Húrokat pengetők

Harmatcseppek ragyognak fel először, talán a csillagok keltik életre őket, ők szórják teli az éjszakát.  Ragyogó gyémántnak hazudják magukat az álmos hajnalon. Csábító, csalfa milliárd csillám az első sugarakban tündöklők. Megfognád, némelyiket lehajolva, de nevetve elillan az, könnyesre kacagja kezed markát. Tart a játék, mígcsak szégyenlősen pirul, majd narancsosra szelídül a nap ásító ábrázata. Kitátja száját, s hatalmasat harap a légtérbe. Ahogy kitakarózik lustán a hajnali párapaplanból, kitekint morcosan, majd mögébúvik még picinyt, hejj, lassan pőcölődik.

Néhány lépés elég is a térdig fűben, s lucskossá nehezedik a nadrágszár, az út pora előbb ragacsos sárral tapaszt, marasztalná a talpat is, majd rendre eltűnik a cipő oldaláról, ahogy a vízparti mező füve, mint egy nagy zöld kefe levakarja, lemossa onnét. Küzd a cipő reménytelen, hogy szárazon tartsa a zoknit.

Vaskosan nehéz a lépés párszáz méter után, súlyos a reggel, csend nyomja vissza az ébredő világot, néhány percig még, de egyre nehezebben. Dallam ül kéretlenül a fülbe. Azt mondtad itt leszel, azt mondtad énekelsz, azt mondtad, megpendítjük a húrokat. Azt mondtad dalol a világ, muzsikus az erdő, mező s folyó. Azt mondtad vegyek részt a zenekari próbán. Írjunk egy operát! Én itt vagyok.

Gitár kezemben, ide való, egy húros, mégis több akkordot játszó. S ki mestere a zenének, hangolni is kezd rajta. Szütyő húzza a vállam, gyümölcsöt, vízzel telt kulacsot, jégakkut rejt a megfakult vászon. Nótaszó tölti be a pirkadatot, s a nap is magához tér, nyújtózik egyet, majd nekilát fűteni cefetül.  A szemközti tölgy még árnyékával takar kissé a nap tekintete elől. Alig hűs az árnya, mely lassan mozdul, zsugorodik, mégis menedék. A karom kilóg alóla, izzad a húrt pengető kéz is. Beljebb húzódok alá. Mások is vannak itt, moccan a fülledt ciher, valami eliramodik, csak a fülei integetnek messziről. Baknyúl szaporáz....

Percek se telnek, feszül a váll, a sarkam a földbe verve kapaszkodok a meredély szélén, egyensúly határán félve, hogy vízbesuppanok, gitáromba kapaszkodva nézem a nagyra tátott fogakkal teli szájat, melyben ott könyörög a violinkulcs, megmentésre várva. Guggolva ráfogok, közben sapka alól cseppekben csíkot húzva szökik az izzadtság. Mosoly tereli útját az arcomon.

---Tarkófogás, így végzed hát te is....---

A néhány felhőfoszlány reménye, hogy összeállva megsiratják majd a mezőt oly hamar porbahull. Dicső küzdelmük végén szertefoszlott álmok, szárnyszegetten néhány fehérlő pamacs marad emléknek, ideig takarva csupán egy arasznyi földet, de semmit se adva a szomjúzva repedezőnek. A hajnali szellő, mely a folyó hűs kebelén fogant, az szalad végig a parton, pajkosan csörgeti a szárazra aszott leveleket. Sárgábbak azok a sajtnál, s csak a pirkadat ad néhány cseppet inni a zöldnek, de kolduskenyér ez mindenkinek. Sziklakemény földben kókadóknak.

Tikkad a reggel, vibrál a levegő, tavat sejtet a messzi, incselkedik a csalfa délibáb. Szomjúzva kapar a torkom, szárazon ragad a szám. Innom kéne. Súg a fülembe. Ott menetel vánszorogva a légió százada, unott dűnék közt fehér kepin siklik a napfény. Kihull egy-kettő, de a század nem állhat meg, mi már csak pár kínlódva tévelygő embernek hazudott torzó, s végül egymagam maradok ott az oázisban pálmák alatt a kút káváján kapaszkodva! Ejj de jó hűs a vize. Arcot mosok bő hidegggel, butykost töltök, sapkát vizezek. Erőre kapok. Eltűnt a Szahara a délibábban, égerré váltak a pálmák, ...

Kulacsot emelve vastag kortyokban mohón nyelem a jéghideg vizet, szemem nyílik,  meglátom..... Egy pózna tetején gubbaszt a dolmányos varnyú. Sötét tekintetével a part mentét pásztázza. Ott, ahol fésülöm a vizet, talán partra dobott gébhúsban reméli ebédjét. Csalódnia kell, hisz megunja a várakozást, immár sértődötten köszönés nélkül távozik. -"Sóher pecás....!" kiabál vissza a fák mögül felbátorodva.

Apró vizipók merül el kényszeredetten, valami lehúzza a hűs habokba. Valami száj. Egy víz alatti száj. Ráhangolok. Csömény köröz fejem kopaszán kívánva vért csapolni gazul akkor, mikor gitár kezemben megpendül, iramodik,  két kör után balomban a jász. Locsog is veszettül. Ezzel őzet riasztok, magasra szökken, egy villanás csupán, aztán messze csörög a száraz ciherben...

Megállok egy árnyas tölgy tövében, míg kört rajzol a nap az égen. Két vaskos húsos barack, dobozba kockázott görögdinnye alkotta elemózsia. Jóllakni kevés, éhenveszni sok. A jégakku mellől véve felüdítő inkább. Tele pocak, csend, árnyék, tücsökszó, álomba szenderülő gondolatok.

Szemben egy vénséges göcsörtös fűz. Koronáját lágyan mozgatja a part menti szellő. Hosszú ágai a vízfelszínt simítják. Leragadó szemek utolsó képei... Sötétlő törzse... mintha alakot öltene. A fűz, nem fűz többé, lobogó őszhajú öreg, ki fűzfavessző bottal horgászik a parton. Át is szól a kócolt kalapja alól:

-"Adjon az Öregisten, ha jó napja van!"

-"Fogadj Isten magának is papó!" - kiáltom a választ. -"Aztán ad-é valamit az öregúr?" - kérdem szinte azonnal.

Válasza nincs. Egy mosollyal fűzött  biccentés csupán. Kérges barnára cserzett kezében öreg fűzfabot, vastagabb damil, tárolóorsó, s a szerelék csak egy horog. Szinte eggyé vált a bottal a kéz, úgy látszik az öreg furán áll a part mentén, se csizma, se cipő, talán gyökeret vert a partoldalba a lába, vagy csak a zsombék takarja. Lesem az öreget, ki nem szól, betűt se köp, csak harcsabajsza alatt mosolygó szemmel fütyörész egy ősi, ismerősnek tűnő dallamot, nyugodt mozdulattal dobja újra és újra a vízre a zsinórt. Azon úszik a megszeppent szöcsi, de csak viszi le a víz, mígnem a zsombék alól jön a burvány. Fütyörészve fárasztja az öreg a rekordtelényt, mi pocsol a vízben kitartón .... füttyszó dallama.... Megébredek álmomból, madarak éneke harsog fejem felett az ágakon.  Szemben az öreg eltűnt. Ott se volt talán a túlparton. Helyibe vén fűzfa borul a víz felé, ágai súrolják a folyó felszínét mint valami kérges ujjak....  Egykor sámánok lakták a környező lápokat, s az új Isten szolgái évszázadokig nyomukra se leltek. Aztán elvitte őket az idő szép lassan, feledte a nép az Öregistent is talán, csak a rege szól még róluk, az vén sámánokról, kik itt éltek az avar időktől kezdve, kiknek szelleme gyakorta tréfát űz a nagy ritkán erre tévedőkkel. Népi mondák... Szememből kidörzsöltem az álmot, s a képzelet ittmaradt morzsáit is. Az elaggott délután állít talpra, eltellet az idő. Friss víz loccsan hidegen a kulacs torkából, s csókkal nedvesíti ajkaim, erőt hazudva a további kilométerekre. Előttem az álom képe, domolyt fárasztó vén sámán....  eszemben a dallam is, átveszem, dúdolom. Lépkedek. Ütem. Ahogy az egyik cipőorr előzi a másikat versengve. Taktus, meg is van az alaphang...

Gyomrom kordulását két marék gyalogszeder kékesen hamvas gyümölcse halkítja, s zamata felvidít a kilométereken, mit lábam tapos a parton, s néhány szitakötő kísér csak egy darabon, maguk sem tudják miért. Most érzem, a szeder gyümölcse cserébe árat kért, kottát hasított tövissel alkaromba. Égetőt, vereset. Előttem moccan a nádszél, valaki iszik. Ösztönösen kés felé keres kezem. Kibukkan. Kucu az. Vadkucu. Alig nagyobb egy jóllakott kutyánál, barna szőre alól felémbiccent. Játszanak a gondolatok, mint Tarzan ugrani késsel, folyik a vér, zihál a mellkas.... Sajnálnám. Köszönt is. Jól nevelt kiskucu. Távol a konda, reménnyel bízok...

Hol kitaposta a partot ott dobok lazán, fürödhet is itt, kis mélyedést túrt a parton, fordul a víz. Hasbaver a botnyél, telény húzza, feszíti a húrt. Szembekacsint a vakuval, s vacsora nélkül tér haza csalatkozva ő is a menüben.

Nehezen térdel le az utolsó kilométer az orrom előtt hódol, a pásztorcsillag is les már a fák felől, gyorsulva szürkülnek a színek. Pizsamába öltözött muzsikusok szolfést gyakorolnak, s hamar letelik a kötelező idő, melyre tanórát fizettek.

Dagadó félhold penészes sajtja vizslatja az alkonyt, kabócák kórusa fújja a megszokott nótát a pipacsos mezőn. A cipőm orra belevész a homályba, estére nem érzem a léptem. Előttem víz, folyócska, inkább hallom, mint látom ahogy fordulva loccsan a sodrás, előttem kört ír le, gödröt ás a mederben a kis folyó két keze. Két kezébe adom a gitárt, az egyhúrost, hogy játszon valamit a kabócáknak, kik nyüstölnek a hangjegyekért. Egy pillanat csak, mintha billenne a világ, hirtelen belekapaszkodik, bajsza a húron pihen, forgatja, nyúzza, húzza, tépné a beste, de márványmintás öltönye hamar szárad a parton. Áriát kacag.

Könnyezve kacag a zeneszerző is, mert muzsikus a világ, szimfóniát játszik a nyár, de fárad a karmester, ki mosolyogva nyugszik álomba, kilométereken írt melódiát dúdolva egy nyári napról.....

Kelt:2018. év Újkenyér havának 25.-ik napján