Oly gyorsan rám rúgta az ajtót, hogy eszmélni sem volt időm. Hangos robajjal szakadt le az ajtópánt, recsegve-ropogva nagy dörrenéssel adta meg magát, s az ősz hűs szele sárgult falevél fergeteget fújt az arcomba. A didergető hangos gúnykacajjal érkező szél alattomosan bekúszik a pulóver alá is, s deres markába fogva megráz, akár foxi a lábtörlőt.
 |
| Egyre éhesebbek |
Hova tűnt a nyár? s vajon visszaköszön-e még egy kis időre, s átölel-e még, hogy csillapítsa didergő fázó testem remegését? Attól tartok, ez hiú ábránd, s remény, várnom kell vele, a következő esztendőig.
Egy hajnalon tesznye köd csimpaszkodott az ártéri erdőben, s átáztatott mindent, a víz csak úgy csurgott a fák törzsén, s egy verébcsapat reggeli tisztálkodás gyanánt, egy földúton terpeszkedő tócsában pocsolt. A napsugár épp csak elérte a tócsa szélét, s a verebek élvezték annak alig langyot adó melegét.
 |
| Vehemens reggeli |
Ahogy mondják, az ősz akkor kezdődik mikor megjelennek az első gesztenyesütő vénasszonyok. A piacon egymással veszekednek olykor a jobb standokért, ám minek is, hisz a sült gesztenye jellegzetesen fanyar illata messze száll, így is az ébredező házak között, s bizony kinek jó orra van, az megleli a csemegét a piacon járva minden gond nélkül.
Erre felé nem terem gesztenye, messzebbről, az Alpokaljáról hordják ide. Szigetköz álmos kis falvai közt az öregedő toldozott-foltozott gúnyájú országút mentén csak azon veszem észre magam, hogy az út menti diófák alatt itt-ott fejkendős öregasszonyok hajoldoznak, s zsákba gyűjtik a diót, a nagypapák eközben a learatott kukoricatáblát böngészik egy terményes zsákkal. A baromfinépnek, bizony tavaszig elég is lesz, amit elhagytak a gépek, nem ettek fel még az erdei vadak, s amit az öreg észrevesz esetleg, s míg ereje bírja, hajladozik a kukoricacsövekért, mint a rónán a gémeskút. A nénikék pedig süthetik a diós kalácsot, a bejglit, s ha marad felesleg, a piacon leülnek a gesztenyesütők mellé, s hamar túladnak a portékán. Itt így köszönt be az ősz.
 |
| Most is érzem az illatát |
Egy hidegfrontot követő kristálytiszta derűs napon azon csodálkoztam hogy nyugat felé tekintve a Semmering hósipkát húzott a szemébe. Intő jel ez is, s az egyre csípősebb éjjelek is hírvivők.... A hajnali dér hívatlan vendégként nyugszik a még zöld füvön, s a frissen hullott színes ruhába öltözött avaron. Hangosan csörög az, mikor térdig gázolok benne, s a csörgés elnyomja az erdő neszeit, óvatosságra inti az erdőlakó népeket. Meg-megállok, hallgatózok, de a némaságba csak a szajkó hangja hasit bele ékként, amely riasztja az erdőt, hogy itt vagyok. Meglapul most a vad, figyelő tekintetek pásztázzák minden mozdulatom. A kelő nap eközben gyorsan harmattá varázsolja a csillogó deres vízcseppeket....
 |
| Dunai királyhal |
 |
| Párásabbak, ködösebbek már a dunai reggelek |
A nap sugarai eltirhították a ködöt, oly gyorsan, mintha csak egy firhangot rántott volna félre valaki. Ismerős érzés. Hogy öltözzek? Ha árnyékba állok, hűvös van, ha a napra, lekívánkozik a kabát. Örökös dilemma...
Halakhoz öltözni mindig nehézkes. Hova is induljak, mely halfajokat célozzam meg? Könnyű szerelékkel úsztatni, vagy épp feederrel a Dunára? Esetleg halszelettel menyhalra, csirkemájjal harcsára, vagy épp domolykóra, balinra, vagy csukára pergetve? Vagy egyszerűen menjek csak az erdő alá gombászni?
S mily szép az ősz, szárnyát suhogtató októberi szellő pirosítja arcom, a gyorsan betoppanó alkony után reszketeg csillagok fénylenek le rám... Foltos köpönyegét lábam alá teríti, s árgus szemekkel figyeli tétova lépteim. Gombák seregével kínál meg, ha vendégségbe, az erdő mélyére megyek, s vöröslő galagonyabokrokkal szegélyezi utam. Amott darvakat látok dél felé szállni, s nyomukban a hűs homályból érkező északi fuvallat, mely rendre madárcsapatokat hajszol hosszú ostorát csattogtatva.
 |
| A vaskos harmatgilisztának sosem tud ellenállni |
Rendre levetkezi az erdő színes rongyos gúnyáját, s elhalkulnak sorra a szarvasbikák is a bükkösben. Esténként mát csak a róka motoz az avarban, s ritkább már a denevér is. Azon kapom magam, hogy toporgok, kissé fázni kezd a lábam. Hamarosan vaskosabb bakancs kívánkozik a lábra, s bizony fülemre húzom a sapkát, ha elkezd vigyorogni rám a hold, amely feltűnik a túlparti fák kopaszodó ágai felett.
Esteledik. Megéhezek, s a szütyőmben kezdek matatni. Egy darab kolbász, s egy zsakuba csomagolt kenyérdumó. Megteszi. Ízletes lakoma kint a vadonban.
 |
| Lassacskán a harcsák is elhúzódnak a megszokott helyekről |
 |
| A növendék folyami csukák is korgó gyomorral ordasul odavernek mindennek, ami mozog |
 |
| Az ősz a legjobb festő |
 |
| A bucók hordákban támadnak, ha leszáll az est |
 |
| Reményt keltő dunai alkony |
 |
| Csatornaharcos veresszárnyú |
 |
| Darabos búzaszemű |
 |
| Csallóközi túlpart színekben |
 |
| Esténként menyhalaké a terep |
 |
| Rendkívül ritka minta nélküli menyhal |
S él a város, zsong a piac, roskadoznak az asztalok az ősz ajándékától, gyümölcsök, zöldségek, sültek, s megannyi portéka várja, hogy gazdára találjon. Él a város menti rét, s lassan álomra készül az erdő, még moccan egyet néha, gombaszőnyeggel kedveskedik, ha épp látogatóba megyek hozzá. A folyók népe szorgosan készül a télre, mintha egy megkésett ebéd lenne, úgy habzsolnak az uszonyosok, s keresik helyüket, hisz a nyári bőség véget ért, hűlnek a vizek, kevesebb a táplálék is. S megjárom a piacot, nagyot sétálok a réten, gombát gyűjtök az erdőn, megannyi galagonyával, csipkével, s kökénnyel térek haza, s a folyók népével is barátkozom még, hisz tudják, ki ellátogat hozzájuk,az is él.....
Kelt: 2021. Magvető havának 30.-ik napján
