagiliszta 

Aztán a Lajtán volt egy meglepetéshalacskám is, örömmel konstatáltam, hogy sok-sok év után újra kezemben tarthatok egy kis sebest......

Bár pergetve, vagy legyezve fogtam volna (erről lentebb írok majd).... de így is nagy örömet okozott.....

Remélem nem egyedi példányról van szó, s bőven lesz utánpótlás

A pergetés az más volt. Igyekeztem kihasználni az időt még domolykótilalom előtt, s össze is akadtam néhány komolyabbnak tűnő telénnyel. Igazából rekordokat nem döntöttem, de minden egyes dominak nagyon tudtam örülni, s kellemessé tették olykor a pecáimat. Igaz, ebben az évben darabszámra a kétszázat is meghaladtam már, de igazából nem is ez a lényeg, hanem maga a fogás öröme, amikor rácsap a felkínált csalira. Mert rácsap! Nem is akárhogy! a nagyok a botnyéllel rendszeresen hasba vágnak, olyan vehemens a kapásuk. Ezért is szeretem őket többek között. Próbálgathattam a csalikat, s igazából nem voltak nagyon válogatósak, a lényeg az volt, hogy a piciny wobblerek néha torpanjanak meg kissé, s az újraindulás pillanatában figyeljen az ember, mert általában akkor érkezett a durr......

A 8 centis woblerre a nagyobb 50 centi körüli domolykó csapott rá, mint gyöngytyúk a t@konyra..

A kisebb wobblerek is szépen adják őket.

Elkezdtem a legyezést is. Na annak nagy története van. Kollár Zoltán a  Köss tollat a horogra blog írója vagy másfél éve megajándékozott néhány általa készített legyecskével.Mondtam neki, hogy én nem legyezek, azt sem tudom hogyan kell, erre azt tanácsolta, hogy kössem fel a legyet simán egy damilra, s hosszú spiccbottal úsztassam le a Lajtán, bizonyos, hogy fogok majd vele. Hát gondolkodtam, de ez mégsem tűnt jó ötletnek. Tavaly ősszel vásároltam kéz alól egy legyezőbotot, orsóval, zsinórral. Teljesen alap bot, arra, hogy tanuljak vele, tökéletesen megfelelő. 

Akad itt a környéken néhány legyezéssel foglalkozó ember, kértem is, hogy ugyan, segítsenek, hogy kell felkötni a legyet, hogy kell lengetni, dobni...

Az ígéretek megvoltak, ám a hetek, hónapok teltek, s a bot porosodni kezdett. Gondoltam egyet, s kimentem magam. Magam urad, ha szolgád nincsen. Na az első húsz percet ha valaki látta volna, még most is csapdosná a térdét a nevetéstől....

Hanem aztán ráállt a kezem a dologra, s sikerült megtanuljak magamtól, magamnak hogy is kell lengetni, engedni a zsinórt, könnyedén vetni a legyet, s sikerült egy idő után pontosan a zsombék szélére, a nyiladékba, a folyó túlpartján levő sásmellé dobni a legyet, s már ez sikerélményként hatott rám. A második alkalommal, már odáig is eljutottam, hogy valami meg is koppintotta a legyet két alkalommal is. 

A mondás itt is bejött, ugye, három a magyar igazság a harmadik próbálkozás során egyszer csak behörpintette egy kisebb domolykó a legyet. Micsoda katarzis! Elképesztőöröm azt, amikor egy új módszert próbál az ember, s az beadja az első halat. Akkor  úgy éreztem, a Lajta legyezőhorgásszá avatott. Mire felocsúdtam volna, megjött a második halacska is, ő is egy kisebb domolykó volt. Ennek a fele se tréfa. Örültem ám! Viszont úgy döntöttem, majd visszatérek, s talán sikerül nagyobb példánnyal is meghajtogattatnom a legyező pálcát tilalom után. Addig is reményekkel telve várom azt a pillanatot, mikor a vízbe pottyanó legyet alulról elkapja egy domolykószáj....

A domolykótilalom eljövetelét követően maradt a jó öreg úsztatás. Igen ám, csak hát közbe a keszegekre is tilalom jött. Próbáltam szelektálni,olyan helyeket keresni, ahol az egyik kedvenc halfajom, a folyókat lakó vad kárászok gyülekeztek. Nehéz volt megszólítani őket, úszóval, hisz a kristálytiszta vízben láttak, s úgy kerülték ki az úszót,mint a piac népe a pestisest....

Volt egy arc ki heteken át járt a nyomukba, s ő tudta, hogy kell túljárnia a kárászok eszén.... Teljesen lefinomított cucc, hosszú bot, hajszálelőke, s az úszónak még csak plottyannia sem volt szabad....

Próbálkoztam magam is, aztán ahogy az lenni szokott, csak sikerült nekem is kivarázsolni a folyóból a kiló feletti izmos harcias kárászokból kiszedni párat..... hiába, az ember mindig tanul valamit......

Az évenként már hagyománnyá váló családi-baráti balatoni találkozó és több napos horgászat az idén sajnos elmaradt, az ismert korlátozások miatt. Sebaj, legalább itthon töltöm a május elsejét, s meglesem, vajon maradtak e még balinok a tilalom lejártát követően, mert sajna tilalom ideje alatt a frekventált helyeket bőszen dobálták, fésülték...

Túl nagy példányok nem kerültek horogvégre, őket júniusban szoktam elcsepegtetni,de azért így is volt akcióm szépen...

Hát ennyit akartam így hirtelen írni a tavaszról. Lenne még mit, s lenne még kép is bőven, de a kevés néha több, s a horgászat megélése néha jobb a parton, mint a sorok közt, úgyhogy veszem is a tollas kalpagom, s uzsgyi irány a folyópart!

(S.Cs.)

Kelt: 2020. év Pünkösd havának  19. napján.

Mesés reggelek

Ott született ez a történet, ahol az Alpok hegyláncai napkelet felé lágyan önmagukat megadva belesimulnak a rónaságba, ahol az öreg Duna haragját vesztve megszelídül, s ezer ágra bomlik szelíden, ahol a madarak éneke a legszebb, s ahol az erdők, mezők, s vizek népe vidáman köszönti a felkelő napot, ott született ez a történet. Ott, ahol a hajnali ködben őzek szökkennek az erdők fái közt, ott, ahol pókok serege szövi hálóját a kis tisztás bokrának ágai közt, ott, ahol a bölcs bagoly ül ki egy vén faágra az odúja előtt, ott, ahol nádi farkas vonyít bele az éj utolsó maradékába. Ott ugrálnak pajkos halak egymást kergetve a hullámok közt a kis folyón, s szitakötők raja köröz a nádasok tövén. Születhetett volna ez a történet éppen máshol is, sziklák, meredélyek tövén, ám mégis úgy alakult, hogy az élettel oly vastagon jutalmazott vizek rengetegében, az erdő szélen, egy kis folyóág mellett, egy dombhajlattal átellenben a zsombékosban történt valami.

Egy vén tölgy, mely a gyökereivel a vízpart szélébe kapaszkodott, kissé ráborult lombjával a folyócska kanyarulatára. Vén tölgy volt, kora a múlt homályába veszett, tán időtlen idők óta állt őrt az erdő szélén, s onnan kémlelte a világot. Maga sem tudta mikor született, így hát egy idő után nem is kérdezte senki, s ő sem beszélt senkinek semmit, csak néhányan maradtak, kikkel hajlandó volt még szót váltani olykor. Neve is lassan feledésbe merült, talán valami köze lehetett az egykor oly hatalmas Makkoshajlati családnak, kik nagy részét elemésztette már az idő vasfoga, s így az öreg tölgy egyes egyedül maradt meg abból az ősi nemzetségből. Szerethető öreg fa volt, sokan viselték gondját, s ö mindenkit megtűrt maga mellett, mert szerette az életet. Göcsörtös ágainak szövevényében ezernyi lény lakott, madarak, bogarak, gyíkok, egerek számtalan nemzetsége... hatalmas sűrű lombkoronája eggyé vált az erdő fiatalabb fáinak koronájával. Törzsét átkarolni majd egy tucat embernek sem lehetett volna könnyű feladat, kérgének mély barázdái gyalogutak, kanyonok voltak a rovarok százai számára. A mohos gyökerének egyik vaskosabb mohával fedett tetejére támaszkodott egy piciny alak, mint ha egy asztalra könyökólt volna. Felette egy hatalmas taplógomba, mely helyet kapott a tölgy lába szárán adta az árnyékot, s alig láttatta a piciny alak barázdált arcát. Csupán a smaragdzölden csillogó szemei izzottak a süvege alatt. Nyugodtan, mozdulatlanul onnan szemlélte a világot. Háta megett az erdő sűrűjének homálya nehezült a gondolatokra, ám átellenben a hajnal ébresztgette a csupasz domboldalt. Piciny volta ellenére jo szeme volt, belelátott a vízbe is, amely kristálytiszta pajkos hullámaival a lábai előtt kanyargott. A levegő kissé hűs volt, harapni lehetett a frissességét. Egy dalocskát kezdett dúdolni:

"-Zöld az állam, zöld a hátam, zöld mohára lép a lábam!

Bot kezemben mogyorófa, velem tart már reggel óta.

Kobold néném azt ígérte, rántott papsajt lesz ebédre,

Tarisznyámban a kalácsom, a láp, az erdő mind barátom, ..."

A dalt nem fejezte be, mert hirtelen valami megmoccant előtte. A nap épphogy felbukkant a túlparti zöldellő domb felett, épp hogy süvege csúcsos tetejéről zavarta el a pókot, mikor a lábai előtti pajkos hullámok közt egy hatalmasra nőtt mohos ollójú rák bújt ki a sziklák közül. A kis zöld manó elnémult, s csendben figyelni kezdett....

Odalent a kicsiny folyó sziklakkal szórt partja mentén a sekély vízben valaki ébredezett. Nyújtózkodás közben hatalmasat ásított. Elgémberedett tagjaiba lassan tért vissza az élet. Szemeit eleinte bántotta kissé a hajnali nap beszűrődő sugara, de csakhamar hozzászokott a fényhez. Uralkodó módjára felszegte fejét, s.egy sznob arckifejezését magára öltve lassan szétnézett maga korul. Épp kezdte megszokni a világot, mikor hirtelen mozgás támadt előtte, s a lágy iszap is kissé megkeveredett emiatt.  Csámpás csibor úr termett azon pillanatban előtte, s köszöntötte az épp felébredt, a kőből készült trónusán helyet foglaló öreg rákot:

- Szép jó reggelt kívánok gróf úr! - hadarta gyorsan Csámpás csibor úr, s ügyetlenül meghajolt hozzá.

- Jó reggelt neked is! - felelte gróf Felsőiszaposi Boborján, az öreg rák, aki kissé durcás volt, hogy még igazán fel sem ébredt, s máris megzavarták. - Mi járatban? - kérdezte kíváncsian, némi szemrehányással a hangjában.

 - Ejj gróf uram, tekintetes uram, panaszom vagyon, Sástorzsainé és családja megint feldúlta a lakhelyem előtt kitakarított kertecském. Nem tud, vagy nem is akar parancsolni a csibész kölkeinek, s én már nem bírom ezt az örökös rosszaságot, amit ez a pióca család művel, hát azért is bátorkodtam gróf urat zavarni, hogy méltóztasson a tekintetes úr rendet tenni, mert az én szavamra nem hallgat egyik sem. -hadarta végig mondandóját Csámpás csibor úr, kinek egyik lába hiányzott ugyan, de fürgesége megmaradt mindezek ellenére, csak egy kissé fura dőlése volt a járásának, ezért is kapta ezt a nevet, melyet becsülettel viselt, hisz maga a gróf nevezte el így.

-Na jól van, meglátom mit tehetek, délután benézek Sástorzsaiékhoz!- nyugtatta meg a gróf a feldúld csibor urat, aki elégedetten iramodott tova. Boborján gróf nem tudott haragudni az öreg csiborra, hisz mulattatta, ahogyan az közlekedett, s a gróf ettől mindig felderült. Tudta azt is, az öreg sokszor eltúlozza a dolgot, a piócák csak a közlekedésben zavarhatják, másban nem, így a grófnak esze ágában sem volt felkeresni Sástorzsaiékat, hiszen meg volt róla győződve, hogy Csámpás uram délre azt is elfeledi, hogy a grófnál járt panaszt tenni. Így hát a dolog szépen el is volt ezzel a gondolatmenettel rendezve. Egy uralkodónak bölcsnek kell lenni! Ez volt gróf Felsőiszaposi Boborján egyik mottója, melyet ősei hagyományoztak rá, s ez szállt apáról-fiúra.

Ballaginé asszony, egy lomha vén vízicsiga kúszott le lassan egy víz alatti gyökérről, s kimért.mozdulatokkal közeledett az épp reggelihez készülődő grófhoz. Néha meg-megállt, olybá tűnt, talán el is szundított közbe közbe, ám lassan, szörnyű lassan közeledett a gróf lakásához. -Méltóságos gróf uram! -szorította ki a szavakat magából. Válasz nem érkezett, hisz a gróf épp villás reggelijét fogyasztotta akkurátusan, s észre sem akarta venni az érkezőt. Rendkívüli módon bosszantotta, ha evés közben zavarták. Ámde élvezte is, hogy megvárakoztatta az alattvalóknak tekintett vízi lényeket, hiszen ezzel is kifejezésre juttathatta felsőbbrendűségét. Erre még a dédapja tanította, aki szintén gróf volt, s a tiszteletbeli Felsőiszaposi család ötödik Adorján nevét viselhette haláláig. -Méltóságos gróf uram! -szólott még egyszer Ballaginé asszony, s ez kizökkentette a grófot megszokott reggelije elfogyasztása alatt szőtt gondolataiból.

-Mi olyan fontos, hogy nem várhat a reggeli befejeztéig? -mordult a testes vízicsigára a gróf.

-Semmi, semmi, csak a hozzájárulását kérném, hogy elvégezzem sziklalakása heti algátlanító takarítását! Ha méltóztatik hozzájárulni, a holnapi napon bele is kezdhetnék! - mondta szemérmesen Ballaginé asszony.

-Hát jó! De arra kérem, reggeli után jöjjön, mert nem szeretem, ha evés közben megzavarnak!- szólt a gróf némileg megenyhülve.

Ballaginé bólintott, majd házába húzódva rögvest elaludt, s ütemes horkolásba kezdett.

-Na még csak ez kellett, ennek is ide kell hogy lebútorozzon. Sebaj, szép munkát szokott végezni, ennyit csak megengedhetek neki. -gondolta félhangosan a gróf. Lassacskán kikászálódott trónusáról, s a part felé igyekezett. Hamarosan a zsombék tövéhez ért, s kimászott rá korához képest fürgén. Érezte, ahogy a reggeli szellő végigsimítja arcát, csápjait, s néhány vízcseppet elcsen róla. Nemsokkal odébb a zsombéktól egy árva faág nyúlt be víz felé. Annak tövében gubbasztott Mocsárhegyi Tóbi, a szürke gém. Boborján tisztelettel köszöntötte Tóbit, aki érdeklődve nézett a gróf felé. -Nocsak, nocsak gróf uram! Hamar eltellett a reggeliző idő, ma korábban érkezett szárítkozni.-vigyorgott a grófra Tóbi. Mire a gróf válaszolt volna, megjelent a Cifratollasi Jenci, aki egy jégmadár volt, s minden előzmény nélkül a gróf előtt termett, majd rákezdett:

- Hoci-moci cifra lét,

Figyelj rám egy kicsinykét,

Engedj meg egy kérdéskét,

Hol van mostan a küsz nép?

Hol találom meg a jussom?

Csillapítsam korgó gyomrom?

Emellett olyan vigyori képet vágott, hogy az illetlen betoppanásáért a gróf bármennyire is, de nem tudott rá haragudni. Boborján lassan megszólalt: - Nem láttam őket idestova fertályóra óta, Altelekiék a csérek is rég voltak erre, nem hallottam tőlük se semmit, de ha türelemmel megülsz itt mellettem a zsombékon, esetleg megláthatod innét őket, ha eljönnek köszönteni a felkelő napot! -mire Boborján ezt kimondta, Cifratollasi úr már tova is rebbent, hisz mindenki, Boborjan is tudta, nem a türelméről nevezetes Jenci úr, s számított is arra, hogy a lassú, tartalom nélküli beszedet hamar elunja, s továbbáll a hívatlan vendég.. -No kedves Mocsárhegyi barátom, hol is tartottunk? -kérdezte Boborján.

Tóbi eközben szárnyait széttárva a nap felé fordulva süttette magát. -Ott tartottunk kedves szomszéd grófom, hogy te túlontúl vagy a reggelin, én pedig korgó gyomorral vagyok kénytelen tegnap reggel óta itt nyújtózkodni. A vén obsitos is késik, bizonyos, hogy eltévedt valahol a hínárrengetegben. Nem szeretem nyújtani az időt, ha nem feltétlenül szükségeltetik. - tudatta a gróffal. Tóbi egyik barátja egy magányos, mogorva koszlott tollazatú vén kormorán, azaz kárókatona volt, aki önmagát csak Ezredes úrnak szólíttatta, noha ezrede sosem volt, talán még egy szakasznak sem parancsolt soha, de ezt senki nem vetette a szemére, elfogadtak a vén bugrist úgy, ahogy volt. Telente amikor átvonulóbán sok hasonló kormorán jelent meg a környéken, az Ezredes mogorva tekintete, tekintélyt parancsoló feszes tartása, parancsszavai nyomán sokáig nem maradtak itt a vándorok, fekete seregük nyomban továbbállt, az itt lakók nem kis örömére. Így aztán az Ezredes nagy tiszteletet vívott ki a környékbeliek körében, s csak a fiatalság próbált néha belőle gúnyt űzni, de vigyázva, nehogy az Ezredes fülebe juthasson néhány csínytevésük. Egy alkalommal halpikkellyel ragasztottal össze egy víz alatti kagylóhéjat, s hínárszálon mozgattak, hogy az Ezredes, kinek látása megromlott az idők során becsapódjon. Be is csapták így az öreget, kinek csőre a puha halhús helyett a kemény kagylót roppantotta össze. A csiborgyerekek kacagva szaladtak szanaszét, miközben az ezredes fűt-fát kiabált reájuk, de ennek is jó ideje már, manapság senki nem vetemedik arra, hogy megviccelje az Ezredest, csak e régi csínytevés felemlegetésén mosolyogtak vigyázva, hogy az öreg kormorán azt meg ne hallja.

-Erőt, egészséget Boborján gróf! - köszöntötte a rákot a hangos szárnycsapkodással érkező mogorva Ezredes. Fekete tollai kékes sötétjén elcsúszott a nap sugara. Az ezredes elterpeszkedett a víz fölé benyúló faágon, melyről rémült bogarak futottak szerteszét egymás lábát taposva. Az Ezredes elhelyezkedett, kifeszítette mellét, majd böffentett egyet.

-A reggelire jászkeszeget szolgáltak fel! Stílusos! Stílusos, felettébb stílusos.-mormogta elégedetten.

A többiek bólogattak. Csendben várakoztak. Még egy valaki hiányzott a tanácsba. Báró Égeresi Rüdigerre vártak a Láposi rókák megbízott vezetőjére. Hamarosan csendes léptekkel meg is érkezett. Kinézete kissé fura volt, pofáján a szőr őszbe hajlott, fehér prémje a mellén aranysárgába fordult rég. Bal füle helyén egy csonk volt csak, egy régi-régi harcról tanúskodva, mit egy kóbor kutyával vívott még élte delején. Lompos hosszú farka a hajnali párától csapzottan csomókban viselte a szőrt. Ám tekintete tiszteletet parancsoló volt, s bírta a rókák, borzok, nyestek, pelék, mókusok, mosómedvék nemzetségének főnöki tisztét. -Szelbusztok! Üdvözöllek Ezledesz úl, tiszteletem glóf Felszőiszaposzi Bobolján, ész önt is köszöntöm Mocálhegyi Tóbi!- sejpítette az öreg róka, miközben a tanács tagjai közé lépkedett.

A tanács így egybegyűlt. Hogy mi végre is kellett nekik így a reggel összeülniük, annak Mocsárhegyi Tóbi ismertette az apropóját:

-Tisztelt uraim, erdők, s vizek, s a levegő népének képviselői! Köztudott a probléma, ami miatt most itt tanácskozást tartunk. Mindenkit érint, mindenkinek terhére van a vizek, az erdők új betyárjának tevékenysége, amely felborította itt a rendet, s felháborította az itt békében élő lakosokat, kik minket bíztak meg azzal, hogy tanácsot tartsunk, s valami orvoslást találjunk a bajra, amely reánk szakadt az elmúlt hetekben. A felháborodott panaszok miatt izentem mindenkinek, kik választott vezetői a környéknek, s  javaslom, a tanács elnökévé válasszuk meg gróf Felsőiszaposi Boborján urat, ki tiszteletet elvez odalent a vízi világban, s idefent az ártéri erdőszélen is, s nemes ősei leszármazottjaként bölcsessége, józan ítélőképessége vitathatatlan.

Ebbe a résztvevők beleegyeztek, s Boborján gróf büszkén feszülő mellel azonnal szót kért, s belekezdett a mondókájába:

- Mint azt hallottatok tik is, Faroklapátosi Béni az elmult héten mint köztudott három fát döntött ki engedély nélkül, s emiatt Lombdúcgerleiék, a vadgalamb család otthontalanná vált, s elköltözni kényszerült egy ideiglenes otthonba. Béni nem hallgat senkire, feldúlja a vízpartokat, tönkreteszi sok család lakhelyét mind a víz alatt, s a víz partján is, nem kis riadalmat okozva vízen, erdőn, s levegőn. Javaslatom, hogy Felsőlapátosit jobb belátásra bírjuk, ha kell, - s itt csendesebbre váltott a hangja, nehezen jöttek ki a szavak... - Száműzzük, mígnem több kárt csinál itt!

Hosszú csend következett. Időtlen idők óta nem hallottak arról, hogy valakit száműzni kellett volna a vidékről. A csend súlya elviselhetetlen teherként nehezedett a tanács tagjaira. Egy sötét árny libbent meg az erdőn, tán az ősi lidércek egy itt maradt árnya, a napot egy rongy alakú felhőfoszlány takarta el hirtelen. Néhány percig gondolkodtak csendben, majd az Ezredes szólalt meg először, komoran: - Legyen, ha másképp nem megoldható!

Mocsárhegyi Tóbi is szólott, s hangját önmaga sem ismerte fel: - Ha nincs más megoldás..

Báró Egeresi Rüdiger odaszisszentette a többieknek: - Egyet kell éjtszek veletek magam isz, úgy vélem! -eközben szemet lesütve a földet bámulták mindannyian, hisz nem volt kedvükre való a döntés, s ette is őket belülről valami...

Nekiveselkedtek, s elindultak a folyóparton. Lassabban, mint máskor szokták. Kételyek közt bandukolva, súlyos nehéz szívvel. Báró Égeresi Rüdiger megengedte, hogy a hátán helyet foglaljon a tanács vezetője gróf Felsőiszaposi Boborjan, míg az Ezredes, s Mocsarhegyi Tóbi szárnyra kapva indult el Faroklapátosi Béni otthona felé.

A menet felkeltette a vidék lakóinak figyelmét, többen a tanács tagjainak nyomába szegődtek, Sajttálosi Zénóék, a csíkos hátú erdei egerek egész csoportja csatlakozott hozzájuk. Közben ide-oda cikázva, futkozva dallal szórakoztatták egymást, magukat:

"Cin-cin, cinterem, 
Megint viszket a kezem,

Ha egy tölgyfa itt terem, 
Makkal töltöm tenyerem!"

Érkezett a válasz is:

"Kisodumban egy kamra, 
Búzamaggal megrakva,

Ha szorít a tél karma,
Jókat eszem dalolva!"

A víz szélén a sekély zsombékos tövében érdeklődve tempóztak a vízpart mentén Zöldesi Berkenyéék, az ifjú békafivérek is. Ereszalji Zebulon a füstifecskék vezetője is néhány családtagjával a menethez csatlakozott, s kíváncsian csivitelve kérdezgette az öreg Ezredest:

"- Hova lesz, hova lesz? 

Nehéz menet kihez lesz? 

Van e szunyog seregest, 
Fecskenépnek ízletes?"

Az ezredes csak mordult valamit, s Zebulon okosabbnak tartotta, ha nem firtatja tovább, mit is akar a tanács, mint azt családtagjainak, kik nyomában cikáztak elmondta, úgyis hamarosan kiderül, mi is fog történni.

A küldöttség hamarosan megérkezett a.hódvárhoz. nagysága elkápráztatta a jelen levőket  egyben fejtörést is okozott, hogyan is vegyék ostrom alá az építményt, ha esetleg Faroklapátosi nem hajlandó szót fogadni nekik. Mert a tanács elhatározását így, vagy úgy, de érvényre kell juttatni. 

-Faroklapátosi Béni! Gyere elő! Beszédünk van veled! - rikkantotta el magát Mocsarhegyi Tóbi a szürke gém. A tanács tagjai, s a hozzájuk csatlakozott Sajttálosiék, Zöldesi Berkenyéék, Ereszalji Zebulonék kíváncsian várakoztak, de távolról is mindenki figyelt, vajon mi történik. Egy perc telt el, s nem történt semmi. Az Ezredes nem bírta tovább türelemmel, alábukott a víz alá, s megkereste a hódvar bejáratát, amelyen csőrével koppintott néhányat, majd visszatért a tanács tagjaihoz. Szanyait szétfeszítve tollait szárította a napon. Sajttálosiék kissé ijedten hátrébb húzódtak, ahogy az Ezredes hirtelen széttárta fekete tollazatát....

Mozgás támadt. Egy lomha, elhízott szőrös test evickélt partra, apró szemeivel végignézett a jelenlevőkön, majd sárga agyarakra emlékeztető fogai közül hetykén vetette oda a szót a jövevények felé:

-Mi kéne? He? Mit akartok? -s eközben pici szemét riadtan végigjáratta a jelenlevőkön. Az érkezők többsége szemlesütve maga elé nézett némán, Csend volt. Senki nem szólt néhány pillanatig. 

-Beszédünk van veled! -toppantott oda báró Égeresi Rüdiger hátán az ollóit fenyegetően csattogtató Boborjánnal. A feszültség vibrált közöttük a levegőben, mikor mozgás támadt Béni mögött. Hat kis szőrlabda mászott ki a partra ügyetlenül. A napot eddig eltakaró felhőfoszlány hirtelen eloszlott, a napfény végre szabadon elért mindenkit, s vízcseppeket csillantott meg a hódok vaskos szőrén. Vékony hangján az egyik kis hód megszólalt: -Kik ezek édesapa?

Béni hátraszólt: - Alfréd! Maradj veszteg! Ezek a kedves vendégek a szomszédaink, viselkedj tisztelettel! Látogatóba érkeztek! A piciny hód a testvérei közé húzódott vissza, onnan nézte gomb szemeivel, mi is történik.

Béni ismét a tanács tagjai felé fordult, kik tanácstalanul, tétován néztek egymásra. A korábbi feszültség nem volt többé érezhető. Az elhatározásuk elillant...

Gróf Felsőiszaposi Boborján megszólalt, a szavak, mintha maguktól jöttek volna a szájára, mintha egy láthatatlan kéz formálta volna a betűket: -Én, a tanács megbízott vezetője felhatalmazást kaptam, hogy a tanács nevében köszöntselek, s jókívánságainkat tolmácsoljam neked és családodnak, melynek szaporulatáról csak az imént szereztünk tudomást. Azért jöttünk, hogy jó egészséget és hosszú életet kívánjunk a fiatal gyermekeidnek, s hogy biztosítsunk, számíthatsz ránk, s a tanácsra, egyben arra kérünk, tartsd tiszteletben a környék lakóit, s nyugalmukat!

Faroklapatosi Béni némileg meghatódva válaszolt a köszöntésre: -Nagyon szépen köszönöm mindenkinek hogy eljött, s köszönöm a jókívánságokat. Engedtessék meg, hogy egyben elnézést kerek mindenkitől, ha megzavartam volna a nyugalmat a munkálataimmal, amellyel sietnem kellett, hisz érkeztek a gyerekek. Akiknek szép várat kívántam építeni. Természetesen az okozott károkat ha voltak ilyenek a napokban helyre hozom. Sajnálom a vadgerléket is, nem figyeltem, az én hibám. Rendbe hozok mindent, csak egy kis türelmet kérek még...

Az összegyűltek elégedetten bólogattak. A tanács tagjai is úgy döntöttek, a dolgok el vannak így rendezve, s ideje, hogy mindenki a saját dolga után nézzen, így hát szép lassan mindenki eloldalgott, s saját útján ki ki a zsombékosba, a vízbe, vagy az erdőbe vette be magát, vagy szárnyra kapva tovatűnt az erdő, vagy a túlparti domboldal felé.

A tanács tagjai Gróf Felsőiszaposi Boborján, Mocsárhegyi Tóbi, báró Égeresi Rüdiger és az Ezredes egymásra nézve csak szótlanul bólintottak egyet, majd lassan mindenki elindult haza, külön utakon. Ki szárnyra kapva, ki puha tappancsain osonva, ki a vízbe plottyanva, s az alatt ütemesen araszolva.. 

Újra csend települt a környékre.

A fák közt egy piciny alak állt egy gyökérre könyökölve, úgy támaszkodott az állára. Szakálla zöldesen csillogott, fura csúcsos nemezszerű süvege hanyagul félrecsapva nyugodott bozontos üstökén. Csizmája mintha gyöngyvirág leveléből lett volna varrva, nadrágja puhított fakéreg, szíja pedig fűzfaág. Vaskos bajszát egy vén pók fonta be reggelente. Az erdei zöld manó, mert ki is lett volna más, mosolygott, szemei zöldes smaragdként csillogtak a reggeli nap fényében. Alig észrevehető párafolt lengte körül. Csettintett egyet nyelvével, s szinte maga elé mondta csak félhangon: -Na ezt is elintéztem! Ma sem keltem hiába! Ez a lidérc sok galibát okozott már, de.sosem tudott győzni felettem, s a szeretet ereje felett. Időtlen idők óta magam felelek az erdők, vizek békéjéért. Eltellett már az idő....

Sarkon fordult, majd a rigóktól csent dallamokat nádi sípján fújva eltűnt a bokrok között. A lenge ködpára vele együtt eltűnt. Lába nyoma meg sem látszott a mohán, csupán kissé megnedvesedett az tőle néhány pillanatra....

Utószó:

Milyen békés is a világ. Mennyi kis történet, mennyi akarat, szépség, remény és béke van a tarsolyában. Mint a manó, mi is láthatjuk mindezt, csak nyitott szemmel, füllel kell járni. Üljünk le kicsit, pihenjünk meg néhány percre az erdő szélén, legyünk mi is egy pillanatra az erdők, mezők, vizek zöld manója, s vegyük eszre a természetet, éljük át a mesét, ami előttünk zajlik. Nem olyan nehéz. Csak figyeljünk csendben  türelemmel. Ugye milyen szép?

(S.Cs.)



Kelt: 2020. év Pünkösd havának 5.-ik napján