Duna-parton (novella)

A Duna mindig megnyugtat

Nem mondhatni, hogy fülbemászó az a dallam, amely belehasít az éjszaka csendjébe, oly váratlanul, hogy a kabócák éji koncertje is hirtelen abbamarad, az, amely eddig lágyan beszűrődött a nyitott erkélyen, s lágy ritmusával őrizte álmom. Ébredés. (-mint az összenyomott rugó, mely pattan, úgy röppenek ki az ágyból-) Csíkosra gyűrött arccal, torzan, -iszonyatosan torzan- résnyire nyitott szemmel egy mozdulattal megszakítom azt a dallamot, amit cefetül rühellek, amit csak azért állítottam be ébresztő hangként, hogy biztosan felébredjek rá, s elnémítását gyorsan meg is teszem, még mielőtt a család többi tagja is felriad álmából. Kitántorgok a konyhába, bizonytalan lépésekkel szinte ide-oda pattogva az előszobafalon. Hunyorogva, csak a kis lámpának adok lehetőséget, hogy némi fénnyel elárassza az apró konyhát, ahol az előző este bekészített kávéfőzőgép piros gombja várja türelmetlenül, hogy bekapcsoljam...... A kávé illata betölti a teret.

A hajnali kávé elfogyasztása hirtelen felpöccinti két szemhéjamat, s lázas sietséggel öltözöm, hogy mihamarabb autóba ülhessek, hisz vár rám kint: Duna Papó. A Mosoni Duna nálunk a Lajta folyamatos áradása miatt majd két hónapja horgászhatatlan, nevezhetnénk a "kici kínai szárga folyónak" is, ám nem is ez a baj, hanem a sok uszadék amit magával hoz, s a halak kapástalansága. Ezért nem maradt más, mint a jó öreg Duna Papó. A hajnali képek nem mindig állnak össze egyetlen, folyamatos filmmé, olyan, mintha szakaszosan villannának be kockák, részletek....

Páratlan látvány

Vállamat húzza a botzsák, amelybe talán egy vessző sem férne el, hisz minden eshetőségre felkészülve spiccbot, matchbot, bolognai, két feeder, sőt egy süllőző bot is helyet foglal. Ahogy megyek a parkolóba le a dombon, két kezem tele, szerelékes láda, etetőanyagos vödör, tele cuccal, beleerőszakolva némi ivóvíz, ujjaim helyével fogva haltartó szák, kisszék, bottartó villák, egy pulóver. Mint Planchet a három testőrben, akár egy málhás ló megrakodva. A sötét. Mert a parkoló nálunk sötét. Rohadt sötét. Valahol van fejlámpám is, de tuti, hogy a vödör alján, persze hogy egy ujjam sem szabad. Áááá. Nem baj, megtalálom a kocsit. Minek is a parkolót kivilágítani, hisz olyan mókás, mikor a hajnal sötétjében botladozik a szerencsétlen alkoholista, aki épp hazafelé vette útját a krimóból, ahol utolsóként tették ki az elázott szerencsétlent, vagy a búcsúzkodó szerelmespár, kíváncsi szempároktól rejtve lop még egy-két csókot az éjszakában, vagy az autók tetején ugrándozó nyest, a vadászat közepén tartó kivert koszlott szőrű rohadványos kóbor macska. Meg a horgász, felpakolva, botladozva, csörögve, elgondolkodik a világon, miközben szidja azokat, akik az adóforintjaiból annyit sem hagytak, hogy egy ócska lámpával bevilágíthassák a nyáron amúgy is csak néhány órára elsötétülő parkolót. 

A komp keltette hullámok gyakran hoznak márnát a horogra

Végre bepakolok. Minden a helyén, időben is vagyok, indulhatok. Hopp. Az este olyan közel állt meg mellettem valaki, hogy az ajtót csak résnyire tudom kinyitni. Ez nem igaz. Na mindjárt lepetézek!!! Hát itt engem nem passzíroz be senki, az biztos. Marad az anyósülés felőli megközelítés, kommandózás. Közben a kocsisok, taxisok, Mucsi Zoltán által is felkapott művelt magyar nyelv egyes válogatott szavainak megfelelő szóösszetételbe történő rendezése alatt átküzdöm magam az anyósülésről a vezetőülésbe. Na ha ezt hallotta volna Párizs legelőkelőbb lokáljának művésznőiből álló társulata, bizony még ott is lett volna szemlesütés, pirulás!!! De nem hallották, az autóval pedig már kitolattam, s lassan elindultam a Nagy-Duna irányába, amely cirka 15 kilométerre található a lakhelyemtől. Valahol két méter magasan megülő hajnali párafelhőn haladok keresztül s szembesülök azzal, jönnek autók szemben is, mennek horgászok velem egy irányba motorral, s biciklivel, beburkolózva a pára elől. Nem vagyok egyedül.... 

Van, hogy a Duna nem csak halat ad, nyitott szemmel kell járni

Néhány kisebb még alvó falun haladok át, ahol már érezhető, hogy hamarosan felszakítja a hajnal az éjjel sötétségét. A falvak főútjai mentén a központokban lustán helyet foglaló, még zárt kocsmaajtók előtt áll már néhány "muslinca", abban reménykedve, hogy a bent még pislákoló fénynél nyitásra készülő korcsmáros talán megszánja őket, s néhány perccel hamarabb kitárja az ajtót, hogy aztán remegő kezükkel elfogyaszthassák a nap első felesét, fröccsét. De most még idegesen izzik fel a cigaretta parazsa, melynek felvillanása szépen kirajzolja a behorpadt arcokat, ez az, mellyel finoman jelzik befelé a tulajdonosnak, vagy alkalmazottjának, hogy ideje nyitni, hiszen itt állnak már ők, a napi biztos bevételt hozó, olykor hitelbe szivornyázók, a hajnal első ébredői.

Mivé lesz, és mivé lehet az ember. Én is korán kelek, engem is hajt valami. Függőség netán ez is, az agy ugyanazon területe követeli magának a fröccsöt és a horgászatot, a cigarettát? Lehet hogy van összefüggés. Mindenesetre szerencsésebbnek érzem magam, hogy a horgászat hajt, s nem a maligán.

A kis pöccintést követve bólint a bot, s jön a bevágás (milyen szűk itt a Duna, 1818 fkm.)

Már a gáton járok, előttem néhány szarvas, róka, esetenként vaddisznó tör a susnyásba a reflektorfénytől megijedve. Már látni a fák körvonalait, ahogy átmegyek az első zárás hídján, kiveszem a víz körvonalait. Majd megérkezem. Minden csupa harmat. Be kell cipekedjek pedig. Ismét jön a málhás ló effektus, ám most a vizesen belém kapaszkodó ciher, a bőrömet ruhán keresztül felhasító szederinda, vadrózsa karja próbál visszatartani, vagy megfosztani néhány terhemtől. Kifulladva, átázva, véresen érek a partra, amely illata hamar orron ver, s szinte el is feledteti az út megpróbáltatásait. Cipőm átázva, érzem a nyirkosságot a zoknin keresztül, a ruhám szintén megadta magát a víznek, s összerezzenek a hirtelen rám törő hidegleléstől. De bepörgök, teszek, veszek, mozgok, s a fázás a múlté....

A következő kép, mikor bent van a két bot, két feeder, vagy egy feeder, s a match, vagy bolognai bot mellette. Ébred a víz, megszólalnak a madarak, s loccsan itt-ott egyet a víz is. Meg sem rezzenő spiccekre meredek, miközben gondolatok jönnek és mennek, s kibillenek a gondolataim világából, mikor két kisebb csippentést követően a ferdén felállított feederbot spicce a víz színe felé tör. Bevágás, s szinte hátra esem, hisz egy pillanatra éreztem a halat, de az az átkozott kagylópad már megint ellenem furmányoskodott, s persze hogy segített a márnának szabadulni... Ahogy az lenni szokott, persze hogy a másik botra akkor érkezik kapás, mikor éppen újrakötöm az elszakadt szerelést, mindkét kezem tele, bot a térdemen, egyik kezem a zsinór egyik végét, a másik a másikat, fogam a zsinór végét fogja, épp csomót húznék.....
Mire minden kihullik a kezemből, már késő, jót röhög rajtam az uszonyosok serege a víz alatt. A kacaj bejárja a Dunát Dunaremetétől Bősig, szinte beleremeg a víz, talán jelez is a műszer az Országos Szeizmológiai Intézetben.......Na hogy az a....

Miért az aprók, miért, miért, miért????

Feljön a nap. Miért mindig a vízről az arcomba veri fényét? Miért kellett kivágni tavaly az összes fát a parton? Hogy megvakuljak? Ha a bokor mellé húzódom szúnyogok százai várnak széles mosollyal. Áhhhh....A napszemüveg jól jönne, de nem viselem el gyerekkorom óta a szemüveget az orromon, idegesít. Most még jó lehetne egy sildes sapka is, de persze mindig az van otthon, ami épp kellene. Aztán mégis megtalálom, a vödör alján gyűrötten, talán egyszer biztonsági okokból betettem, hogy ne marják a fejem a szúnyogok, csömények..... 

Közben kapás, bevágás, megvan. Szépen húz, ereje is van, mire part közelbe ér, elfárad. Kismárna. Kis szilvaorrú, kis karika, kis bagolykeszeg, kétnyaras potyesz. Mindenből a kicsi. Nahát igen, ahogy öregszenek a halak, annál aluszékonyabbak, biztos, még most nyújtózkodnak. Csak ez lehet. Mindig morfondírozok azon, most miért nincs kapás, miért ez a halfajta jön és más nem, miért a kicsik jönnek, miért csak egy kettő jön, miért nem jön, miért jön, miért nem tudok két bottal horgászni mert annyira jön.......

Adj Isten szép reggelt! Nagypapód itt lakik vajon? beszélnék vele is. Szólnál neki?

Lassan átjár a víz

Indulhatsz is te víz alatti torpedó....

Aztán csend. Tűz a nap, pedig még csak reggel hat óra van. Kapás nincs. Van a kocsiban egy tiszta vödör. Láttam a gátoldalban egy vadszeder bokrot, fürtökben csüngött róla a semmivel össze nem téveszthető ízű zamatos valódi bio gyümölcs. Persze hogy szedek belőle. Mint száz darab suttyó kis tigris. Úgy védi gyümölcsét a szeder bokor. Százezer karma mind arra vár, hogy magához húzzon, ölelve....A természetben semmi sincs ingyen. Agyonkarmolva, véresen, izzadtságtól csípő hosszú sebekkel, de büszkén mérve a halmérlegen a két kiló gyümölcsöt állok a Duna parton... Büszkén, hogy akkor is van már két kiló zsákmányom, ha halat nem is adsz te folyó. 

Dunai harcos...szó szerint harcos....

De ad. Megrezzen kissé a spicc, majd határozottan bólint a bot. Ül a bevágás, s hosszú fárasztás veszi kezdetét. Milyen jó is a folyami vadponty. Igazi ellenfél. Mindig kíváncsi vagyok az összeállított felszerelés határaira. Hát ez a ponty most megdolgoztatja a könnyű feeder-t. Néha átvillan az agyamon, hogy talán könnyelműség 25-ös főzsinórral, 20-as előkezsinórral 10-es horoggal csatába indulni folyón, de ami mer az nyer. Lehet hogy igen....de az is lehet, hogy nem. Igazi harcos. Lehúz a mélybe, kitör jobbra, balra, a víz alatti kövezés is vonzó számára. A végletekig terhelem a felszerelést. A sodrás sem nekem dolgozik. A kitörések egyre kisebb távolságokra mennek már. Az ellenfél fárad, de botorság lebecsülni. Aztán már a szákban piheg. Engedelmesen hagyja, hogy partra emeljem. Elkészült az erejével. Igaz, a mérlegen csak négy kilót mutatott, de szerintem a súlycsoport korláttal el nem látott pontyok olimpiáján aranyérmet akasztanának a nyakába, hisz küzdelemmel telt az egész élete a folyón és igencsak megedződött. Én így látom őt.

Márna távozóban

Még egy kapás. Még egy bevágás. Ez is megvan, húzom, kicsit könnyebben jön, majd fordul szákolás előtt, s eltűnik az opálos mélységben a bő negyven centis vésett ajkú paduc, a horog meg üresen villan a víz tetején. Nem számít már. Van élmény. Mire felcsaliznék, keményen odavág valami a másik botomnak. Megakasztom. Azonnal sodrásnak felfelé indul, persze hogy márna. Hamar elfárad, kell még neki egy nyár hogy erősebb, s méretes legyen, most még csak alulról súrolja a negyvenet centiben. Lassan nyolc óra, s a nap már leizzasztotta rólam a pulóvert, s majdnem a pólót is. Indulnom kéne lassan. Összepakolás. Ó de utálom. Cipekedés. Már vigyorogva vár a gát oldalában a szeder bokor, a vadrózsa, a ciheres. Vigyorogva dörzsölik össze kezüket, hogy most aztán nem szabadulok, örökre fogollyá tesznek. Még hogy idehaza nincs húsevő növény... A francokat nincs. Ó, hogy az anyátok ne sirasson! Nekirugaszkodom. Áttörök rajtuk olyan hévvel, elszántsággal, mint a várból kitörő Zrínyi Miklós a törökön, s már zihálva, tépetten nyitom a kocsit. De én nyertem... Emlékszem, a seregben az ócsai pusztában könyék felé feltűrt ingben kúszattak, ahol az alkart igencsak megviselte a királydinnye.....Mi volt az ehhez képest......

Kedves barátom ajándék orsója is adja már a paducot a márnák, pontyok, szilvák mellett....

Hazafelé a hajnali rezignált arcok már jó kedéllyel ülnek a szebb napokat is megélt lepukkant kricsmik előtt az árnyékos oldalon falnak döntött székkel, s kiguvadt szemekkel fel-le mozgó borostás gigával nyelik a savanykás bort, s méregetik az úton elhaladó autókat, a sofőrök arcát. Némileg nőtt a tiszteletre méltó közönség. A helyi muslincákon kívül, az idetévedt turisták, lecsúszott, az éjszakai bulit meghosszabbító fiatalabb, kerti munka előtt nekirugaszkodó öregebb helyiek foglalnak helyet az ivó elé kihelyezett ülő alkalmatosságokon. Együtt nézik az elhaladók arcát. Az enyémet is, amely karikásan beesett fáradt, de mosolygó, büszke, végigkarcolt arcú horgászt takar, akinek a Duna szolgáltatta aznap a felest és a fröccsöt, azaz szedret és halat......

Kelt: 2016. év Újkenyér havának 28.-ik napján