Szederinda és a Duna

Kellemes érzéssel tölt el a friss kávé illata. Főzött, rendes kávé otthon, nem éttermi mókusvíz, átlátszó lötty, a csak langymeleg nyúlhúgy. A frissen főzött forró, gőzölgő mokány kávét apró kortyokban veszem magamhoz. A kávé útját érzem végig a gyomromig, közben szemem lassan nyílik, s a hajnali sötétben gondolataim már a Duna partján kalandoznak. Mindig kell "B" és "C" terv is, ha esetleg az "A" terv becsődölne, vagyis ülne valaki más a kiszemelt helyen, meg kell lenni a következő lépésnek. Az ajtón kilépve nem csalódom a nyári éjjelben. Töppedt punnyadt párás meleg a hajnal is. A tücskök rezignáltan, fáradva szolgáltatják a hajnali muzsikát, jó hír, hogy a hajnalpír még nem mutatkozik keleten. Időben fogok kiérni. Az autóba bepakolva le is ver a víz. Alig mozogtam pedig. De ez hozzátartozik a nyárhoz. Egy nyest fut át a parkoló autók közt. Lehet kábeleket rágcsált az éjjel, ám patkány nincs, ahol nyest is van. Vagy ez, vagy az. Egy autó tetején megáll egy pillanatra, s rám vigyorog. "Hejj, az anyád úristenit, ha elrágtál valamit, hurokra kaplak, s kiforgatlak a szőrmédből." -vicsorgom felé a bajszom alól. Az autó pöccre indul. A műszerfal világit a sötétben, minden rendben. A nyest mégis röhög. Velem együtt. Azon mulat, hogy csupán a jelenlétével megviccelt. Elég ennyi is, s máris elkanyarodtak a gondolatok a tervezett horgászattól. Az autó eközben gyorsan harapja a kilométereket. Lassan hajnalodni kezd, halványodnak a csillagok, s dereng az ég alja, előtűnnek az erdők körvonalai. 

Párapaplan borítja a tisztást, amely mellett elhaladok. A pókhálókon ezernyi páracsepp csimpaszkodik, csoda, hogy a pókfonál bírja a súlyt. Egy vadászatból hazafelé tartó róka szaporázza meg lépteit ahogy az autó fényszórója rávetül, s gyorsan el is tűnik az út menti árokban, szemét villantva felém bosszúsan. 

A töltessen lassan haladok, de mégis az autó kereke alatt megcsikorduló kavicsok sikolyát messze viszi a Duna. Kiszállva a kocsiból percekig gyönyörködök a hajnalban. Friss, tiszta levegő, hűvöskésebb mint a városban, ám nehéz a párától. Egy szürke gém kémlel le a magasból, tesz egy kört, majd eltűnik a parti fák mögött. Lassan kipakolok, s nekiveselkedek a majd harminc méteres szakasznak, amely nem egy sétagalopp. Komoly lelki nekibuzdulásra van szükség, hisz tudom, mi előtt állok. Bal kezemben egy vödör, etetőanyagok, csalik, dobozok, egy flakon víz. Vallámon a botzsák, jobb kezemben a horgászláda, kis összecsukható szék, két bottartó. A lefele vezető út nincs kigyúrva, ami sejteti csak, mi vár rám. Az ösvényt benőtte a gaz, a ciher, az ember magasságú csalán és a vadszeder. Nosza, nekiindulok mégis, hisz a túlfelén ott vár a remélt cél. Az első két méteren csatakra ázom a reggeli párát rám nehezítő növényzettől. Szakállamba pókháló ragad, egy szederinda rendre megfogja a lábszáram, s el akar botlatni, tüskéi vaskosan a húsomba vágnak. A csalán a nyakamat, s a ruha által nem fedett testrészeimet, kézfejem "simogatja", s mindemellett a felvert szúnyogok feldühített bandái is rám vetik magukat. Vezérük egy csömény, vagyis egy kétfoltú pőcsik, amely a vállamba harap. Küzdök tovább, de a botzsákot húzza le a növényzet már rólam, vállamat szederinda hasítja fel, kiserkentve a vért a bőr alól. Szitkozódni nincs erőm, csak sziszegek vadul a fogaim közt. Nincs visszaút, hisz már a fele megvan. Csurog a víz már a cipőmből is, combomon érzem, átázott a nadrágom, ég, viszket mindenem, a vödörről eközben leszedi az egyik nejlonzacskóban levő gilisztás dobozaim egy bokor ága, s majd félmeztelenre vetkőztetve, zihálva, csatakosan, leizzadva érek le a Duna partjára, ahol az előző napok áradása utáni hirtelen apadás kint felejtette a parti sarát, amelybe majd bokáig süllyedve csúszkálok. 

Part menti füvet letépve, uszadékfákból lerakok egy kis négyzetméteres területet, ahová el tudok helyezkedni. A szúnyoghad támadása kissé alábbhagy, valószínű, hogy a vaskos harmat miatt nehézkes a repülés, s nem éri meg engem gyötörni tovább. A nap még nem kelt fel, de erősen világosodik kelet felől, s lassan túl leszek a lefelé tartó út sokkján. Bele se merek gondolni, hogy a töltésoldalon vissza is kell majd menni....

Vajon miért is nem lettem tavi horgász? Odaparkolni kényelmesen a kitakarított, rendben tartott horgászhelyre, akár szmokingban is, disztingváltan elegánsan, szép vasalt ruhában, puccos horgászládára ülve, golfpálya minőségűre nyírt füvön. Telepített zacsis pontyokkal szórakozva?Elveszne a varázs.... Inkább vagyok vadvízi horgász, s küzdök az elemekkel, s fogok azt, ami megterem a folyóban. 

Lassan elrendezem a megtépázott felszerelést. Az izzadtság súlyos cseppekkel húz barázdákat meggyötört arcomon, s megvizesedik a tarkóm is. Ha valaki lát, azt mondja, ez az ember ruhástól megfürdött a Dunában. Viszket a kézfejem, hisz azt a csalán masszírozta, míg átküzdöttem magam a dzsumbujon. Egy béka vígan pocsol a part mentén, majd megáll, felém tekintve tűnődve nekem úgy tűnik, vigyorog. Rajtam vigyorog. Na te beste, csak szedjed a szúnyogot, ne velem foglalkozz, de ha már kedved tartja vigyorogni, vigyorogjunk együtt. Széles mosolyra húzódik a szám, de a breki ezt már nem állja, eltűnik a part menti zsombék alatt. A cipőmre rá se merek nézni, a varacskos disznó is megirigyelné a kinézetét. A ráragadt sártól dupla nehéz. Bekeverem az etetőanyagot, s az egyik botot be is vetem az előttem 15 méterre levő sodorvonal belső felére. A másik botot össze sem tudom rakni, az imént bevetett bot ütemes hajladozással jelzi, van valaki a horgon. Szép halat fárasztok. Elkezdődik a reggel. Hullámokban támadnak, nagyszerű kapások, csoda jó fárasztások jellemzik a hajnalt. Eközben ásítva, gyanakvóan kibukkan a nap a Duna túlpartján bársonyos lombozattal mélán bambuló ártéri erdő lombozata felett. A kapások alábbhagynak. Több száz kormorán húz el a fejem felett. 30-40 fős csoportokban, s rávetik magukat a túlparti, csallóközi vizek halállományára. Bele se merek gondolni, mi lesz itt, ha télre megérkeznek majd a rokonaik a Balti-tenger mellékéről....

A Duna halai mindeközben nem viccelnek, egyre mohóbbak, s bizony komoly küzdelmet folytatnak, s igencsak próbára teszik a szereléket. Egy-egy ügyes márna a kagylópad felé húzza a feszes zsinórt, amelyet mint beretva hasít el a kagyló héja. Van amikor a halak győznek....

Varázslatos a reggel, a kelő nap mosolygó sugarai melegen simogatják arcom, s leveszik rólam a pulóvert. Indulnom kéne lassan. Revánsot venni a szederbokrokon, kicsit megjárva a dunaparti erdőket gombák után kutatva, hisz terített asztal az augusztus, csak le kell hajolni az élelemért. A ködben úszó hajnal elillant, s a nyár izzasztóan meleg reggele kelti a természetet, s madarak csivitelése hangzik minden felől, kik rendre elmesélik egymásnak éjjeli álmukat.

S botor az, ki kés,s tál nélkül indul neki a Dunának nyári időben, hisz hova is gyűjtené a lába elé felkínált finomságokat?

A természet megannyi teremtménye, növények, bokrok, fák, virágok, gombák, gyümölcsök, vizek, folyók, halak.... a valódi szépség, melyben gyönyörködni napestig sem elég....Útban hazafelé egy kisebb folyó mellett megállok, s nem bírom ki, hogy egy jó húsz percet ne dobáljak, hisz sejtem, ravasz domolykók lapulnak a zsombékok alján.....

Sejtésemben nem csalódtam.... Mohón verik le a kis ütött-kopott wobblert. Félelmetes, micsoda őserő lakozik ezekben a darabosabb domolykókban. Igazi harcosok, s tiszteletem jeléül mindig, minden esetben szabadon eresztem őket, kivétel nélkül. Talán lesz alkalmam évek múltán is összemérjem ravaszságom, ügyességem, türelmem, s erőm velük.  

Izzadtan, viszketve, véresen, néhány tüskével térek haza, ám boldog vagyok, hisz a Duna, az erdő, ajándékkal halmozott el ma is, s elhalmoz akkor is, ha épp nincs kedvem semmit haza hozni, csak képeket, emlékeket....

(S.Cs.)

Kelt: 2021.év Újkenyér havának 22.-ik napján