Húrokat pengetők

Harmatcseppek ragyognak fel először, talán a csillagok keltik életre őket, ők szórják teli az éjszakát.  Ragyogó gyémántnak hazudják magukat az álmos hajnalon. Csábító, csalfa milliárd csillám az első sugarakban tündöklők. Megfognád, némelyiket lehajolva, de nevetve elillan az, könnyesre kacagja kezed markát. Tart a játék, mígcsak szégyenlősen pirul, majd narancsosra szelídül a nap ásító ábrázata. Kitátja száját, s hatalmasat harap a légtérbe. Ahogy kitakarózik lustán a hajnali párapaplanból, kitekint morcosan, majd mögébúvik még picinyt, hejj, lassan pőcölődik.

Néhány lépés elég is a térdig fűben, s lucskossá nehezedik a nadrágszár, az út pora előbb ragacsos sárral tapaszt, marasztalná a talpat is, majd rendre eltűnik a cipő oldaláról, ahogy a vízparti mező füve, mint egy nagy zöld kefe levakarja, lemossa onnét. Küzd a cipő reménytelen, hogy szárazon tartsa a zoknit.

Vaskosan nehéz a lépés párszáz méter után, súlyos a reggel, csend nyomja vissza az ébredő világot, néhány percig még, de egyre nehezebben. Dallam ül kéretlenül a fülbe. Azt mondtad itt leszel, azt mondtad énekelsz, azt mondtad, megpendítjük a húrokat. Azt mondtad dalol a világ, muzsikus az erdő, mező s folyó. Azt mondtad vegyek részt a zenekari próbán. Írjunk egy operát! Én itt vagyok.

Gitár kezemben, ide való, egy húros, mégis több akkordot játszó. S ki mestere a zenének, hangolni is kezd rajta. Szütyő húzza a vállam, gyümölcsöt, vízzel telt kulacsot, jégakkut rejt a megfakult vászon. Nótaszó tölti be a pirkadatot, s a nap is magához tér, nyújtózik egyet, majd nekilát fűteni cefetül.  A szemközti tölgy még árnyékával takar kissé a nap tekintete elől. Alig hűs az árnya, mely lassan mozdul, zsugorodik, mégis menedék. A karom kilóg alóla, izzad a húrt pengető kéz is. Beljebb húzódok alá. Mások is vannak itt, moccan a fülledt ciher, valami eliramodik, csak a fülei integetnek messziről. Baknyúl szaporáz....

Percek se telnek, feszül a váll, a sarkam a földbe verve kapaszkodok a meredély szélén, egyensúly határán félve, hogy vízbesuppanok, gitáromba kapaszkodva nézem a nagyra tátott fogakkal teli szájat, melyben ott könyörög a violinkulcs, megmentésre várva. Guggolva ráfogok, közben sapka alól cseppekben csíkot húzva szökik az izzadtság. Mosoly tereli útját az arcomon.

---Tarkófogás, így végzed hát te is....---

A néhány felhőfoszlány reménye, hogy összeállva megsiratják majd a mezőt oly hamar porbahull. Dicső küzdelmük végén szertefoszlott álmok, szárnyszegetten néhány fehérlő pamacs marad emléknek, ideig takarva csupán egy arasznyi földet, de semmit se adva a szomjúzva repedezőnek. A hajnali szellő, mely a folyó hűs kebelén fogant, az szalad végig a parton, pajkosan csörgeti a szárazra aszott leveleket. Sárgábbak azok a sajtnál, s csak a pirkadat ad néhány cseppet inni a zöldnek, de kolduskenyér ez mindenkinek. Sziklakemény földben kókadóknak.

Tikkad a reggel, vibrál a levegő, tavat sejtet a messzi, incselkedik a csalfa délibáb. Szomjúzva kapar a torkom, szárazon ragad a szám. Innom kéne. Súg a fülembe. Ott menetel vánszorogva a légió százada, unott dűnék közt fehér kepin siklik a napfény. Kihull egy-kettő, de a század nem állhat meg, mi már csak pár kínlódva tévelygő embernek hazudott torzó, s végül egymagam maradok ott az oázisban pálmák alatt a kút káváján kapaszkodva! Ejj de jó hűs a vize. Arcot mosok bő hidegggel, butykost töltök, sapkát vizezek. Erőre kapok. Eltűnt a Szahara a délibábban, égerré váltak a pálmák, ...

Kulacsot emelve vastag kortyokban mohón nyelem a jéghideg vizet, szemem nyílik,  meglátom..... Egy pózna tetején gubbaszt a dolmányos varnyú. Sötét tekintetével a part mentét pásztázza. Ott, ahol fésülöm a vizet, talán partra dobott gébhúsban reméli ebédjét. Csalódnia kell, hisz megunja a várakozást, immár sértődötten köszönés nélkül távozik. -"Sóher pecás....!" kiabál vissza a fák mögül felbátorodva.

Apró vizipók merül el kényszeredetten, valami lehúzza a hűs habokba. Valami száj. Egy víz alatti száj. Ráhangolok. Csömény köröz fejem kopaszán kívánva vért csapolni gazul akkor, mikor gitár kezemben megpendül, iramodik,  két kör után balomban a jász. Locsog is veszettül. Ezzel őzet riasztok, magasra szökken, egy villanás csupán, aztán messze csörög a száraz ciherben...

Megállok egy árnyas tölgy tövében, míg kört rajzol a nap az égen. Két vaskos húsos barack, dobozba kockázott görögdinnye alkotta elemózsia. Jóllakni kevés, éhenveszni sok. A jégakku mellől véve felüdítő inkább. Tele pocak, csend, árnyék, tücsökszó, álomba szenderülő gondolatok.

Szemben egy vénséges göcsörtös fűz. Koronáját lágyan mozgatja a part menti szellő. Hosszú ágai a vízfelszínt simítják. Leragadó szemek utolsó képei... Sötétlő törzse... mintha alakot öltene. A fűz, nem fűz többé, lobogó őszhajú öreg, ki fűzfavessző bottal horgászik a parton. Át is szól a kócolt kalapja alól:

-"Adjon az Öregisten, ha jó napja van!"

-"Fogadj Isten magának is papó!" - kiáltom a választ. -"Aztán ad-é valamit az öregúr?" - kérdem szinte azonnal.

Válasza nincs. Egy mosollyal fűzött  biccentés csupán. Kérges barnára cserzett kezében öreg fűzfabot, vastagabb damil, tárolóorsó, s a szerelék csak egy horog. Szinte eggyé vált a bottal a kéz, úgy látszik az öreg furán áll a part mentén, se csizma, se cipő, talán gyökeret vert a partoldalba a lába, vagy csak a zsombék takarja. Lesem az öreget, ki nem szól, betűt se köp, csak harcsabajsza alatt mosolygó szemmel fütyörész egy ősi, ismerősnek tűnő dallamot, nyugodt mozdulattal dobja újra és újra a vízre a zsinórt. Azon úszik a megszeppent szöcsi, de csak viszi le a víz, mígnem a zsombék alól jön a burvány. Fütyörészve fárasztja az öreg a rekordtelényt, mi pocsol a vízben kitartón .... füttyszó dallama.... Megébredek álmomból, madarak éneke harsog fejem felett az ágakon.  Szemben az öreg eltűnt. Ott se volt talán a túlparton. Helyibe vén fűzfa borul a víz felé, ágai súrolják a folyó felszínét mint valami kérges ujjak....  Egykor sámánok lakták a környező lápokat, s az új Isten szolgái évszázadokig nyomukra se leltek. Aztán elvitte őket az idő szép lassan, feledte a nép az Öregistent is talán, csak a rege szól még róluk, az vén sámánokról, kik itt éltek az avar időktől kezdve, kiknek szelleme gyakorta tréfát űz a nagy ritkán erre tévedőkkel. Népi mondák... Szememből kidörzsöltem az álmot, s a képzelet ittmaradt morzsáit is. Az elaggott délután állít talpra, eltellet az idő. Friss víz loccsan hidegen a kulacs torkából, s csókkal nedvesíti ajkaim, erőt hazudva a további kilométerekre. Előttem az álom képe, domolyt fárasztó vén sámán....  eszemben a dallam is, átveszem, dúdolom. Lépkedek. Ütem. Ahogy az egyik cipőorr előzi a másikat versengve. Taktus, meg is van az alaphang...

Gyomrom kordulását két marék gyalogszeder kékesen hamvas gyümölcse halkítja, s zamata felvidít a kilométereken, mit lábam tapos a parton, s néhány szitakötő kísér csak egy darabon, maguk sem tudják miért. Most érzem, a szeder gyümölcse cserébe árat kért, kottát hasított tövissel alkaromba. Égetőt, vereset. Előttem moccan a nádszél, valaki iszik. Ösztönösen kés felé keres kezem. Kibukkan. Kucu az. Vadkucu. Alig nagyobb egy jóllakott kutyánál, barna szőre alól felémbiccent. Játszanak a gondolatok, mint Tarzan ugrani késsel, folyik a vér, zihál a mellkas.... Sajnálnám. Köszönt is. Jól nevelt kiskucu. Távol a konda, reménnyel bízok...

Hol kitaposta a partot ott dobok lazán, fürödhet is itt, kis mélyedést túrt a parton, fordul a víz. Hasbaver a botnyél, telény húzza, feszíti a húrt. Szembekacsint a vakuval, s vacsora nélkül tér haza csalatkozva ő is a menüben.

Nehezen térdel le az utolsó kilométer az orrom előtt hódol, a pásztorcsillag is les már a fák felől, gyorsulva szürkülnek a színek. Pizsamába öltözött muzsikusok szolfést gyakorolnak, s hamar letelik a kötelező idő, melyre tanórát fizettek.

Dagadó félhold penészes sajtja vizslatja az alkonyt, kabócák kórusa fújja a megszokott nótát a pipacsos mezőn. A cipőm orra belevész a homályba, estére nem érzem a léptem. Előttem víz, folyócska, inkább hallom, mint látom ahogy fordulva loccsan a sodrás, előttem kört ír le, gödröt ás a mederben a kis folyó két keze. Két kezébe adom a gitárt, az egyhúrost, hogy játszon valamit a kabócáknak, kik nyüstölnek a hangjegyekért. Egy pillanat csak, mintha billenne a világ, hirtelen belekapaszkodik, bajsza a húron pihen, forgatja, nyúzza, húzza, tépné a beste, de márványmintás öltönye hamar szárad a parton. Áriát kacag.

Könnyezve kacag a zeneszerző is, mert muzsikus a világ, szimfóniát játszik a nyár, de fárad a karmester, ki mosolyogva nyugszik álomba, kilométereken írt melódiát dúdolva egy nyári napról.....

Kelt:2018. év Újkenyér havának 25.-ik napján

Horgászat Bokodon

A Vértes és a Bársonyos közt elnyúló lankák. Milyen békés világ! Megbújva a dombok ölelésében néhány kisebb település, erdők, s szántók váltják egymást az utak mentén.... Pusztavámtól Bokodig terjedő hatalmas méretű legelő. A Kisalföld legkeletibb része, a lankákká szelídült Vértes nyugati nyúlványai közt. Ott folyik az Által-ér. Bokodnál megduzzasztva az Öreg-tó, s a duzzasztó mögött az igazi nagy víz, a messze földön híres Bokodi-tó. Mellette évtizedekkel ezelőtt épült meg az akkor még szénnel fűtött erőmű. A turbinák hűtéséhez víz kellett. Nagy mennyiségben. Szén az volt. Noha a bányákat bezárták, maradt még szén. Márkushegyen még 100 millió tonna. A víz viszont ott volt egy kis patak formájában. Az Által-ér, mely a Vértes mentén indul Dunáig tartó útjára. A felduzzasztott tó kissé változott az évek során, ahogy változtak a vizet érő, s lényegében azt befolyásoló külső behatások is.

Megálmodták az erőművet, s a völgyet egy gáttal zárták el. 1961-ben beindult az áramtermelés, s mellékesen Bokod és Oroszlány távhővel és melegvízzel való ellátása. A patakot fel kellett duzzasztani. Így duzzadt az Által ér hatalmas tóvá, s tekintélyes 160 hektáros vízfelületéhez helyenként nagyobb mélységek is társultak. A télen sem befagyó tó évtizedek óta horgászparadicsommá változtatta a térséget, súlytalanná téve azt a szót hogy horgászszezon, ugyanis ez folyamatos lehetőséget biztosított a helyieknek az ősi hobbi míveléséhez. A tó mindkét oldalán tekintélyes víkendházas övezet alakult ki, s a tavon megszülettek a cölöpökön álló házak, a stégek. Némelyik majd 100 méterre a parttól a vízen helyezkedik el, s a bokodi oldalon vannak amelyeket csak csónakkal lehet megközelíteni. Az egyszerű tákolmánytól a sokmilliót érő téliesített fullextrás luxusstégig itt mind megtalálható. A lényeg  a melegvizes tó. Ehhez hasonló csak a jóval kisebb tatabányai hűtőtó, a százhalombattai hűtőtó, valamint a paksi melegvizes kifolyó volt hasonlatos. Néhány éve a széntüzelésű erőmű fazúzalékkal, sőt szalmabálákkal való tüzelésre állt át, majd közel egyidőben az utolsó magyarországi mélyművelési bánya, a Márkushegyi bányaüzem bezárását egy évvel túlélve az erőmű is leállt. A tó megszűnt hűtőtó lenni, s nyugdíjba vonult, s azóta úgy éli életét, mint egyszerű tó. A víz innentől kezdve telente befagyott nagy szenzációt keltve a hazai bulvármédiákban, ám a helyiek erre csak legyintettek, miközben az itteni élővilág évtizedek múltával visszazökkent a "normál" kerékvágásba.

A '90-es évek elejétől sokat horgásztam a tavon. Saját stégünkön bő két évtizedig, vendégként más stégeken, vagy gyakorta zúzmarás zord teleken a melegvizi befolyónál, ahol novemberben, decemberben is habzsolt a harcsa, evett az amúr, a süllő, a kárász, ponty.....

A hónap elején alkalmam nyílt vendéghorgászként eltölteni három napot egy stégen, s horgászni, csak horgászni, kicsit elrugaszkodva a folyóktól egy immár természetesebben élő tavon. A cél a békéshalazás volt. A ragadozó halaknak ezúttal békét hagytam. Klasszikus fenekezős horgászatot terveztünk. Etetés áztatott kukorica és búza reggel és kora este egy-egy kisvödörrel. Felszerelés egyhorgos csalitüskés variációk. Pop-up-ok, ízesített gumikukoricák, pelletek. Csakúgy mint másfél hónapja a Balatonon. Csak az eredmény volt más.... Egészen más.

Frissen fogott kárászok konyhakészen

Másabb, mint nálunk a Mosoni. Itt nem veri fel a természet csendjét a motorcsónakok zaja, az abban terpeszkedő napszemüveg mögé bújt részeg, vagy beszívott újgazdag csürhe vonyítása, nincs jet-skí, amely bemossa a vizicsirke fészkét a partmenti nádasból a vízbe, s hullámokat is csak a szél formáz a víz színén. Itt legfeljebb elektromos motor hajtja a ladikokat, vagy a jó öreg izomerő. Alig loccsan. Az evezőlapátok ütemesen érnek a vízbe kis burványokat hagyva maguk mögött. Még a gém sem ijed el a bokor mellől a part közelében, pedig igencsak közel jutok. A halak is jobban tűrik a hagyományosan meghajtott csónak siklását a tó tükrén. A hajnali nap sugara izzadtságcseppet csillant meg homlokomon, mire a csónakkal kikötök, s rögzítem azt egy vaslánccal. Ez a leghangosabb momentuma az egész mutatványnak. Megvan minden napra a reggeli és az esti testmozgás. Rá kellett jöjjek, hogy szeretek evezni. De tényleg. Kifejezetten élveztem, s vártam a következő alkalmat, hogy vízre szállhassak. Valóban megbántam, hogy nem hoztam legalább egy pergetőbotot, a felismerés mélyen hasított belém. Gyorsan másra tereltem a gondolataim, elhessegettem a kínzó felismerést, hogy hibáztam.

Az egyik botot a stéggel szemben a meder közepe felé 70 méterre rögzített bója elé, míg a másikat a partszél felé egy bokor elé a sekély vízbe vetettem be. Botgörbítős, orsóvisíttató kapásokkal jelentkeztek a halak. A kapások közvetlenül a friss csónakkal történő etetéseket követve fél órával jelentkeztek reggel és a kora esti alkonyban. Napközben dél körül is volt egy-két próbálkozó. A nappali órákban a belső mélyvízből testes  60-90 dekás kárászok jelentkeztek szakmányban. Őket kikerülendően felhagytam a kosarazással s a dara vízbe juttatásával, maradtam csak a sima csúszóólmos szereléknél, a csalitüskés végszereléknél. Sikerült is szelektálni a mohó kárászokat így.

Csodaszép egészséges

Amint elcsendesedett minden, támadásba lendültek a pontyok és az amúrok. Bennem marad a kép, ahogy a feeder karikába hajlik, s az orsóról sikítva száguldanak a zsinór méterei! A bevágás, a harc, mely először csak azért folyik, hogy ne nyerjen több zsineget a hal... Nem kapitális méretűek, de azért megsüvegelendően szép darabosak a tettesek. A pontyok mind 50 centi körüliek voltak, s közülük a legszebb, a legnagyobb 53 cm volt faroktőig. Nagy részük pikkelyes töves volt. Erősek, egészségesek, komoly harcosok..

fain zsákmány, 3 kg-s átlagsúlyban...

Az amúrok. Klasszikus hirtelen erős kapással jelentkeztek, majd gyenge ellenállást követve vad kitörésekkel, olykor a stéglábak alá való befutással, vagy bokor alá húzással, előke (fonott) rágással jelentkeztek. Ők is szépek, 49-60 cm közöttiek voltak. Már amelyeket sikerült megfogni. Volt amelyik csak 55 centi volt hosszra, de majd kétszer vastagabb, erősebb mint a 60 centis társa. S igen jól láttak, látták a merítőt, a stéglábakat, mindent, amely megriasztotta, vagy esetleges menedékkel láthatta el őket. Sosem volt gond, a fék tökéletesen be volt állítva, megakasztott hal csak ritkán szabadult, az is legfeljebb az akasztást követő másodpercekben, ha a pici horog nem jól akadt.

Jön a zivatar

8-as és 10-es Owner pontyozó  horgokat és 10-es csalitüskét használtam. Az erősebbik feeder boton 30-as GBN zsinórral, a gyengébbiken ugyancsak GBN zsinórral, de csak 25-össel szálltam harcba. 20 centis fonott előkét használtam, a kosár és az ólom csúszóra volt szerelve. A lágyabb Soft pelleteknek nem sok hasznát vettem, a kishalak leszopogatták a tüskéről, mielőtt a nagyobbak odaértek volna. Esetenként a tüske mellett a horogra könnyen oldódó mézes pufit tűztem. Nem sok jelentőséggel bírt, hacsak nem jobban megemelte a csalit az aljzattól.

Megy a zivatar

A három nap alatt fogtam annyi amúrt, mint még életemben összesen ennyit soha. A bokor alól, s a mélyvízből egyaránt. A pontyokra sem lehetett panasz, nem volt ritka, hogy a megakasztást követve rögtön 30-35 méter zsinórt is lehúzott némelyik, mielőtt megállíthattam volna. A végletekig harcoltak, próbára téve a lágyabb és a keményebb szinte matuzsálemi korú (10 évnél idősebb) feederbotjaimat. Azok nem okoztak csalódást, tették a dolgukat becsülettel, ahogy eddig is. Ezért sem cserélem le a feedereket félévente mint mások, akik évente 2x cserélnek botot, mert épp az a trendi, s az újabb mindig többet tud alapon nem akarnak lemaradni a száguldó vonat utolsó kocsijának ajtajába kapaszkodva, balgán azt gondolva hogy mindig a vonaton lesznek. Nem, előbb utóbb valaki lerugdalja őket onnan, s akkor lesz nagy pofára esés..... Szóval. Ugyan, haggggyuk má'!!! Nyilván haladni kell a korral, de ésszel, s nem szabad feledni, hogy ami bevált, azt nem feltétlenül kell a sarokba tenni pókhálófogónak..

Bothajlítók

Az öreg rezgőspiccesek tették a dolgukat a tavon is, noha folyóhoz vannak szokva, faja volt, ahogy "akklimatizálódtak"! Hitetlenkedés fogadta őket, hisz -"Ezeket a rőzsevesszőket megropogtatják ám itt a halak!"
Szerencsére ez nem következett be, s az öreg harcosok tiszteletet vívtak ki maguknak az erősebb botok, s az idősebb horgászok körében is, miután számtalanszor bizonyították rátermettségüket a harcok során!

Nem ő volt az egyetlen C&R

A csalik közül a mézes gumikukorica, illetve a chilis tintahalas-polipos pop-up volt a legeredményesebb, de amit kipróbáltam, szinte mindennel lehetett halat fogni. Évekre szóló élmények. Nem igaz az, hogy a Bokodi-tóban nincs már hal, hogy oda a régi dicsősége. Ezt bizton állítom. Igaz, hogy a folyó az én igazi játszóterem, de ha lesz lehetőségem visszatérek még a Bokodi-tóra, s újra megmérkőzöm lakóival, talán majd a ragadozókra is marad időm.

Kelt: 2018. év Újkenyér havának 17.-ik napján

Tuba a folyó felett

Ez már domi

Unikornis. Egyszarvú. Mondhatnám egyhorgú. A kisebb wobblereimet nagy részben átszereltem. Megvan az oka mindennek. Többek közt a gyári kis hármashorgokkal több bajom is van. Kihajlik. A nagyobb halaknál többnyire. Nem akad rendesen, beleveri a domi a kezembe (szákot nem használok), vagy az egyik horog rendesen szájba, a másik szemkörnyékre akad. Roncsolja indokolatlanul a halat, sajnálom őket. Nehezebb terepen akad mindenbe, gyakran egymásba. Na attól kivagyok. Nagyon mellé nem lövök, ha horgot cserélek. Figyelve a súlyozásra, amely elronthatja a wobbler mozgását, de van, amelyiknél előnyére is megváltoztathatja. Ne nekünk tetszen a csali veretése, a halak teszteljék. Ehhez ki kell menni, próbálgatni, nem sajnálva az időt s a kilométereket a lábban.

S hajlik is a hármashorog kifele a nagyobb példányoknál. Méreg. Persze az UL papagájok, a netpeca fenegyerekei, a közönségnek horgászók most megbotránkoznak, de cseréltem a horgot. "Kákádu-du-du..." Katt!

Vajon kire hasonlít? Mindenki tudna mondani egy-két nevet!

Cseréltem egyágú 4-es LS-5314N Gamakatshu horogra. Igaz, a kisebb domik nem mindig akadnak meg, de a nagyok megakadnak, s nincs halvesztés. Csak egy lukat üt a horog, nincs "járulékos" sérülés se a halon, se rajtam, lehet(ne) szákolni is akadás nélkül. Ja igen. Lett volna egy 50+ -os domcsim is. Végre! Ha van nálam merítő, ha nem 1,5 m szakadó meredély a part, s ha letudtam volna menni a folyópartra tarkón ragadni. De nem tudtam annak kockáztatása nélkül, hogy besuppanjak az áradó vízbe. Nem ért annyit. Nem bánkódom, az eredmények így is engem igazoltak:

Kölökcsux

Darabosabb 

Hogy is írják a foschbúkon, betlimentő? Ez Vicc...

Sokan órákon át pergetnek, mire nagy kínlódva fognak egy 10-12 centis sügeret. Betlimentő, mint írják, hogy bizonyítsák, lám, tudtak pergetve halat fogni, s ezáltal vannak, kik elismeréssel díjazzák a mutatványt a közösségi oldalakon, piedesztára emelve a bohócokat...... Na ne röhögtessetek! Ez valami vicc?

Csuxmosoly

Tipikus lajtai brutalicus

Ő is lajtai

Kisebb (ám kövérebb) domolyok is felveszik az egyágút

Lajtai zivatar tubával (majdnem tornádó)

Barangolásaim során életem első tubájával is sikerült összeakadnom. Megkapó természeti jelenség volt, s egy darabig azt hittem, a tuba földet ér, s tornádóvá alakul, ám néhány kilométeres távolságból nem tudhattam, tornádóvá növi-e ki magát. Mint utólag kiderült, nem érte el a földfelszínt, feloszlott. Emlékben, s képben őrzöm a találkozásunkat eztán!

Feltuningolt Strike Pro-ra....(ha hármashorog lett volna az alsó, bizonyos, hogy szemkörnyékre, vagy szembe akad, így viszont csak lifeg a hal feje mellett..)

Erdőalja

Mosoni kiscsux

Nem fogtam nagy harcsát (még), pedig két alkalommal ő is belekapaszkodott a zöld-sárga bogárba, esélyem se volt. Az első alkalommal nem is láttam, a másodiknál viszont háromszor is sikerült majdnem teljes egészében megpillantanom azt a bestiát, amely perecre hajlította a nem éppen UL pergetőbotom, méterhúsz körüli márványos volt. Na majd talán ráállok legközelebb a neki tetsző wobblerrel. Addig is űzöm a domikat, hátha sikerül végre azt a félméterest is nyakon csípni.

Az ilyen pirkadatért érdemes korán kelni!

A kiscsukák is aktívak, sokszor a domiknak szánt bogarakat ők ütik el. Persze résen kell lenni, hisz van hogy egy nagyobb csuka is odatöröl a csalinak, s egy pillanat neki még a fonott zsinór is. Hát megesik az ilyen, szerencsére elég ritkán..... Mit is mondhatnék? Pergetőbotot a kézbe, s irány a folyó!

Egy mosoly a "papagájoknak"

Kelt: 2018. év Újkenyér havának 2.-ik napján