A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ponty. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ponty. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. június 8., péntek

Nádi pontyok és lidércek - Szigetközi kalandok 4.

Előszó:
Eltelt azóta több évtized is. Sok-sok nyár, a maga csodás hajnalaival. Akkor még a horgászat nem a márkás felszerelések ajnározásáról szólt, s tudtunk halat fogni, nem is keveset az egyszerű felszerelésekkel, természetes csalikkal is, horgászvideóról csak a "Horgász a pácban" című film főhőse jutott eszünkbe, mást nem ismertünk, mert nem is igen volt. Az egyetlen megjelenő horgászújságban pedig reklámot is csak keresve, s alig találtunk. El se igen jutott hozzánk a lap. Az élményeket magunk éltük át. Mennyire más volt minden. Mégis volt hal. Mintha csak tegnap történt volna:.....

Alig várta a vakációt. Végre eljött az utolsó tanítási nap az iskolában. Reggel az elsőnek érkező osztálytárs legfontosabb dolga volt krétával felírni a táblára az utolsó betűt, hogy értelmet nyerjen az a szó, hogy VAKÁCIÓ!. Senki nem törődött aznap a tanórákkal, kivéve azokat, kik még az utolsó pillanatban reménykedtek abban, hogy felelhetnek a jobb jegy, illetően néhányan a bukás elkerülésének reményében. Nekik görcsös volt az utolsó délelőtt, amely vagy vidám könnyedséggé, vagy még inkább kínzóbb teherré vált számukra a délutánra, attól függően, aznap hogyan teljesítettek. "-Holnaptól enyém a világ! Porosodhat az iskolatáska szeptemberig is!" - gondolta a legény. Az iskolából kiözönlő gyereksereg oly hévvel futott ki az ódon épület falai közül, hogy talán azt még Zrínyi kitörő vitézei is megirigyelték volna Szigetváron. Hazaérve a fiú ízlelgetni kezdte a szabadság kenyerét. Rögtön érezni is kezdte a változást, hisz délután nem kellett a jó időben az íróasztal felett görnyedni, s tanulni keservesen az unalmas, senkit nem érdeklő tananyagot. Apja figyelmeztetése rántotta egy kicsit vissza a valóságba! "-A szünidőre feladott kötelező olvasmánynak nekiállni hasznosabb minél hamarabb, míg benne van az agy a tanulásban, s jobb hamarabb túlesni azon a pár könyvön!"
Hijj a teringettét, ennek a fele se tréfa!!! Oda az édes szabadság, olyan ez mint a világosi fegyverletétel, lám az iskola keze hazáig elér, bele se kóstolt még a nyárba, s máris az íróasztalhoz láncolnák, bezárva őt If várába Monte Cristo grófjaként.... Apja valamit megláthatott a legény elsavanyodó ábrázatán, mert a szigor eltűnt az arcáról, s odasúgta fiának halkan, hogy az édesanyja ne hallja a konyhából, hogy a következő nap hajnalán horgászni készül, s a legény, ha úgy gondolja, akár vele is tarthatna.... Itt a felmentő sereg! Hát hogy a ménkűbe ne! Apja a szobából kilépve csak annyit mondott még, hogy a könyvek várhatnak, messze van még szeptember, de elfeledni nem szabad a feladatot!

A várakozás izgalma hamar álomba szenderítette, s a kora nyári hajnal pikk-pakk eljött, az éj csak vagy két horkantásnyira vette át a stafétát a naptól, s máris pirkadni kezdett. Korán érkeztek a tó mellé. A nádas itt-ott megzörrent, madarak mocorogtak álmukban. A csillagok kezdték fényüket veszteni, mikor egy-egy halk, de komolyabb halak loccsanását is lehetett hallani a nádszigetek közti sekélyebb víztükrök irányából. A zseblámpa fényében az éjjeli lepkék keresték egymás társaságát, mígnem a bőregerek hozták a frászt a legényre, kik a lepkék közé csaptak le olykor a lámpát tartó kezétől pár centire elsuhanva. "- Az anyátok ne sirasson, de megijedtem!" -szaladt ki a legény száján.

"-Ide világíts, ne a vízre!" Édesapja erős üvegbotokat rakott össze a zseblámpa fényében. "-Erős bot kell ide fiam, erős zsinórral, horoggal. Az itteni halak nem viccelnek, hamar a nádba törnek, s csónak nincs hogy utánuk menjünk, meg kell őket most időben állítsuk. Hanem itt van két szelet kenyér, szedd ki a belét, kicsit vizezd be a kezed, kezdd el gyúrni, nesze egy kis vaníliás cukor, a spajzból szedtem ki, anyád tudta nélkül, ebből gyúrj hozzá egy keveset, jobb illata lesz."

Gyúrta is a legény becsülettel, majd belegebedt. Perceken belül elfáradt a marka is. "-No ha ez így megy szeptemberig olyan szorításom lesz, hogy az iskolában mindenkinek elkékül majd a keze ha megszorítom, nagyobb is lesz a becsületem!"- gondolta.

Apja egy kisvödörböl savanyú szagú kukoricát szórt pár marékkal az alig tíz méterre levő nádfal széléhez, s a nád fal vége mellé, szétterítve azt vagy két négyzetméternyi területen, ahol elmondása szerint befordul a hal. A kukoricaszemek sörétként záporoztak a vízbe, hangjuk felverte a csendet, pár pillanatig a savanyú kukorica orrfacsaró szaga is megülte a part mentét. A békák itt is, ott is felébredtek, s monoton brekekézéssel köszöntötték a pirkadatot. Pára kezdett lebegni a tó felett, fátyolként lebegett kissé a víz felett, lenge táncot járva, ahogy a tó felől lassan a nádas felé libbentek. "-A lidércek! Ilyenkor válnak láthatóvá, mikor az éjjel elfárad, nem tudja tovább bújtatni őket, a nappal viszont még nem érkezett meg, hogy a zsombékba zavarja az éjjel tündéreit!" -súgta halkan az apa hamiskás mosollyal a szeme sarkában. Bár a nap még aludt, hamar világosodni kezdett.  Egy dolmányos varjú tűnt fel a nádas felett, s vadkacsa vezette ki halkan pár napos fiókáit az egyik nádnyiladékból. Cserregő nádiposzáta kezdte el köszörülni érdes reszelős hangját, s nyomában megéledt a nádas népe is. Hattyú úszott ki egy nyiladékból, szárcsa páros sietett a túlsó nádas felé sűrű fejbólogatással. A legény édesapja két botot csalizott fel. Az egyik horga mellé cipőgyárból származó "fonott zsinórra" kukoricaszemet fűzött, míg a másikra trágyagilisztát tűzött. Ugyanez a "fonott zsinór" szolgált előke gyanánt az amúrozásnál, melyeket a nád friss hajtásával, vagy zsenge zöldborsó hüvelyével csalizva szokták lépre csalni. A kukoricát a nádfal melletti fordulóhoz, míg a gilisztát a nádfal elé vetette be az apa. Karikajelzöket tett a botok első és második gyűrűje közé. -"Spanosra kell azt állítani, mert a hal hamar beszaladhat a nádba, ahogy koppan a karika, nem szabad késlekedni a bevágással mert csúfot tehetnek ám velünk!"

Olyan gyorsan megvirradt, hogy észre sem vették. Kapás nem jelentkezett ez idő alatt. A legény szemére álomból szőttek fátylat a lidércek, néha keveredett is már az álom a gondolattal, s csak a friss reggel egy-egy hűvösebb fuvallata térítette magához a legényt. Jajj de becsukódott volna pedig a szemhéja, ragadt volna össze a lidércek szőtte álomlepel, de nem engedett a csábításnak, szemeit alaposan megdörzsölve szétnézett.  Semmi mozgást nem látott, csak a nádirigók könnyed súlya alatt hajladoztak a nádszálak.  Az egyik botot az apa kicsévélte, s helyette finomabb, kétrészes Germina botot rakott össze, melyen kisebb orsó, s parafadugóból faragott úszó volt felszerelve. A legény mindig is jobban szeretett úszózni, egyrészt gyakrabban volt rajta akció, másrészt apja egyre többször bízta rá az úszós pecát, s ettől a legény valódi horgásznak érezhette magát, s büszke volt akkor is, ha csak pár keszeget, vagy egy-két kárászt sikerült fognia. Az álmosság egy kettőre szertefoszlott.

Az apja most azonban nem gilisztát tett a horogra, hanem a kenyérgyurmából, ahogy nevezte a polentából kért egy darabot. Szépen rágyúrta azt a horogra, amelynek épp csak a hegye kandikált ki kissé, s még a szára sem látszott. Az apja tanácsa szerint a legény a nádfal elé lendítette a szereléket alsó dobással, vigyázva, ne engedjen nagy zászlót a szereléknek, mert az még fennakad a nádason, s bizony ha onnan kell lerángatni, a ramazurira elmegy minden hal a környékről. Megesett ezért, hogy a szerelék kissé távolabb ért vízbe a nádfaltól, az etetés szélére. Sebaj. Az éhes hal ott is megleli, nyugtatta magát ilyenkor a fiú. Egyszer egy mocsári teknőst is fogott, de a szabadúlás óta a páncélos óvatosabb, s csak távolról fél szemmel lesi az úszó hegyét a hajnali pirkadat fényét magába szívva egy zsombékon kinyújtózkodva. Biztos benne van még a horog szúrós emléke.

S valóban, az éhes halak megtalálták lassan a csalit. A vaníliás kenyér illata mágnesként vonzotta a halakat. Először csak apró remegés futott végig a kis parafaúszón, s piciny körgyűrűk indultak el az úszótól minden irányban. Kicsit megmerült, majd ismét mozdulatlanná vált az úszó antennája. "-Figyelj fiam, ott a kárász, most ízleli a csalidat! Várj a bevágással míg el nem indul határozottabban a hal! -oktatta fiát az apja, miközben nagyot slukkolt a cigarettájába, amelynek egy pillanatra felizzott a parazsa. S úgy is történt, az úszó megindult balra, s lassan, határozottan merülni kezdett az úszó antennája. A legény ekkorra kézben fogta a botot, kizárva a külvilágot csak az úszóra koncentrált, miközben spanosra csévélte a víz felszínén a gyenge áramlástól kissé megöblösödött zsinórt. Az úszó majd egy karhossznyit haladt már, mikor a fiú erőteljesen bevágott, amely szépen ült. Nagyot loccsant a hal, s teljes erejét megfeszítve próbált szabadulni, de az erős felszerelés és a legény eddigre kitanult úszós szakértelme nem engedett, s hamarosan a merítőszákban pihegett a jókora testes kárász. Bizony feszítette a legény mellét a büszkeség. "-Igazi aranyhal!"- mondta vidáman, s valóban, az első napsugarak arannyá változtatták a hal pikkelyeit. A lidércek varázslata ez. Egy pillanat múlva a hirtelen fénysugár eltűnt, a kelő nap egy ködfelhőt húzott álomtól meggyötört álmos arca elé.




"-Ha ma csak azt ehetném amit fogtam, nem kopna fel az állam! Bár van mikor éhen maradnék, de ez a nap most más!" -mondogatta magában, s egy halvány mosoly jelent meg szája szegletében. Némileg lazábban, bátrabban horgászott ezután, hiszen már bizonyított, van hala. A következő fél órában egyre másra jöttek a kilós, fél kilós kárászok, mígnem abbamaradtak a kapások.




Kisvártatva A nap nagyot nyújtózott a horizonton, álmosan, ásítozva köszöntötte a reggelt. A tó felett kisebb párafoszlányok jelentek meg, s lassan a nádasba vesztek. Mintha bemenekültek volna a sűrűbe "-Mennek má' az éjjeli lidércek aludni!"-Súgta a legény az apjának.


"-Ki is zavarták a nádból a pontyokat, nézd, a halak az etetés szélén vannak, ott túrnak, látod hol jönnek fel az apró buborékok!" Mire ezt az apja kimondta, aprót rezzent, majd hangosan koppant a fenekezőbot karikája, s apja máris bevágott, jó halat fárasztott. A ponty erősen hajtogatta az üvegbot spiccét, ám néhány kör és kitörés után hamarosan a szákban nézett csodálkozó szemekkel a jó két kilós pikkelyes. "-No fiam, ez jó kis harc volt, figyelj a botodra míg beírom a halat a fogási naplóba, résen légy, ezek a pontyok nem egyedül korzóznak itt!"




Gombócot érzett a torkában a legény, hisz egyedül kell megbirkóznia a hallal, ha most jön, míg az apja elfoglalt. Nincs segítség. Előremeredt a székben, teste ösztönösen megfeszült, s várta, történik e valami.

Apja látta, ahogy a nádas mind közelebb mozgott az etetéshez, s biztos volt abban, fia pontyot akaszt hamarost. Szándékosan bíbelődött mindennel, húzta az időt, hisz szerette volna, ha a gyerek megfogja végre az első nádi pontyát. Egyedül. Az ő segítsége nélkül. "-Jaj csak bírjam ki hogy nem segítek neki! Muszáj!" -mondogatta, s csitította magát. Hirtelen azt vette észre, hogy a gyerek a kisszéken összerezzent.

A legény észrevette, hogy az úszó emelkedni kezdett, majd elfeküdt a víz tetején. "-Nocsak. Mi a fene. Ki tréfálkozik velem?" Az úszó a fekvő helyzetből alig 45°-os szögre állt csak vissza, s határozottan elindult a nádas nyiladéka felé. A bevágásba belerecsent az orsó, s majd kitépte a botot a legény kezeiből a hal. De az nem engedett, ösztönösen tudta, hogy ki kell vezetni a nádfal előtti kapuból a halat, vagy különben integethet neki, ha betör a rengetegbe. A hal megindult a nádsziget másik sarka felé. A legény meg volt győződve róla, hogy a napkelte elől elmenekült lidércek még nem pihentek le, hanem hosszú ujjaikkal a halba kapaszkodva segítették azt őellene, s húzták a pikkelyest be a zsombék alá. "-Hát rajtam nem fogtok ki bitangok!" -mondta félhangosan, s keményített a féken, majd pumpálni kezdte a botot. Belesajgott a válla s a karjai is az erőlködésbe. "-Hejj, ha minden reggel ilyen edzésben leszek, ősszel mindenkit két vállra birkózok a suliban!"- ötlött az eszébe.



A megakasztott hal csapott egyet a farkával, hangos loccsanással küzdött az alig méteres vízben, felkavarva a meder fenekéről az iszapot, amely ott gomolygott a csatamezőn.... "-Tyűű de szép ponty!!!"-kiáltott fel a legény izgatottan. Még két kitörés, s a hal engedni kezdett, s sikerült párszor megpipáltatni, azaz rákényszeríteni, hogy harapjon a levegőből. Eszébe jutottak apja tanácsai, aki szerint ilyenkor megszédül a ponty, s látványosan veszt az erejéből. A ponty még egyszer összeszedte viszont az erejét pipázás után is, megijedhetett a merítőtől, mert hirtelen kitört, meglepve ezzel a legényt, kinek egyik kezében a merítő, a másikban a bot volt, s félig guggolt testhelyzetből kellett ismét harcba szállnia a hallal. "-Hogy az anyád...!" - csúszott ki a száján, s apja erre elmosolyodott fia háta megett. Látta, a horog jól akadt, a hal nem fog elmenni, tudta, hamarosan szákba lesz, s büszkévé tette, hogy sikerült átadnia fiának azt a tudást, amelyet ő kapott egykor az apjától messze innen egy folyó partján. A legény már-már azon volt, hogy segítséget kér az apjától, de a büszkesége nagyobb volt, mintsem hogy erre több gondolatot is áldozott volna.

A ponty végre a szákban volt. Teljesen elkészült az erejével. A legény az izgalomtól remegő kézzel lihegve, örömtől kivereslett arccal fordult apja felé, s mutatta a nagy halat, amely jócskán három kilós ponty volt. "-Hejj ha ezt anyunak elmesélem!"

Alig várta, hogy hazaérjenek, s beszámolhasson édesanyjának a nagy halról. A kárászok fogásának emlékét csúnyán elhomályosította a nagy ponty mely időközben az emlékekben majd kétszer nagyobbra duzzadt, s a lidércek elleni harc. Édesanyja mosolygott, a testvérei irigykedve tekintettek rá, majd anyja kiábrándító, ám mégis gyengéd szavai rántották viasza a valóságba, miközben az ebéd főzésével bíbelődött: -"Lidércek nem léteznek! Honnét veszed ezt? Apád megint csak bolondít! Na. Eridj kezet mosni!"



A fürdőszobából épp akkor lépett ki az apja. A legény összeszedte magát, s félve kérdezte meg:
-"Megyünk e holnap is?" Azt hitte, apja nem hallotta a kérdést, mert nem is válaszolt neki. Csaknem gondolja azt, hogy ezzel le van tudva a nyár? Bánta is hogy megkérdezte. Lehet korai volt. Apja fáradt, s délután munkába megy. Lehet hajnalban fel se kel. Lehet a testvéreivel is foglalkozni kell, lehet nekik talált ki valamit. Kár volt megkérdezni. Bánta is. Ki tudja mikor lesz még egy ilyen alkalom? Ezzel a gondolattal lépett ki kézmosás után a fürdőből, mikor apja elé állt. Az apa félszeg mosollyal bajsza alatt csak ennyit mondott neki válaszul:
"-Ha jó lesz az idő, pirkadatkor kint leszünk lidérclesőbe, de most menj, segíts anyádnak, s ha kedved tartja délután egy keveset olvasgass!"


Utószó:
Majd 30 év távlatából is elevenen él bennem a közös tavi horgászatok minden pillanata, melyet nemhogy egy novellába, egy könyvbe se tudnék besűríteni. Talán nem is akarom. Egy kis szeletét mutattam meg itt csupán az átélt élmények sokaságából az apáknak, s a fiaknak, kik olvasták e sorokat, kikben felébrednek az emlékek, vagy majd csak eztán válnak emlékekké a közeljövő horgászélményei...







Kelt: 2018. év Napisten havának 8-ik napján


2017. szeptember 2., szombat

Virrasztás a stégen

A nap sugarai meredeken érték a kis házat. Az árnyék lassan mozgó torz alakja felfalta az öregedő délutánt, miközben rákúszott a nádasra. A félsziget, amelyen a kis ház állt, csak egyetlen fűzfák szegélyezte keskeny úttal csatlakozott a parthoz. A keskeny út majd százötven métert tett meg a parttól a tó belseje felé. A kis félsziget alig száz méter hosszú és ötven méter széles volt. Partját nád szegélyezte. A szigeten állt a kis ház. Pici konyha, mellette kis szoba, két tetőtéri kis szoba, egy széles tornác, s körülkerítve kis placc, melyen épp elfért egy szalonnasütő, egy kerti hinta, asztal, s néhány szék. A ház közvetlenül a parthoz épült, mindössze három méterre. Onnan tizenöt méterre nyúlt be a náddal szórt öböl felé egy kis fa stég. Ott edződtem, mikor kézi erővel a 15 kilós kalapáccsal vertünk le 3 méteres akác cölöpöket mélyen a víz alatti földbe. Nem kellett nekünk konditerem, meg ilyen-olyan porok, fehérjeturmixok......pfffff..... Hogy eltorzult azóta a világ....

Kis ház a szigeten

stég
Állt is a stég mint a cövek. Egy autót is megbírt volna. Ott ültünk apámmal. Szó ritkán esett. Az alig méteres vízben a gyenge szél hullámokat rajzolt a bevetett úszók köré. Nyugalom. Milyen jó is volt ott ücsörögni. Eltelt azóta több mint húsz év is talán. Várni a kapást, s beszélgetni. Akkor már elkerültem otthonról. Nem volt még mobiltelefon, ritkán volt alkalom szót váltani. Jól esett ott gubbasztani az apró faszéken. Néha mozdult valami a vízen, s apám ilyenkor lelkesen mutatta, -" Nézd, ott jön a szárcsa! A hattyúk is fiókákat úsztatnak. Amott a cserregő nádiposzáta! Tavasszal sok volt a mocsári teknőc is, kiültek napozni a zsombékra reggelente. Ott túr a ponty! Ott néhány nagyobb halnak kilátszik a hátuszonya, kijönnek a 25 centis vízbe is, itt sok a táplálék. Ott fordult a csuka! Látod?"

Én csak csodáltam a természetet, apám természetszeretetét. Akkoriban nem is értékeltem igazán ezeket a dolgokat. Hogy elmentem mellettük....... Mai fejjel másképp látom az egészet.
A sziget belseje felé esett a kis füves "kert"
Lassan erejét vesztette a nap, elköszönt a világtól, vöröses ábrázatával elbújni készült a nyugatra levő lankák mögött. Ekkor a halak is mozgolódni kezdtek. Itt is, ott is kisebb nagyobb gyűrűket rajzoltak a víz felszínére. Egy nádfal sarkát előzőleg kemény kukoricával és búzával etettük meg. Erős üvegszálas bottal, erős zsinórral, feltolós úszóval szerelt felszereléssel horgásztunk. Néha így is megtéptek a halak. A csali sokszor vaníliával  ízesített kenyérgyurma, vagy egyszerű áztatott kemény kukorica volt. A kenyérgyurma a horogra formázva feszített oly módon, hogy a horog hegye épp csak kilátszott. Gilisztával csak kora tavasszal próbálkoztunk. A nádas épp megremegett. Apám megbökte a lábam csendben a kezével, s halkan súgta: -"Ott jön a ponty, nézd hogy megdönti a nádat! Most csendbe kell lenni, mert óvatos, s hamar visszabújik a nádtorzsak közti útvesztőbe, s ha oda visszafut, jó ideig ki se jön!"
Volt aszályos nyár, mikor horgászni nem volt érdemes :(
S valóban, a nádszálak vad táncba kezdtek, mikor elhaladt köztük az éhes hal. Egy darabig néhány buborék jelezte hogy az etetésre talált, majd az úszó megemelkedett kissé!
-"Figyelj! Fogd kézbe a botot! Itt nem lesz idő pepecselni!" Szólt mellettem apám, s mire ezt kimondta, az úszó megdőlt, majd elindult a nádfal mellett a nyiladékba, bóbitája lassan merülni kezdett, (de nehéz is volt ezt türelmesen kivárjam) mikor az úszó bóbitája elmerült, akkor bevágtam. Az üvegszálas Germina bot azonnal meghajlott, majd megkezdődött a harc. A fék keményre volt állítva, hisz nem sok lehetőség adódott a fárasztásra, a nádas miatt. Az első feladat mindig az volt, hogy a halat el kellett tartani a nádastól, aztán a bal oldali nádcsomótól, ismert akadóktól....Néhány kör, kitörés után az alig két kilós pontyocska a merítőszakban pihegett. - "Engedd vissza fiam, kicsi ez!"
Édesapám bográcsost főz
Először nehezen értettem, miért kell elengedni ezt a szép pontyot. Nekem nem tűnt kicsinek, s nagyon örültem annak, hogy megfoghattam, hiszen évente alig néhány alkalommal jutott időm horgászni, s nem mindig akadt hal. Fájó szívvel kérdeztem, hogy nem-e tarthatnánk meg mégis, mire apám azzal nyugtatott, hogy úgyis jón majd nagyobb, csak várjam ki a végét. Ekkor kissé megnyugodva visszacsúsztattam a halat a vízbe. A közeledő estét a megjelenő denevérek jelezték, meg a tűz, melyet közben apám rakott, s miközben ropogva égett az akác, apám elkészítette a nyársakat a szalonnasütéshez. Közben őriztem a botokat. Az úszó aprókat remegett. Apám a partról látta, s szólt, ne siessek a bevágással, varjak míg elindul az úszó, kárász lesz. Igaza volt. Szép fél kiló körüli kárászok gyűltek a szákban, míg a tűz parázsra égett. A csepegtetett kenyeret és a sült szalonnát kinn a stégen a botok mellett fogyasztottuk el. Soha nem ettem olyan jóízűen. A botoknak addig a halak is békét hagytak. A nap alábukott a nyugati fertályon, s szürkévé mosódtak lassan a nádfalak is.
Édesapám halat fáraszt
Kárászt fogok
Behozza a szél a halakat az öbölbe
A közeledő este miatt az egyik botot apám fenekezőre cserélte, s a nád friss felső hajtását fűzte fel a horogra, amely mintegy méteres fonott zsinórra volt kötve.

Ennek története van. Öcsém kicsi volt még, s hogy ne unatkozzon a gyerek, csináltam neki egy kis tutajt. A tutaj néhány száraz ágból, törzse frissen tört nádból állt, s frissen hántolt fűzfavessző szolgált kötözőanyagként, vitorlát pedig újságpapírból kapott. A kis tutaj majd 10 méteres pórázon rángatózott damilból, hogy ha elviszi a szél, öcsém visszahúzhassa a partra. Egy darabig eljátszott vele, majd  egyszer csak sírva jött, hogy valami nagy halak szétszedték a hajót és eszegetik a darabjait. Na gondoltam nyakleves lesz ezért a füllentésért, biztos tönkretette a játékot, s hogy mentse magát kitalálta ezt a mesét...

Átlagos délután
Rádöbbentünk azonban hogy igaza volt. Az éhes amúrok a nyári melegben megérezték a frissen eltördelt nád illatát, amely a tutaj egy részét alkotta, s megették a hajó törzsét!!! Még láttuk is a mutatvány véget....Hát innen a nádleveles ötlet!
Ide bikaerős botok kellenek
A horgot apám a nádlevéllel egy másik nádfal mellé dobta. -"Itt járnak be az amúrok, figyelj, mert könnyen megtréfálhatnak!" A megállapodás szerint hajnal kettőig én vigyáztam a botokat, s utána váltott le apu, aki koránkelő volt mindig. Rámnehezedett a csend, s a hold is kajánul vigyorgott rám némán a nádas fölött, majd elunva a mókát hamarost ő is alábukott. Éjfélig úgy ahogy elvoltam. Néztem az estét, a kigyúló csillagokat. Sokszor láttam hullócsillagot, volt, amely szinte nappali fénnyel izzott fel a másodperc tört része alatt, bevilágítva a világot, majd eltűnt. Némán. Csak én voltam tanúja utolsó útjának.

Barkát bont a fűz kora tavasszal
De éjfél és kettő közt bizony nehéz volt mindig éberen maradjak.  Ilyenkor semmi nem mozdult, legfeljebb a sünök motoztak kint a nádban. Akkorákat ásítottam, hogy a vízilovak megirigyelték volna ha látják. Még be is könnyesedett néha a szemem, melyet nem győztem eleget dörzsölni hogy ébren maradjak. Úszós szerelékkel világítópatronnal néha fogtam egy-egy testes kárászt a nád mellől, vagy becsúszott néha egy kisebb ponty. Jó volt látni, ahogy a fénylő patron s a vízről visszaverődő fény lassan szöget formázva találkozott, majd csendben, lassan a vízfelszín alá bújt. Ez éberen tartott. Ám a kapásmentes időszakok bizony nagyon nehezen teltek. A család mélyen aludt a parti kis házban. Én meg kint kuksoltam. Hűlt kicsit az idő is. Nem megy a mutató az órán. De soká lesz hajnal kettő. Hal se jön. Csak a gondolatok. Sokat gondolkodtam így. Nem kellett másra figyeljek, csak a gondolatokra. Jó is volt. Akadt idő, mikor elbóbiskoltam. Később öcsém is sokat kiült velem. De itt még kicsi volt. Bent aludt ő is a többiekkel. A meleg házban. Én kint kuporogtam a kényelmetlen kis székén.

Kezdtem elgémberedni. Sosem feledem. Lassan megrezzent a fenekező boton a fehér karika, melyet a csillagok fényében is jól láttam. A szemem sarkából vettem észre csak. Először átfutott agyamon a gondolat, hogy csak a képzeletem játszik velem. De akkor ismét rezzent egy kicsit. Elindult lassan a bot felé. Mint a macska. Gyorsan, ám rendkívül óvatosan kikeltem a székből, s a bot mellé guggoltam. Kicsit engedtem a zsinórt, ne érezze az ellenállást, majd ahogy a karika ismét közeledett a bothoz.... a koppanással egyszerre vágtam be. Az üvegbot karikára hajlott. A megakasztott amúr teste megvillant a csillagfényben, ahogy a megakasztást követően kiugrott az alig méteres vízből, s visszacsobbanva vad harcba kezdett. Az éjszaka csendes semmittevő lusta nyugalma elillant, mintha ott se lett volna. A síró orsó, szépen adagolta a zsinórt, a vadul locsogó hal kereste a magányos nádtorzsákat, hogy köré tekerve a damilt elmenekülhessen. Centiken múlt. Centiken. Lassacskán alábbhagyott a zaj, alig észrevehetően lassult a futás, majd a hal néhány kitörést követően a merítőszakban pihegett. Első amúrom. Büszkén vittem ki a partra, ahol megmérhettem.
A sziget túl feléről stégek, bejárókkal, háttérben a Bokodi erőmű
Kora tavaszi csónakázás és etetés
Hajnali zsákmány
A szívem a torkomban dobogott, mikor felébresztettem aput a "nagy" hallal. Első amúrom, igazából alig néhány kilós volt, de sokáig ő tartotta a rekordot egyéni listámon. Emléke ma is itt van. A nyári éjszaka hangjai, a madarak, a halak locsogása, a halfogás, s horgászat apámmal a régi stégen a kis háznál. A nádi peca csínjának bánjanak kitanulása. S minden más, amelyet apámtól tanultam a horgászatról, a halak viselkedéséről. Ez az, ami később oly hasznos volt folyami horgászataim során is. Emlékek, melyek csak az enyémek. S a kis ház, a fűzfák a parton, a családtagok a hintában, ahogy a partról integetnek. A múlté minden. Nem is ebben az évezredben történt. S mégis, mintha imént lett volna. Mintha ezen a nyáron ültem volna ott a nyári éjszakában, néhány nappal ezelőtt.....







Kelt: 2017. Földanya havának 2.-ik napján

2017. április 6., csütörtök

Térdig tavasz, azaz halak medvehagymában


Egy pillanatnak tűnt csupán. Mintha itt se lett volna, úgy eltűnt. A kikelet úgy eltakarította a tél utolsó maradékát is, hogy nyoma sem maradt sehol, csupán az emlékezetben. Történelemmé formálódott. A természet olyan varázslatot mutatott, amelyre évről-évre rácsodálkozom. Először a hóvirágok tenger serege színezte fehérre az erdőt, majd megjelent a gólyahír is. Aztán medvehagyma bújt elő a száraz avar alól, s a hajlatokban ibolya kéklett szelíden. Közben zöldellni kezdett a folyóparti fűzes. Nem sokkal később barkát fésült ki a szél a fűzek frizurájából. Magában hordozta a tavasz a megújulást, az újrakezdést, a reményt!

Ekkor már a folyóparton talált némelyik este. A víz még nem heverte ki teljesen a január kettős csapását. A vastag jeget, s azt a több száz kormoránt, amely itt "vendégeskedett" a Mosoni-Dunán majd egy hónapig. Ez meg is látszott. A korábbi évek tapasztalataival ellentétben igencsak ritkaságszámba ment a kapás, s a halfogás nem csak nálam, hanem az ismerős horgásztársaimnál is. 
Fázós márciusi bodri

Eljött egy kora este, amikor leesett az állam. A Mosoni-Duna túlpartján egy kisszerszámos halász (táplis) egy óra kitartó hálóhúzogatás alatt kivarázsolt egy négy kilós folyami tőpontyot, valamint öt darab kiló feletti paducot az alig másfeles part menti sávból. Elképesztő. Persze a természetes vizeken tavaly január elsejétől betiltották a halászatot. Aha. Persze. Ja. Öreg vagyok én már papagájnak......Bohócnak meg mégúgy. Annyi mindennel tömik az emberek fejét, hogy hihetetlen, kihasználva azt, hogy az írott szóra sokan még mindig úgy tekintenek, mint valami megdönthetetlen szent és sérthetetlen dologra. Csak azért mert valaki leír valamit, terjeszti, még nem feltétlenül biztos hogy igaz.....

Kisdomi
Horoggal viszont megfoghatatlanok voltak a halak, akkor is, mikor 14-es előkével, 14-es horoggal, 2 grammos úszóval, etetve, finoman úsztatva, pinkivel, csontival próbálkoztam egy visszaforgóban, méteres, másfeles, kettőhuszas mélységben, változtatva az ereszték hosszán. Pár nap múlva sem sikerült néhány csoffadék kis keszegen, kisdomolykón kívül mást fogni. Persze a tavakra járó "sporik" büszkén pöffeszkedve meséltek a napi több darab kifogott pontyaikról, ám engem nagyon nem hozott lázba a mutatvány. Többre becsültem azt a néhány vadvízi keszeget, hisz nekem azok okoztak élményt, mellesleg pediglen a folyó adta az örömöt, nem a "tógazda"! Igaz, én a folyón ritkábban is látok pontyot. Lényegesen kevesebbszer. Hanem aztán rá kellett döbbenjek, a folyón is megváltozott a helyzet....
Medvehagyma, amerre látok
A hónap közepén a Mosoni-Duna egy másik szakaszán próbálkoztam az első hirtelen enyhülés idején, egy fenekezővel feederkosárral etetve, illetve egy sima tányérólmos márnahurkos szerelékkel. Fura a Mosoni-Duna. Alig ötszáz méterrel voltam lejebb, s teljesen más környezet fogadott. Lassú, alig folyó víz, szélesebb vaskosabb szakasz, mederközépen gyorsabb víz. Másfeles, egyhetvenes mély vízben olyan kapásaim voltak, hogy csak kamilláztam. Hirtelen nagy és erőteljes odahúzások, s ment a bevágás, ám luft, és luft. Kezdtem bepöccenni. Az ólmos fenekező egy vastaggilisztát kapott a horogra, az etetőkosaras pedig két szem csemegekukoricát. Ahogy nehezedett a délután, apró csipegetős kapás jelentkezett gilisztára. Bevágás, és két perc múlva már a merítőben pihegett a folyami pikkelyes alig két kilós pontyocska. Egy óra múlva jött a társa, igaz, ő a csemegekukoricára éhezett meg, s súlyban is húsz dekával kevesebb volt a társánál. Örültem, hogy aznap mindkét botom kivette a részét a munkából. Na ide lejövök másnap is, fogadkoztam magamban.
Idei első pontyom a Mosoniból
Nem sokkal később egy óra múlva jött a második

Áradó Mosoni
Ember tervez..... Ám aki folyón horgászik, tudhatja, hogy nincs két egyforma nap. Az enyhülés megfonnyasztotta az Alpok hegyeit, s az esőzések segítségével meghízlalta Szigetköz folyóit. A Lajta egy pillanat alatt jócskán meglöttyent, elérte az első fokú készültségi szintet, s a Mosoni-Duna ennek következtében megsárgult, megnőtt, s tele lett uszadékkal, horgászhatatlanná téve azt. Mivel tavakra nem járok, oda jegyet sem veszek, így beszűkültek a lehetőségeim. Most lenne jó viszont a Balatonon horgászni. Az viszont nincs itt, s idő és lehetőség sem adott arra, hogy leruccanjak. Arra ott lesz az április vége....Azzal kell beérni, ami van. Meg kell keresni a lehetőséget, ami itt lehet a lábam előtt. Ez az egyik alapelv itt Szigetben. Keresni kell a helyeket, a halakat, az utóbbi időben sajnos már a keszeget is. Gyorsan lefuttattam a "biowinchesteren" a szóba jöhető helyeket így árvíz idején, s meg is találtam a megoldást. Örömömben dúdolni kezdtem a Pokolgép egyik feledhetetlen számát: "Tökfej, nem leszek, van belőlük elég...."

Tudtam, hogy Kisbodakon a Kristóf-híd megfogja a vizet, a felette levő ágrendszer pedig többnyire meghorgászható, ha be lehet jutni. Ám most nem lehetett..... 
Na itt se megyek át kocsival

De jó lenne a két sodor közt horgászni....

Szépen kijött a víz a partra
Nem messze a híd felett kinéztem egy helyet, ahol többször horgásztam már. A víz itt is kint volt egy kicsit a parton, de lassú volt és látszólag uszadékmentes. Lesz ami lesz, bedobtam. Miközben lassan öregedni kezdett a délután, pár csokor medvehagymát gyűjtöttem otthonra, amelyek olyan mennyiségben nőttek az ártéri erdőben, hogy zöld szőnyeggé varázsolták a pár nappal azelőtt még fakó avar alkotta aljzatot. Éppen befejeztem a szüretet, mikor szemem sarkából azt láttam, mintha a jobboldali botomat megütötte volna valami. Hirtelen ott teremtem a bot mellett, leguggolva, s akkor érkezett a második ütés. Határozott kapás a vastaggilisztára. Vajon ki lesz az elkövető?-gondolkodtam, mikor erőteljesen meghajolt a botspicc. A bevágás nem is váratott magára, s éreztem, rúg valami a bot végén. Hamar partra segítettem egy csodaszép majdnem kilós szép színezetű márciusi menyhalat! Aznap nem sikerült több kapást kisajtoljak a helyből, de ezt akkor nem bántam.
Méghogy csak novemberben-decemberben fogható...na persze, hiszi a piszi!
Egy kis idő múlva hirtelen berobbant a kikelet. A vizek visszább húzódtak, s egyszer csak zöld lett minden. A madarak szenzációs koncerteket adtak, a vadak is megsokasodtak az erdők alján, mókusok ugráltak vidáman a fák ágain, szürkületkor pedig bőregerek csináltak álkapásokat a bevetett botokon. Bagoly suhant át a víz felett, s a mezőkön kecsesen emelgette hosszú lábait a gólya. Nosza, próbálkozni kell, hátha harcsa is akad a horogra. Egy kiváló helyet próbáltam, vízparton nőtt fűz vízben összegubancolt gyökérzete mellett, ahol majd két méteres a víz, s a folyó is rendkívül megszűkül és mederközépen gyorsul. A sötétedés negyed órájában két hatalmas ütés érkezett az öreg de megbízható Germina üvegbotra, amely nem egy jobb harcsát partra támogatott a léte során. A bevágás viszont nem hozott sikert, a horogról lepucolta a bajszos a vastaggilisztából font öklömnyi csokrot. Na majd máskor talán.
harcsára várva

Gyökérzet elé lógatott csali
Nem kerülhette el a figyelmem a természet ébredése. Udvarló vadkacsák, vadgerlék, az évek óta ugyanott látható szürke gém, a vízre lecsapó küszvágó csér, az éledező, hangosodó békakórus, az őslakos kormoránpár, amely beleillik a környezetbe, s örül hogy megszabadult a télre beköltözött téli rokonoktól. A friss zöld illat, a túlparton óvatosan lépkedő őz, a téli bundát levető foszlott sunyiképű róka...
hullámzó Szivárgó-csatorna


Hajnali keréknyomaim a harmatos réten
Nem is alakulhatott volna szebben a hónap vége, minthogy egy másik helyen próbáljam a nagy sodrás és egy enyhe visszaforgó határán úsztatva a békéshalak megfogását. Csodálatos időben derékig levetkőzve szívtam magamba a nap erejét. S élt a víz. A küszök gyors rángatásokkal tüntették el az úszó vékony narancsszínű antennáját. A mélységet változtatnom kellett. Ekkor kevesebb kapás, ám annál változatosabb volt. Szinte mindegyik halfaj máshogy jelentkezik. A bodorka egy kis csippentést követően lassan lefelé húzza az úszót. A szilvaorrú keszeg éppen egy centit süllyeszt, majd oldalvást indul. A dévér, főleg ha nagyobb, egy pillanatra megtorpantja az úszót a sodrás által történt mozgásában, s lassan a meder közepe felé indul. A paduc két gyors kis rántást követően hirtelen megállítja az úszót. A márna elakadós jellegű kapással mutatja a kis úszón hogy ott van a szeren....és még sorolhatnám. Fontos a gyors bevágás, hiszen hamar odébbáll a pikkelyes, s jót nevet a rozsdás reflexű pecáson.
Domik mindenütt az elsők között érkeznek

Nagyon jó móka az, mikor az ember kiül a folyóra, beetet, s megpróbálja megtippelni, hogy melyik kapást melyik halfaj követte el. Ha sikerült megakasztani, akkor pedig izgalommal várja a horgász azt a pillanatot, amikor bebizonyosodik hogy jól tippelt-e. Na ez az igazi tipp-mix! Ahogy nő a vízparton eltöltött üzemóra, úgy lesz egyre jobb a tipp és a beválás közti arány, bár a száz százalékot sosem éri el, tehát izgalom az marad mindig. Ezen a napon, mikor szinte nyárias volt a délután széles volt a repertoár. Domolykó, küsz, sujtásos küsz, bagolykeszeg, karikakeszeg, szilvaorrú keszeg, bodorka, paduc adta a fogások jó részét. Akadt egy márna is, ám sajna rögtön a kagylópad felé húzott, s az előke ennek áldozatul is esett. Egy csuka is rávetette magát a szerelékre, épp megláttam a kifliben hajló testét, mikor nyeste is a zsinórt. Bezzeg ha lejár a tilalom, eltűnik még a környékről is a piszok....A bodorkák nagy hullámokban érkeztek, ívásra készülnek, hiszen mind kerek hassal dorozsmásan kerültek horogvégre. Legnagyobb közülük 23 centis és 275 grammos volt. 
Dorozsmás vésettajkú
Noha a paduc ívási ideje későbbre datálódik, a kifogott 30 centis példány nászruhás, dorozsmás volt, folyt belőle a tej, holott még csak március vége felé járt a naptár. Az erdőket betöltötte a medvehagyma fokhagymára emlékeztető illata, a fák lombokat kezdtek növeszteni, a sás megzöldült a part mentén, s a madarak élénk részeivé váltak a természetnek. Térdig tavaszban, kacag a kikelet.





Kelt: 2017. év Szelek havának 7.-ik napján


2016. augusztus 28., vasárnap

Duna-parton (novella)

A Duna mindig megnyugtat
Nem mondhatni, hogy fülbemászó az a dallam, amely belehasít az éjszaka csendjébe, oly váratlanul, hogy a kabócák éji koncertje is hirtelen abbamarad, az, amely eddig lágyan beszűrődött a nyitott erkélyen, s lágy ritmusával őrizte álmom. Ébredés. (-mint az összenyomott rugó, mely pattan, úgy röppenek ki az ágyból-) Csíkosra gyűrött arccal, torzan, -iszonyatosan torzan- résnyire nyitott szemmel egy mozdulattal megszakítom azt a dallamot, amit cefetül rühellek, amit csak azért állítottam be ébresztő hangként, hogy biztosan felébredjek rá, s elnémítását gyorsan meg is teszem, még mielőtt a család többi tagja is felriad álmából. Kitántorgok a konyhába, bizonytalan lépésekkel szinte ide-oda pattogva az előszobafalon. Hunyorogva, csak a kis lámpának adok lehetőséget, hogy némi fénnyel elárassza az apró konyhát, ahol az előző este bekészített kávéfőzőgép piros gombja várja türelmetlenül, hogy bekapcsoljam...... A kávé illata betölti a teret.

A hajnali kávé elfogyasztása hirtelen felpöccinti két szemhéjamat, s lázas sietséggel öltözöm, hogy mihamarabb autóba ülhessek, hisz vár rám kint: Duna Papó. A Mosoni Duna nálunk a Lajta folyamatos áradása miatt majd két hónapja horgászhatatlan, nevezhetnénk a "kici kínai szárga folyónak" is, ám nem is ez a baj, hanem a sok uszadék amit magával hoz, s a halak kapástalansága. Ezért nem maradt más, mint a jó öreg Duna Papó. A hajnali képek nem mindig állnak össze egyetlen, folyamatos filmmé, olyan, mintha szakaszosan villannának be kockák, részletek....
Páratlan látvány
Vállamat húzza a botzsák, amelybe talán egy vessző sem férne el, hisz minden eshetőségre felkészülve spiccbot, matchbot, bolognai, két feeder, sőt egy süllőző bot is helyet foglal. Ahogy megyek a parkolóba le a dombon, két kezem tele, szerelékes láda, etetőanyagos vödör, tele cuccal, beleerőszakolva némi ivóvíz, ujjaim helyével fogva haltartó szák, kisszék, bottartó villák, egy pulóver. Mint Planchet a három testőrben, akár egy málhás ló megrakodva. A sötét. Mert a parkoló nálunk sötét. Rohadt sötét. Valahol van fejlámpám is, de tuti, hogy a vödör alján, persze hogy egy ujjam sem szabad. Áááá. Nem baj, megtalálom a kocsit. Minek is a parkolót kivilágítani, hisz olyan mókás, mikor a hajnal sötétjében botladozik a szerencsétlen alkoholista, aki épp hazafelé vette útját a krimóból, ahol utolsóként tették ki az elázott szerencsétlent, vagy a búcsúzkodó szerelmespár, kíváncsi szempároktól rejtve lop még egy-két csókot az éjszakában, vagy az autók tetején ugrándozó nyest, a vadászat közepén tartó kivert koszlott szőrű rohadványos kóbor macska. Meg a horgász, felpakolva, botladozva, csörögve, elgondolkodik a világon, miközben szidja azokat, akik az adóforintjaiból annyit sem hagytak, hogy egy ócska lámpával bevilágíthassák a nyáron amúgy is csak néhány órára elsötétülő parkolót. 
A komp keltette hullámok gyakran hoznak márnát a horogra
Végre bepakolok. Minden a helyén, időben is vagyok, indulhatok. Hopp. Az este olyan közel állt meg mellettem valaki, hogy az ajtót csak résnyire tudom kinyitni. Ez nem igaz. Na mindjárt lepetézek!!! Hát itt engem nem passzíroz be senki, az biztos. Marad az anyósülés felőli megközelítés, kommandózás. Közben a kocsisok, taxisok, Mucsi Zoltán által is felkapott művelt magyar nyelv egyes válogatott szavainak megfelelő szóösszetételbe történő rendezése alatt átküzdöm magam az anyósülésről a vezetőülésbe. Na ha ezt hallotta volna Párizs legelőkelőbb lokáljának művésznőiből álló társulata, bizony még ott is lett volna szemlesütés, pirulás!!! De nem hallották, az autóval pedig már kitolattam, s lassan elindultam a Nagy-Duna irányába, amely cirka 15 kilométerre található a lakhelyemtől. Valahol két méter magasan megülő hajnali párafelhőn haladok keresztül s szembesülök azzal, jönnek autók szemben is, mennek horgászok velem egy irányba motorral, s biciklivel, beburkolózva a pára elől. Nem vagyok egyedül.... 
Van, hogy a Duna nem csak halat ad, nyitott szemmel kell járni
Néhány kisebb még alvó falun haladok át, ahol már érezhető, hogy hamarosan felszakítja a hajnal az éjjel sötétségét. A falvak főútjai mentén a központokban lustán helyet foglaló, még zárt kocsmaajtók előtt áll már néhány "muslinca", abban reménykedve, hogy a bent még pislákoló fénynél nyitásra készülő korcsmáros talán megszánja őket, s néhány perccel hamarabb kitárja az ajtót, hogy aztán remegő kezükkel elfogyaszthassák a nap első felesét, fröccsét. De most még idegesen izzik fel a cigaretta parazsa, melynek felvillanása szépen kirajzolja a behorpadt arcokat, ez az, mellyel finoman jelzik befelé a tulajdonosnak, vagy alkalmazottjának, hogy ideje nyitni, hiszen itt állnak már ők, a napi biztos bevételt hozó, olykor hitelbe szivornyázók, a hajnal első ébredői.

Mivé lesz, és mivé lehet az ember. Én is korán kelek, engem is hajt valami. Függőség netán ez is, az agy ugyanazon területe követeli magának a fröccsöt és a horgászatot, a cigarettát? Lehet hogy van összefüggés. Mindenesetre szerencsésebbnek érzem magam, hogy a horgászat hajt, s nem a maligán.
A kis pöccintést követve bólint a bot, s jön a bevágás (milyen szűk itt a Duna, 1818 fkm.)
Már a gáton járok, előttem néhány szarvas, róka, esetenként vaddisznó tör a susnyásba a reflektorfénytől megijedve. Már látni a fák körvonalait, ahogy átmegyek az első zárás hídján, kiveszem a víz körvonalait. Majd megérkezem. Minden csupa harmat. Be kell cipekedjek pedig. Ismét jön a málhás ló effektus, ám most a vizesen belém kapaszkodó ciher, a bőrömet ruhán keresztül felhasító szederinda, vadrózsa karja próbál visszatartani, vagy megfosztani néhány terhemtől. Kifulladva, átázva, véresen érek a partra, amely illata hamar orron ver, s szinte el is feledteti az út megpróbáltatásait. Cipőm átázva, érzem a nyirkosságot a zoknin keresztül, a ruhám szintén megadta magát a víznek, s összerezzenek a hirtelen rám törő hidegleléstől. De bepörgök, teszek, veszek, mozgok, s a fázás a múlté....

A következő kép, mikor bent van a két bot, két feeder, vagy egy feeder, s a match, vagy bolognai bot mellette. Ébred a víz, megszólalnak a madarak, s loccsan itt-ott egyet a víz is. Meg sem rezzenő spiccekre meredek, miközben gondolatok jönnek és mennek, s kibillenek a gondolataim világából, mikor két kisebb csippentést követően a ferdén felállított feederbot spicce a víz színe felé tör. Bevágás, s szinte hátra esem, hisz egy pillanatra éreztem a halat, de az az átkozott kagylópad már megint ellenem furmányoskodott, s persze hogy segített a márnának szabadulni... Ahogy az lenni szokott, persze hogy a másik botra akkor érkezik kapás, mikor éppen újrakötöm az elszakadt szerelést, mindkét kezem tele, bot a térdemen, egyik kezem a zsinór egyik végét, a másik a másikat, fogam a zsinór végét fogja, épp csomót húznék.....
Mire minden kihullik a kezemből, már késő, jót röhög rajtam az uszonyosok serege a víz alatt. A kacaj bejárja a Dunát Dunaremetétől Bősig, szinte beleremeg a víz, talán jelez is a műszer az Országos Szeizmológiai Intézetben.......Na hogy az a....
Miért az aprók, miért, miért, miért????
Feljön a nap. Miért mindig a vízről az arcomba veri fényét? Miért kellett kivágni tavaly az összes fát a parton? Hogy megvakuljak? Ha a bokor mellé húzódom szúnyogok százai várnak széles mosollyal. Áhhhh....A napszemüveg jól jönne, de nem viselem el gyerekkorom óta a szemüveget az orromon, idegesít. Most még jó lehetne egy sildes sapka is, de persze mindig az van otthon, ami épp kellene. Aztán mégis megtalálom, a vödör alján gyűrötten, talán egyszer biztonsági okokból betettem, hogy ne marják a fejem a szúnyogok, csömények..... 

Közben kapás, bevágás, megvan. Szépen húz, ereje is van, mire part közelbe ér, elfárad. Kismárna. Kis szilvaorrú, kis karika, kis bagolykeszeg, kétnyaras potyesz. Mindenből a kicsi. Nahát igen, ahogy öregszenek a halak, annál aluszékonyabbak, biztos, még most nyújtózkodnak. Csak ez lehet. Mindig morfondírozok azon, most miért nincs kapás, miért ez a halfajta jön és más nem, miért a kicsik jönnek, miért csak egy kettő jön, miért nem jön, miért jön, miért nem tudok két bottal horgászni mert annyira jön.......
Adj Isten szép reggelt! Nagypapód itt lakik vajon? beszélnék vele is. Szólnál neki?
Lassan átjár a víz

Indulhatsz is te víz alatti torpedó....
Aztán csend. Tűz a nap, pedig még csak reggel hat óra van. Kapás nincs. Van a kocsiban egy tiszta vödör. Láttam a gátoldalban egy vadszeder bokrot, fürtökben csüngött róla a semmivel össze nem téveszthető ízű zamatos valódi bio gyümölcs. Persze hogy szedek belőle. Mint száz darab suttyó kis tigris. Úgy védi gyümölcsét a szeder bokor. Százezer karma mind arra vár, hogy magához húzzon, ölelve....A természetben semmi sincs ingyen. Agyonkarmolva, véresen, izzadtságtól csípő hosszú sebekkel, de büszkén mérve a halmérlegen a két kiló gyümölcsöt állok a Duna parton... Büszkén, hogy akkor is van már két kiló zsákmányom, ha halat nem is adsz te folyó. 

Dunai harcos...szó szerint harcos....
De ad. Megrezzen kissé a spicc, majd határozottan bólint a bot. Ül a bevágás, s hosszú fárasztás veszi kezdetét. Milyen jó is a folyami vadponty. Igazi ellenfél. Mindig kíváncsi vagyok az összeállított felszerelés határaira. Hát ez a ponty most megdolgoztatja a könnyű feeder-t. Néha átvillan az agyamon, hogy talán könnyelműség 25-ös főzsinórral, 20-as előkezsinórral 10-es horoggal csatába indulni folyón, de ami mer az nyer. Lehet hogy igen....de az is lehet, hogy nem. Igazi harcos. Lehúz a mélybe, kitör jobbra, balra, a víz alatti kövezés is vonzó számára. A végletekig terhelem a felszerelést. A sodrás sem nekem dolgozik. A kitörések egyre kisebb távolságokra mennek már. Az ellenfél fárad, de botorság lebecsülni. Aztán már a szákban piheg. Engedelmesen hagyja, hogy partra emeljem. Elkészült az erejével. Igaz, a mérlegen csak négy kilót mutatott, de szerintem a súlycsoport korláttal el nem látott pontyok olimpiáján aranyérmet akasztanának a nyakába, hisz küzdelemmel telt az egész élete a folyón és igencsak megedződött. Én így látom őt.
Márna távozóban
Még egy kapás. Még egy bevágás. Ez is megvan, húzom, kicsit könnyebben jön, majd fordul szákolás előtt, s eltűnik az opálos mélységben a bő negyven centis vésett ajkú paduc, a horog meg üresen villan a víz tetején. Nem számít már. Van élmény. Mire felcsaliznék, keményen odavág valami a másik botomnak. Megakasztom. Azonnal sodrásnak felfelé indul, persze hogy márna. Hamar elfárad, kell még neki egy nyár hogy erősebb, s méretes legyen, most még csak alulról súrolja a negyvenet centiben. Lassan nyolc óra, s a nap már leizzasztotta rólam a pulóvert, s majdnem a pólót is. Indulnom kéne lassan. Összepakolás. Ó de utálom. Cipekedés. Már vigyorogva vár a gát oldalában a szeder bokor, a vadrózsa, a ciheres. Vigyorogva dörzsölik össze kezüket, hogy most aztán nem szabadulok, örökre fogollyá tesznek. Még hogy idehaza nincs húsevő növény... A francokat nincs. Ó, hogy az anyátok ne sirasson! Nekirugaszkodom. Áttörök rajtuk olyan hévvel, elszántsággal, mint a várból kitörő Zrínyi Miklós a törökön, s már zihálva, tépetten nyitom a kocsit. De én nyertem... Emlékszem, a seregben az ócsai pusztában könyék felé feltűrt ingben kúszattak, ahol az alkart igencsak megviselte a királydinnye.....Mi volt az ehhez képest......
Kedves barátom ajándék orsója is adja már a paducot a márnák, pontyok, szilvák mellett....
Hazafelé a hajnali rezignált arcok már jó kedéllyel ülnek a szebb napokat is megélt lepukkant kricsmik előtt az árnyékos oldalon falnak döntött székkel, s kiguvadt szemekkel fel-le mozgó borostás gigával nyelik a savanykás bort, s méregetik az úton elhaladó autókat, a sofőrök arcát. Némileg nőtt a tiszteletre méltó közönség. A helyi muslincákon kívül, az idetévedt turisták, lecsúszott, az éjszakai bulit meghosszabbító fiatalabb, kerti munka előtt nekirugaszkodó öregebb helyiek foglalnak helyet az ivó elé kihelyezett ülő alkalmatosságokon. Együtt nézik az elhaladók arcát. Az enyémet is, amely karikásan beesett fáradt, de mosolygó, büszke, végigkarcolt arcú horgászt takar, akinek a Duna szolgáltatta aznap a felest és a fröccsöt, azaz szedret és halat......



Kelt: 2016. év Újkenyér havának 28.-ik napján